Szolnok Megyei Néplap, 1962. november (13. évfolyam, 256-280. szám)

1962-11-04 / 259. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1965. november 4,

Kópiás Sándor:

MINT A BUZASZEM

Nézd a madarakat

Színes seregük futótüze száll,

olthatatlannl.

Figyeled

a lények közé szorított folyók széles skálájú hömpölygéseit, és zengjed a tájjal a partok himnuszát. Halászladik az alkony, ülj bele,

s ringatózz a tűnődés hullámain.

...Keress kiutat az éj nádasából,

kutasd a hajnal kék öbleit,

hiszen az irányt és a fényt

önmagadban neked is meg kell teremtened.

Vonzó és taszító erők közt élünk,

de hinni kell, hogy az igazság

feltámad, ha ezerszer

keresztre feszítik is.

A dialektika mint a dinamit, szétveti a múlt sziklatömbjeit; fejthetsz követ és lerakhatod a jövő s az értelem alapjait.

Ne bánd, ha tetteidbe a csodálkozás villámai csapnak.

Merjed ledönteni a maradiság megkoszorúzott eml ékműveit, s oltsd el végre saját telkedben is az aggodalom örökmécsesét,

A pillanatok szétrebbenésekor ne állj félre az idő útjából; csattogó mozdonya s vagonjai csak ábrándjaidon dübörögnek át, de a valóság kalászában termett életed, mint a búzaszem, kicsírázik a felszántott kozmosz barázdáiban.

*

Serfőző Simon:

Feri, hívtunk vissza

Három emelet magasságából zuhantál te, Feri, iszonyatos volt látni, csak álltunk a remegő, meredek állványokon, a hatalmas szélben, és fölsikoltottak megremegve alattunk a vastag (Irótkötelekkel kipányvázott sóderkeverő-gépek, és dermesztő, lehetetlen borzongás futott végig a köveken, tetőn, a zenékkel elsimított földeken, ott álltunk a nagy, meredek állványokon, iszonyatos volt, Feri, iszonyatos ■volt az az elsodró, dübörgő mélység, a csend, amely beleordított a levegőbe, a falakba, és nem lehetett tőle hallani, Feri, rohantunk lefelé az irgalmatlan állványokról, Feri, emlékezel, még beszéltél is velünk, vért hánytál, ott gőzölgőit meleg életed a hullámzó, fehér homokon, olyan fehér volt az arcod is, akár a homok, Feri, hívtunk aztán vissza, tudod, fértünk hazafelé a kórházból, sárga, elfáradt házak lebegtek az egek előtt, akkor már ősz volt, aZ esték rongyos szemetesládáiban húzódtak meg a langyos benzinszagok, hívtunk vissza, de nem, már nem mertél feljönni többet azokra « meredeh-áHkapcsú, vicsorgó állványokra,

*

Szegedi Pád;

Sárba-taposott nyár

Szűk ég rozsdás levelek Fekete-szederjes barázdák füstölögnek a ritkán-szőtt esőben Nagy

homály-bugyrokba súlyo- fsul a koraősz tarka erdőkkel állat-énekelte fákkal és a síkon baktató széllel Lezárt szemhéjunk alatt vonulnak még

gyümölcs-hnllásos délutánok

kukorica dárdás földek és a por forgószél-kavará- taos oszlopai

Most

nincs mit gyűlölnünk e

[csönd ben

amely úgy tocsog mint a sár Rozsdás levelek szűk ég

KÖNYVESPOLC

Tadeusz Holuj érdekes, izgalmas és fordulatos könyvében. a „Négyen a bunkerban’* a lengyel nép felszabadulását követő hónapok roppant bonyolult, a miénktől sok tekintetben eltérő történetéből ad ízelítőt.

E forrongó átmeneti időszak legkülönbözőbb erői — egyfelől az „erdeiek”, a lengyel és ukrán nacionalisták, a haladás ellenes zsidó- és kommunistaüldöző fasiszták és fasisztabarátok, másfelől a lengyel kommunisták és a földosztást, az államosítást, az új rendet igenlő becsületes lengyel dolgozók — csapnak össze egy határmenti kis községben és környékén, amely nemcsak a tífuszjárványnak a góca, hanem a háború életeket, családokat. lelkeket romboló egyéb nyavalyáinak is.

A modern, filmszerű, forma- bontásos szerkesztésű kisregény az említett erők képviselőinek sokszor csupán néhány ecsetvonással megrajzolt, mégis érzékletes portréit tárja elénk.

A szerző őszintén szól mindkét táborról, megmutatja a visszahúzó erők embertelenséNé au cm a bunkerban

gét, szükségszerű bukását, 4e nem idealizálja a haladás képviselőit sem, egyszerű, ám kipróbált embereknek ábrázolja őket, akiknek még tanulniuk kell, akiknek még vannak tévedéseik, botlásaik, akik még nem rendelkeznek kellő harci tapasztalattal, mégis győznek, mert az ő oldalukon a történelem igazsága.

Tadeusz Holuj jó tollú Író. Nem fukarkodik a színekkel, nem riad vissza a bizarr helyzetektől sem, ha úgy találja, hogy ez felel meg mondanivalójának. Költőnek indult, majd a háború után jelentek meg első regényei, amelyek többnyire a koncentrációs táborokról, a háborúkról és forradalmakról szólnak. Regényében Holuj megkísérli átfogni az egész akkori Lengyelországot, a kicsiben meg akarja mutatni az általánost, azt, ami még ma is sokszor hátrafelé húz, és főként, ami előre mutat.

A Kossuth Könyvkiadó kiadásában Bába Mihály gondos fordításában megjelent kisregény bizonyosan megnyeri az olvasók tetszését.

Cs. 3. F.

(Névtelen ország névtelen kivárásában játszódik te a cselekmény: valójában a 11. világháború idején történik, és Norvégia német megszállását mutatja be. A világháborút néma döbbenettel fogadja Norvégia népe, de a kisváros bányászai nem mennek dolgozni, nem akarnak szenet adni a megszállóknak. Az ellenállás szerveződik, egyre bátrabban harcol függetlensége védelmében a nép. Végül, az eleinte tanácstalan Orden polgármester is habozás nélkül vállalja a halált, hogy ezzel is példát mutasson.) (Részlet.)

A kisvárosban gyorsan járnak a hírek. Elterjedt az ajtókban folytatott fecsegések során, gyors, jelentős pillantások alatt — „a polgármestert őrizetbe vették” — és a városon végigszaladt egy kis nyugodt ujjongás, vad kis ujjongás, és az emberek nyugodtan beszélgettek egymással, aztán elváltaik az emberek, akik élelmet vásároltak, egy percig egészen közel hajoltak a segédhez és szót váltottak egymással.

Az emberek kijártak a vidékre, az erdőkbe, di- namitot kutatták. És á hóban játszadozó gyerekek megtalálták a dinamitot, és ettől kezdve a gyerekeknek is megvoltak az utasításaik. Kinyitották a csomagokat, megettók a csokoládét aztán elrejtették a hóban a dinamitot, és elmondták a szüleiknek, hol van.

Messze, kánt a vidéken, egy férfi felemelt egy csövet, elolvasta a használati utasítást és azt mondta magában: „Kíváncsi vagyok, működik-e?” Felállította a csövet a hóban, meggyújtott» a kanócot, elszaladt és számolt, de tű] nyorsan számolt Hatvannyolcig jutott csak aztán robbant a dinamit Azt mondta: „Működik” — és gyorsan körülnézett újabb cső után.

Mintha csak jeladásra tennék, az emberek bementek a házaikba, az ajtókat bezárták, az utcák csöndesek voltak. A bánya előtt a katonák gondosán átkutattak minden bányászt, mielőtt lement a tárnába, motozták és újra megmotozták, a katonák idegesek és nyersek voltak, és gorombán beszéltek a bányászokkal. A bányászok hidegen néztek rájuk, szemükben Ida vad öröm ujjongott

A polgármester palotájának fogadószobájából elvitték az asztalt, egy katona állt őrt a polgármester hálószobájának ajtaja előtt Annie a kályha előtt térdelt kis széndarabokat vetett a tűzre Felnézett az Orden polgármester ajtaja előtt álló őrre, és vádol azt kérdezte tőle:

— No hát mit csinálnak vele?

A katona nem felett.

A külső ajtó felnyílt, bejött egy másik katona, karjánál fogva húzta Winter doktort. Becsukta az ajtót Winter doktor mögött, és megállt a szobában az ajtó előtt. Winter doktor azt kérdezte:

— Jó napot, Annie, hogy van a kegyelmes úr?

Annié pedig a hálószobára mutatott, s azt felelte:

— Odabent van.

— Csak nem beteg? — kérdezte Winter doktor.

— Nem, nem látszott annak — felelte Annie. — Megnézem, szólhatok-e neki, hogy a doktor úr itt van. — Az őrhöz lépett, és parancsolóan beszélt: — Mondja meg a kegyelmes úrnak, hogy Winter doktor itt van, érti?

Az őr nem felelt, meg se mozdult, de mögötte kinyílt az ajtó. Orden polgármester állt a küszöbön. Nem törődött az őrrel, elment mellette, és belépett a szobába. Az őr egy percig fontolgatta visszahúzza-e, aztán visszatért az ajtó előtti helyére. Orden megszólalt:

— Köszönöm, Annie. Ne menjen el nagyon messzire, jó? Szükségem lehet magára.

Annie azt felelte:

— Nem, uram, nem

megyek. Madame jói van?

