Szolnok Megyei Néplap, 1962. április (13. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-08 / 82. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1982, április 8. 0 Szól a duda, verbuválnak |A drámaíró Csehov és C (Szűcs Sándor könyve) Ami a ma emberének ; ivönyv, az újság, a mozi, a színház, a rádió, a televízió, a régmúlt korok emberének ugyanaz volt a pusztai éjje­leken a cserények előtt vi­lágító rőzseláng, a tüzelő­ólak agyagpadkái között lo­bogó nád- vagy csörmőtűz, a száraz és vízimalmok sátora és udvara, a földbe süppedt, vaksi ablakú csárdák rogy- gyant ivója s egyéb más he­lyek, ahol a falvak népe oly­kor-olykor egy kis beszélge­tésre összegyűlt. Ezek voltak a nép szellemi életének góc­pontjai, különösen pedig olyan tájakon, mint a Sárrét meg a Nagykunság, ahol me­gyékre terjedő, végtelen víz­ország nád-, sás- és lápren­getegeiben lappangó patics- falú kunyhókból álló falvak élték a maguk zárt, nehéz, robotos életét; Életük a puszta létért való szakadatlan küzdelem, vilá­guk nem terjed túl a szom­széd kis városon, gyakran még addig sem. Igényük semmi, vagyonuk még keve­sebb, de elevenen él bennük egy örök emberi tulajdonság: a kíváncsiság, a soha ki nem elégíthető vágy a mese után: A tündérmese már akkor is csak az apróságoknak volt jó, meg a fehémépnek: Az „embereknek” komolyabb irodalom kellett. S ezt az „irodalmat’1 szolgáltatták a haza vergődött obsitosok: Hogy kik voltak ezek az invalidussá nyomorodott, egykor nyalka hadfiak, aki­ket gyakran kötéllel fogdos- tak, vagy minden hájjal megkent, hires táncos ver­bunkosok Egres Kis Lajosok meg Fényes Török Istvánok bolondították fegyver alá, s húsz—huszonöt esztendő múltán eresztettek világgá sokszor egy ingben-gatyában, mindezt elmondja e könyv bevezető része; Varga János írta meg benne tömören^ tár­gyilagosan és nagyon érde­kesen az egykori katonásko­dás szomorú világát. Milyenek voltak ők, mit és hogyan mesélgettek, hogy vi­rágzott ki bennük a magyar nép lelke, mesélő kedve, ho­gyan vonták be a soványka valóságot a tündérmesék, sőt az antik mitológia világot be­kalandozó foszlányainak szí­nes mázával, azt megmutat­ja a Sárrét fia, hűséges ku­tatója. legalaposabb ismerője és szerelmese: Szűcs Sándor. Hogy mekkora szenzáció erejével hathattak a maguk korában ezek az obsitos-his­tóriák, s hogy milyen mélyen ivódtak bele a nagykunsági és sárréti nép tudatába, mi sem bizonyítja jobban, mint ez a kötet, melynek szerzője utolsó láncszeme egy hagyo­mányőrző folyamatnak. Nyolcvan—kilencven éves egykori rét járók és pásztorok „szájavallásából” jegyezget- te le Szűcs Sándor ezeket a históriákat, amelyeket e ma­tuzsálemek egyike-másika még első kézből vett át ma­gától e históriák hősétől. Az „obsitos“ rendesen afféle enyhén lenéző kifeje­zés volt, mint az „utolsó ne­mesi fölkelő”, akit midőn ar­ról faggatták, hogyan is volt azokkal a fránya francokkal ott Győr alatt, — a rosszmá- júak szerint azt felelte, hogy: hun mi szaladtunk elől, hun a francia hátuk’. Pedig, ha meggondoljuk a dolgot, e gúny igazságtalan az obsitosokkal szemben. Messziről Jött ember volt ő, aki a földkerekség szélin a semmibe lógatta a lábát. Mi volt azon hihetetlen, hogy amint meglátta az óbester a nyalka újoncot, egyenesen testőrnek vitte a császár pa­lotájába, ahol tisztelettel pis- lantott rá még a kapu tete­jén gubbasztó kétfejű sas­madár is, miután lenyelte a neki járó napi egy-egy tul­kot? Cseppentő István meg a császár koronáját keríti visz- sza a sámánhitből itt maradt égigérő nagy fa tetején ku­corgó vasorrú bábától, aki holló képében kapta le a csillogó koronát az ablaká­ban könyöklő császár fejéről. Kap is érte akkora arany­medáliát, mint egy tál. Hogy hová tette? Miért nem hozta haza, mikor most olyan jó lenne? Hát azért nem, mert mikor kézihez vette az obsi- tot, hogy most már direkció hazafelé, örömében az út porába vágta. Minek annak aranymedália, aki haza me­het?! Prófontosztó Samunak a tálján hegyeken kell átvezet­nie a sereget. Ám a hegyek olyan magasak, hogy a nap pecsenyévé sütné őket; így osztán csak éjjel masérozhat- nak, de akkor meg alig győ­zik kapkodni a fejüket, hogy belé ne üssék a csillagokba. Ágyúval lövik az érc-csőrű és érckarmú óriás madara­kat. De akkorákat ám, hegy az egész hadsereg sem tud belőlük egyszerre egyet elfo­gyasztani. Megveri Samu a török basát is annyira, hogy észnélkül menekülve, még gyönyörű háremhödgyeit is prédául hagyja. Ám Samu­nak nem keü belőlük egy se, mert hiszen őt otthon a fa­lujában várja a mátkája. Ha esetleg talán nem volt elég a kurázsi, akadt furfang is bőven a huszár­tarsolyban. így Nyalka Csóka Sándornál is, vagy a cselve­tő Mátyus Andrásnál, aki agyafúrt modem öli meg a Bazilinkust, s mindennél ve­szedelmeseb! amazonok földjén épségben vezeti át a hadat, mert a löttyent eszű generálisok csak sopánkodni tudnak: De itt már el is hagyom, hiszen akinek múltunk rit­kán napsugaras emlékei felé hajlik a szíve, amúgy is el­olvassa ezeket a derék histó­riákat Szűcs Sándornak eb­ben a szép könyvében; Még csak annyit akarok mondani, hogy kénytelen va­gyok visszájára fordítani egy közismert, stereotip kri­tikát, mely így szól: keve­sebb több lett volna” j Én, mikor kedvem ellenére meg­váltam a könyvtől, ezt gon­doltam: „több jobb lett volna!” Betkowski Jenő a UÓMtoi Mwév Salamon Pál: EQY LÉPÉS dozatok, mintsem aktív hő­sök, akik sokkal többet be­szélnek az eljövendő új vi- világról, mint amennyit tesz­nek érte. Ezt példázza Ványa bácsi és Szónya sorsa a Vá­nya bácsiban, Trepljov és Medvegyenko a Sirályban, az Olga, Mása és Irina zsák­utcába futó élete a Három nővérben, a birtokát vesztett földbirtokos testvérpár a Cseresznyéskertben. A fel­sorolás korántsem teljes, hi­szen a Sirály Nyináján, a Három nővér Tuzenbachján kívül nem igen találunk bár­kit is, e darabok szereplői között, aki a maga erejéből próbálna valamit fordítani saját sorsán. Mitől van, hogy a néző a színpadon folyó sokszor kicsinyes és szubjek­tív összeütközések ellenére állandó feszültséget érez, s figyelme nem lankad az első jelenettől az utolsóig? Az ok nyilván abban keresendő, — amit már a moszkvai Mű­vész Színház kollektívájának két kiemelkedő alakja Szta- nyiszlavszkij és Nyemirovics —Dancsenko, Csehov darab­jainak első hívatott színre vivői is megérezték, hogy Csehov műveiben van vala­mi szöveg alatti réteg, „víz­alatti áramlat”, amely a sze­replők tevékenységét, szavait és gondolatait a kor társa­dalmi