Szolnok Megyei Néplap, 1961. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)
1961-09-17 / 220. szám
1961. szeptember 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 c4z&kban aUatak megbízóia!ni... Vershez kötöm az időt A szavakat húsba és vérbe mártom mindent elmondok ami csak az ember lépteit nagyobbá teszi ami közelebb viszi kedvét a hétköznapokhoz és az ünnepekhez azt is elmondom ami rövidebbé teszi az ember lépteit és azt is, amiért kevesebb kedvet adnak a hétköznapok és az ünnepek. Emberekben akarok megszólalni, akik fölé levegő-kemencét emel a nyár, s útjukat csillagos este hűti mikor már mennek hazafelé. Azokban akarok megszólalni, akik érceket és szöveteket forgatnak tenyerük közt s lassan formálódik bennük a tiszta szó átitatva a munka legteljesebb izével. Azokban akarok megszólalni, akik világítják a Föld útját, és örökre megerősítik a békét. Szenti Ernő Ki szégyell je Szerkesztőségünkhöz a minap az alábbi levél érkezett: „...A szolnoki posta telefonközpontjában dolgozom és terhességem utolsó hónapjaiban vagyok. A 7.25-ös buszjárattal igyekeztem volna 8 órára a munkahelyemre. Amikor az autóbusz a mi megállónkhoz, a gátőrházhoz érkezett, a sofőr előre integetett, hogy nem vesz fel senkit a várakozó hat személy közül. Az igaz, hogy a busz kisebb volt a szokásosnál, az utasok száma pedig több, de egy terhes nőt — akin már nem kicsit látszik az állapota — nem felvenni, szerintem embertelenség. A várakozók közül végül egy fiatal diáklányt mégis felvettek, mondván, hogy iskolába megy. Mivel a telefonközpont olyan munkaterület, melyen a hiányzás vagy a késés megengedhetetlen, gyalog indultam a városba. Mire beértem, kezem-lábam úgy megdagadt, hogy a táskát is alig bírtam vinni. Megemlítem még, hogy a kalauz maga is nő volt, tehát nem kellett volna neki sokat magyaráznom az állapotomról. Hiába kértem azonban, hogy csináljon egy kis helyet számomra, becsukta az ajtót és otthagyott.. .* Eddig a levél, s mondjuk meg őszintén, nem az első, amit ilyen tárgyban kaptunk. Az újságíró szinte szégyell a témához nyúlni, annyira természetesnek, magától értetődőnek tűnik az igazság: emberségesnek kell lenni, s bármilyen kényelmetlenséget, ősszébbhúzódást követel is az utasoktól vagy a kalauztól, akkor sem hagyhatunk sorsára egy terhes asszonyt az országúton. Régi dolog ez valóban, — mégsem az újságírónak kell szégyellnie magát. Inkább azoknak a nemtörődöm embereknek, sofőröknek, kalauzoknak, a kocsiban elterpeszkedő utasoknak, akik okot adnak arra, hogy ez az elkoptatott téma újra és újra napirendre kerüljön. Z. X „Vérszögek“ A szovjet tudósok a mű-j anyagok szerkezetéhez közelálló bizonyos anyagoknak a vérhez való hozzáadásával olyan „vérszögeket” állítot tak elő, amelyek négyzetcentiméterenként 500 kilogrammos nyomást is kibírnak, — vagyis szilárdabbak az emberi test jónéhány csontjánál. A sebészek e „vérszögeket” a csonttörések gyógyításánál használják fel. (A „Tycchnika Mologyozsi”-ból) C A KOMMUNIZMUSBAN III. — .. . például rubelt kell adnod egy... egy.