— A haját igazítja. Akarja őt látni, Annie?

— Igen, uram — mondta Annáé, ö is elment az őr mellett, belépett a hálószobáiba, és becsukta az ajtót.

Orden azt kérdezte:

— Akarsz valamit doktor?

Winter gúnyosan vigyorgott a válla fölött, és őrére mutatott:

— Hát azt hiszem, őrizetben vagyok. Ez a barátom hozott ide.

Orden azt mondta.

— Azt hiszem így kellett lennie. Kíváncsi vagyok, most mit csinálnak.

És a két férfi hosszan egymásra nézett, és mindegyik tudta, mit gondol a másik.

Aztán Orden folytatta, mintha addig is beszélt volna.

— Tudod — felette Winter —, de ők nem tudják. — Aztán folytatta megkezdett gondolatát. — Pontos nép — mondta —, és már alig van idejük. Az hiszik, mer nekik csak egy vezérük, és egy fejük van,

mi is mindnyájan ilyenek vagyunk. Tudják, hogy tíz levágott fej tönkretenné őket, mi azonban szabad nép vagyunk, annyi fejünk van, ahány emberünk, és ha baj van, a vezérek úgy nőnek köztünk, mint a gombák.

Orden rátette kezét Winter vállára és azt mondta:

— Köszönöm. Tudtam, de jó hallani, hogy te is ezt mondod. Ez a kis nép nem pusztul el, ugye?

Aggódva figyelte Winter arcát.

A doktor pedig megnyugtatta:

— Nem, persze, hogy nem. Tény, hogy külső segítséggel erősebb is lesz.

A szobában egy percig csend volt. Az őr kissé megváltoztatta helyét, puskája megkoccant egyik gombján.

Orden azt mondta:

Most beszélhetek veted, doktor, és valószínűleg ezután már nem tudok beszélni. Kicsi, szégyellni való dolgok forognak a fejemben. — Köhécselt, ránézett a merev katonára, de a katonán nem látszott,

j STEINBECK

I oz idei irodalmi Nobel-dijas |

I A Svéd Tudományos

| Akadémia titkára bejelen- ! tette, hogy az idei irodal- = mi Nobel-dijat John Stein- | beck amerikai írónak itél- | ték oda.

I Az akadémia megindo? kolása szerint Steinbeck a | jelenkori világirodalom- | ban kimagasló helyet fog- | lal el, s megérdemli ezt a § magas elismerést Stein'S beck javára írják regémodorában. Ezt követte 1937-ben az Egerek és emberek óriási sikere a könyvesboltokban, majd színpadon és filmen is. 1939- ben jelent meg nagy regénye, az Érik a gyümölcs, mely Pulitzer-díjat nyert és írója nevét világhírűvé tette. „Megjelent Victor Hugo könyvének a párja, az amerikai Les Miserables” — az akkori sajtó így

* nyeinek ki- I tűnő mese- jl szövését, re- " alista mű- I vészi ábrá- " zolását, dús | fantáziáját,

| sajátságos | humorát, és g a szociális § problémák

• iránti érzé- I kenységét A I szerző leg- ! több művé | ben nagy ro = kanszenvet

| tanúsít a?

■ elnyomot- ! talk, a meg- | alázottak | iránt. Ábra- zoló művé- | szetét főleg az életörömök és | igazságok egyszerű bemu- 1 tatása, a természet iránti 1 szeretet jellemzi. Minden so- ! rát meleg emberi szív dik- 5 tálja és mindig mélyen elíté- | U az erőszakot, a pénzhaj- § szát, az embertelenséget. = A kis emberek, a hétköz- I napi élet egyik legnagyobb I ábrázolója.

| John Ernest Steinbeck, = Amerika legnagyobb irói- § nak egyike 1902-ben szüle- ! tett, a kaliforniai Salinas- i ban. Egyetemet végzett, I majd a huszas évek végén | és a harmincas évek ele- | jén mint regényíró és no- I vellista tűnt fel. Első regéli nye, az Egy marék arany- (1929), a martalóc Sir = Henry Morgan történetét I dolgozza fel. 1932-ben je- = lenik meg első novelláskö- I tete, majd 1933-ban a Mo- s hős szikla című regénye. E Első könyveit közöny fo- I gadja, de 1935-ben már si- ! került visszhangot kelte- | nie Tortilla Flat című I könyvével, amelyben a | mexikói szegényparasztok | és vagányok életét írja 1 meg, a kalandos kópéregé- nyék élénk és érdekfeszítő

.jellemezte ezt a hatalmas, megrá- rázó regényt. E regényében, széles és

mélyreható a társadalomrajz: a

Jaad család tragikus történetén keresztül mutatja be a súlyos kaliforniai munkásproblémát.

Steinbeck a második világháborúban sajtótudósító. 1942-ben jelent meg a Lement a Hold című könyve, amely szűkszavúságában lefojtott szenvedélyességében, hideg gyűlöletében méltó válasz a volt hitleri hordák rabló-inváziójának gépies és embertelen könyörtelenségére.

Több kisebb-nagyobb regény (Szeszélyes autóbusz) és novelláskötet után ez a fáradhatatlan, örökké kereső író önéletrajzszerű munkába kezd, amely egy nagyszabású regényciklus első része. Címe az Éden- től keletre (1952). Az író családja múltjában kutatja Amerika fejlődésének útját és törvényeit, bűneit és erényeit. A regény három nemzedék változó életét ábrázolja, és ez valójában nem más, mint Amerika története regény formájában.

Steinbeck egy politikai szatírát is írt (IV. Pipin rövid királysága), melyben szabadjára engedi csúfolódó kedvét. Csipkelődő iróniáját nem kerüli ki jóformán semmi, ami a ma emberét foglalkoztatja. Több munkáját színpadra is alkalmazták

hogy odahallgatna. — A saját halálomra gondoltam.

Hä követik a szokásos módszert, meg kell ölndöfc :>ngem, aztán meg kell ölniük téged. — És amikor Winter hallgatott, azt kérdezte: Ugye, megölnek?

— Meg, azt hiszem.

Winter az egyik aranyozott székhez lépett, le akart ülni, de észrevette, hogy a párnája szakadt, az ujjával végigsimította az ülést, mintha az javítana rajta, és óvatosan ült le, mivel az ülés szakadozott volt

Orden pedig folytatta:

— Tudod, félek és szökési módokra gondoltam hogy kikerüljek ebből. Arra gondoltam, hogy elmenekülök. Arra is gondoltam, hogy könyörgök az életemért, és emiatt szégyellem magam.

Winter felnézett és azt mondta:

— De nem könyörögtél?

— Nem. nem könyörögtem.

— És nem is fogsz könyörögni.

Orden habozott

— Nem, nem fogok, de gondoltam rá.

És Winter gyöngéden azt kérdezte:

— Honnan tudod, nem gondol-e mindenki erre? Honnan tudod, hogy én nem gondoltam-e rá?

— Nem tudom, máért tartóztattak le téged is — mondta Orden. — Azt hiszem, téged is meg akarnak ölni.

— Én is azt hiszem — mondta Winter.

Hüvelykujjait forgatta, és figyelte őket, amim* egymás körül forognak.

— Te tudod ezt; — Ondién egy percig hallgatott, aztán azt mondta: — Doktor, te tudod, hogy kis ember vagyok, és ez kicsi város, de kell lenni a kis emberekben is egy szikrának, mely lángba borulhat. Félek, rettentően félek, és elgondoltam mindazt, amivel megmenthetném a saját életemet, aztán az elmúlt, és most már néha valami ujjongást érzek magamban, mintha nagyobb és jobb lennék, mint amilyen vagyok, és tudod, mire gondoltam, doktor? — Elmosolyodott, visszaemlékezve. — Emlékszel-e a® iskolából Szókratész védőbeszédére? Bmlékszel-e, hogy Szókratész azt mondta: „Valaki azt mondja majd: „és nem szégyelled magad, Szókratész olyan életmódért, mély idő előtti végre juttat téged?" Ennek nyíltan azt felelhetem: „Tévedsz ebben: valamirevaló embernek nem kell latolgatnia az élet és halál esélyeit; csak azt kell megfontolnia, jót cselekszik-e vagy rosszat”. — Orden elhallgatott, és megpróbált visszaemlékezni.

Winter doktor előrehajolva ült és folytatta a szöveget:

— „Hogy derék vagy gonosz emberhez illő dolgot cselekszik-e.” Nem hiszem, hogy egész pontosan idézed. Sohasem voltál jó tanuló. A vádbeszédben is hibáztál.

Orden kuncogott.

— Erre is emlékszel?

— Igen — mondta buzgón Winter —, jól emlékszem. Kifelejtettél egy sort vagy egy szót. Vizsga volt, és te olyan izgatott voltál, hogy elfelejtetted az ingedet betűmi, és az inged csücske kilátszott. Csodálkoztál, miért nevették rajtad.

Orden mosolygott magában, és keze titkon hátranyúlt, hogy megvizsgálja, nem lóg-e az inge csücske.

— Én magam voltam Szókratész — mondta —. és a tanári bizottságot vádoltam. Mennyire vádoltam őket! Ordítottam a szöveget, és láthattam, hogy elvörösödnek.

Winter közbeszólt:

— Visszafojtották a lélegzetüket, hogy ne nevessenek. Az inged csücske is kilátszott.

Orden polgármester nevetett.

— Mennyi ideje márt Negyven éve.

— Negyvenhat.

John Steinbeck:

Hin » m