Szolnok Megyei Néplap, 1962. március (13. évfolyam, 50-76. szám)

1962-03-04 / 53. szám

1982. március 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Két körzet, egy orvos — Szerdán 210 beteg — Influenza- roham a külváros ellen Körzeti rendelő, Szolnok, Ady Endre út 60. A váróte­remben a megszokott kép. Fehér lócákon ülnek a sá­padt. láztól égő szemű bete­gek, egy kismama fekete kendőbe bugyolálja nagy óvatossággal kisbabáját. A kisfiú sír. Sorszámot szoron­gat mindenki a markában és vár. — Mióta? — Másfél órája, — mond­ja egy vattakabátos férfi. Szétnézek. Zsúfoltság. Egy- egy türelmetlen hang, amit a többiek leintenek. Nyílik a rendelő ajtaja, vagy tíz beteg nyomul befe­lé. Bentrői határozott férfi­hang hallik. Az orvosé. Né­hány másodperc és a türel­metlen betegek visszasom- fordálnaik. Hiába. Csak egy pácienst fogad egyszerre az orvos. A délutáni hivatalos ren­delési idő négytől öt óráig tart Már fél hat. Még sokan vannak. Hatkor is. Fél hét­kor megy el az utolsó pá­ciens. A doiktor magas, fekete­hajú fiatalember. — Dr. Balogh István — mutatkozik be. Az asztalnál fehérhajú, szemüveges asszisztensnő dolgozik. A doktor mosolyogva mu­tatja be. — Amálka néni. az én ma­gántanárnőm. — Dr. Demeter Béláné vagyok — de inkább Amál­ka néninek ismernek a be­tegeink. — Vannak sokan? Nézi a listát. — Egy hét óta kb. nyolcr van fő az átlag. Van néhány rekordunk is. Szerdán két- ezáztízen voltak, ma csütör­tökön „csak" százhat vanöten. — Influenza? — Igen. Kilencven száza­lékban az. — Hogy bírják ezt a stra­pát? Egymás helyett mondják. Amálka néni: — A doktor úr már két­szer elkapta az influenzát, de ő jobban bírja, mint én. Balogh doktor: — Amálka néni 38,9 fokos lázzal is dolgozott. Muszály. Két körzet tartozik hozzánk. Heim doktor. a VII. számú körzet orvosa is beteg. így a III.-as körzet mellett ezt is mi látjuk el. Nyugodtan, természetesen cseng a doktor hangja, ami­kor ezt mondja. Akárcsak akkor, amikor arról beszél, hogy szinte már „elszokott” a meleg ebédtől, mert egy­szerűen nincsen ideje haza­menni. Egy hete nem be­szélt kislányával és kisfiá­val. Mikor este hazaér, már alszanak, s mikor reggel hatkor felkel, „ugyan kinek volna szíve felkelteni őket?” A központi rendelőbe, a bőrosztályra sem tud elmen­ni, ahol szintén rendel egyébként. Nem. mert vár­ják a két körzet fekvőbete­gei is, kikhez „idomított” ke­rékpárján jár. Ezt reggelen­ként fél nyolcig csinálja, il­letve mostanában tovább is. Fel tízre az Ady Endre úti rendelőben kell lennie, hiva­Termrlfíszii vetkezetek és állami gazdaságok területén olcsón kiirtja a patkányokat évi szerződéssel: VÖRÖS CSILLAG TER­MELŐSZÖVETKEZET, FEGYVERNEK. talosan fél egyig. A való­ságban: sokszor két óráig is. Utána: irány ismét a fekvő­betegekhez — négy óráig. Délután négytől a már is­mert program következik. — Mióta dolgozna': együtt Amálka nénivel? — Hat esztendeje. — Volt már ilyen méretű járvány máskor is? — Evekkel ezelőtt. Az ázsiai influenza. De talán az sem volt ilyen... — Meddig tart még a jár­vány? — A csúcs kb. egy hétig, szerintem. A város központ­jától (bérházak. iskolák stb.) most már kifelé halad. A külterületekre. A kihívások zöme is arrafelé szól. A Kis- gyep, a Sziget utca, Berzse­nyi utca, Száva utca. Bizony, elég nagy a két körzet... Lassan búcsúzkodunk. De megkérdem még: — Mi lesz a ma esti prog­ram? — Van még Icát sürgős ki­hívásom. — S utána hazamegy? — Igen. — És gondolom: pihen :.. — Ha nem kell sürgősen kimenni valahová. Mert a lakásomra is sokan üzennek. Nézem a doktort. Bőrka­bát, csizma, svájcisapka. így, fehér köpeny nélkül inkább egy tsz-agronómusra hasonlít öltözéke után. — Hiába, így is fel kell készülni az orvosi hivatásra — mutat csizmájára jóked­vűen. — Ha tudná, milyen sár van mostanában a