Szolnok Megyei Néplap, 1962. április (13. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-22 / 94. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1962. április 22,

IFJÚ ELET AZ ÖREQ FALAK KÖZÖTT

Valaha a járásbíróság épülete volt. Zömök, sárga egyemeletes ház, az ilyen épületeknél szinte kötelező külső ridegséggel, rácsos emeleti ablakokkal; De barátságos terecskére néznek az utcai ablakok és a hátsó traktus rácsai közül zöldelő mezőre esik a tekintet, A kapun tábla: Állami Gimnázium Ti- szaföldvár. ?. Hajnóczy József, nagy magyar jakobinus nevét viseli az iskola, amelyre nyugodtan lehet mondani az obiigát jelzőt: nagymúltú Alapították 1947-ben. Miért nagymúltú hát? Mert ebbe a tizenöt évbe évszázadokat sűrített bele a rohanó idő. S a tiszaföldvári gimnázium nemcsak tanúja, hanem aktív, emberformáló részese volt ennek a másfél évtizednek. Uj embereket kovácsolt a megváltozott idők számára;

Tizenöt év — négyszáz érett diák

Ha a most érettségiző évfolyamot is beleszámítjuk, négyszáz diák lépett ki ebből az intézetből érettségi bizonyítvánnyal a kezében. S ez a négyszáz fiatal napjaink történelmének tevékeny részese; Van közöttük főmezőgazdász tervezőmérnök, építész; két olyan tanára van a szolnoki leánygimnáziumnak, akik, itt, Tiszaföldváron voltak diákok. Az iskolai statisztikák szerint a vonzási körzet igen nagy, Cibakházáról; Nagyrévről, Tiszakürt- ről. Kengyelről jönnek ide diákok és nem egy kiváló növendékük van, áld osztatlan tanyasi iskoláról jött;

Az iskola történetét lapozgatjuk. Ki akarták már. nyomtatni, de valahogyan el-; maradt: Pedig kár. Értékes; kortörténeti dokumentum lenne, amely a maga rövid-; 'égében is csattanósan pél dázná: mit jelentett az el-j múlt másfél évtized.

1947-ben költözött a köz-! légbe a mezőtúri leánygim-! lázium fiókiskolájaként. Egy I ív múlva önállósult. Meg-! ,;apták jelenlegi épületüket,! i.melyet szinte teljesen ön-! -rőből — tanárok, diákok,! zülők munkájával hozták! endbe. egészítettek ki; Amit! íhetett. megtettek, hogy ott-! ionossá váljon a sok tante-! un, megfelelő helyet kapja-; ak a szertárak.

Földváriak — Tokajban

Tizenkét tanára van az is-; ólának; Kedves, jó kollek-; va, akik szeretik diákjaikat;

; azok is őket. Többen az; t tanítók közül dicsérő ok-; velet, soronkívüli előlépte-; st érdemeltek ki pedagógiai; íunkásságukkal. egyikük; >dig az „oktatásügy kiváló olgozőja’* címet kapta:

Nincs olyan év, hogy diák-í ik helyezést ne érnének el;

: országos tanulmányi ver-jj nyékén. A munkában is öl járnak; Tiszaföldvári ákok munkáját is dicséri; jnaújváros, Kazincbarcika,; szapalkonya. Ajka; A han-; gi csatornaépítésnél is so-; n forgatták közülük az” ót, lapátot. Aki pedig anyló tokajit iszik, arra is; ndoljon. hogy földvári Iá-; ok-fiúk is résztvettek a gyszabású szőlő-rekonst- kcióban; 1980-ban a KISZ; 3. vándorzászlaját, 1961- n televíziót kaptak a jó; mka jutalmául:

3gy érdekes: kimutatás ti- ■ okét nevelő közül tíz végez; ■sadalmi munkát. Dr. Var-« Lajosnak hat(!) Ruzsin ván igazgatónak három, dór Andrásnak négy funk-; ija van. Ott találjuk^ a_ nnázium tanárait a párt-; xottságban, a tanácstagok; zött, az állandó bizottságban. A diákok résztvesz- k a KISZ életében, ének-j ruk, zenekaruk van. az ek során a színjátszók a írnyónét, a Háry Jánost, a inom Palkót, a Revizort; utatták be a közönségnek.; — Kit követek? — Látogatásunk ideién éppenosztályfőnöki óra van a negyedikben.

Huszonhatan vannak. Tizennyolc lány, nyolc fiú. Nem zavartatják magukat, nem a vendéggel foglalkoznak. hanem Imre István osztályfőnökkel beszélgetnek kötetlenül, fesztelenül, magabiztosan. Halla István, szabatosan foglal mázzá meg mondókáját, de úgy, hogy a mondatokon áttörnek az igaz őszinte érzelmek.

— Amit tizenötéves korunkban eszményképnek éreztünk, az ma már távol áll tőlünk. Más lett az érzelemvilágunk. más a felfogásunk. Én úgy gondolom az eszményképnek nem kell éteri magasságban lebegni felettünk. Legyen egyszerű ember, olyan akit követhetünk, aki el tud velünk beszélgetni, aki jellemes szereti az embereket, becsülettel dolgozik. Én azt hiszem megtaláltam az ilyen eszményképemet:

Balogh Éva pedagógusnak készül, a tanárok közül választott mintaképet. Ügy akarja nevelni, szeretni diákjait, mint az. Harkai Edit is tanár példaképet választott, Tőrös Krisztim egy idős bácsit, aki emberszere- tetből, segítőkészségből mindig jelesre vizsgázott.

Az óra végén az újságíró alakult át’’ osztályfőnökké és megkérdezte:

Kinek mit adott az iskola ?

Tőrös Krisztina: Azt hiszem nekem adta a legtöbbet. önbizalmat, bátorságot, határozottságot. Ügy kezdtem, mint tanyai iskoláról jött, riadt kis vadóc; Nagyobbnak éreztem a többieket, sokat sírtam, érzékenykedtem. Aztán egymásután kaptam a KISZ megbízatásokat, segítettek nekem beilleszkedni. Határozottabb lettem, van önálló állásfoglalásom... és... és... már sokkal kevesebbet sírok, mint eleinte.

Halla: Emberismeretet,

irodalmi tájékozottságot szereztem. az önképzőkörben éreztem először az önálló alkotás örömét.

Harkai: Nem szerettem

Földvárt, unalmasnak tartottam. Most a négy iskolaév alatt ismertem és szerettem meg a falu szépségeit, a csendet, a Tisza partját. A felső iskola elvégzése után ide jövök vissza.

Epilógus

Egy nagyon jellemző történetet tudtunk meg a pedagógusokról; Eveken keresztül a saját zsebükből biztosítottak havi 360 forint ösztöndíjat B. L. diáknak. A fiatalember most a Szovjetunióban tanul és egészen kivételes nyelvtehetségnek tartják. A nem túl magas tanári fizetésekből harminc forintonként gyűltek össze azok a pénzek, amiből a szegénysorsú falusi gyerek ki tudta bontakoztatni tehetségét.

Csak egy kívánságuk van tanároknak, diákoknak egyaránt: új iskolát! Szép, tágas, modem, derűs épületet. Méltó hajlékot egy lelkes közösségnek. Tervek már vannak erre; Legyen belőle mielőbb valóság. Megérdemlik.

— ht —

Hatodik könyvén dolgozik a „Három főid” híres néprajzkutatója

Szűcs Sándor, a karcagi

Nagykun TVLúzum igazgatója negyvenöt esztendeje gyűjti az úgynevezett „Három föld” Nagykunság, Sárrét és a Hajdúság gazdag néprajzi emlékeit.

A híres néprajzkutató tollából eddig öt kötet könyv látott napvilágot. Megörökítette az utókor számára a régi Sárrét világát, a pusztai szabadok, gyékényfonók, pásztorviselt emberek, pálcá- szok életét, az idősebb nemzedék ajkán ma is élő békési históriákat.

Ebben az évben a kunsági verbuválásokról jelent meg háromszáznyolcvan oldalas műve. A „Három föld” történelmének legjelesebb ismerője most dolgozik hatodik művén. „Szegényember, gazdagember” címmel közre kívánja adni a Sárrét és a Nagykunság vidékén összegyűjtött népmeséket.

IIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIU

Irodalmi

„strómanok”

A New York Times irodalmi mellékletében. o február 11-i számban nem kevesebb, mint 8 cég kínálja fel furcsa szolgálatait „irodalmárok” számára. Az egyik hirdetés a következőképpen bíztat: „Ellenőriztesse helyesírását, mondatfűzését, művének kifejező erejét. Munkatársaink valamennyien lélektanilag képzett szakemberek”. Egy másik cég a következőképpen ajánlja magát: „Mi áthidaljuk azt a szakadékot, amely a szerző műve és a kiadó követelményei között tátong’’.

ttigu” onnan kapta a nevét, 99 *-* hogy legkisebb volt az osztályban. Akkora és olyan ügyesen kerekded, mint a csigabiga. Emlékszem, nekünk még vacogott o fogunk március harapós derűjétől, ő már lehagyta lábáról a cipőt. Igaz, nem sok értelme volt már lábbeliként viselni, mert a hideg tavaszi esők szétmálasztották. Ha meg akart bennünket nevettetni, megállt az osztály elején: „Hallgassatok csak!”- — intett maga köré mindenkit, aztán megkezdte a mutatványt. Felváltva rakta előre lábait, elkezdte mozgatni cipőjében a lábaujjait, mire sárszínű lucsok gzörcsögött elő a foltokon, repedéseken át és lassan szétterjedt a padlón. „Figyelitek hogy zenél?”- — hajtotta fülelésre fejét „Bigu” és lábujj-mozgatásával tényleg vinnyogó, nyöszörgő hangokat gerjesztett az összeázott csukában. „Láthatjátok, mindegy már, ha hordom, ha nem. Inkább tűzbe vele!” döntött előttünk.

Attól kezdve mezítláb járt. Se- hogysem jut eszembe, volt-e kis- kabátja, mert éveken át egy pety- tyesnek látszó inget viselt, mikor a cipő után a nagykabát is lekerült róla. A hitelesség kedvéért megjegyzem, hogy a pettyek közelről apró kis keresztek voltak az ingén.

Amilyen Jdcsi volt, akkora hörcsög természet szorult belé. A legjobb barát, az osztály mókamestere volt, csak akkor verekedett, ha igazságtalanul megbántották, Péter, a gazda fia egyszer belekötött. Testes, pirospozsgás legényke volt Péter és a szünetekben úgy düllesztette a hasát a nagyiskola árkádja alatt, hogy mindenki lássa a puszlizsebbe kanyarodó „aranyláncot”, amely ezüstszínű halbicskában végződött. „Bigu”-nak, mint sokunknak, fanyelű bugylibicskája volt. Ezen különbözött össze Péterrel, aki azt találta mondani neki egy tízperces fálatozáskor:

— Ilyet csináljon az az ugrabugráló apád, mint az enyém; ne olyan békanyúzó fanyelűt — mutatta kérkedve a halbicskát.

Tudni kell azt is, hogy „Bigu” apja az első világháborúból fél lábbal, fél karral vetődött haZa, de roppant erős akaratú ember

volt (de talán a fogcsikorgató szükség még erősebb) — és ilyen csonkán is többre vitte, mint sok egész ember. Fél karral, fél lábbal kaszált búzát, lucernát a gazdáknak, télvíz idején meg gyönyörű hegedűket faragott megmaradt jobbjával. Ugye, nehéz elhinni? De aki kételkedik szavaimban, annak úgy is hiába bizonygatnám.

Gondolható, mi ment végbe „Bigu”-ban, mikor Péter „ugra- bugráló”-nak nevezte az apját. Nekirontott az erős gazdagyereknek, levágta a padlóra, mint a zsákot, beleragadt a hajába, annál fogva verte fejét a padlóba, majd mikor Péter — kínjában —■ beleharapott, lehúzta a koma szép csizmáját és annak a patkós sarkával ütötte, vágta■ Ha ivem avatkozik be Takács Jóska, az iskola legerősebb gyereke, tálán ájultra veri „Bigu” a fiút.

A jólelkü Horváth tanító úr nem csinált nagy ügyet a csetepatéból, mikor megtudta a történteket.

Bá emény kisfiú volt ez a

" “ „Bigu”. Tavasz végén már elszegődött s délutánonként a gazdák teheneit legeltette. Ideje se, kedve se volt p'ldául a Heídel- bergi Káté passzusainak bemago- lására, ami pedig az öreg tisztele- tes szerint feltétlenül szükséges volt az életben való helytálláshoz. Miután „Bigu” nem nagyon törekedett lelkének konfirmálására és óráról órára hasztalan faggatta a pap, az anyaszentegyház ilyfokú negligálásáért szent fenyítésben részesült. Kihívta a vén szikár tiszteletes, letolatta vele a nadrágot s mivel „Bigu”- önszántából nem volt hajlandó, sajátkezűleg cibálta fel az első pad tetejére. Aztán nyakánál szorítva a fiút, v'.kony, inkviztor száját összepréselve, szemében gonosz lángokkal, kezdte csépelni nádpálcájával „Bigu” meztelen ülepét. A kis Pista görcsös rúgásokkal reagált a suhogva lecsapó ütésekre, majd mintha valami belső parancsra tenné, elernyedve, két karját a pad széléhez szorítva fogadta az ütlegeket. A goromba vénség végül belefáradt. Lihegve adta bele minden erejét az utolsó csapásokba.

— Ezt megemlegeted, míg élsz, átkozott pogánya! — szónokolta.

„Bigu” meg is tanulta. A konfirmáción a ravasz öreg tiszteletes „Bigu”-val sem akart szégyent vallani. Őt szólította hát elsőnek, hogy feleljen az „alapvető” kérdésre: mi a vallás ?

„Bigu” mintha számított volna erre. Abban a pillanatban, mikor a neve elhangzott, felpattant — éppen csak fejeteteje látszott ki a masszív, barna padok közül — és ahogy csak a torkán kifért, hirdette az isten házában:

— A vallás egy felsőbb hatóságba, istenbe vetett hit és ismeret ...

A pap nem akart hinni a fülének, az egyházi és világi meghívottak bajuszuk alá berántott mosollyal hajtották le fejüket. Mi ülő mérséklettel röhentettük el magunkat„

„Bigu” alapos bosszút állt áverésért. Stüszerűbben nem lehetett volna kicserélni a Heidelbergi Káté szavait: „A vallás egy felsőbb valóságba...” stb. De a tiszteletes volt annyira diplomata, hogy nem bonyolította a bla- mázst faggatással. Hamar leültette Pista’.

A zóta sok viz lefolyt a Dunán, Tiszán. Mi, akkor konfirmált gyerekek alaposan szétszóródtunk a nagyvilágba. „Bigu”-t pékinasként láttam utoljára, amint nálánál nagyobb háti kosárban szállította az üzletekbe a kiflit, zsemlyét, perecet.

Mindezek arról jutottak eszembe, hogy vasárnap ismerős, alacsony emberre lettem figyelmes a szolnoki állomás várótermében. Megérezhette, hogy valahonnan nézik, mert keresően fordította fejét erre, arra. Mikor szemünk találkozott, egy pillanatra elgondolkozott, de lassan másfelé fordult. Nem ismert meg, vagy én tévednék? Odamentem hozzá.

— Nem hívtak véletlenül „Bt- gu”-nak? — szólítottam meg, mert tévedhetetlenül megismertem.

Ekkor már ő is mondta az én nevemet. Természetesen, bementünk a restibe.

— Mit iszol, barátom? — kezdtük mind a ketten a szokványos kérdéssel és szinte egyszerre szabadkoztunk. — Ne haragudj, nem fukarságból, de én csak feketét kérek.

|T Pista, „Bigu” Jcönnyed vi- aM • dámsággal magyarázta, de szavaiban benne volt a mai középkorúak jóindulatú neheztelése, kesernyés sóvárgása az elérhetetlen után, amely ennek a nemzedéknek ifjúságából hiányzott.

— Nem tudom, hogy vagy vele, de én úgy érzem, hogy egyszerűen nem engedhetem meg magamnak az italba váló belefeledkezést. Minden napom tele van problémákkal. Ötven ember dolgozik a kezem alatt. A borsodi bányavidéken vezetek egy sütőüzemet. Itt

voltafc a. hóviharok. Képzeld el, mennyire helyén kellett lenni az ember eszének, ötven mázsa liszt tésztává keverve várja a gyúrást, mikor beüt az áramszünet. Negyedóra alatt berendelni, aki csak elérhető, hogy kézzel folytassuk a dagasztást. Te, kaptunk olyan automata berendezést, hogy szinte a kemencébe is szalag viszi a kiformázott kenyértésztát. Hot van a korombeliek inasideje, amikor hajnali kettőtől talpon kellett lenni, hogy reggelire friss kenyér sütemény jusson a vevők asztalára? No,, éppen innen akarok kiindulni. Talán azért vagyunk mi szögletesebbek, sokszor aszké- tikusan fegyelmezettebbek, de néha tán az egyszerűt is bonyolítók, mert nekünk nem az ölünkbe hullt, ami ma van. Másképpen kifejezve: mi jobban tudjuk, menynyi a féltenivalónk... Őszintén mondom, sokszor irigylem síma, önérzetes könnyedségüket... A mai fiatalokra értem.

Meghozták az első duplákat. Míg „Bigu” elhallgatott, jobban szemügyre vettem arcát. Bizony, szeme sarkától szerte az orra tövéig és szája szögletéig mély árkokat vágott az idő, a harc. Félve kaptam, el rémült szemem a halántékáról, ahol kegyetlenül megszaporodtak a fehér hajszálak. De Pista elfogta pillantásomat, még ő vigasztalt gyerekes dicsekvéssel.

— Nem adok én semmit az ősi halántékra. Ez nem öregség. Ner furcsa? Egyik napról a másikr kaptam azt a majdnem fehér h lántékot. Múlt héten, mikor le-, nagyobb volt a hófúvás, egy: nyolctonnás kocsim öt emberrí- 80 zsák liszttel lecsúszott az o szágútról. Belezuhannak a szak dákba, ha az autó nem ütközi neki egy hatalmas, vastag törzs fának, amely egymagában állt hegyoldalban Ez este volt. Ké; zeld el azt az éjszakát, míg Miskolc vidékén fellelhető össz: vontatójárművei, darus men• autókkal megszabadítottuk emb- reimet, megmentettünk 80 zsá, lisztet.

Azért mondom, hogy jó volna most fiatalnak lenni. Úgy dolgoztak a mentésben a kiszistáim, mint a megszállottak. Nem volt senki kétségbeesve. Még mondta is egyikük, mikor szerencsésen biztonságba helyeztük az embereket: „Azért jó kis zrí volt ez! Ilyenkor szárnyai nőnek az embernek..

Most szólj hozzá, mosolyodoit el „Bigu” és jókedvűen csóválta a fejét.

.. . Kozák Gábor

»BIGU«

MEGYEI KÖLTŐK ALBUMA

Lukács Miklós:

Jllngángős esitlag

Arany rajzszögek a csillagok, égre tűzték a kék éjszakát, feljött a hold is, fennen ragyog, a szélben énekelnek a fák.

De jó annak, aki hazatért, boldog szerelem ingében hál, valami nagyon szépet súgnék, > ha most szívemhez hajolnál,

Kürtös Gusztáv:

'TDa&aiz

Kinézek az ablakon, zöldet jeleznek a lombok: szabad az út a tavaszba! Kisétálok hát és madarak köszöntének vidáman s arányló virágát a nap is mellemre tűzi. Gyermeksereg jön zsivajgón, soknak úgy leng kezében a táska, mint kis harang, mely ünnepek érkeztél üdvözli. Ó, tavasz, természet zöldbetűs ünnepe, ünnepivé teszed telkemet is! — A munka azt mondja: „örülj, mert alkottál valamit!”; a szerelem azt mondja: „örülj, mert szeretsz és szerelnek téged!”; te csak azt mondod szelíden, kék ölelésű egeddel, az ébredő föld illatával:

„örülj, mert — vagy!”

Ooukó László:

f

Shredezti

Hajnali négy. Az etetők kerekeznek. Kerékpárküllőjük: szeletéli a tényt.

Virrad. Az őszi táj egy sárgaréz metszet. Kánon; egy éhes tehén kezdi legelőbb.

Az éjjeliőr villanyt olt, hazaballag;

Macskaszemű álom kíséri éberen;

Harmatot gyöngyöz a kemény mellű asztag,

A fejőgépben habosán zubog a tej.

Zetor zümmög ki a tanyaudvarból.

A pótkocsin Lányok. Álomméz a szemükön. Suhanc szél kerekedik a szőlős-parton.

A lányoknak csókízű jó reggelt köszön.