„ gépkocsiért, — találta az autót a legjobb „bemutató eszköznek” a karcagi lány. — Hadd tegyem hozzá: neked, vagy nekem fizetnünk kell érte. — Azért, mert külföldi vendégek vagyunk? — Nem. A külföldi vendég is kaphat autót, persze, nem örökbe, hanem használatra, fizetség nélkül, ha két dolgot igazol. A gyakorlatban kell bebizonyítania, hogy nemcsak szeret, de tud is vezetni. Ezen kívül: valamely okkal igazolnia kell, hogy szükséges számára a gépkocsi. Vonaton, repülőgépen, sztratoszplánon természetesen ő sem fizet. — Sztratoszplánon?! — Négy hónapja menetrendszerűen közlekedik Le- ningrád és Vlagyivosztok, valamint a Krim és Novoszi- birszk között — szólt közbe Iván. — No, várj! Egyszerre sok lesz a jóból! — intette a magyarázatra kész fiatalembert Mária. — A magasröptű gépről majd később... Kölcsönkocsi jár — például — annak a tudósnak, aki valamely hivatásbeli, vagy családi ak miatt csak rövid időt tölthet a Szovjetunióban. De megadják annak a más országbeli diáknak is, aki a szünidőben társadalmi munkát akar otthon végezni; ezért meg kell rövidítenie tartózkodása idejét « Szovjetunióban. — Kezdem érteni. S a szovjet állampolgárok? — Akinek hivatása gyakorlásához kell az autó, megkapja állandó használatra. Mint nálunk az orvosnak, bármely tanácsi vezetőnek, úgy a kommunizmus országában akár a büféellenőrnek is. Huszonnégy órára bárki kaphat kölcsönkocsit.., — Hol igényli? — kérdezte a praktikus érzékű túri fiú. Illendőség ide, illendőség oda — Bargyin is, a legkisebbik Horváth-lány is elnevette magát. — Jobb, ha tőlünk tudod meg, mint tapasztalatból: a Szovjetunióban semmiféle bürokrácia nincs. A „pógár” bemegy a garázsba; megmondja szépen a nevét, címét — és viszi a kocsit. Jogosítványt csak azért nem kérnek tőle, mert az sincs. — ?? — A gépkocsivezetés roppant egyszerű. Sebességváltót már csak a Technikai Múzeumban láthatsz. Radar-fék nélkül éppúgy nem gördül ki autó a gyárból, mint volán nélkül. A kocsivezetés a hatodik általános osztály politechnikai anyaga. A gyerekek „lyukasórának” mondják, mert alig kell készülniük rá. Ahogy otthon az öreg doki szokta mondani: „privátim” megtanulják már előbb. Péter, ki már diákkorában szeretett mindent precízen tudni, sőt megőrizni, előszedte jegyzetfüzetét. Rövid mondatokban, gyorsírással rögzítette, amit Máriától és Ivántól hallott a pénzről, a pénz szerepéről a Szovjetunióban. Bár tudta, mottóként feljegyezte, hogy a szovjet ember számára anyagi gond nincs. Bérét, vagy annak egy Uanyadát vagy a közösség gazdagítására, a fejlődés gyorsítására fordítja; vagy luxus-igényeit elégíti ki belőle. A „luxus-igény” fogalma is új tartalmat kapott a kommunizmusban. Egyszerű box-fényképezőgépért, művészfestékért, nem-színes televíziós készülékért nem lehetett pénzt adni. Ellenben — otthoni mulatságra szolgáló — plasztikus fényképezőgépért, kézzel faragott szoborért, eredeti műalkotásért igen. Bárki bármely kép, szobor csalódásig hű reprodukálását ingyen kérhette, ingyen kapta meg. Az iskolák, a társadalom művészi nevelése éppúgy siettette a giccs reméltnél koraibb halálát, mint az állami intézetek ingyenes reprodukciós szolgáltatása. Minden tekintetben kifogástalan gyári hegedűt — például — éppúgy el lehetett hozni a „boltból”, mint egy szobavilágításra szolgáló fénycsövet. A hegedűmester készítette hangszerért azonban rubel járt. —• A közösség gazdagítását nem értem egészen — terelte másra a szót Patkós. — Ügy tudom, a kommunizmus világában is tervgazdálkodás folyik.., — Még csak ott igazán! — emelte meg hangját Maris, ki mint üzemgazdász-hallgató szenvedélyesen szerette a pénzügyi- és tervfegyelmet. — Ami valóban szükséges, azt előteremti a szovjet állam. A lakosság a „többletszépért” áldoz. — Miért? — Jól hallottad. Hogy mást ne említsek, a sztálingrádi operaházat a legcsekélyebb változtatás nélkül még akár ötven évig használhatták volna. Az egyik kommunista mérnök-kollektíva — jól figyelj! — nem technikailag jobbat, de esztétikailag szebbet tervezett. A terveket bemutatták