Szolnok Megyei Néplap, 1962. március (13. évfolyam, 50-76. szám)
1962-03-04 / 53. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1962. március 4. Cj, nagyszabású háborús regénnyel jelentkezik Konsztan- tyin Szimonov, a világszerte emlékezetes sikert aratott Nappalok és éjszakák szerzője. Ez a regény talán Szimonov legfeszültebb, legdrámaibb alkotása. Ereje nein nagy szavakban, nem a pátoszban rejlik, hanem mély, tragikus őszinteségében, amellyel a front minden borzalmát személyes élményként tapasztaló lró elbeszéli a Honvédő Háború kezdeti szakaszának: első, drámai hónapjainak hiteles történetét. CJszerűsége, mély embersége és puritán egyszerűsége teszi maradandó élménnyé ezt a művet, mely egy szovjet tiszt háborús viszontagságainak izgalmas története, de legfőbb értéke mégis a történelmi valóság megrázó, hiteles ábrázolása A szovjet irodalom e jelentős alkotásából alant közlünk egy részletet, Politikai tiszt elvtárs — szólalt meg halkan egy ismerős hang. Horisev állt előtte. — Mi baj? — kérdezte Szincov riadtan, mert a hadnagy rendszerint derűs és nyugodt, kisfiús arcán szokatlan i2galorti tükröződött. Semmi. Agyúra bukkan* tunk az erdőben. A dandár- pafancsnoknak jöttem jelenteni. Horisev ezt is halkan mondta, de Szerpilin, bizonyára az „ágyú” szóra, felébredt. Pelült s keiére támaszkodva, egy pillantást vetett az alvó Smákovra, majd nesztelenül, gyorsan felállt, s közben csendet intett, nehogy a komisszárt felébresszék. Helyrerántotta ingzubbonyát, intett Szincovnak, hogy kövesse és néhány lépést tett az erdő mélye felé. Csak ott engedte végre Horisevet jelentést tenni. — Nos, miféle ágyú van ott? Német? — A miénk. És mellette Öt katona. — Lövedék is van? —- Egy maradt csak. —- Nem sok. Messze van Innét? — ötszáz lépésre. Szerpilin megrándította vállát, mintegy lerázva ma-, gáról az álmosságot, és utasította Horisevet, vezesse őket az ágyúhoz, Szincov útközben szerette volna megtudni, hogy miért olyan izgatott á máskor nyugodt hadnagy, de Szerpilin egész úton egy szót sem szólt, és ő restellte megtörni a csendet. ötszáz lépés után a fiatal fenyőerdő sűrűjében csakugyan egy 45 millifhéteres páncéltörő ágyút pillantottak meg. Az ágyú mellett, a múlt évi vastag, vörös tű- levélszőnyegen, együtt üldögéltek Horisev katonái és az öt tüzér, akiket a hadnagy a jelentésben említett. A dandárparancsnok megjelenésekor valamennyien felálltak; a tüzérek valamivel később, mint a többiek, de még mielőtt Horisev a vezényszót kiadhatta volna. — Erőt, egészséget, tüzér elvtársak! — mondta Szerpilin. — Ki a rangidős? Egy törzsőrmester lépett elő; fekete tüzérszegélyes sapkában, melynek az ellén- zője félbetört. Egyik szeme helyén csak dagadt seb látszott, másik szemhéja rángatózott a megerőltetéstől. Le a katona keményen állt a földön, mintha elnyűtt csizmás lábát odaszegezték volna; s karját a rongyos, megégett zubbonyujjban úgy lendítette a tört sapkaellenzőhöz, mintha rugón járna; és öblös, erős hangjában csak egy ámyaltnyi izgalom rezgeti, amikor jelentette, hogy ő Sesztakov törzsőrmester, a 9. önálló páncéltörő tüzérosztály részlegének jelenleg rangidős parancsnoka, és hogy harcokkal hpz- ták ki a megmaradt tüzéranyagot Breszt városa alól. — Honnan? Honnan? — kérdezte Szerpilin; azt hitte rosszul hall. — Breszt város határából, ahol az osztály teljesen feltöltve vette fel az első harcot a fasisztákkal — vágta lel a törzsőrmester. Szerpilin nézte a tüzéreket, s azon gondolkozott, igaz-e, amit hallott. És minél tovább nézte őket. annál világosabbá vált előtte, hogy éppen ez a valószerűtlen történet a legvalóbb Szimonov s f> Élők és holtak igazság; amit pedig L németek írnak a röpcédulákon, csalóka hazugság, semmi több, öt elfeketült, éhségtől elcsigázott arc, öt pár fáradt, kimerült kar, öt szakadozott, gallyak tépte, piszkos ingzubbony, öt harcban szerzett német géppisztoly, és ez az ágyú, az osztály utolsó ágyúja, amely nem a levegőben, csoda folytán került ide: katonakezek vonszolták a földön, a határról, négy- százegynéhány mérföldön át. Bizony, hazudtok, fasiszta urak, nem lesz úgy, ahogyan ti gondoljátok!... — Magatok vonszoltátok, ugye? —• kérdezte Szerpilin, legyűrve a torkát fojtogató csomót, és al ágyú felé intett fejével A törzsőrmester felelt, de a többiek sem állták meg szó nélkül; karban erősítették, hogy váltakozva: hol lovakkal vontatták, hol maguk húzták, aztán megint szereztek lovakat, és megint csak maguk verejtékeztek. — És hogyan hoztátok át a vízi akadályokon? Itt a Dnyeperen Is, például? — Tutajon, harmadnapja, éjjel... — Mi meg egyet sem mentettünk ki — szalad ki Szerpilin száján. Noha valafneny- nyiüket átfogta tekintetével, megérezték, hogy csak egyvalakit okoz ezért: önmagát. Majd megint a tüzérekre nézett: — Hallom, lövedéketek is van? — Egy van már csak, az utolsó — felelte a törzsőrmester bűntudatosan, mint uj MIÓTA nejem, Elvira tanul, csendes munkás hétköz- naphoz hasonlítanak vasárnapjaink is. Míg 6 felkészül a házifeladatokra, addig én a szőnyegeket, meg a gyerek nadrágját porolom. Aztán mikor írni kezd, én is zajtalanabb munkába fogok. Most például mind a négy nadrágofnat ellátom gombokkal, mert a rajtam levőt is már csák egyetlenegy biztosítja. Az is leesett már, igaz, de szerencsére odahaza. S mivel az assiony akkor állt a félévi beszámolók előtt, nekem kellett felvarmom. No nem ugyanazt a kicsit. Egy szép női kabátgombot, mert az nem fér át olyan köny- nyen a lyukon. Hogy le ne eshessen olyan egyszerűen, mint katonáéknál csináltam, vékony dróttal erősítettem fel. Szúr ugyan egy kicsit a hasam alján, mert a nörcsöt, szerszámok híján, nem lehetett precízen eldolgozni, de csak kibírja — míg Elvira túltesz a félévi vizsgán — gondoltam. Szerencsésen túl is esett és színtiszta í-es bizonyítványába legalább egy 1-es erejéig én is beledolgoztam. Minden áldott vasárnap önzetlenül segítettem neki. A főzés, takarítás, fuszekli foltozás után az volt az én negyedik műszakom, De csinálom, egy szó panasz nélkül, mert mindjárt szebb egy asszony, ha tele van a feje. Mivel keveset járt szemináriumba, mindig igyekszem politikusán megmagyarázni a fogasabb feladatokat. Iparkodtam összekapcsolni a lecketémákat az aktuális problémákkal. Például. Toldi Miklós jelleménél kidomborítottam nejemnek, igaz, hogy Miklós kulák volt, de túllátott osztálya korlátáin és még bátyjával, a? ál- nök Györggyel is összerúgta a patkót, mert az hajtandó volt Lajos királynak nyalni — a tányérját, ami egy szép Allegória Arany János résziről. I Már a téesz szervezéséig is eljutott Toldi Miklós, de akkor még nem volt erre megérve a dolgozó parasztság. Ezt bizonyítja az is, hogy Hirtelen ráeszmélt, hogy súlyos keze még mindig a doktornő sovány kis vállán nyugszik, sőt nemcsak, hogy nyugszik, de meg rá is támaszkodik. Az meg .csak megy, mintha és2re sem venné, sőt mi több, mintha kissé fel is húzta volna a vállát. Megy és bizonyára nem is sejti, hogy olyan emberek is vannak a világon, mint Baranov. — Látja, a vállán felejtettem a kezemet — mondta Szerpiiin tompa hangon, kedveskedve a doktornőnek, és levette kezét. — Tessék, támaszkodjék rsak rám, ha elfáradt! — felelte a doktornő. — Tudja, milyen erős vagyok. „Igen, erős vagy — gondolta a férfi, f— Ilyenekkel, mint te, nem veszhetünk el, e2 igaz”. Valami kedveset, biztatót akart mondani ennek a kis fiatal nőnek, ami egyúttal válasz lenne Bara- nowal kapcsolatos saját gondolataira is, de semmi ide- itlő nem Jutott eszébe, s így szótlanul mentek addig a helyig, ahol Zajcsikov feküdt. — Ezredes elvtárs, elhoztam — mondta halkan a doktornő, és letérdelve, egészen Zajcsikov arcához hajolt. Szerpiiin Is letérdelt melléje, ekkor a lány arrább csúszott, hogy ne legyen útjában, s jól odahajolhasson Zajcsikovho2. —- Te vagy az, Szerpiiin? — kérdezte alig hallhatóan Zajcsikov. — En vagyok. — Mondani szeretnék valamit — folytatta még halkabban Zajcsikov és elhallgatott. Szerpiiin várt egy percig* kettőig, háromig —, de nem úgy rendelte a sors, hogy megtudja, mit akart mondani utódjának a volt hadosztályparancsnok élete utolsó pillanatában. — Meghalt — lehelte a doktornő. Szerpiiin lassan levetette sapkáját. Egy percig fedetlen fővel térdelt, majd nehezen kiegyenesítve térdét,- felállt és szótlanul Vjsá wife] é indult. A felderitők megjöttek és jelentették, hogy német járőröket láttak az úton, és gépkocsiforgalmat Csausz! felé. — Nos hát, úgy látszik, harcolni kell — mondta Szerpiiin. — Keltsétek fel és sorakoztassátok az embereket! Megtudva, hogy sejtése igazolódott, és aligha sikerülhet az országúton harc nélkül átvágniok, végleg lerázta magáról a testi fáradt- tágot, amely reggel óta ránehezedett. Tele volt elszántsággal, hogy kivezeti ezeket ’.az álmukból ébresztett, fegy- ! veresen sorakozó embereket oda, ahová ki kell vezetnie őket: a mieinkhez! Semmi másra nem gondolt, és nem akart gondolni, mert semmi más választást nem ismert. Nem tudta és nem is tudhatta még akkor éjjel egészében felbecsülni mindazt, amit. ezrede már véghezvitt. S őhozzá és alárendeltjeihez hasonlóan sok ezer más helyen, sok ezren nem ismerték tetteik értékét, amikor életre-halálra verekedtek, olyan kitartással, amit a németek nem vettek számításba, s ami keresztülhúzta' -« veiket. Nem tudták és nem tudhatták, hogy a Moszkva, Le- ningrád és Kijev felé győzelmesen előrenyomuló német hadsereg tábornokai tizenöt év múlva a csalódott várakozások, meddő sikerek havának nevezik majd ezer- kilencszáznegyvenegy júliusát. Nem sejthették előre az ellenségnek ezeket a jövőbeli keserű vallomásait, habár akkor, abban a július hónapban, csaknem mindegyikük hozzájárult valamivel ahhoz, hogy éppen így történjék. Szerpiiin állt, és hallgatta a közelében hangzó halk vezényszavakat. Az oszlop az erdőre ereszkedő homályban haladt: nem rendeződtek zárt sorokba. A fák csúcsa felett vörösen kibukkant a hold korongja. A bekerítés első napja véget ért-* B < No, nem mérgelődöm to- vúbb, öltöztetem a gyereket, ;; megvarrom aZ asszony kom- ! binéját, mert kihasadt a sza- ; bad tornaórán. Éppen most kérdezi, meny- nyi a grammatom snilya a kai- ; ciumhydrocarbonátnak. ■ Ebben az egyben nem tudok,;1 segíteni neki. Az én kémia-\\ tanárom volt annakidején a ;! cserkészparancsnok s 6 még ; úgy tanította a kémiát, ahogy | lord Baden Poioel, a világ- cserkészfógóré előírta. Ne- • künk, egyszerű származású ; diátoknak sose adott még egy atommagot se. Azért is félreállt az orra, ha óra alatt napraforgómagot ropogtat- tunk. HALISTENNEK az a világ I már elmúlt. Ma már a dolga- I1 zók iskolájában az atommn- got is szabadon ropogtathat- ! ják a tanulók. A kombinéval elkészültem. ; Nem is tudom, hogy nem\ j| vettem eddig észre, milyen j( komplikált női ruhadarab ez.||( Hiába, ilyen felfedezésekhez,1., is nyugodtság kell. Szeren-f' cséré most kérdez újból El- l ■ vira. \!J — A négyzetbéaharmadikpn j felemelve a negyedikre — mennyi? — Na, te mit gondolsz? —;i játszadozom véle, mert azt; akarom, hogy 5 jöjjön rá. \ Ö azonban makacs, inkább ;] megalkuvóan becsapja a könyvet, füzetet. — Te kis csacsi, ebből esi- li nálsz problémát? — esik meg rajta ti szivem. — Vagy szorozd össze a kitevőket, il vagy oszd el egymással őket. ii Amelyik több, azt hagyd I; meg. A többért sosem ha-1 ragszanak úgy. | !< Ezen is átestünk, de nejem >1 ismét a homlokára bök. — Hopp! Égy karcolatot is kell írnom. Adjál valami écát. n; Hm, hm — mormogom, s I ez nálam a feszült gondolto- S. dán jele. jj, — Megvan! — derülök fel. — írd meg azt a szituációt, ;t mikor az autóbu.zkalauznéni• jjj énekelve kérdi: „Hátul kinek \ nem láttam még?” *} Kozák Gábor ICt kegyetlen liányavetiséggel szalcítatt félbe. — Nem. vagy te lázas? A Jókai-regényről beszélj nekem! Mit tudtam én, hogy Jókai regényben is megírta a túr- kévéi téesz fejlesztést?! Viszont így van jól, így fejlesztjük egymást kölcsönösen. Mint a matematikánál is. ENNÉL a tantárgynál azonban nőmnek is, nekem is az a nézetünk, hogy a tanár úr kicsit dogmatikusan fogja fel a szabályokat. Nem enged elég alkotó beleszólást a matematikai törvényekbe. Ha a dolgozó tanulók különféle eredményt hoznak ki, mindjárt felrója nekik. Ügy- látszik, a tanár úr elfelejti, ihogy elmúlt már a sematizmus korszaka. Engedje csak szabadon érvényesülni a számtanpéldák eredményein is a különböző egyéniségeket. Ez ne fájjon neki, hiszek a jó eredmény úgyis megvan a könyv végén, csak utána kell neki keresnie. Aztán az összevonásnál is! A múltkor pirossal aláhúzott Elvirámnak egy mínu:z előjelet. Kérem, ez tiszta ráko- sista attitűd. Akkor volt az dogmatikusan _ előírva, hogy mindenben csak a pozitívat lássruk meg. Ma már nem félünk a negatívumoktól sem, s ezt tudomásul kellene venni a dolgozók gimnáziumában Is. Rajta o félszemem Elvirán, nézegetem a füzeteit. Majd arra is rílesek, mi a célja a magyar *anár úrnak is azzal, hogy a főhősök jellemzéséről írat házi feladatot. Ma, amikor ádáz harcot folytatunk a személyi kultusz ellen! Nem olvas újságot a tanár úr? Nem látja, hogy a konkrét népszerűsítéstől mennyire tartózkodunk bíráló cikkeinkben is?l ezen a tikkadt napon csak Miklós végzett, termelőmunkát, míg a többiek boglyák hűvösében horkoltak. Mennyivel másképpen van ez ma, s ha most Toldi „feltámadna s eljönne közétek” — idéztem ügyesen Elvirámnak, örömében tördelné a malomköveket, pörgetné ujjat köz* a gerendát, mert minden téesz-tag dolgozik. Na, szóval így világítottam meg az asszonynak a tananyagot. PERSZE, van rá eset, hogy vitatkozunk. Ez természetes, így jön ki a dialektikus szemlélet. Egyszer azt mondja Elvira: szíveskedjél már vázolni az „És mégis mozog a Eöld” tartalmát. Szívesen álltam rá, mert a hiúságomat is legyez- gette, hogy pont az én cikkemét választották elemzésre. Azt, amelyet 1951-ben eZZsl a címmel írtam a túrkevei téesz fejlesztésről. Elkezdtem hát ecsetelni, hogyan indultunk innen Szolnokról az agitációra autóbuszokkal azon a szép vasárnapon, és hogyan akadt el a buszunk pont Túrkeve előtt, a kisújszállási határban. A megbújt ellenség kezét láttuk a dologban; annál is inkább, mert pont c mesterséges megtermékenyítő állomás előtt kaptunk defektet. Míg a gumit ragasztották, az egész agitációs gárda körülnézett az állomáson. Jellemző akkori maradi nézeteinkre, hogy mind az elvtársnők, mind aZ e7vtársak szánták a bika mostoha sorsát. Egyedül egy elvtárs állt ki a jószág szaporítás gépesítése mellett. Az idő őt igazolta. Így vezetgettem az asz- szonyt az „Es mégis mozog a Föld” eszmei mondanivalójába, mikor felpislantott és Tanul* az asszony undorában: félelmet olvasott ki ebből a pillantásból, a közeli harctól való rettegést. — Dandárparancsnok elvtárs! — Az orvosnő kecses kis alakja felbukkant a katonák háta mögött. — Az ezredes hívatja! — Az ezredes? — kérdezte Szerpiiin. Baranovon járt az esze, hirtelenében nem értette, miféle ezredes hívatja. — Igen, menjünk, menjünk! — mondta, amikor megértette, hogy a doktornő Zajcsikovról beszél. — Mi történt? Miért nem hívtak engem? — kiáltotta elkeseredetten az orvosnő, tenyerét összecsapva, amikor a friss sír előtt össze- sereglett embereket meglátta. — Semmi, semmi, gyerünk csak, késő lett volna már hívni! — Szerpiiin kissé nyers, kedveskedő mozdulattal a doktornő vállára tette nagy tenyerét csaknem erőszakkal megfordította, és otthagyva kezét a vállán, megindult vele. i,Se hite, se lelkiismerete, se becsülete — gondolta Ba- ranovTól, amint a doktornő mellett lépkedett. — Amíg még messze voltunk a háborútól, mennyire hangoskodott, hogy felfaljuk a2 ellenséget, és lám elsőnek fu- tamodott meg! ügy gondolja, ha ő megijedt, ha ő fél, akkor már minden elveszett, akkor már nem győzhetünk! Dehogyisnem! Vannak még mások rajtad kívül: Guszev szá2ados és tüzérei, és Itt vagyunk ml, valamennyien élők és holtak, és itt van ez a kis doktornő, aki két kézre fogja a pisztolyt../* akarná látni azt, akit már sohp senki nerh láthat: ennek az embernek az arcát, aki folyvást harcolva hozta Breszttől idáig, eddig a Dnyeperen túli erdőig azt, ami az osztályából megmaradt: öt harcost és egy ágyút, az utolsó lövedékével. Szerpiiin sohasem látta ezt az embert, de úgy érezte, jól tudja, milyen volt. Olyan, akiért a katonái tűzbe mennek, akit tűzön-vízen át követnek, akinek holttestét életük árán is kimentik a harcból, és teljesítik parancsát, még holtában is. Olyan, amilyennek lennie kellett, hogy kihozhassa ezt az ágyút és ezeket az embereket. De ők is, az emberei is, méltók voltak hozzá. Azért volt ilyen, mert velük tartott... Szerpiiin feltette sapkáját, és szótlanul, sorban kezet fogott a tüzérekkel. Majd a sírra mutatott, és megremegő hangon kérdezte: — Hogy hívták? — Guszev százados. — Ne írd fel, úgysem felejtem el halálom órájáig — mondta Szerpiiin, látva, hogy Szincov a térképtáskájáért nyúl. — Különben, mindannyian halandók vagyunk, írd csak fel! S a tüzéreket ve2esd be a harci létszámba!.«. Köszönöm a szolgálatot, elvtársak! Az utolsó lövedéket pedig, úgy gondolom, ma éjszaka kilőjük a harcban. • Horisev katonái között* akik a tüzérekkel együtt álltak ott, Szerpiiin már régen észrevette Baranov ősz fejét, de csak most találkozott a pillantásuk. Osszerázkódottl aki nem gondoskodott idejében utánpótlásról. — Hol lőttétek ki az utolsó előttit? — Ott, vagy tíz kilométerre innét. — Sesztakov hátrafelé bökött, az erdőn túl húzódó országút felé. — A múlt éjjel kigurítottuk az ágyút az útszéli bokrok közé, és közvetlen irányzással egy gépkocsioszlop első kocsijának egyenest a lámpájába lőttünk! — Nem féltetek, hogy átfésülik az erdőt? — Megúntuk a félelmet, dandárpafancsnok elvtárs, most már ők féljenek tőlünk! — Nem is fésülték át? — Nem. Csak aknákat szórtak mindenfelé. Az osztályparancsnokunk halálos sebet kapott. —• Hol van? — kérdezte gyorsan Szerpiiin, de már tudta is a választ. Oldalt, ahová a törzsőrmester nézett, hatalmas, csupasz, vén fenyőfa tövében frissen hantolt sírdomb sárgállott; még ott állott beleszúrva a széles pengéjű német oldalfegyver, amellyel a gyepkockákat kivágták, hogy körülrakják velük a sírt; úgy ágaskodott ki a földből, mint egy kereszt. A fenyőfa törzsén egy kereszt formájú, mély bevágásból még szivárgott a friss gyanta; és ugyanilyen haragos metszés látszott a két szomszédos fenyőn is, mint a sorsnak szóló dacos kihívás, szótlan ígéret, hogy visszajövünk! Szerpiiin a sírhoz lépett, és sapkáját levéve, sokáig nézte a halmot, mintha meg