problémáihoz köti. így válik világossá, hogy a Cse­hov alakjait megnyomorító, jellemüket deformáló, tettei­ket vagy tehetetlenségüket meghatározó legfőbb ténye­ző: a korabeli orosz valóság, a tartalmukban és tornájuk­ban egyaránt avult feudális maradványok s a kapitaliz mus elembertelenltő hatása. Csehov emberi és írói nagy ságát, világnézeti szilárdsá gát mutatja, hogy sem az egyikkel, sem a másikkal nem rokonszenvezik. Egyfor mán elítéli a nemesség tehe­tetlenségét, anakronizmusát és a polgárság minden érté­két legázoló törtetését. Ebből fakad Csehov drámáinak egy másik jellemző sajátos­sága: a pusztulás, a remény­telen élet, a szép szándékok letörése fölött érzett mélyen emberi bánat, valamint az ábrándok szépségéből, szándékok nagyságából, és az ábrándozók törpeségéből, — gyengeségéből alkotásra való képtelenségéből fakadó el­lentmondás komikuma. Ép­pen ez a kettősség állít rend­kívül komoly művészi fel­adat elé minden rendezőt és színészt, aki a csehovi drá­mát és a csehovi alakokat igazán csehovi szellemben próbálja színre vinni. A szolnoki Szigligeti Szín­ház igen rangos művészi fel­adatra vállalkozott, amikor az egyik legproblematiku­sabb Csehov drámát, a Há­rom nővért mutatja be ; szolnoki közönségnek. fl darab élmény-anyagát ** Csehov valószínűleg még a 80-as évek második felében gyűjtötte, amikor né­hány nyarat egy Moszkva környéki városkában, Voszk- reszenszkben töltött. Itt is­merkedett meg a vidéki ka­tonai garnizonok tisztjeinek életével és típusaival. A Há­rom nővér témája is egy vi­déki kisváros unalmas, tét­len életének rajza a három Prozorov nővér és közvetlen ismerőseinek egymáshoz va­ló viszonylatában. Ez a cse­hovi felszín, amely alatt ott hallgat a mély: hogyan ve­szik kárba minden emberi szépség, lelki gazdagság, ho­gyan fordul visszájára a tisz­ta emberi élet. a boldogság utáni vágy a sivár körülmé­nyek szorítása alatt. A darab cselekménye, jel­lemrendszere a fenti folya­matnak művészi ábrázolása. Olga, a legidősebb nővér dol- ’ozatjavftás közepette el- 'onnyadt leánygimnáziumi anárnő. A darab végén fel- íangzó kétségbeesett kérdése egész, lélektelen munkában eltöltött életének értelmét kutatja hasztalan. „Csak tud­nánk, miért, csak tudnánk, miért?!” Mása Kuligin tanár elesése. Férje amn'van „tok- babújt” ember, akinek sern önálló véleménye, sem me­részsége nincs még az önma­gával szembeni őszinteségre sem. Szinte természetes, hogy az okos, boldogságra szomjas Mása e filiszter mellett bol­dog nem lehet. Ez a boldog­talanság hajtja a meleglelkű, szépen szóló, de álmodozó Versinyin alezredes karjába. Irina, a legfiatalabb nővér már látja, hogy az életet csak a munka teheti széppé. De az adott társadalomban tör­vényszerűen ugyanaz a „köl­tészet nélküli munka, a gon­dolat nélküli munka”, öregí- ti meg őt is, mint nővérét. Olgát. Vélt megnyugvását pedig egy ostoba párbaj zúz­za szét. A nővérek bátyjukat, And- rejt, tudós professzornak hi­szik, de abból teljesen hiány­zik minden törekvés, és ha­marosan elSekélyesedik, tes­tileg, erkölcsileg szétesik és „szent ügyként” szolgálja az elöljáróságot, amelynek elnö­ke feleségének tudott szere­tője. A három nővér női an­ti tézise Natálja, Andrej fe­lesége, a minden lelki szép­ség nélküli, buta kispolgári nő típusa. Ebbe a körbe tar­tozik Csebutikin, az öreg ka- tanaorvos, aki belesüppedve e tunya világba, még saját hivatását is elfelejtette, sőt saját létezését is csak lát­szatnak érzi. Azonkívül, hogy ért kimondja, egyetlen össze­függő gondolata sincs. Szol- jonij százados az ostoba és erőszakos katonatiszt, akinek jelleme teljesen eltorzult, végzetes tréfát űz a legszebb érzésből is. Külön kell említeni Vensi- nyin és Tuzenbach alakját, akik legalább gondolkodnak, s van valami elképzelésük egy ködös távolban bekövet­kezendő új világról. Persze az ő ábrándozásukból is hiányzik a tettrekészség. Ver­sinyin — bár őszintén szere­ti Mását — képtelen kitépni magát a családi konvenció kötöttségeiből; Csupán Tu­zenbach képes egyetlen szub­jektív cselekvésre: Irina iránti szerelméért lemond tiszti rangjáról. Kettőjük fel­fogásbeli különbségét jól ér­zékelteti párbeszédük az első felvonásban. Versinyin is, Tuzenbach is egyetért ab­ban, hogy szükségszerűen el kell jönnie egy jobb, embe­ribb világnak. Versinyin sze­rint várni kell e kort, s ál­modni róla, Tuzenbach vi­szont így szól: 5,... készülőd­nünk kell erre az életre, dol­goznunk kell...” Versinyin erre egy kurta ,,igen”-nei vá­laszol, 9 rögtön másról be­szél. Csehov a történelmi-tár­sadalmi helyzetből fakadó következetességgel Tuzenba- chot Szoljomij pisztolya elé állítja. Nem, ebben a társa­dalomban nem lehet igazi boldogság! Nem lehet boldog az egyén, a társadalom bol­dogulása nélkül. Ez Csehov végső következtetése. Csehov nyelvi kifejező­ereje is teljes fényében ra­gyog e drámában. Versinyin fellengzőssége, Tuzenbach né- metes szentimentalizmusa, Szoljanij otrombasága, Cse- butikin tartalmatlan ciniz­musa, Natálja közönségessé­ge, Andrej gyámoltalansága, Kuligin szolgalelkűsége, a három nővér órzelemgazdag- sága szavaikban is tükröző­dik. Q e nincs egy fölösleges szó, vagy mozdulat. amely ne az alapgondolatot: az ábrázolt társadalom kri­tikáját szolgálná. S, ha Cse­hov nem is mondja ki — mint ahogyan maga sem lát­ta még tisztán —, milyen erő söpri el ezt a pusztulásra érett társadalmat, éles bírá­latában ott érezzük a század­fordulóra osztállyá szervező­dött orosz proletariátus ha­talmas erejének közvetett ha­tását. A Szigligeti Színház együt­tese rendkívüli műgonddal igyekszik méltóképpen szín­padra vinni Csehov remekét. Munkájukat látva, bízunk benne, hogy a szolnoki kö­zönség egy remekíró nagy­szerű művének lelkismeretes tolmácsolásában gyönyörköd­het majd. SZURMAY ERNŐ Í8« 1. \/ igasztalao — nyirkos t ' novemberi napon szái- 1 itattak az ortopédiai klini­kára. Az egymásba olvadó szürke felhők alattomos kö­zömbösséggel eregették az aprószemű esőcseppeket. Reggel a műtőbe vittek. A két combomról bőrt vettek le és a bal lábamat hozzá- varrták a jobb, vagyis a be­teg lábamhoz; Azután úgy oegipszeltek, hogy mozdulni se tudtam; Kínomban véres- •e martam a tenyeremet, eszelősen ismételtem ma­iamban: milyen jó, hogy az ember nem él örökké. Azért szívem mélyén mégsem a talált vártam, — hiszencsak íuszonöt éves vagyok —, ha- íem azt, hogy megszabadu- ok a fájdalomtól. A bőr- üasztika után néhány nap­jai a tanár úr azt mondta, íogy reménykedhetek a gyó- yulásban, bár a java, a -•sontátültetés még hátra van. Negyedik napon — amikor nár kissé jobban voltam — Üpszbeöntött tehetetlenségem cezdett az agyamra menni. I főnővértől, aki úgylátszott, cedvelt engem — könyveket cértem. Két ápolónő jött be a kór­erembe. Megálltak a jobbol- lali sor első ágyánál. Rövid- íajú, vézna fiatalember gub- >asztott rajta, furcsa merev artásban: — Ha ilyen lusta lesz és íem akar járni, akkor soha- lem gyógyul meg — mondta >ktató hangon az egyik ápo­ónő; — Na gyerünk, keljen csak :el — tette hozzá a másik — járkálunk egy kicsit. A zavart tekintetű fiatal­ember gyenge, nyöszörgő hangot hallatott, de nyomban engedelmeskedett és most már hangosabban nvii-gve ká­szálódott lefelé. — Na gyerünk csak, gye­rünk — biztatta a magasab­bik nővér. A rövidhajú végre az ágy végébe kapaszkodva gör­nyedt. A két nő hónaljánál fogva erősen megmarkolta és kivonszolták a készülékekkel és emelőkkel felszerelt ágyak között húzódó folyosóra.-— Jaj — kiáltott a fiú re­kedt, magas hangon. — Mi az, kényeskedünk? Próbáljon csak lépni. Megpróbálta és sikerült. Azután összeharapta a száját, behunyta a szemét és keser­ves elszántsággal még három lépést tett; A nővérek lazí­tottak a szorításon, majdnem tiengedték. Az ágyakról roncsolt tagú-, szürke-borostás arcú embe­rek hajoltak előre. A fiatalember az utolsó ágyhoz ért. Halántékáról iz- zadságcseppek folytak lefelé. Arcát és egész testét görcsbe rántotta a kínszenvedés. — Jaj istenem — ordította. Lezuhant a földre. — Nézzenek, így elhagyni magát — mondta szigorúan a magasabbik ápolónő. — Szép kis legény maga ... Lehajoltak, felemelték a görcsbe zsugorodott testet és visszahúzták az ágyához. Erőlködve ráemelték. A fiú hátraesett. Feje csúnyán kop- pant az ágy hátsó acélrúdján. Ezt a fájdalmat nem érezhet­te. Arca és leeresztett szem­héjai mozdulatlanok marad­tak. — Anyám, anyám — só­hajtotta. Azután felengedett a görcs. Fekvő helyzetbe csú­szott és kinyitotta a szemét. Mi többiek is csaknem egyszerre sóhajtottunk és visszadőltünk párnáinkra. Lopva egymásra néztünk. Gyors, szégyenlős mozdulat­tal töröltük le homlokunkról a verítéket. A két nővér fejét csóválva kiment. A kórteremben olyan csend lett, amely a fülemben zúg. Igaz, most már negyedszer fekszem kórházban a lábam­mal, de úgylátszik, nem tu­dom megszokni az ember te­hetetlen nyomorúságát. Éme­lyegni kezdett a gyomrom. Szédültem. Lassan megfor­dult velem az egész ágy ... Gondoltam, gyorsan meg kell magamat erősítenem, mert még valami baj lesz. Halkan megkérdeztem a szomszédo­mat: — Lehet ide bort hozatni? Mellettem ötven év körüli paraszt feküdt, combcsanttö- réssel. Felémfordult és mo­solyogva kacsintott: — Nyugodtan... szóljon csak az Erzsikének, én is őt szoktam megkérni. A kijárat­nál van a bolt. * Estére már egészen jó han­gulatom lett. Szó sincs róla, hogy becsíptem volna. Csu­pán valamennyire enyhült a fájdalmam és néhány hossz- szúra eresztett korty bada­csonyi rizling — felmelegí­tett. Villanyoltás után meg­próbáltam aludni. Hiába. A sötétben még szívszorítóbbam hangzott a jajgatás. Világos­ban minden más. Mozog a világ, mindennek színe van. Bejön egy ápolónő, akiről eszébe jut az embernek egy lány... Vagy az asszonya, akit ha talpnaáll, meglehet talán ölelni; Nappal bármennyire is fáj, az ember mégis megfogja ma­gát, mert ott fekszenek mel­lette a többiek; A sötétség elzár mindentől és megérez­tet valamit abból a másik sötétségből. Ilyenkor a be­teg mindenkit felejtve, csú­nyán, eszeveszetten nyög és jajveszékel. A szomszédja is eltűnik valahová, hogy egye­dül viaskodjon a kínjával. Még az a szakállas vénember formájú folt is odébbállt, amelyet a gőzfűtés csövének hajszálrepedése rajzolt a menyezetre. Tudtam, hogy hajnalig éb­ren maradok és ha már a többiek végre elalszanak, én akkor is feszülten hallgatom majd az ismeretlen neszeket. Mostanában újra meg újra végiggondolom az elmúlt éve­ket és olyan helyzetekbe kép­zelem magamat, amelyben semmiképpen sem történhe­tett volna meg velem a sze­rencsétlenség. Bár különös­képpen nem is vádolhattam magamat semmiért,-; sőt ha1 kivilágosodik, úgy érzem, nem sok mindent csinálnék másképp. Debrecen mellett születtem harmincötben. Apám a fel- szabadulás előtt Solymosi Gábor tábornok birtokán volt: kertész. A nyolc általános iskola után, 1950-ben Mik­lós öcsémmel együtt — aki egy évvel fiatalabb nálam—: Perecesre mentünk vájár is­kolára. ötvenkettőben végez­tünk. akkor rövid időre Pá­linkásra, majd Aima-bányá- ra kerültem. Pálinkáson csil- léztem. Annabányán Takács; János munkacsapatába osz-j tottak segédvájárnak. Ezt a Takács Jánost soha sem fe­lejthetem el. ö tanított en-í gém dolgozni, ő szerettette meg velem örökre a bányát. (Folyt, köv.) I TT ények igazolják, hogy a ■ társadalom nagy sors­fordulói idején a drámaírás fellendül, a dráma mint iro­dalmi műfaj virágkorát éli. Amikor a letűnő régi és a születő új társadalmi rend élet-halál harcát vívja, eb­ben a harcban jelentős sze­rep jut a drámának, amely a maga sűrített cselekményé­vel, belső feszültségével, jel­lemábrázolásának élességé­vel és lényegre mutatásával rendkívül alkalmas a társa­dalom mélyén jelentkező for­rongásnak, az antagonisz- tikus osztályok egyre élező­dő feszültségének kifejezésé­re. Ezekben a korszakokban a dráma felel meg leginkább annak a feladatnak, amelyet Gorkij az irodalom hivatásá­ról szólva, valahogyan úgy fogalmazott meg, hogy segít­se temetni a régit, az elavul­tat és segítse világra jönni az újat, az előre mutatót. sehov egész írói tevé­^ kenysége az orosz tár­sadalom „legátmenetibb” idő­szakára esik, amikor ott a nyugati országoknál jóval későbben még viaskodik egy­mással a nemesség és a bur­zsoázia, de a mélyben már harmadik tényezőként ott van, mint közös ellenfél az orosz munkásosztály, amely eleinte ösztönösen, de a szá­zadforduló táján már egyre tudatosabban tömöríti harci erejét hatalma kivívására. Nem véletlen, hogy Csehov drámaírói munkássága — el­tekintve néhány egyfelvoná- sosától — éppen a harc leg- kiélezettebb szakaszában* a XIX. sz. utolsó és a XX. szá­zad első éveiben bontakozik ki a maga teljességében. Leg­nagyobb drámai műveit, a Sirályt, a Ványa bácsit, a Három nővért s a Cseresz­nyéskertet írói és világnézeti fejlődésének csúcsán, rövid életének utolsó szakaiban írja. Csehov hősed azonban nem nagy egyéniségek, többnyire sorsukba bele- nyugvó, cselekvésre képtelen emberek, inkább passzív ál­

Next

/
Thumbnails
Contents