a városi tanácsnak. Tetszettek. De a megépítésre — hiszen nem volt valóban szükséges — « tanács nem adott egy kopejkát sem. A fiatalok azonban fejükbe vették, hogy Sztálingrádban meglesz az új operaház. Zsebből, azaz: takarékból összeadták az építési költség háromnegyedét. A többit a tanács hitelezte, Sok fiatal — jegyezte Péter — az aránylag elmaradott országok népeit segíti. A Szenegál Köztársaság így jutott váratlanul új villamos erőműhöz. — Váratlanul. Mezőtúr szülöttét — s ez érthető — nagyon érdekelte a „hogyan?” Bargyin tenyérnyi dobozt halászott elő zsebe mélyéről. Valamit motoszkált a készüléken, melyből néhány másodperc múlva kellemes, enyhén idegencsengésű női hang hallatszott eszperantónyelven: — Itt Mayé M’Hara! Tessék! — Itt Ivan Bargyin Moszkvából. Jó estét, Mayé! Elbe- szélős kedvedben vagy? — Kissé. Vendégeim vannak. Mit szeretnél hallani? — Az erőművet, meg Esőistent ... teta templomba ment a Mária lányokkal. Barátnői csodálkozva nézték domború hasát. Izgatottan kérdezgették tőle, mit csinál a békája, s ő bágyadt hangon felelt. — Most nyugton van. Jól táplálták, hát nagyon meghízott; még néha-néha fészkelődik, de már nem gyötri annyira. A lányok egymás után a lát-, hatalan állatra tették kezüket, figyelték, hogy mozog-e; mindnyájan tisztelettel néztek a barátnőjükre. A pap pedig — jámbor és irgalmas, de együgyű ember — döbbenten gondolt azokra a furcsa dolgokra, amelyekkel Isten próbára teszi teremtményeit. Estefelé, amikor a kórus édes hangon zengte a himnuszokat a Tengeri Miasz- szonyunk dicsőségére, valamennyi szűz a titokzatos állatra gondolt, és buzgón imádkozott, hogy az Ür minél előbb szabadítsa meg tőle szegény Visantetát. Rútpofának is kijutott a népszerűségből. Az asszonyok behívták a házukba, az öreg halászok megállították, és érdes hangon kérdezgették. „Ó, szegényke!” — kiáltott fel mindannyiszor a szerelem és szánakozás hangján. Többet nem mondott; de szemében ott izzóit a vágy, hogy mentői hamarább az övé legyen Visanteta és a békája, amelyet még szeretett is egy kicsit, hisz az is a lányhoz tartozott. Egv este, amikor szokás szerint a kapuban ültünk, egy asszony sietett hozzánk és rémülten hadonászva hívta az orvost. A Nagyasszony lánya nagyon rosszul van: siessen hozzá! A doktor vállat vont: — Iáén! A béka! De meg sem mozdult. Csakhamar egy másik asszony rohant felénk, még rémültebben integetett. Szegény Visanteta Meghal! Az egész utcát fölverte kiáltozásával. A szörny felfalja a lányt... Ef övettem az orvost, en- gém is hatalmába kerített a falu kíváncsisága. A kaput nagy csapat asszony állta el, erővel kellett utat törnünk magunknak, de bent is nyüzsögtek. A kíváncsi és rémült fejek fölött panaszos, szívszaggató jajveszékelés tört elő a lakás mélyéből. A Nagyasszony vastag hangja esdeklő kiáltással felelt: — Lányom! Ö, Uram, szegény lányom!.., A doktort a komaasszonyok félelmetes kórusa fogadta. Szegény Visanteta fetreng, nem bírja már ezeket a gyötrelmeket. Szeme réveteg, arca eltorzult. Vágja föl a hasát, dobja ki belőle azt a nyálkás, zöld bestiát, míg egészen széf nem rágja. Az orvos ügyet sem vetett rájuk, közelebb lépett, s mielőtt odaértem volna hozzá, a hirtelen támadt csendben rosszkedvű nyerseséggel szólalt meg: — Ni csak! Ez a kicsi mindjárt... Még be sem fejezte, durva hangjából mindenki megértette, mit akar mondani. — Az asszonyok serege hirtelen hullámzani kezdett, mint a bálna csapásai alatt a tenger vize. Nagyasszony előretört, kinyújtotta duzzadt, félelmes, karmos kezét, s gyilkos