Ta­bánban, Meg Ugaron ... Ajaj! No, viszontlátásra! A következő utcasarkon el­tűnik szemem elől a körzeti orvos. Siet betegeihez. Én pedig indulok vacso­rázni; — bubor — A Gazdasági Vasutak kis­újszállási javító telepén a tervnek megfelelően nyolc kisvagon forgó-állványát fes­tik. Ez a javítóműhely végzi az ország keleti részén lévő gazdasági vasúti, személy és teherkocsik javításait. Még szokatlan — AT. ELVTÄRSNÖ párt­tag? — Miért, mint a személy­zeti osztály adminisztrátora talán lehetnék pártonkivü- li? — Szerintem igen. Ha mi­niszter is lehet pártonkivüli. — Miniszter igen. De ná­lunk csak párttag dolgozhat. A fenti beszélgetés így hangzott el, ahogyan idézzük. Bár szélsőséges eset, de jel­lemző arra. hogy mennyire nem értik egyesek pártunk szövetségi politikáját. Pár­tunk állásfoglalása a nép­front-politikáról, a párton- kivüliek funkcióba állításá­ról, a volt, úgynevezett osz­tályidegen elemek elbírálá­sáról, egyesekben értetlensé­get, sőt ellenállást váltott ki. Néhány héttel ezelőtt a Népszabadságban „Népfront­politika és pártszerűség” cí­men jelent meg írás erről a problémáról. Akadt aki a cikket olvasva 1956-ot, az el­lenforradalmat emlegette. Könnyű lenne az ilyene­ket lehordani mindenféle szektásnak, dogmatikusnak, agyoncsapni őket a frázis­halmazok bunkójával. Köny- nyű lenne, de nem célrave­zető. Ha valaha türelemre volt szükség, úgy ezesetben igen. Szinte minden egyes konkrét kérdésben külön-kü- lön meg kell győzni a két­kedőket — mindaddig, amíg pártunk egész szövetségi po­litikáját meg nem értik. A VELÜK való vita alap­jaként fogadjuk el, hogy a kétkedőket, a bizalmatlano­kat is a jóindulat, a jóakarat vezeti. A pártot féltik — mondják — amikor kétked­ve fogadják a fent említett elveket. De a pokolba vezető út is jószándékkal van kikö­vezve . Az egyes ember jószándéka nem biztos, hogy jó szándék. E sorok írójának vitája tá­madt egy párttaggal, aki az ellen berzenkedett, hogy eset­leg az orvos gyermeke egy­forma eséllyel indul az egye­temi felvételi vizsgán a mun­kás gyermekével. Meglátod, az lesz ebből, hogy a mun­kásosztály fiait kiszorítják a burzsoá csemeték — így há­borgott. Ez az elvtárs a munkásosz­tály ügyét félti. A szocializ­mus ügyét. Ezért őt feltétle­nül tisztelni kell. De ugyan­akkor bírálni is kell őt, mert kitől vagy mitől félti? Nem az veszélyezteti a szocializ­mus ügyét, ha a volt polgári értelmiségi család arra ráter­mett, tehetséges fia — akit. a mi rendszerünk nevelt már fel! — az egyetemre kerül. Ellenkezőleg. A szocializmus építésének meggyorsítása úgy kívánja, hogy minden erőt, tehetséget ott állítsunk csata­sorba, ahol a közös ügynek a legnagyobb hasznára válik. EGYESEKNEK nehéz ma még a kart karba öltve együtt haladni azzal, aki az 1945—49-es nagy politikai harcok idején ellenfél volt, sőt, akit esetleg 1956-ban a sors szeszélye a front túlsó oldalára sodort, de azóta ♦ Laci bácsi, a munkásor „Mit mondjak el magamról? Azt. hogy részt vettem az 1906-os szolnoki sztrájkban, azt, hogy az első világháború után hadifogoly voltam Oroszországban, majd vöröskatona. Azt meg nemcsak én tőlem, hanem másoktól is tudhatják a mai fiatalok, mi­lyen nehéz volt a szegény ember élete Horthyék alatt, hát még ha azt is tud­ták az illető szegény emberről, hogy — kommunista. Nemcsak az újságírók, hanem a Munkásmozgalmi Intézet is „kivallatott" életem sora felől. Történelmi dokumen­tum lett, amit elmondtam. Hát nem érdekes? Hogy ez milyen érzés? Hirtelenében nem is tudom meg­magyarázni. Most 75 éves vagyok — egy esztendeje nyugdíjas, 15 évig voltam a Szolnok megyei kórház asztalosa. Ilyen­kor, amikor az ember már nyugdíjas, jobban van ideje gondolkodni, elmélkedni életén. A jó multkorában megkérdezte tőlem egy újságíró (nem is tudom, ki­csoda, elég sokan jártak már nálam), mondja csak, Kálmán elvtárs, ha újra. kezdhetné az életét, hogyan rendezné be? Akkor én ezt válaszoltam: amit átéltem, a nehéz időket, a nélkülözést, a szenve­dést, a megpróbáltatást, a nyomort, az üldöztetést, soha semmi áron sem szeret­ném mégegyszer átélni. És mégis... És mégis rádöbbentem ekkor egy másik igazságra, amikor ezt kijelentettem. Arra, hogyha nem kerülök ki Oroszországba, nem lépek be a Vörös Hadseregbe, nem harcolok a fehérek ellen, akkor soha, de soha nem foghattam volna kezet Lenin elvtárssal... Valahányszor felidézem magamban e találkozást, mindig arra gondolok, érde­mes volt küzdeni, harcolni a szenvedés ellen, és ma is az a meggyőződésem, vég­eredményben szerencsés ember vagyok. Jó érzés aztán kisgyermelceimre is gon­dolni. No, nemcsak az enyéimre, hiszen azok már nagyok, mind a négyen, négy unokám is van már, hanem az úttörőkre. Azok tudnak átszellemülten, ámulattal, csillogó szemmel figyelni! Sok iskolában jártam, Szolnokon sok kislány és kisfiú barátom' is van. Kérdezték tőlem jónéhányszor, miért nem vonulok már teljes nyugalomba. Miért? Hogy tönkretegyem magam? A tétlenséget úgysem bírnám ki. És külön­ben is: érzem, szükség van még rám. öt éve vagyok munkásőr. Egyike a százhúszakna]i, akik megalakították a munkásőrséget Szolnokom Először csak a munkásőr jelvény díszítette a zubbo­nyomat, s azóta, hogy az elvtárs is látja, újabb jelvényeket viselek. Itt van pél­dául az 1919-es veteránjelvény, másik a Kiváló dolgozó kitüntetés, emezt a nép­fronttól kaptam, ezt a szép csillogót, me­lyen egy puska látszik, kiváló lövőére,d- ményeimért, mert a szemem, habár rég­óta szemüveget viselek már, ma sem csal még, a kezem sem reszket, és a kikép­zésből is ugyanúgy kiveszem a részem, mint bármelyik fiatal. Hogy ezt a szép kis Lenin-jelvényt kitől kaptam? Nos, hát ennek története van. Biztos emlék­szik még 1959 áprilisára, aráikor Hrus­csov elvtárs Szolnokon járt. Én is .ott. áll­tam a dísztribünön őrséget, s amikor Hruscsov elvtárs lefelé indult az emel­vényről a gyűlés végén, megállt, s még­szólított: — Szervusz, göndörbajszú barátom. Hogy vagy? — Jól. És te hogy vagy, Nyikita Szer- gejevics? — Köszönöm, én is jól vagyok. És örülök, hogy ilyen emberek kezében a fegyver. Addig ne adjátok ki kezetekből, amíg a fiatal generáció meg nem érik erre,., S ezzel átnyújtotta ezt a Lenin-jel- vényt. Nem sokkal utána még egy nagy élményben volt részem. Lenin halálának 40. évfordulójáról emlékeztünk meg, s a szovjet küldöttség Szolnokon, az állomá­son is megállt, s a város kommunistái, kiváló dolgozói nevében virágcsokorral köszöntöttem őket. Hogy, hogy nem, meg­tudta az az elvtársnő, akinek átadtam a virágot, hogy valamikor Jakatyerinburg- ban harcoltam. Megöleltük, megcsókoltuk egymást, mert ahogy kiderült, ez az ősz­hajú, rendkívül fiatalos mozgású kommu­nista asszony is abba a városba való volt, melynek felszabadításáért én is har­coltam. Mit tagadjam, a találkozás, az emlékek egyszere könnyet csaltak a sze­meimbe. ...És mesél, mesél az öreg harcos. Tartása egyenes, mint a jegenye, $ mi­kor felölti a munkásőr egyenruhát, hogy induljunk a művészhez, aki portrét raj­zol róla, fiatalosan igazítja meg fején a Lenin-sapkát, s gyors léptekkel indulunk a művésztelep felé. Bubor Gyula mellénk állt. Azt is morogva fogadják egyesek, aki nem volt ugyan sohasem politi­kai ellenfél, hanem csupán semleges, közömbös. Azt mondják: „Most jön, a kész­re, de az eddigi harcokat pá­holyból nézte? Eddig csak a szocializmus előnyeit él­vezte?” Az értetlenek azok közül kerülnek ki, akik a barikád­nak mindig ezen az oldalán álltak, akik a harc legnehe- zéből mindig kivették a ré­szüket. Pedig ha jól meggon­doljuk, most éppen az ő har­cuk, munkájuk gyümölcse érik. Azzal, hogy az