Szolnok Megyei Néplap, 1963. április (14. évfolyam, 77-99. szám)
1963-04-07 / 81. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NEPfcftZ 1963. §prf& t. járom Ambrus nyavalygása Mit sásáét ez a Járom ’Ambrus, miért szenveleg, miért játssza a vivődő, vi- feágfájdaJjnas, modem Hamtetet? Miért érzi magát úgy a mi társadalmunkban, miint a hal a szárazföldön? -Nem izgatna a kérdés, ha nem tudnám, hogy vannak ilyen fiatalok, mint Járom Ambrus, az Oldás és kötés című film hőse. Amikor a film Milső felvételei folytaik a Jászságban, a rendező elmondta a film meséjét — ha lehet a vékonyka kis történetet egyáltalán mesének felfogni. Amikor arról faggattuk, valljon a film céljáról, szándékáról, mondanivalójáról is — mert a történetből ez nem derülhet ki — szabadkozott. Azt mondta, nem jó erről élőre nyilatkozni. Ok szeretnének olyan filmet alkotni, ami mindenkinek mond valamit, aki megnézi. Az előadás u-tán, amint kigyulladnak a fényeik, általános szokásként azonnal véleményt nyilvánítanak az emberek. Ilyen megjegyzéseiket hallottam: „Mit akarnak ezzel a filmmel, nem értettem belőle semmit". „Unalmas volt..." „Évek óta ez a legjobb magyar film, amit láttam...” „Nem érdemes megnézni...” Az eddig megjelent kritikák is azt bizonyítják, nem rossz az a film, ami ilyen ellentétes véleményeket, majd annak nyomán vitát szül. Járom Ambrusról, a film hőséről .megtudjuk, hogy harminc ,év körüli fiatalember, aki az ötvenes évek elején indult el egy jászsági tanyáról. Egyetemista lett. Orvosnövendék. Sorsa — mint a hozzá hasonlóknak — egyenes, szabályos. Egyike volt azoknak az elsőknek, akik előtt a proletárhatalom szélesre tárta a tudomány várának kapuit. öl mindenki csak segítette. Ráadásul jó tanuló is volt, ami még külön fölé emelte őt diáktársainak. Gyakorló éveit az egyik nagyhírű professzor mellett tölthette, akitől megtanulta, hogyan kell biztois kézzel a legbonyolultabb szívműtéteket elvégezni. Most akar kocsit venni. Ennyit tudunk meg róla, és azt, hogy a világgal még sincs megelégedve. Hogy miért, azt a film csak jelzi, de nem mondja ki. Talán azért, mert alkotóművészed ugyanúgy képtelenek erre válaszolni, mint édes szülöttjük, Járom Ambrus. Ezen a ponton tudatosan, — vagy talán azért, mert maguk sem tisztázták filmjük eszmei mondanivalóját — szabadjára engedik a néző fantáziáját. (Ha a nézőnek ez a „szabadsága” tudatos, feltétlenül örülök neki. Nem szeretem, ha kiskorúnak néznek és teletűzdelik didaktikus magyarázatokkal a filmet. De azt hiszem, ez esetben nem erről van szó.) Elek a szabadságommal. Felelősséggel, mert nem csak a filmbeli Járom Ambrust ismerem, hanem jcméhány olyan — népi származású — fiatalt, aki a szenvelgést, a kiúttalanság divatját majmoló, dekadens életérzést, a sznobizmusnak egy új változatát most lobogóként lengeti. Igaz, erre a zászlóra a modernség jelszavát hímeztek, de attól az még fedd «arad, Mi az a megrázó élmény, amely nyomán úrrá lett rajtuk ez az életérzés? Az —- tudjuk — a kapitalizmus haláltusája ringatja, rugdossa, de nálunk? Nemcsak egyszerűen a divat majmolásáról van szó. Nézzük a filmbeli Járom Ambrust. Egy kis epizód arról érülkodik, hogy neki is vah megrázó lelki élménye. A jászsági tanyákról még egy fiatal került Ambrusul az egyetemre. Egykori szerelme, szomszédjuk lánya. Az első évfolyam után eltávolították, mert apja ku- láklistára került. Most, hogy újból találkoznak, a lány megkérdi, szinte felelősségre vonja: Te tudtad, ki vagyok. Miért nem álltái mellém, gyáva tudtál? Nem voltam gyáva — tiltakozik Ambrus. Én akkor hittem abban, amit mondtam és ezért szavaztam a kizárásodra. Kicsit gondolkodik és hozzáteszi: Azért mégis melléd kellett volna áUni. Az ilyen esetek valóban okozhatnak megrázkódtatást. És okoztak is sokaknak, fiataloknak, öregeknek, abban az időben. Az egyik ember könnyebben viseli el az ilyen megrázkódtatást, a másik nehezebben. A lány, akit apja állítólagos kulák volta miatt kizártak az egyetemről, férjhez ment, két szép gyermeke van és — tanul, az agráregyetem levelező hallgatója Igaz, ő az egyetemről hazament. Bármilyen ai cfintort vágnák is az Ambrus féle fiatalok, leírom: a dolgozó emberek közé ment haza. Ambrus viszont hol él? Szellemileg, erkölcsileg züllött, élveteg ifjakfoól áll a baráti köre. Dicséretére legyen mondva, nem alkar ebben a mocsárban elsüllyedni. Kiszakítja magát a prostituáltnál is ízléstelenebbül kínálkozó szerető pókhálójából is. Menekül, de hová?....... Kocsiba vágja magát és egy reggel hazaszáguld. Van ebben a menekülésben valami az anyja szoknyája után kapó riadt gyermek félelméből. De Mderül, hogy a régi otthon utáni vágy üres nosztalgia. Közben a falu is felnőtt, szocialistává lett. A tanyák között sütő nap fényében a dolgok még egyszerűbbek és világosabbak lettek. Olyannyira, hogy Járom Ambrus ebből a tiszta levegőből csak nagyokat lélegezni tud, de lelki nyavalyáját már megfogalmazni sem képes. Visszamegy a fővárosba. Fülébe cseng még apja szava, aki szeretette! óvja: vigyázz, esrá fog, csúszós lesz az országút. Öt még most is szeretik. Apja is, meg a társadalom is. Hiszen a mi szülöttünk, hibáival együtt. De talán nem jól szeretjük. Mert még mindig nem érti, hogy okozhatott Msebb-nagyobb megrázkódtatást az az időszak, amelyre egyetemi évei estek — de ő akkor mégis egyetemre járhatott. Hogy ez bevés, ez természetes? Igen, természetes — a szocialista társadalomban. Járom Ambrust annyira szeretjük, hogy még mindig nem magyarázta meg neki senki: megrázkódtatását (hitt valamiben, ami hazugnak bizonyult) az ötvenes évek hibái okozták, viszont minden mást, amit eddig elért az életben, a szocialista rendszernek köszönhet. Azt is, hogy ilyen jólétben élve, egzisztencia- iista pincegőztől fertőzötten játsshatja a modem Hamletét, száguldozva a saját kocsiján. Még azt is, hogy filmet készíthettek tói*. Varga MwcC 4 ndrás bátyám arcát ugyancsak megszántotta az idő. Csakhogy az idő szekere valami rossz lovat foghatott, mert a barázdák girbegurbák, mintha esőcseppek vájtak volna maguknak utat a földön. Vagy a veríték cseppjei? Kalapja szépen zsíros, ahogyan az illik, sok vihart látott kabátja vállára vetve, csizmáján éktelen folt, de még a térdén is, úgy hogy nem éppen plakátra, váló az öreg: gyere a szövetkezetbe, gazdag élet vár ott... Ülök mellette a bakon, előttem két ló riszálja farát, patáik alatt szerteszét fröccsen a földút sara, mintha így is tiltakozna nyugalmának sértőivel Szemben. Mert nagy a csend a határban, mindé- - nütt szántott földek, sőt, már sarjadzó vetések, csak valahol a távolban hallani valami traktor zaját, vagy vet, vagy szánt, ki tudja azt innen. Dolgom van a tanyaközpontban, vagy tíz kilométerre a községtől. András bátyám, kivel egyszer már összehozott a