pillantást vetett az orvosra és vadul szitkozódott. Bandita! Részeg disznó! Ki innen!... A falu a hibás, minek tűri ezt a gazembert! Mindjárt kikaparja a szemét! Eresszék csak!... Veszettül küszködött, hogy kiszabaduljon a komaasszonyok karjából és összekarmolja az orvost. —t Bosszúszomjas kiáltásait Visanteta gyenge siránkozása kísérte, fájdalmas jajgatás közepette tiltakozott: — Nem igaz! Nem igaz! Menjen innen ez a zsivány! Rágalom! Ám az orvos nyugodtan jött-ment, vizet, kötést kért, haragosan, parancsolóan, rá se hederített az anya fenyegetéseire és a lány egyre erősebb és keservesebb jajgatására. Hirtelen a beteg felvisított, mintha kést szúrtak volna belé; nyomban a kíváncsik serege tolongott az orvos körül, s egészen eltakarták. „Nem igaz! Nem igaz! Zsivány! Rágalom!..." De Visanteta tiltakozása mellett valami más is hallatszott. Az igazsághoz éghez esdő, ártatlan áldozat hangjához sírás is csatlakozott, s ez a sírás olyan tüdőből tört fel, mely először szívta be a levegőt. kkor azért kellett visz- szatartani Nagyasszonyt, hogy neki ne rontson a lánynak. Megöli! Gyalázatos szuka! Kié a vakarcs?!... A rémült beteg még mindig nyöszörgőit: „Nem igaz! Nem igaz!”! — végül szaggatott hangon vallani kezdett. Egy környékbeli legény... azóta se látta, esteledett... megszédült ... Nem emlékszik már! Es makacsul hajtogatta, hogy mindent elfelejtett, — minha ez, kifogástalan mentség lenne. A tömeg osztani kezdett. Az asszonyok égtek a vágytól, hogy szétkürtöljék az esetet. Amikor kifelé mentünk, Nagyasszony szégyenkezve, könnyes szemmel le akart térdelni az orvos elé, és meg akarta csókolni a kezét: — Jaj, don Antoni!... don Antoni! Bocsásson meg neki! Elvesztette a fejét, hogy mit pletykálnak majd az emberek! „Tudják ezek a viperák, hogy egyszer majd rájuk is sor kerül?” Holnap új dallal húzzák hálójukat a legények. A béka-dallal! — Tűrhetetlen lesz az élete .. De leginkább Rútpofától tart. Jól ismeri azt a vadállatot! Megöli szegény Visantetát, megöli, mihelyt kiteszi az utcára a lábát; és őt sem kíméli. mert hiába az anyja, nem vigyázott eléggé a lányra. „Jaj, don Antoni!” Térden állva kéri, beszéljen Rútpofával. Hisz olyan jó ember, annyi mindent tud, bírja jobb belátásra, eskesse meg a legényt, hogy nem árt nekik, és elfeledi őket. Az orvos éppoly közönyösen hallgatta a könyörgést, mint nemrég a szitkokat, és nyersen válaszolt. — Majd meglátja. Kényes ügy! De kint az utcán belenyugvóan vállat vont: — Keressük meg azt a barmot! Kihívtuk Rútpofát a kocsmából, hármasban elindultunk, sétálgattunk a sötétedő parton. A halászt, úgy látszott, feszélyezi ilyen tekintélyes személyiségek társasága. Don Antonio beszélni kezdett neki a férfi vitathatatlan felsőbbrendűségéről — a teremtés első napja óta nyilvánvaló — és arról a megvetésről, amelyet minden nő megérdemel könnyelműségéért. Egyébként annyian vannak, hogy egy-kettőre találhat az ember mást annak helyébe, aki méltatlannak bizonyult... Végül kertelés nélkül elmondta az esetet. Rútpofa tétovázott, mintha nem értené. Tompa elméjében lassan derengett némi világosság. „Az istenit! az istenit!” Dühösen vakarta a fejét sapkája alatt, és kezét övkendőjére tette, mintha rettenetes kését keresné. Az orvos megpróbálta vigasztalni. Felejtse el a lányt, hagyja békén. Ez a képmu-\ tató teremtés nem érdemli meg, hogy ilyen derék legény börtönbe kerüjön miatta... Az igazi bűnös úgy is (az az ismeretlen paraszt... Meg aztán... Visanteta milyen könnyen elfelejtette a dolgot! Ez némileg mentségére szolgál. Sokáig