egykori ellenfelek, és közömbösök őszinte szívvel, jóakarattal mellénk állnak. Miért harcoltunk eddig? Nem mi magunk hirdettük, hogy a szocializmust az egész nemzet számára építjük? Egy percig sem gondoltuk, hogy a szocializmus áldásai csak a kommunistákat, vagy csak a nemzet egy-egy rétegét il­letik. Miért harcoltunk, ami­kor egykori politikai ellen­feleink még velünk szemben álltak, vagy amikor a kö­zömbösök sokszor gaánitfal- nak tűnő ellenállását ostro­moltuk? öértük is. Azért, hogy ők és majd gyermekeik egykor megértenek bennün­ket, elfogadják eszméinket, s mellénk állnak. A volt osztélyellenség ma­radványa, akiknek egyrésze az országban, más része a határokon túl meghúzódik, nem csak a kommunisták, a munkásosztály ellensége volt, hanem az egész magyar né­pé. És az ma is. De fogad­juk el tényként, hogy egy­kori követőik elszakadtak tő­lük. Mellénk álltak, mert a tények, a szocializmus növek­vő sikerei ennek helyességé­ről győzték meg őket. AZ ELMÚLT hetekben megbíráltunk egy termelőszö­vetkezeti vezetőt. A bírálat másokat is elmarasztalt, töb­bek között azért, mert ille­téktelenül vettek igénybe háztáji földet a tsz-től. Az egyik érintett fél levelet írt. Nem arról, hogy igaz, vagy sem a bírálat, hanem arról, hogy „ne csak az ellenség hangjának adjanak helyt”; Kit nevez ellenségnek levél­írónk? A bejelentő személyét, akivel valaha ilyen vagy olyan politikai kérdésben vi­tája volt, esetleg élesen szembe álltak egymással. De kérdezzük: ellenség az, aki ma a szocializmus érdekeit védve, a közös vagyon vé­delmére kel azzal, hogy tel­jesen helytálló bíráló Meg­jegyzéseket tesz? Nem ellen­ség az ilyen ember, hanem a szocializmus híve, az or­szág derék, hasznos polgára. Levélírónknak is reg kelle­ne érteni, hogy nem a tíz­húsz év előtti vagyoni hely­zete, vagy politikai megnyil­vánulásai alapján, hanem a mai tettei és elvei szerint kell elbírálni az embereket. A merevség mögött, ame­lyet egyesek a pártonkívü- liekkel szemben tanúsítanak, van egy kis kényelmesség is. Az a szemlélet, hogy jobb az úgynevezett kipróbált em­berekkel dolgozni, mint újak­kal, „messziről jöttékkel” ve­sződni. Az igaz, hogy köny- nyebb a régi tapasztalt párt­tagokkal szót érteni, hisz őket kötelezi a pártfegyelem is. De ez kevés. A feladatos nagysága és sokasodása nem engedi meg, hogy le­mondjunk a pártonkívüliek tömegeiben rejlő nagy ener­giáról. Szélesebb látókörű káderpolitikával sok olyan( a szocializmushoz hű, szak- mailág jól képzett emberrel lehet még a tsz-ek, üzemek, vagy intézmények, hivatalok vezetését erősíteni, akik rö­vid idő alatt nagyot lendít­hetnek az ott folyó munkán. A PARTONKIVÜLIEK- KEL, a volt kispolgári, eset­leg volt osztályidegen ele­mekkel együtt dolgozni sok üggyel-bajjal jár, sok türel­met igényel. Régi osztály­helyzetük maradványaként sok térhet cipelnek ma­gukkal gondolkodásukban. De a legfontosabb dologban, a szocializmus igenlésében egyetértünk. Ez lehet az együttműködés alapja. És itt nem valami elvtelen megal­kuvó együttműködésről van szó, hanem arról, hogy dol­gozzunk együtt abban, ami­ben egyetértünk, s bíráljuk nézeteikben mindazt, ami még a régi, a múlt maradvá­nyaként él. A régi gondolko­dás elleni harc is sokkal eredményesebb, ha hordo­zóikkal együtt, velük szövet­ségben történik, mint nélkü­lük, tőlük elzárkózva, vagy esetleg velük szemben. Mindezt és sok hasonló dolgot sokszor meg kell még magyarázni azoknak, akik most a pártot féltik, mert szerintük túl merész és koc­kázatos dolog az a szövetsé­gi politika, amit megvalósí­tunk. Türelemre, sok-sok meggyőző felvilágosító mun­kára van szükség ahhoz, hogy mindenki helyesen ért­se pártunk szövetségi politi­káját. Varga József Dr. BALOGH ISTVÁNl ORVOS 1 I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents