Szolnok Megyei Néplap, 1961. december (12. évfolyam, 283-308. szám)
1961-12-24 / 303. szám
1961. december 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP u Ezt a különösvégű magánbeszédet egy vidéki szanatórium kertjében hallottam, egy pádon ülve A szanatóriumhoz aggok menhelye la tartozott. Éppen egy ismerősömre vártam, akit röviddel a legutóbbi háború vége előtt idegsokk osan húztunk ki a háza pincéjéből; a feje úgy járt, mint az órainga, egyre csak tik-tak, ide-oda... egyre csak tik-tak, nagyon békésen, nagyon nyugodtan, egyikünk Be csodálkozott volna (se én, se az uram, se az ismerősöm alsóspartnerei), ha minden fél és egész órában még a Westminster! harang kongását is hallottuk volna — tik-tak és hozzá a Westminster! kongatást No persze. De hát ez a történet mái lapra tartozik. A gyógyintézet egyébként valóságos paradicsom volt Szép park, vén fák, benn mélyen a ház, akár egy vidéki kúria; két egyszerű szárny, közepén pedig a nyílt lépcsőfeljáró — kicsit kisebb változata lakóház lehetett volna Caputhban vagy Bemauban. Szóval olyan igazi Paradicsom volt, mint amilyen közvetlenül a temető után következik. Abban az Időben mindnyájan valami Ilyesmit kívántunk magunknak, hogy pihenhessünk vagy négy hetet De kit ér ilyen szerencse? Egy idősebb asszony Olt mellettem; azaz, hogy csakugyan idősebb volt-e, azt éppen nem állíthatom biztonsággal. Bolondnak bolond volt, ehhez nem fért kétség. Semmi esetre se tartozott például kizárólag az aggok men- helyéhez. Hogy pedig öreg-ct vagy nem öreg — hát akkoriban egyikünk se nézett szívesen a tükörbe. Ha most meggondolom, az az asszony is olyan se ez, se az lehetett Egyik volt: ae öreg, se fiatal — fiatal persze, hogy nem —> de az arca olyan Bírna, mint egy tojás, bár a haja tiszta hófehér. Azt mondhatják erre, hogy gyakran látni ilyen arcot. Hát hiszen ez is igaz. 3nak éppen nem bolond valamennyi, még kevésbé zárják be mindet — hova is Jutnánk? Könnyen lehet, hogy rendezett körülmények között se az asszony fel nem tűnik, se nt elbeszélése bennem meg nem marad, hiszen abban az időben annyi volt a nyomorúság, hogy valamivel több vagy kevesebb, már egyáltalán nem számítóét — az emberben nem maradt meg semmi. (Ma azt mondom: hála Istennek. Hová is jutnánk?) Szóval, nekem rendezett körülmények között egy ilyen teremtés bizonyára nem tűnt volna fel. Sorálláskor például hasonló dolgokat él meg az ember. Vagy a jegyhivatalban. De ez az eset, ez más volt Nem mesélt itt senki, az ember csak meghallott valamit ami alapjában véve nem neki szólt; olyan pocsék érzése támadt mintha egy felbontott levelet olvasna, egy ottfelejtett levelet Azt: felbontott levelet Azt hiszem, helyes a hasonlat ha sántít Is persze valamennyire. Hogy elolvasta az ember, azt látszólag nem volt szabad tudnia. Alig kellett egy , »hogyan?” v»gy „ugyan?”, vagy egy „6!”, s az asszony felszökött, mint akit megszúrtak, és dühösen mérte végig az embert Különbem az s „dühösen” nem is szó erre a rámeredésre — csak a bolond tud így nézni... ilyen fenyegetően és ennyire egy más világból. Én persze féltem volna, ha nem marad egész idő alatt egy nővér a közelben. Ezeked: a bestiákat ugyan voltaképpen nem is volna szabad nővéreknek hívni. Mikor eor ilyen nő szép csöndesen nekinyomakszíR hátulról a betegeknek, abroncsba préseli őket és a könyöküknél fogva odább tolja, anélkül, hogy egy kukkot is szólna... egy ilyen kék-fehér csikós, vastag gőzmozdony... No persze. Végül csak nincs másképp. Hová is jutnánk különben? Szóval, az asszony már javában beszélt amikor leültem mellé Viszont sokat még nemigen mondhatott eL —- Igazán csinos gyerek voltam. A szemem akár a fekete erdei bogyó. Az alakom olyan, mint egy porcelánbabáé A szüleim örömmel és sűrűn csináltattak rólam fényképet Miért ne? Miért is ne? Megvolt hozzá a módjuk. Van rólam kép, amelyen egy ttmhliH áurtfí mr£AÁr, megint más képek, egy parkban nyírfapadom ülve. A kis- öcsémnek a váltamra kellett hajtania a fejét — „Jancsi és Juliska”, mondták az emberek erre a képre. Máskor meg, nem is tudom, miért japán! napernyőt tartok a fejem és a csipkeruhám fölé Szerencsés gyerek voltam. Pénzünk volt mindent megkaphattam, amit kívántam, egy baba se volt elég nagy. Az iskolában is jól ment a sorom. Mindenből a legjobb jegyet kaptam, csak kézimunkából kaptam folyton elégtelent Mégiscsak kár, mondta a tanítónő, erre nekiült az anyám, és megcsinálta nekem a kézimunkát —, attól fogva aztán a hittantól a kézimunkáig végig csupa jelesem volt. Tovább is így ment Hétéves koromban kaptam egy kis triciklit tízéves koromban egy nagyobbat, tizen- négyéves koromban meg egy igazi női kerékpárt. Utaztunk — hol Bajorországba, hol HeL golandra. Aztán meghalt az apám. Az öcsém meg én, mi alig vettük észre. Egyik év akár a másik: az egyikben megtanultam háton úszni, a másikban diábólőzni, a harmadik évben összegyűjtöttünk egy nagy halom színes levelezőlapot, a negyedikben reklámcédulákat gyűjtöttünk. Nekem a cserélgetésben mindig szerencsém volt: Pfeiffer és Diller Pótkávét cseréltem Világkiállításért, meg Perail- menyecskét Modern Művészetért és Darmstadtí Eklektikáért. Aztán jött a világháború, meg el is múlt, anélkül, hogy valami bajunk lett volna ebből —- eleinte mindent lehetett venni, a végén meg jött a kvék er-élelmezés. Hetedikben szerettem bele először egy tanárba, pedig nem bírtam az érzelgős dolgokat, az érzékiséget meg lenéztem. Attól fogva nagyon gyakran lettem szerelmes, és körül is rajongtak. Megkatam az első házassági ajánlatot, aztán hamarosan a másodikat, meg a harmadikat, pedig hát nagyon sok fiatal férfi esett el a háborúban Egyszóval nagyon csinos voltam, és ahogy akkoriban mondták, igád „szekszepilem” volt. Ötödiknek mentem férjhez az osztályunkból. Az uram ülnök volt, a főnöke úgy hívott, hogy „kicsi asszony”. Gyereket eleinte nem akartunk, hogy még élvezni lehessen a* életet, de semmi esetre se akartunk többet kettőnél: egy fiút, egy kislányt, és kész. Persze megint szerencsém volt, minden megrendelésre ment Előbb jött a fiú, Ha- raldnak neveztem el, utána a kicsi Brigitta, az a csodaszép gyerek. Az uram nagyszerű jogász volt, kereskedelmileg is jártas, és kedves, jó ember. Megmaradhatott volna állami szolgálatban, de hogy hamarabb jusson előre é> még jobban keressen, betársult egy üzletbe. Előbb egy kölni üzletbe, aztán egy hamburgiba, végül egy königs- bergibe. Egyre feljebb észak felé, utána északkeletnek, aztán ottrwgadihmk keleten, ■ a végén megvettünk egy kis birtokot a rominteni síkon, vadászati és halászati joggal. Hogy igazából mivel kezdődött a szerencsétlenségünk, azt ma már nem tudom pontosan. Talán nem kellett volna olyan borzasztó messzire elmenni nyugatról, de hát ki sejthette volna? Észak, az korszerű volt, kelet még inkább, sok gyereket szülni sikknek számított Rászántam hát magamat hogy még egy kisbabám legyen, de kora- szülés lett belőle. Megint megpróbáltam: megint ugyanaz. Harmadszorra lemondtam róla. Közben az uram is megöregedett, daganata lett a gyomrában. Persze nem veszélyes daganata, szerencsénk volt * műtét úgy zajlott le, ahogy kell, amikor az uram hirtelen, senki se tudja, miért, megkapta a szokásos embóliát Nagyon szomorú voltam, de a gyerekek életkedve segített Röviddel a háború előtt történt ez, a fiú tizennyolcéves volt a lány tizenhat Minden a maga rendjén jött: előbb az érettségi, aztán a munkaszolgálat aztán Haraldot behívták katonának. Szerencséje volt: a technikai érzéke miatt híradócsapathoz került és egyelőre a front mögött maradt Brigitta, nagy és szőke fajta, akár az uram, munkaszolgálatos vezetőnő lett a Főkormányzóságban. Alighanem minden jól ment volna, hogyha Harald nem töri magát annyira a lovagkeresztért és nem jelentkezik ejtőernyősnek. Nemsokára bevetették, aztán Monte Cassinónál elesett ... majdnem ugyanazon a napon, amikor Brigittának egy SS-bajtársától meglett a kis Heiko-ja. Akkor persze már nem akart tovább táborparancsnok lenni, hanem hazajött a kisfiával. A gyerek pompásan fejlődött. Brigittának szerencséje volt, eljegyezte egy nyakkendőt» tiszt egy éjjeli vadász, aki kevéssel az angolok észak-franciaországi partraszállása után esett el, de Brigittának ismét szerencséje volt: még előzőleg távházasságot kötöttek. Mikor a gyerek éppen járni kezdett, észrevettük, hogy a Führert elhagyta a szerencséje. Minden félresikerült, az oroszok egyre közelebb és közelebb jöttek, a végén el kellett menekülnünk. Ez télen történt, hirtelen kellett mindent otthagynunk, két bőrönddel a kezünkben. A vonatok persze zsúfolva voltak menekültetekéi, csupa tehervonat mind, marhavagonok, nyitott kocsik; nekünk szerencsénk volt és Dirschautól Schneide- mühlig csukott kocsit kaptunk. Schneddemühlben a szerelvénynek meg kellett állnia, hogy utat engedjen egy sebesültszállító vonatnak, meg a menekülő csapatoknak, amelyek azon a vágányon jöttek. Kiraktak mindenkit, a kofferokat ledobálták a sínekre, és csak amikor a csapatok már beszálltak, és a vagonok meg voltak pakolva, akkor utazhattunk mi is velük — egy része a tetőn, meg az ü tközőkön, meg a lépcsőkön, ahol éppen jutott valami hely, szóval, ahogy lehetett A lányom ideadta nekem a kicsikét, hogy fogjam, és még egyszer lement a sínek közé, hogy megkeresse a kofferokat Szerencséje volt, megtalálta a kofferját és föladta nékem a tetőre. Abban a pillanatban elindult a vonat a másik oldalon meg befutott egy ellenvonat mellettünk. A lányomat azon nyomban elgázolta, a gyereket becsavartam a gyapjútakaróba, de persze másnap reggelre halott volt Utaztunk tovább, más gyerekek is megfagytak a tetőn, egyre újabb menekültek szálltak fed, a végén, hogy hely legyen, a keményre fagyott gyerekhullákat ledobtuk a hóba. Végre megérkeztünk Berlinbe, ahol egy menekült-lágerbe kerültünk. Elfoglalták a várost nekem szerencsém volt az elővárost majdnem lövés nélkül átengedték az oroszoknak, a közelben volt egy barakktábor, sok kon zerweh Amikor vége lett, ős még nem tudtak kenyeret sütni, messzebbre is kimentünk az elhagyott táborba, ott még volt krumpli; de amikor én odaértAn, már mindenki megtöltötte a maga krumpliszsákját a sok verem mind kiürült Mit tegyek? — mondom. De szerencsém volt: egy nagy. vízzel téli fakádban rengeteg meghámozott krumplit hagytak ott — félgyűrtem a ruhám ujját, és ki halásztam a krumplit Már majdnem meg telt a hátizsákom, még egyszer jó mélyen lenyúltam a kád fenekére, és két kezem tele lett kakával, csupa barna, büdös, síkos kakával, biztos belecsináltak a kádba, mielőtt elmentek a táborból. Akkor aztán betelt a mérték, fölvettem a hátamra a zsákomat és elkezdtem kiabálni. Ez a szar életi kiabáltam... Szar élet!,,, Szar.. Csakugyan kiabált mire tüstént ott termett mögötte az ápolónő — mintha a földből nőtt volna ki —, és tuszkolta a ház felé. „Szar élet!” kiabálta az asszony, és én vele együtt kiabáltam: ketten kiabáltunk, az asszony megfeszítette a testét, én meg ütni kezdtem a vastag nőt A balsors úgy akarta, hogy ismerősöm is éppen ebben « pillanatban érjen oda. A feje Hktakolt. aztán ő is vélünk együtt ütötte az ápolónőt, csak a westmii -téri harangot nem kongatta ... Végül megnyugodtam és ottmaradtam. Csakugyan ottmaradtam még négy hétig, éppen akadt egy szabad szoba, az idő olyan volt. akár a tájképeken. Egyáltalán, életem legszebb időszakát töltöttem itt: jő étkezés és nyugalom, az ápolónőt a végén különösen kedvesnek találtam, megbarátkoztunk. Valamikor egy gázóra-leolvasónak volt a menyasszonya. No persze. De ez a történet más lapra tartozik. Bor Ambrus fordítása Jevgenyij Jevtusenko: t kami&s&ámk Lármás dicsőség jutott osztályrészül Jevgenyij Jevtu- senkónak. Majdhogy nem csodagyerekként indult, hiszen az 1933-ban született költő 1950-ből, 1951-ből keltezett verseiben (L a jövendő előőrsei, 1952, Moszkva) már nemcsak egy jóképességű, Majakovszkijt követő kitűnő formaérzéke, hanem egy eredeti, színes tehetség is megmutatkozik. A gyermekből néhány év múltán „enfant terrible” lett: harsogó hasonlatai, vakmerő asszociációi, dübörgő, szeszélyesen megtört ritmusai, lírájának nagyfokú szubjektivitása (melyet némelyek már-már egészségtelen önmutogatásnak tartanak). A verseiben nem egyszer felbukkanó vásott-kölyök stílus — szenvedélyes vitákat kavartak költészete körül. A függöny nehéz fátylát félrehúzom és odatámasztom a homlokom. Egy gyár dudája búg, egész közelről, a nyers homály gyűl túl az ablakon. Hogy sűrűsödik, kavarog és gyorsul! Már hasonlít a nagy csillagködökre. Ügy érzem: itt valami tőlem válik — hogy tőlem búcsúzik most, mindörökre. Oly nyugtató már a homály és teljes, mindent magába zár és összefog. Szemlátomást az ég is beleolvad, lassan megáll, elalszik, nem mozog. De nyugtalan dudák most felrikoltnak, s az áprilisi ár zúg szerteszét, s egy csöppet könny-homályosán és borzas fénnyel egy csillag nyitja rám azép nagy mentőt. Ilyen éjfélidőben, fergetegben és egyenlőtlen harcban a homállyal, a segítség oly nagyon, nagyon fontos, tudom magamról, vívtam ilyen árnnyal. S mit látok, vagy csak káprázat, csak rémlik? A homlokom a hús üvegre nőtt. Félelmes csillagok ringnak, mozognak a nyírfatörzseken, a fák között Árnyak, nagyok, rettentő emberárnyak indulnak onnan egyenest felém. Csizmákat látok, térképtáskák, váltak, revolvertok függ mindenik övén. Elszántan, öntudattal néznek — érzem: tekintetükkel telkemig beérnek; havas esőkben ázott köpenyükön óriási vör ötcsillagok égnek. Tartásuk szép, fiús, fegyelmezett, kis sarkantyúik alig-alig pengnek, jönnek szigorúan a komisszárok, kik egy kar értem a halálba mentek. A sors szerint, immár örök Időkre kemény vállszíjaikban vasraverve, a falon keresztül szobámba lépnek, s velük a csillagok jönnek e helyre. Amit beszélünk — mély ■ titokzatos. Magunk vagyunk, bizalmasan a házban. De hallgatagon Indulnak la más a páraontó hangos olvadásban. A nyírfák összehajtanak mögöttük, s ltt-ott recseg a vékonybőrű jég. Mennek szigorúan a komisszárok, a vonulásuk nem ért véget még. Hallgatom, hogy a cseppek csengve hullnak, s a zajló jég is lassan sistereg, de komisszárjaim távoli lépto még hangosabb a zsongó zaj felett Hallgatagon elmennek a sötétben a virradat előtti földeken. S a csillagok az ázott köpenyekről a ködön át világítanak nekem— LASZLÖFFY ALADÁR fordítása. Szennyes játék Amerikai kisváros, egykétemeletes házakkal. Csendes, kiegyensúlyozott életet él az amerikai család — a férj, a feleség és a két gyerek. De a feleség már az idegösszeomlás határán van; minden éjszaka ugyanazt a szörnyű álmot látja. Ledobják az atombombát, a halálos sugárzás behatol a házba, az anya hiába akarj« megmenteni kicsinyeit... John Cheewer, a tehetséges író így írja le egyik elbeszélésében, hogy milyen nyomasztó légkörben élnek ma az amerikaiak. A Life, a Look, a Newsweek és más amerikai folyóiratok tudatosan és tervszerűen szítják a háborús pszichózist, az atomhisztériát. E sajtótermékek európai utánzói is átveszik ezt a szomorú „divatot”. A Stem című nyugatnémet hetilap fényképfelvételt közöl egy New York-i utcáról; egy amerikai cég éppen a rádióaktív sugárzástól védő „atomkosztümöt” reklámozza — abban sétál az utcán két ember. Minden módon reklámozzák « tökéletesített atomóvóhelyeket Igaz ezek nem olcsók és az atomóvóhelyeket gyártó cégek jól megszedik magukat. Ezer dollárba kerül egy közepes méretű óvóhely, de Jobb nyomorogni, évekig fizetni a részleteket, mint egyszer elpusztulni. Az atomkor erkölcsi-etikai problémája nagy vita tárgyát képezi. Lelőhetjük-e szomszédunkat, ha az el akarja foglalni az óvóhelyen azt a helyet, amelyet valamelyik családtagunknak szántunk? Igen sok vélemény szerint — igen... Miért, folytatják ezt a kegyetlen, szégyenletes játékot sokmillió amerikai ember nyugalmával, ezt a játékot. amely yenkit sem kímél? Elisabeth Langgässer: | «mm\-----------------------------------—-------------------------------------------------
