Szolnok Megyei Néplap, 1962. április (13. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-15 / 88. szám

SZOLNOK M15GTET NÉPLAP 1962, április 15, CSEHOV: tr I / HÁROM NŐVÉR A Szigligeti Színház bemutatója «JZURMAY Ernő vasár- napi írása a Három érről felment az alól a eíezettség alól, hogy író- eiés művéről, annak tar­áról, vagy értelmezésé­i.'jak. Hiszen akár az ,-.í Csehov-probléma. akár tárom nővér értelmezésé- ; irodalma egész könyv- at tesz ki. Valahogy úgy jyunk ezzel a művel, mint faello Sixtusi Madonná­val. Minden kor művészet- ténészei új meg új szép­eket fedeztek fel ebben csodálatos festményben. Wert a mű nemcsak az ezer- jtszázas évek emberének kól, hanem minden kor em- "5ériék lelkében megrezdít -l Imit* ami sajátosan az *', de amit e mű szemlé- '! előtt nem fedezett fel ! lagában. e , kritikus első gondolata hogy miért, mi célból ita színre a Szigligeti 1 iház a művet? Mert 1 ennyire kétségtelen* hogy íhov csodálatos magassá- : rba és irdatlan mélységek- vezet el bennünket, any- ira bizonyos az is* hogy 1 t csak többszörös bonyo- t áttételen keresztül, teszi ■g. Nehéz, súlyos a darab regéje és a drámanélküli írna nem minden színház- íogató számára közérthető. I ,i-az a kérdés is felmerül, ~ ogy ezt a sok nagyszerű nergiát, az egész társulat ílkesedését nem lett volna-e élszerűbb egy, a mai embe- ekhez lényegesen közelebb lló darabba fektetni? Gon- lolok itt O Neillre, Millerre, ’enessee Wilfiamsre, Brecht- 4» Max Frischre, és még >vább sorolhatnám a név­ért. A produkció azonban meg­született, tehát mérlegre kell tenni, mit, mennyit valósí­tott meg a csehovi proble­matika és a mai emberi tö­rekvések szintéziséből a tár­olót. surmay Ernő cikkében „ ilatti áramlatról ír, amely . szereplők tevékenységét, * ését, gondolatát a kor nagy társadalmi problémái­hoz köti. Berényi Gábor rendezése ezt az áramlatot kívánja számunkra világos­sá, érthetővé tenni. Ez — valljuk meg — nem könnyű feladat. Mi a tett világában élünk. Megterem­tettük a harmóniát, benn és kinn, a lélekben és a tettek­ben. Meg aztán a mi hely­zetünk a század végén is más volt, mint az orosz va­lóság. Mégis az ő gon­dolataik örökösei is vagyunk. Berényi éppen ezt a folyto­nosságot, a szellemi örökség fennköltségét sűrítette a da­rabba. Felfogása szerint ezek az emberek nem a fellegek­ben járó fantaszták, hanem nagyon is hús-vér alakok, mindennapi hanghordozással, mindennapi gondolatokkal. i'tgy Erezzük, hogy a rendezés minden di­cséretre méltó igyekezet el­lenére sem vodt képes a ki­tűzött célt maradéktalanul elérni. Talán éppen az orosz színjátszás lassúbb tempójá­nak követése Eomályosította el igen sok helyen az igazi Csehovot* a ma emberének szeme elől. Túl sok még a teátrális pauza, az elfolyó és érzékelhetetlen idő külső- séges ábrázolása. Azon kü­lön lehetne vitatkozni, hogy még a tűzvész sem képes ki­lendíteni az embereket a kö­réjük vont bénító tehetet­lenségből. Ügy érzem, hogy éppen ennek fényében a Natasa-jelenet Olgával na­gyobb súlyt és élesebb poen- tírozást érdemelt volna. Azon is lehetne gondolkozni, hogy a színészek különböző játék­stílusa, játékfelfogása nem lendíti-e ki a hangulatból, a „kor áramából’* a nézőket. E két lényeges hiba sem csökkenti azonban a rendező gondosságát az egyes jelene­tek kidolgozásában és a ne­gyedik felvonásban, amely­nek megoldása a legkénye­sebb ízlést is kielégítette. A Csehov iránti tisztelet és szeretet hatja át a rendezői munkát és ez a nemes tö­rekvés őszinte elismerésre késztet. A szereplők többsége meg­értette Csehovot és úgy tud­ta tolmácsolni, hogy abban már a ma emberének szóló tanulság is benne foglalfcas- sék. Kiváló, szinte tökéletesnek mondható Mensáros László Tuzenbach alakítása. A rajon­gást, a németes szentimen- talizmust, az önmaga fel­áldozásáig menő mélységes lírai szerelmet megkapóan, magávalragadóan ábrázolta. Negyedik felvonásbeli búcsú­jelenete után — a premieren először és utoljára — hatal­mas nyíltszíni taps robbant ki. Ez az alakítás színészi telitalálat. Győri Ilona Olga szerepé­ben bizonyította be, hogy megérdemelten kapta a Já- szai-díjat. Nehéz szerep az övé. Lényegében ő a család feje és összetartója. A vállán felelősség nyugszik és ő ezt a végtelen, bár passzív szere­tet jegyében vállalja. Kitű­nően ábrázolja azt a jellem­fejlődést, amely az egyéni boldogulást kereső és azt a férjhezmenésben látó nőt eljuttatja addig, hogy a kö­zösségért végzett munka és áldozat örömét és fájdalmát találja felemelőnek. ÜETÉNYI Ilona vonzó, fiatal lányalakja ki­tűnően megformált. Hangja őszinte* átélése szinte meg­pendíti bennünk is a nosz­talgiát a változás után* a jobb után... A fiatal szí­nésznő érett és csiszolt esz­közökkel él és talán az ő játékából lehet leginkább érezni a csehovi mű, a nagy szerep iránti tiszteletet. Upor Péter mély, benső átéléssel hozta színre az ál­mait és vágyait feladó fél­szeg, tehetetlen, gyáva kis- polgár figuráját. Hegedűs Ágnes Mását, a szerelmes asszonyt finom eszközökkel állította elénk. Különösen néma jelenetei­ben, egy-egy arcmozdulat­ban, egy-egy gesztusban tud­ta érzékeltetni a benne le­játszódó csendes tragédiát. Somogyvá.ri Rudolf Versi- nyinje tért el talán legin­kább a csehovi alaktól. Mo­dem ember ő, legalább is a modern ember előképe. Fellengzős álmodozása is mai. S ha az együttes többi tagjai is ebben a felfogás­ban játszanának, nem tűnne úgy ki Somogyvári az együt­tesből. Tyll Attila katonaorvosa a maga kiábrándultságával, al­koholizmusával hátborzon­gatóan tökéletes. A művész fejlődésének jelentős állomá­sa ez a szerep. Linka György durvalelkű századosa érdekes, de nem egyértelműen jól megrajzolt figura. Akkor jó, amikor durvaságát nem külsődleges eszközökkel, hanem gesztus­sal, hangsúllyal, fintorral ábrázolja. A két kevéssé körvonalazott tiszt alakját jó színészi munkával állítja elénk Molnár Miklós és Ha­lász László. IJ OCSÄNATOT kell kér­** nem a színészektől, hogy nem tudok mindegyik­kel olyan részletesen, apró­lékosan foglalkozni, ahogy megérdemelnék. Külön mél­tatást érdemelne Tatár End­re öreg szolgája, Ándaházy Margit jól eltalált Natasája. Ö képviselte a kisvárost, azt a környezetet, amely elseny- vesztette a jobb sorsra mél­tó, nemes, emberi törekvé­seket. Ezt sok egyénitéssel, bár néha túl harsányan áb­rázolta. Markó Sándor szol­galelkű és középszerű tanár­figurája a maga teatralitá­sában jól kidolgozott, csi­szolt szerepmegformálás. Na­gyon kedves Kaszab Anna, mint öreg dajka. Kis szere­péből is jelentősei, nagyot tudott formálni. Nagy vállalkozást hajtott végre sikerrel a Szigligeti Színház. Nem tudjuk hány ember nézi majd meg ezt a kétségtelenül nem könnyű darabot. Aks azonban látta, igaz, emberi élménnyel gaz­dagodik. Hernádi Tibor Oláh Sándor: Az igazság mindég halk szavú Nem szerettem soha a mellv eregető igazságokat, Es a harsány bizonygatást. Nagyítóval néztem a műszívekbe És láttam, hogy vér nélkül dobognak. Nem szerettem a hangoskodó jelvényeket sem, Mert a festék alatt barna rozsda mart. Megkapartam a csillogó arany-medáliákat; Látod? Mutattam gúnyosan, csak talmi bádog. Az igaz szívek nem rikoltoznak, mint a bádogszavű me- Halkan szólnak. [gafon Mint a villamoson. Az a két, nem tudom, Hogy milyen foglalkozású fiatal, Akik csak úgy félvállról Letorkoltak egy rosszindulatú Megjegyzést a politikáról. Higyjétek el végre, hogy az emberek W Tiszta ruhába szeret járni; S nem tűri el, hogy akárki Beletörölje piszkos tenyerét..* Jevgenyij Jevtusenko: Alma Nem az fontos, hogy életed részleteit kutassák. Fontos az: legyenek, akik műved folytatni fogják. Mert szárnyas szavad mit érhet, ha nem rejti, magában magnót szép jövőnknek, ha nem rejtőzik benne végtelen lehetősége eszmélő erőknek?! Alkoss, költő, horcolva égj el és légy te merész! hegyen szavad oly egyszerű s magvas, akár az alma, mely belül hordja az almáskert ígéretét! Kerék Imre fordítása jevgenyij Jevtusenko: Volga, kéklő Volga... Volga, faéklő Volga, tündért folyom. Lásd, itt állok újra ősi partodon. Huszonöt évem elszállt, mint szélben a por. Kedvesem hová lett? Nincs sehol. Fehér szál hajamban, im, egyre több akad. Hol vdnnak barátaim, merre játszanak? Bűnben ütem, s elrohant gyorsan életem, így lett lelkem is mohó, gyors és szertelen. Húrjain ha zaklatott indulat zenél, érzem, a hajóvontatók nagy lelke bennem él. A szüleim vagytok, ti víg, bolyongó jósszelek, s 6 Volga, örök vizeid véremben zengenek! Kerék Imre fordítása tudomány haladása minden bizonnyal cso- Jálatos. Az ember nem tehet ?óla. de úgy érzi büszke rá* fee kell vallanom, én úgy érzem* Valahányszor elkez- 4ek valakivel beszélgetni (persze olyannal, aki még ná­lam is kevesebbet tud) példá­ul az elektromosság bámu­latos fejlődéséről, úgy érzem, mintha személyesen nekem köszönhetné. Ami a sorszedő gépet, repülőgépet és az elek­tromos porszívót illeti, nos, nem egészen vagyok biztos abban, hogy nem én magam fedeztem-e fel. Úgy hiszem, hogy minden nagylelkű em- ser hasonlóan érez. De nem ezt a témát szán­dékozom fejtegetni. Amiről beszélni szeretnék, az az or­vostudomány előrehaladása. Ez aztán valami csodálatos. Az emberiség valamelyik szer*iir>ese (vagy annak bár­mely neméé), aki visszate­kint az orvostudomány tel­jesítményeire, azt kell érez­nie, hogy a szive izzik és a balkamrája kitágul a meg­engedhető büszkeség szívbur- ki ingereitől. G ondoljuk csak meg. Száz évvel ezelőtt nem vol­tak bacilusok. Sem ételmér­gezés, sem torokgyik, s nem volt vakbélgyulladás. A vé­szé’ lség alig volt ismert* És még í.líg fellett. Mindezeket az orvostudománynak kö­szönt» tjük.- Még az ilyen dol­gokat is, mint a pikkelysö­mör • és fültőmirigygyul- tadás és trypansomiásis, me­lyek most közismert fogal­tnak. Csak kevesek ismerték, s egészen elérhetetlenek vol­tak a nagy tömegek számára. Vagy nézzük meg a tudo­mányt haladásának gyakor­lati oldaláról. Száz évvel ez­előtt úgy vélték, hogy a lá- 7 at. ihm lehet gyógyítani ér­vágással; ma pozitive tud­juk. hogy nem. Még hetven évvel ezelőtt is azt gondol­ták, hogy a láz nyugtatósze­rekkel meggyógyítható; ma­napság tudjuk, hogy nem. Azért még röpke harminc évvel ezelőtt az orvosok azt hitték, hogy meg tudják gyó­gyítani a lázat egy kis dié­tával és jéggel; ma már ab­szolút biztosak abban, hogy ez lehetetlen. Ez a példa bemutatja a láz kezelésének állandó fejlődését. De ugyan­ez a bíztató előrehaladás ta­pasztalható az egész vonalon. Vegyük a reumát. Pár gene­rációval ezelőtt a reumában szenvedők kerek krumplikat hordoztak a zsebükben gyó­gyítás eszközeként. Most az orvosok hagyják, hogy bár­mit hordozzanak, amire ked­vük szottyan. Ha akarják* akár görögdinnyével tele­tömött zsebbel is szaladgál­hatnák. Teljesen mindegy. Vagy vegyük az epilepsia kezelését. Valamikor azt gyanították* az első, amit efféle rohamok esetén tenni kell: meg kell lazítani a be­teg gallérját, hogy lélegzet­hez jusson. Jelenleg éppen ellenkezőleg. Számos orvos jobbnak tartja, ha még szo­rosabbra gomboljuk a beteg gallérját és hagyjuk meg­fulladni. C sak egy szempontból ta­pasztalható a fejlődés határozott hiánya az orvos- tudomány területén éspedig az idő szempontjából, ami ahhoz szükséges, hogy vala­kiből képesített gyakorló­orvos váljék. A régi jó idők­ben az ember beiratkozott valamelyik egyetemre. Két télen át hallgatott orvostu­dományt, a nyarakat pedig azzal töltötte* hogy szálfát vágott valamelyik fűrészma- iómnak és mint kész orvos került ki. Manapság bárhol öttől-nyolc év kell ehhez. Természetesen az ember készségesen elismeri, hogy fiatalembereink évről évre hülyébb és lustábbá válnak. Ezt a tényt bárki rögtön megerősíti, aß ötven év fö­lött van. De ha így van is, mégis különösnek tűnik, hogy az ember nyolc évig tanulja azt, amit valamikor megtanultak nyolc hónap alatt. De hagyjuk ezt! Azt aka­rom feltárni, hogy a modern doktor dolga rendkívül egy­szerű. El lehet sajátítani két hét alatt. Az alábbi módon folyik: számol. A beteg feltápász- kodik. Aztán az orvos na­gyon gondosan végignézi, anélkül, hogy szólna vala­mit, majd hirtelen „bemos” egy hatalmasa? a beteg gyomrába, amitől az némán összekuporodik. Az orvos az ablakhoz sétál és olvassa a reggeli újságot egy darabig. Aztán megfordul és elkezd motyogni, inkább magának, mint a betegnek. „Hm!’! — mondja. „A dobhártyája egy kicsit érzéketlen”. „Tényleg?” — kérdi a beteg agonizálva a félelemtől. — „Mit tehe­tek, hogy meggyógyuljak, doktor úr?’’. *,Nos!’’ — mondja az orvos. „önnek Hogyan lesz valakiből doktor írta: Stephen Leacock #1 beteg belép a rendelő- be. „Doktor úr” — mondja — „egy kellemetlen fájdalmat érzek”. „Hol?”. „Itt”. „Álljon fel” — mond­ja az orvos. — „És emelje fel karjait a feje fölé”. Ek­kor az orvos a beteg mögé megy és hatalmasat üt a hátára. „Érzi ezt?’* — kérdi. „Igen” — mondja a beteg. Erre az orvos hirtelen meg­fordul és behúz egy balhor­got a szívgödribe. „Hát ezt érezte-e? — kérdezi rossz- akaratúan, amint a beteg a díványra rogy, mint egy ra­kás mosogatórongy. „Keljen fel!” — szól az orvos és tízig nagy nyugalomra van szük­sége: le kell feküdnie egy időre és nyugton kell ma­radnia.’’ Persze, valójában az orvosnak halvány sejtel­me sincs, hogy mi baja az emberének. De azt biztosan tudja, ha lefekszik és nyug­ton marad vagy szépen meg­gyógyul, vagy békés halállal elhuny. Eközben ha az or­vos minden reggelre beren­deli és ököllel jól ellátja a baját, a beteg engedékeny marad. S talán még sikerül­het kényszeríteni, hogy be­vallja, mi a baja. *,Diétázzam-e, doktor úr?” — kérdezi a beteg tökéle­tesen megfélemlítve. A válaszinaik sokféle variá­ciója van. Attól függ, mit érez az orvos, vajon régen evett-e. Ha már uzsonnaidő van és az orvos rettenetesen éhes, azt mondja: „Ö, egyen bőségesen, ne féljen semmi­től; egyen húst, főzeléket, keményítőt, enyvet, cemen­tet, amit akar.’’ De ha az orvos éppen löncs után van és nehezen szedi a lélegzetet az áfonyás gyümölcstortától, akkor azt mondja nagyon szigorúan: „Nem, egyáltalán ne egyen semmit, abszolúte semmit, egy falatot se. Ez nem fog ártani önnek. Egy kis önmegtartóztatás az evés dolgában a legjobb a vilá­gon”. i,És mit lehet innom?” Az orvos válasza megint nagyon különböző. Mondhatja: *,Ó, igen, hébekorba ihat egy po­hár néme'; világos sört, vagy ha jobb szereti gint, szóda­vízzel, vagy ír viszkit ás­ványvízzel és úgy hiszem én lefekvés előtt még meginnék egy pohárka forró skót visz­kit, egy-két kockacukorral, egy darabka citromhéjjal, s a tetején jól reszelt szere­csendióval.” Az orvos igazi érzéssel mondja mindezt, s a szeme csillog a mestersége iránti tiszta szerelemtől. De ha az orvos éppen az előző éjszakát barátai körében töl­tötte, nagyon hajlamos, hogy megtiltsa a betegnek az al­kohol érintését, bármilyen formában legyen is az, és hogy hevesen utasítsa el még a gondolatot is. TT ermészetesen ez a keze­* lés önmagában véve túl átlátszónak tűnne, és elégtelennek bizonyulna ah­hoz, hogy a beteget igazi bizalommal töltse el. De ma­napság ezt az elemet pótolja az analitikai laboratórium, Bármi baja van a betegnek, az orvos ragaszkodik ahhoz, hogy részeket, darabkáikat, extraktumokat nyisszantson le a "Betegről és titokzatosan elküldje ezeket analizálni. Lemetsz egy tincset a beteg hajából és megjelöli: „Mr. Smith haja, 1910. október.’’ Aztán lenyír egy darabot a fül alsóbb részéből. Papírba burkolja és ellátja címkével: „Rész Mr. Smith füléből* 1910. október.’* Ekkor ollóval a kezében keresztül-kasul nézegeti a beteget, s ha valami sokat- ígérő részt lát rajta, lenyisz- szantja és becsomagolja. Ez aztán olyan csodálatos dolog, ami megitölti a beteget sze­mélyes fontosságának azzal az érzésével, ami megéri, hogy fizessen érte. „Igen’’ — mondja pár nappal később a bekötözött Beteg egy cso­port, áhítattal hallgató ba­rátjának, *,az orvosom úgy véli, hogy van egy halvány érzéketlenség a prognózisom­ban, de elkülde a fülemet New Yorkba* a vakbelemet Baltímoreba és egy hajtin­csemet az összes orvosi lap főszerkesztőinek és közben nagyon nyugodtan kell él­nem és nem szabad fárasz­tanom magam azon túl, hogy minden félórában iszom egy pohárka forró skót viszkit, citrommal és szerecsendió­val.” Azzal bágyadtan visz- szasüllyed párnái Közé, pa­zarul, boldogan. És mégis, nem furcsa? j”in és én és a többiek — mégha mindezt tud­juk is — rögtön, mihelyt fáj valamink, olyan gyorsan ro­hanunk az orvoshoz, amilyen gyorsan egy bérkocsi vihet bennünket. Igen. Én magam jobb szeretem a szirénás mentőkocsit. Az sokkal meg­nyugtatóbb. Fordította: A. Sz.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents