Szolnok Megyei Néplap, 1962. április (13. évfolyam, 77-100. szám)
1962-04-04 / 79. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1962. április 4. Emlékszem rád, Panni! Délelőttönként az öreg papnál találkoztunk; én éppen befejeztem a deklinációkat meg a gyökvonást; a te barna copfod akkor libbent el az ablak előtt. Izzadó tenyérrel jegyeztem keresztet a memoriter végére... Betoppantál, frissen, megráztad copfjaidat, ledobtad a kis kék kabátkádat... Sárga blúzod megremegett, mint a villanyáram, s csak éppen rám vetetted szilvanagy, fényes szemeidet... Nekem búcsúzni kellett, Priszinger, a pap nyújtotta. kövér, puha kezét. — Laudetur! — motyogtam. Pihés nyakad körött bukdácsolt tekintetem. — Szerbusz... — „Szerbusz!” felelted, tenyereddel a szoknyát simogattad magad alá, s már lapoztad is a könyvet. Meg a tejcsamokban is láttalak mindig, ha este hat óra felé, a sorbanállás után. végre bejutottam. Anyádnak segítettél. Kis bekecskében hajladoztál a cementes üzletben, zörgő kannákat gurítottál odább, zo- máncos, kék merővel csorgattad edényembe a tejet. — Szerbusz! — mondtam —, ráérsz? — Majd nyolc felé — biccentettél, hogy anyád ne lássa. Tudtam; nyolc felé. SZAKONYI KÁROLY: EZÜSTHASÚ HALAK Március volt, leültünk a Békavár alatt egy kőre. A kabátom szárára ültél. — Ha elvisznek, veled megyek — mondtad. — Oda te nem jöhetsz. — Én mindenhová elmehetek veled. Rád néztem, kicsit elmosolyodtál, és az öledbe ejtetted a tekintetedet. — Te mivdehová eljönnél velem? — Mindenhová néztél rám bátran. — Tudod, mostanában sokat gondolkodom: félek egyedül. Te nem úgy vagy, hogy az apád meg az anyád... jó, jó, melletted vannak, de az mégis más... nem érted? Addig még kenyérért kellett sorba állnom, és vacsorázni és megoldani néhány algebra-példát a negyedik gimnazista anyagból. Te a harmadikat végezted Priszingemél, és sokkal jobb tanuló voltál, mint én. Lelkiismeretes. Nekem nem volt kedvem hozzá. Délutánonként a futballpályán gyakorlatoztunk fapuskával, később Longriffle-tölténnyel lövöldöztünk hámló. agyonragasztott céltáblákba. Karszalagos leventeoktató masi- roztatott körbe-körbe a salakpályán, ha rossz volt a nóta, megfektetett a jegesedő sárba, vagy békaügetést parancsolt. Izzadva, sírás pofával bohóckodtunk. Marhaság volt; utána nem lehetett megérteni Menenius Ag- rippa meséjét... Csak kétszázharminc kilométer volt tőlünk a front. Egy napon nem volt békaügetés a salakpályán: a községháza tanácstermébe csődítettek össze bennünket, valami muki jött a megyétől, nemzeti'zínű előadást tartott. indulókat énekeltetett velünk, és rekedtre kiabálta magát a nemzetmentés hevében. XJtána fáklyásmenet, a faluban, körül. Indulók. A bécsi úton egész Kópházáig mentünk. Már sötét volt. Semmit sem értettem az egészből. Csak a bokám fájt a nehéz bakancsomban. Február végi szél fújt. A kátrányszagú fáklyák elégtek. Énekeltünk, mint a beteg katonák, s közben arra gondoltam, hogy ma nem álltam sort kenyérért. És másnap már sáncölni mentünk az erdőbe. Csákánnyal metszettük el a bükkök agyagba kapaszkodó, makacs gyökereit. Ástuk a görbe lövészárkokat és szakaszonként a kiugró géppuskaállást, verejtékezve a füttyös szélben. Tenyeremben sárgán keményedéit <* bőr, szemem könnyezett a hajnali hidegben; délután az ásónyélre támaszkodva úgy vonszoltuk sártól nehéz lábunkat, mint a golyóhoz láncolt foglyok. Azért nyolckor vártalak. Az Ikva-hidnál. Ott, ahonnan a jeges patakba hajló fűzfagallyak közül látszott a Széchenyi-szobor, a tér, az artézi kút. Nyolc felé már kicsit jobban éreztem magam; nyelvem hegyével a paprikás vacsorák morzsáit piszkálgattam a fogam közül; a fáradtság már csak zsibbadás volt a bokámban, de ha kis kék kabátkádban feltűntél az állatqrvosék Haidekker-kerítése előtt, azt is elfelejtettem. Megfogtam a kezed, emlékszem, úgy, hogy a kis- ujjam átölelte a csuklódat. A Békazár felé mentünk minden este, az Ikvát követve. A csillagok némán fü- rödtek a lapos köveken bukdácsoló patakban, a bécsi útról hallatszott a német autók brummogása. Keveset beszéltünk. Keveset beszéltünk hanggal. Mert bent a száj fala mögött egymásba buktak a szavak. Talán benned is ugyanúgy csúcsosodtak és omlottak szét a hangok, a gondolatok, miket csak felnőttek tudnak szemérem nélkül kiejteni. Nekem elég volt, hogy eljöttél, hogy csuklód pihés bőrét simogathatta fá- zós kisujjam, és hogy hallgathattam barna hajad suso- gását a váltadon. A Békavár tövénél megálltunk. Itt az Ikva átbújt a cukorgyári töltés betonalagútján. A töltés az állomás felé futott, a sötétben is láttuk a vasúti épületeket, a mélykék égre rajzolódó szemafor vázát. — Emlékszel az olaszokra? —* kérdezted, és picit nekidűltél a mellemnek. Az még a nyáron volt. Napközben többször is kijártunk, vártuk a furcsa szerelvényeket. Kenyeret vittünk meg tojást meg gyümölcsöt. Hosszú vonatok voltak, nyit ,tt és csukott tehervagonok. Fekete olasz nők és rovidnadrágos férfiak ugráltak le a kocsikról, míg a mozdony vizet vett, vagy bevárt egy szembejövő személyvonatot Éhesek voltak. Kenyérért inget adtak, a szalonnáért csizmát. Vászonruhás német katonák tuszkolták őket vissza a. vagonokba. A vonat Bécs felé ment. — Arra a fiatal nőre... — mondtad, és megszorítottad a kezemet. Igen, arra a fiatal nőre is emlékeztem; tizennyolc lehetett, vagy annyi sem. Külön utaztak a nők, és külön a férfiak. A fiatal nő leugrott a kocsiból, de nem jött ennivalóért. Végigfutott a vagonok során, nyitott haja úszott utána, csomóba qabalyodva... Kiáltott valamit... valami dallamos nevet. Fehér blúza volt, és félszandálját elhagyta a nagy szaladásban. Az egyik férfivagonból egy szőrös fickó ugrott utána, karonragadta és befutottak mellettünk a lábonálló, sárga, kukoricásba? Nem mertünk moccanni se... láttuk, mint zuhan-, nak le a poros rögökre, mint csókolják egymást izzadó homlokkal... — Néha arra gondolok, hogy elvisznek téged is mondtad, hirtelen felém fordulva. — Hogy ezzel a sáncolással vagy a leventékkel... Hallgattam Tudtuk már, hogy más falvakból is vitték a fiúkat. Fekete ruhás németek raccsoltak hadarva a jegyzőnek... tejszagúak voltak és vérszagúak. Miki- egeret őriztek a zubbonyuk zsebében, kabalának. Este beszállásolták magukat a házakhoz, szalmát hozattak a konyha kövére kétszersültet ropogtattak, és csókolgatták a kabalát. A magunkfajtára szúrós szemmel néztek, A Harmadik Birodalomról volt szó, s ilyenkor senki se kímélje a vérét!... Valamelyik sarokban porosodott a latin nyelvtan A konjugációk békén hagytak, A gyökvonás is. Csak a sáncolás az osztrák határig. Márciusban még esett a hó. Jeges szemcsék lyuggattálc arcunkat. — Kevés a tej — mesélted esténként. — Megint menekültek jöttek. Szekérrel. A pék se tud elég kenyeret sütni. Apa azt mondta: egy-kettőre ideér a front De értettem. Mindenki érti ezt, aki szeret. — Tavasz jön — mondtad —, s megint itt lesz a nyár. Emlékszel, tavaly nyáron úszni tanítottál a gyári tóban. S én nem voltam képes megtanulni... — Azt, mondtad: majd jövőre! — Jövőre!... Rettenetesen félek attól, hogy nem lesz belőle semmi... Pedig szeretném... Armyi sok mindent hall az ember... Tegnap egy asszony, Bácskából jöttek, meghalt. Agyonfázott az úton. Hallgattunk. Bennem formálódtak a szavak, de kihűltek a vastag éjszakában. A németekre gondoltam és a hátizsákra — anyám foltozgatta valamelyik este, vörösre dagadt szemmel hajolt föléje a kislámpa fényénél. Az a hír járta, hogy szükségem lehet rá. — Veled jó •— mondtad csendesen. — Mór most olyan, mintha nyár lenne. Nemsokára zöld lesz a fű, húsvétra barka nő az Ikva-parton... Meglocsolsz, ugye? Nem piros tojást festek neked, mert azt kaphat mindenki ... Tarkát. Temperával. Majd meglátod... Soha nem csókoltalak meg. Miért? Miért elégedtem meg ezekkel a sétákkal, a buta vasárnap délutáni malomjátékkal ott nálatok a konyhán, az anyád mellett... Miért volt elég nekem, ha szemed kútjába néztem, s ott megláttam magam, a nevetésed nyugodtra simította a szívemet?... Most már tudom, te másként lehettél. Később sok mindent megért az ember. Arra gondolok, hogy egyszer, amikor anyád a szomszédba szaladt borsóért, te közelebb húztad hozzám a székedet, elém telepedtél, s azt mondtad: „Üj frizurát csinálok neked...” Nevettem. Hisz ez nagyon jó, ez a mostani! Megráztad a fejed, élesen felkacagtál, arcodon vörösen lobbant a pajkosság. Tíz ujjaddal túrtál a hajamba, felborzoltad, a fejem bőrét horzsolták körmeid. Sokáig fésültél a hátam mögött állva, már idegesített a játékod, fájt a hajtövem, de benned új és új kacagások bugyogtak. Végre jött anyád, léptei kongtak a ház tövében. — Csiss! — mondtad, a kisszékre suttyantál, és ájtatos arccal tologattad a kockáspapírra rajzolt malmon a babszemeket. Lukács Miklós: ÜNNEP Valaki az országút mentén virágcsokrot tett a friss dombra, — fiára emlékezett talán... — Harmonika sírt az alkonyba krumplisütés könnyű illata lombként lebegett kis akácon, ház előtt, a pádon néni ült, nézte porlepett, fakó arcom. — Messziről jön ugye fiam, — szólt nyájasan s hívott pihenjek meg. mintha anyám ölelt volna át, bent rózsás vánkosra fektetett. Szomjas tüdőmet átaljárta ázott földek, barázdák szaga Dunántúlról jöttem gyalog, romok közt szökve jöttem haza; csivogtak a fészek peremén a jókedvű madárfiókák, régenlátott otthon küszöbre szirmát szórta a ringató ág. Az első korty tej íze. — könnyes mosolyod szivárvány emléke mézként pereg a szívemre ma neved, — harcot némító Béke. it Szegedi Pál: 'Dampai aázLat Korán kelő szemem a megmosakodott kertre tárul. A tavasz tócsáiban hanyatt hevernek tréfás fák. Szelíd április; , hamvas gyümölcs íze a szájban; Kedvesem, az én örömöm kicsit csavarogni a fésületlen tájban. A zápor tüntével zengő dallamot hagyott, fényözönben fürdő fákat, s tükröző ablakot. A szélcsendben hang dalol, s a versem halk visszhangként válaszol. Nem perdül repülő a város közelében a feslő égen, csak április futtatja felhők árnyékát tanyától, tanyáig, a tágas vidéken. Egyik este azt mondtam neked: — A tizennyolc évesek már elmentek!... Szád elé kaptad ujjaid és hallgattál. — Szerencse, hogy te csak tizennégy vagy... — Tizenöt! — javítottalak ki. — A katonságnál úgy számítják, hogy annyi éves az ember, ahányadik esztendőt tapossa... •— Akkor már én is tizennégy vagyok! Hány hónappal vagy te idősebb? — Öttel — mondtam, mert ezt mindig számon tartottam. — Az jó — mondtad. — A házasságban kell H ennyi korkülönbség. Megálltam. Ott bandukoltunk a szokott úton, a hűvös estét árasztó Ikva mentén. Te mentél tovább, de visszanéztél, és nagyon nagyra nőtt a szemed. Miért vezettél az állomás felé? Ott álltunk a fekete, kopasz föld mezsgyéjén, ahol nyáron a kukorica állt. Hallottuk az állomás csengőjét, kegyetlenül szabdalta át a csendet. — Egy kislány is meghalt a múlt héten. Amikor Sopront bombázták. Ismertem. Varrni tanult, kerékpárral járt a városba... Láttam, amikor szekérrel hazahozták. A lába Jcilógott a pokróc alól.... Űj cipő volt a lábán. — Ne beszélj mindig erről! — Muszáj! — elléptél tőlem, megálltál a sötétség szélén. — Te nem gondoltál arra, hogy meghalunk, és még nem is éltünk? Ne nevess! De aki ötvenéves, az más... az már ismert sok nyarat és sok telet... Mindig eszembe jut az az olasz lány. Megértem. Hirtelen felém fordultál, felém dobott valami, ami nekem eszembe sem jutott akkor... Csak ä kezedet fogtam meg, s azt hittem, azért sírsz, mert félsz. Nem értettem, mért maradtunk éjfélig ott, a párás sötétben- Néha kértelek, hogy induljunk, csajc a fejedet ingattad konokul, és időnként megrázott a görcsös zokogás. Fekete vonat zuhogott át az állomáson. Csattogásában kőhöz csapódó bakancsok trappját hallottam. Poros utakon mentünk, katonazubbonyunkat kigomboltuk verejtékes mellünkön, fegyverünk barnán és kéken fénylett... Már férfiak voltunk... szakáll serkent öltünkön... Férfiak és hősök! akiknek szállást kellett adni idegen házaknál, akik friss tejet kapnak, akiknél fontosabb nincs most e földön... Két hét múlva indultunk valóban. Puska helyett lapátot vittünk, spárgára kötötten lógott a váltunkon, verdeste a bokánk. Aki csákányt hozott, az a nyakában cipelte, s rátámasztotta karját, mint géppisztolyra a katonák. Elkísértél. Nem sírtál, senki sem tudott sírni abban az időben. A sírások torz mosolyok voltak, karikás szemek, elszürkölö ajkak, idegesen matató kezek. A sírás némaság volt és kézszorítás, és nem mondtak semmit egymásnak a búcsúzók. Te maradtál. Hallottam, hogy volt azután. A tej egyre kevesebb lett. Pisztolydurrogással hajtották el a teheneket a németek. Sok ilyen csordát láttam; és bégé tő birkák mentek köztük és szekerek és feltört sarkú fiúk... Pedig már jött a tavasz, Panni! Húsvét előtt lehetett, hogy bement