jósorom, éppen a tanácstól búesúzko- dott, amikor felkéredzked- t&m a szekérre; vinne-e ? — A lovak bírják — mondta az öreg, megnyugtatva ezzel, hogy itt csak a lovaknak lehetett volna kifogásuk személyem ellen, de ő tudja, hogy ez az eset gém forog fenn. Felkapaszkodtam hát mellé, cuppan- tott az öreg, hogy hallani is alig lehetett, s a két ló rántva egyet a szekéren, hogy majd hányát tf or dúltam a saroglyába, neki indult a célnak. — Netene — intette tapintattal lovait az öreg — városi vendéget visztek... s a szó úgylátszik hatott, mert ettől kezdve egyenletes kocogással rótták az utat ki a faluból, végig a kanyarodó, fekete hátú dűlőúton. «I em vagyok éppen sző- ** fukar ember, meg az út is legalább kétóra, ha nem több — mert furcsán mérik itt a távolságot, ami kettő. — a: néha öt is, ami meg tíz, áz‘ lehet éppen tizenöt kilométer is — szót kéne váltani. Az öreg azonban hallgat. Ügy ül a bakon, kezében a gyeplővel, mint kormányos a hajón, messze nézve, kutatva a távolság titkait, hogy már előre lássa, ha veszély fenyegeti alkalmatosságát. — Aztán jobb-e a szövetkezetben? — kockáztatok Gyurkó Gésa: ÚTKÖZBEN meg egy kérdést, amire majd jön a sok kifogás, lehet vitatkozni, érvelni, beszélni, egyáltalán az időt tölteni. Az öreg rám se néz, úgy böki oda, inkább egyke dinien, mintsem sértően... — Minek azt tudni magának? — Minek? Csak■■ úgy kíváncsiságból kérdeztem, meg utóvégre közös ügyünk ez nekünk... A városi ember nem élhet meg a falu nélkül, a falu meg a város nélkül — t&TtOTn a szetfii- ráriumot. — Ezért kérdeztem, hogy jobb-e? — Jobb! — lök oda megint egy szót. Az út menti száraz bokrok közül valamiféle madár rian fel, meghőkölnek o io- vak is, András bátyám rájuk szól: — Manci... Deres... kedveseim. .. Na, ennek is jobb szava van a lovaihoz, mint hozzám. — Szépek ezek a lovak, látszik, jó kezekben van — próbálkoztam újra. — Szépek... Ezek szépek... — mormolja és ostora végével megpiszkálja a foltot csizmája oldalán. — Maga bánik velük, ugye? — Én... De nem sokáig... — Miért? Más munkára osztották? Nem engem... őket — bök a lovak felé. — A lovakat? — értct- lenkedek és teljes joggal, 4 z öreg rámnéz, hogy tényleg magyaráznia keU-e, vagy sem a lovf-k másirávyú beosztását, de ho i arcomat látja, inkább hozzásóhajtja, mint mondja: — Viszik őket... Kitett a bérük... Jön a traktor — s látom, hogy legszívesebben most leugmna, odamenne a lovakhoz, hogy megsímogassa a Mancit meg a Derest. — Ilyen az élet, András bátyám... A ló az csak ló, a traktoré a jövő... Tudja, mit eszik két ilyen ló egy évben — kezdem magyarázni én, neki. Az öreg rámnéz, rettenetes nagy tapintattál várja, hogy elmagyarázzam, mennyit Is eszik a ló kerek egy esztendőben. Zavarba jövök, elhallgatok. — Mondja csak elvtárs, mondja, had’ hallom, hogy mennyit eszik két ló egy esztendőben — hördül rám végülis dühösen. — Elmondta azt már nekem elnök, párttitkár, falurádió, újság annyiszor, hogyha álmomba felkeltene az asz- szony, hát neki is elfújnám... — Na hát akkor... — Na hát akkor? De azt miért nem mondják, hogy a lónak szíve, meg esze van... Hogy a ló, az ló! Amit nevel az ember, gondoz, pucol, etet, ért a szóból... Hol van a traktornak szíve? Kinek jut eszébe megsimogatni, vagy egy marék zabot nyújtani oda... Nesze Zetor, egyél az anyád mariáját, jól húztál... Na ugye... Van egy cigarettája? Rágyújtott, köhögött egy nagyot, amint mélyen leszívta a füstöt. — Abbahagytam már egy ideje... Csak néha szoktam — mentegetődzött. — Nem is jó abból a sok — orvoskodtam már meg a cigaretta ügyében. Erős csizma az még — jegyeztem meg, másra próbálva terelni a szót, de éreztem, amint kimond- tam, éreztem, hogy megint bakot lőttem. — Már miért volna erős ez a csizma? Foltos is, úgy nézek ki ebben a hacabaj- kában, mint Sára néne madárijesztője... Bolondos öregasszony volt, itt lakott a faluban a szerencsétlen, volt egy akkora kertje, mint a tenyerem... De madárijesztője az volt. Ami rongy leszakadt Sára névéről, az került a madár- ijesztőre... Különben nem volt ott miért ijeszteni... Jószághoz ez is megfelel... Piszkos munka az, gana- jozni, vakarni, járni a lovakkal a földeket... Rendes ruha is úgy néz ki az emberen egy hét múlva, hogv sírni lehet... — rántotta iheg a vállán a nyűtt kabátot, mintegy mutatva, hogy ez való ide, t nem más. — Dekát András bátyám, ha ilyen piszkos munka az, akkor miért ragaszlcodik a lovakhoz... — A földdel, jószággal bánni, az mindig piszkos munka, úgy volt... Ámbár — tette hozzá elgondolkodva — mintha most már nem lenne annyira az... De mit ért maga ahiam hogy mit jelent a Jó az emberfiának? Volt magának valaha is lova? Mit lova... testvére? náztam a fejem, hogy *+ nekem bizony soha nem volt. Szép is lett volna, városon az első emeleten ló... Sínévé item magam... — Nem nevetséges az vörösödött eh Mert testvér volt nekem a ló... Édesebb, mint a szülött testvérem... Mert azzal még pereskedtünk is, de a lóval soha... Amikor negyvenötben földet kaptam, csak odaáll- tam a kiosztott tábla szélére és felfohászkodtam a magasba, én édes istenem, most tégy csodát... Föld van, de mivel szántsam? Mert ásóval... ugyan... hacsak be nem fogom magam, mint a barom... Jött aztán errefelé a szovjet katonaság, azok adtak néhá- nyunknak lovat... Adták szívesen, de hát micsodás lovak voltak azok... A jóra nekik is szükségük volt... De mégis csak ló volt... Én nem ettem, az asszony se. a gyerekek se, de a ló igen... Az dolgozott, annak enni kellett, annak nem mondhattam, — húzd meg szürke a nadrágszíjadat. „ Csak azt, hogy húzd meg jól az éltét. Hát jól meg is húzta... öt évig húzta, abból lett nekem mindenem, annak a lónak köszönhetem, én, hogy a föld termett, hogy megállhat- tunk a lábunkon... Elhallgatott, mintha el- széayellte volna magát, hogy ennyire megnyitotta szívét egy idegen ember előtt. Némán ültünk egymás mellett jó darabon, néztük a télre készülő tájat, a rongyosodó felhőket az égen, amelyek ma még esőt, de talán holnap havat hoznak. — Ez a két 16 a magáé volt? — törtem meg m csendet végülis. — Enyém... — Megértem én azért magát, András bátyám... Tudom én azt jól, hogy s ló úgy hozzátartozott a... — Hagyja, sose vigasztaljon engem... Minek az? Én mondtam az elnöknek, hogy adjuk el Mancit is, meg « Derest is, mert nemcsak álmomból költve, de ébren is tudom, hogy a ló lassan már fölösleges költség... A traktoré a jővő-~ — Dehát akkor... akkor — kerestem a szavakat m nagy meghökkenésben. r— Akkor? Miért, csak * lónak lehet• szíve, az embernek nem? Na ugye... — 12. — — No hadd lám, nem híztam-e ki ezt az ancugot — mondta Szabó, befejezve a helyzetjelentést; s ezzel egy zsák kibogozásához látott, melybe a civil gúnyája volt begyömöszölve. Ebben a pillanatban egy katona szaladt le lábujjhegyen a lépcsőn, s rémülten sziszegte jobbra-balra: — Civilek, tűnés! Civilek, tűnés! Gyünnek, az isten! Az isten, gyünnek! A nyüzsgő csoportok egy pillanat alatt szétrebbentek, sokan berohantak a szomszédos raktárhelyiségbe és belülről magukra zárták az ajtót, de voltak olyanok is, akik nagyhirtelen berúgták a vaságyak alá a ledobott uniformist, s katonaköpenyüket kapták fel újra a civil ruhára. Bátyámnak hirtelen megkeményedett az arca, felugrott,, csőre rántotta revolverét, majd leült az asztal mögötti székre; fegyverét aZ ölébe fektette. Egy perc sem telt belé, az ajtóban megjelent a nyilat járőr, Oém vakum bolond ördög szeszélyéből éppen a múltkori zászlós, a budaörsi ismerős. Az emberek sápadtan bámultak rájuk, gzok pedig nem szóltak senkihez sem, csak jöttek kényelmesen sétálgatva, ide-oda nézegetve. Rettenetes csend volt. Izidor hamuszürke arccal ült egy nagy sárga rongycsomón, Szabó félig felegyenesedett a zsákja mellett, gyanúsan babrált valamivel a zsebében és kikerekedett szemmel nézte a jövevényeket. A zászlós ádám- csutkás nyakán konokul ült sovány, dvlledt szemű feje, nagy fülei veresre perzse- lödtek a januári éjszakában, hangja rekedt volt. Ugyanazzal a gúnyos, metsző mosollyal szegezte tekintetét a bátyámra, mint legutóbb, mikor elváltak egymástól. _ — Üdvözlöm, főhadnagy úr. Orvendek, hogy van szerencsénk újból találkozni. S ezúttal tisztelgett is, kecsesen, előkelőén. Bátyám nagyot ásított. bőgve, mint a borjú, s va- karódzva felelt: — Én is örvendek a szerencsének, zászlós úr. Melegedjenek nálunk egy kicsit. A zászlós, aki gyakorlott szemével már az első pillanatra felmérte és átlátta az egész helyzetet, hirtelen dühbe gurult. — Most minden becsületes ember ott kinn melegszik, főhadnagy úr! Elég meleg van most ott is! Mit csinálnak itt maguk!? — Délután jöttünk be a frontról. Pihen" részleg vagyunk. Pihengetünk. — Pihengetnek! — A zászlós kurta, gúnyos farkasnevetéssel, mindkét karjával köpenyére csapott. —■ Pihengetnek! Amikor az egész Pest körülzárva, hetvenéves öregek, tizennégy- éves gyerekek dolgoznak a barikádokon, amikor végveszélyben a hungarista haza, akkor a főhadnagy úr és díszes alakulata itt'pi- henget. — Jól van, majd kimegyünk, ne féljenek semmit, ctok siessenek maguk is a barikádokra, ha ott olyan sok a dolog; ne töltsék velünk az időt — mondta bátyám minden él nélkül, naiv ábrázoltai, a jász paraszt jóindulatú fontoskodásával. — Elég volt! — süvöltött a zászlós — mutassa a nyílt parancsot! Bátyám duzzogva vonta meg a vállát: — Sámson őrmester, vegye elő az ütegládát és keresse meg a nyílt parancsot. — Közben azonban Szabóra pillantott. Sámson reszkető kézzel próbálgatta kinyitni a láda lakatját, ami sehogyan sem akart sikerülni, de végre mégis csak ki kellett nyitnia; azután tétován turkálni kezdett a papírok között, kiemelt e gyet-e gyet, széthajtogatta, megnézte, megcsóválta a fejét, újra visz- szatette, s legközelebb megint ugyanazt vette ki. Homlokán nehéz verejték- csöppek jelentek meg, feje meg-megremegett; e kibír. hatatlanul hosszú percekben látszott meg rajta, hogy mennyire elvénített» a háború. A zászlós oldalt fordított fejjel nézte, ajkára ismét kiült és ráfagyott a kis mosoly, szemében pedig olyan láng bújkált, mint a madárra Ipső Mázéban. — Talán... nem találja? — kérdezte gyorsan, nagyon halk, fojtott hangam ÍFolytatjuk) v r