hozzátok az a német. Talán aznap délután lődözték agyon a zsidókat a cukorgyár udvarán. Tőletek oda lehetett látni a drótkerítésen át. Az a német is vécétek tetejéről bámulta távcsövei. A szemedbe, is akkor nézett először? Azt mondják, odabent, a cukorgyárban, a kis púpos nyilas parancsnok rendelt sorakozót a szerencsétleneknek, a répamosó gödör előtt. Csak magukra kaplcodtak néhány ruhadarabot, vagy hátra vették kis csomagjukat. Emlékszem: a gödörben lisztet és rothadt almát is találtunk, amikor májusban lekapartuk róluk a tenyérnyi földet, hogy közös sírba temessük őket. Kétszáznyolc- vanan voltak. Hogy reszkethettél a felcsapó géppuska-sorozatok alatti És Kőszeg felől már morajlott az ágyú, alkonyaikor felvillanó fények kísérték a tompa morajt. Ittak azok ott nálatok? Biztosan ittak. Nem tudtak akkor már a katonák mást. csak inni. Talán még meséltek egymásnak, a savanyú falusi bortól vékony vigyorgással, a csodafegyverről. De az óriási messzehordó ágyút egyszer sem szólaltatták meg ott a kert végében. És a tűz! — mintha az egész falu égett volna, kövér lángok falták az éjszakát. — A barakkok égnek! — futott valaki, asszony vagy ember, nem lehetett tudni, félőn koppont a hang. Senkit sem eresztettek a barakkok közelébe az SS-ek. A tífuszosok égtek bent, alák nem tudtak kifutni a halálsorakozóra. Azoktól volt olyan kövér a láng. A szobátokban szólt a zene. A németek pokrócot akasztottak az ablakra, és csavargatták a rádiót, hogy ne halljanak mást, csak a zenét. A vastag lángok vöröse még sokáig táncolt a fekete égen... Elhiszem, Panni, hogy elég volt, ha kinyúlt érted az a szőke fickó, s te mentél a zene felé. mint sárga virágra a méh. Te is ittál? Talán azért itattak, mert látták arcodon azt, ami ott vacogott bennük is. Megrémültek a te lila szádtól, a hideg szemedtől... Te a véredre gondoltál, hogy csupáncsak egy kis nyílás kell a testen, és piros párával fogy el az élet. A véredet csókolta forróra a bor, és markolta egybe a félelem. Anyád szürke ujjai tehetetlenül reszkettek a szoknyája ráncain, a hideg konyhában. A rádiózene olykor sikongva menekült ki az ajtó résén... Böjti szél hozta Kőszegről az ágyúk moraját. Én a többiekkel csontra tapadó arccal vájkáltam a ragadós sarat, zsíros földekre szórtam a terméketlen agyagot, talajvízben áztattam málló bakancsomat, hogy sokasodjanak a tankcsapdák, hogy az egész határt befussák a lövészárkok. Németországot kellett mentenünk■ Tizenöt éves voltam, Panni, és minden este elmondták, hogy hősök vagyunk! Olykor a szalmazsákra vizeltünk fáradt álmunkban, meri felfázott a vesénk. Te öt hónappal voltál fiatalabb, s már tudtad, hogy havonta megújul benned az élet. Még sokáiq várté volna, de kövér lángokat lehelt az éjszaka, s odább, a cukorgyárban kétszáznyolcvan ember hullott egymásra a répamosó gödörbe. Amikor találkoztunk: nyár volt. A gyári tó partján barna fejű nádak nőttek. s\ a gyerekek kézigránáttá< kábították el a halakat. Kiültünk a deszkamóló szélére. Nem meséltünk. — Majd megtanítasz úszni? — kérdezted egyszer uagy soká, de nem jöttél közelebb hozzám. Döglött halak úsztak a tó színén. Ezüst hasukon szikrázott a napfény. Bólintottam.