kínos csendben haladtunk. Rútpofa még mindig a fejét vakarta, és kendőjét igazgatta. Váratlanul föl- harsant a hangja, inkább üvöltötte, mint mondta a szavakat, és a nagyobb ünnepélyesség kedvéért nem valenciai katalán tájszólásban, hanem spanyolul beszélt. — Mondjak... maguknak ... valamit? Mondjak.. maguknak .. valamit? Fenyegető tekintettel végigmért bennüket, mintha az ismeretlen csábítót látná, és rá akarná vetni magát. — No hát! Azt mondom — folytatta lassan, mintha ellenségei lennénk, akiket meg akar téveszteni —, azt mondom... hogy most... még... jobban szeretem!... Meglepetésünkben szóhoz sem jutottunk, így csak némán kezet nyújtottunk neki. — Jujjuj, legalább huszonnégyszer elmondtam már... — Akkor most, huszonötöd- jére jubilálhatunk. Egy magyar elvtárssai diskurálunk Két napja érkezett... Ne ké resd magad, Mayé... Mayé — hiszen a nő 1981 ben is csak nő maradt, icipicit kapacitáltatta magát, Majd elkezdte: — Üzbegisztánban táncoltunk. Csoportunk eljárta a lakodalmast, a hadba-hívót, az esőtáncot... — Ismerem a műsort — súgta Péter a lánynak. — Ez szünet előtt volt, Az öltözőben felkeresett bennünket néhány fiatal,* köztük egy történész. Én nem tudom miért, de a könnyem kicsordult, amikor elmondtam, hogy az én népem egy része még hisz a felső hatalmakban, Esőistenben is.,. Mire hazaértem, otthon várt az értesítés, hogy a kerület vízierőművet ajándékoz c Szenegál Köztársaságnak. — C’esf tout! — Köszönöm! Mulass a vendégeiddel; és hívj fel al kalomadtán! Bargyin pár szóval elmondta, hogy a Szovjetunióban akárki vásárolhat „In tervox”-ot. Eféle rádiótelefonnal olykor azokat a külföldieket is megajándékozzák akik szeretetreméltóságukka*. művészetükkel közelférkőztek a nép szívéhez. így jutott a masinához Mayé M’ Hara is, — Iván, attól nem tartotok, hogy a külföldön esetleg illetéktelen kézbe kerül a készülék? — kérdezte Péter. — Ne félj, vigyáz arra a gazdája! S ha valami vásott lurkó elrontja, megjavítjuk számára. — Katonai szempontból gondoltam... r — Két évtizede nincs olyan őrült, aki kezet merne emelni ránk — szólt végtelen nyugalommal a munkás, — Pár évig nukleáris fegyvereinktől rettegtek ellenségeink. Ügy öt évvel ezelőtt — emlékszel, ha újságot olvastál — honvédelmi miniszterünk bejelentette: *Aki akar, támadjon ránk, megígérjük, hogy nem lövünk vissza...” Péter nagyon jól emlékezett. Akkorra odáig fejlődött a szovjet haditudomány, hogy mind a Szovjetunió, mind a szocialista köztársaságok, mind a baráti államok határait „Tyitovit-fallal” vették körül. Ezen a sugárfalbn sem káros sugárzás, sem más anyag át nem törhetett. — A próbálkozásként kilőtt lövedékek, mihelyt a sugárfalhoz értek, felrobbantak; szürke poruk szálldosott csak lassan a föld felé az álmél- kodó szemek előtt:.. — Mára elég, fiúk! — használta ki a hirtelen támadt, mondhatni áhítatós csendet Marika. — Holnap is lesz nap, sőt holnap kezdődnek az egyetemi előadások Nézd, Péter, mint ragyog álmaid, tanulmányaid tárgya, a Vénusz. >. A fiú tekintete - felsiklott az égre, majd lassan-lassan valami közelebbi csillagpárba révedt, A karcagi lány szemébe. (Folytatjuk) ^Utazás a kommunizmus ban” című társasregényünj: e heti részletét Velkei Árpáé és Bállá Gábor Tamás jászberényi, valamint Barna József törökszentmiklósi olvasóink ötleteinek felhasználásával állítottuk össze. Részükre az írói honoráriumot postán küldtük el. Több pályázónknak jutalomkönyvet küldtünk. *— Örömmel köszöntjük őket. <j várjuk többi kedves olvasónk fantáziadús írását — pénteken reggelig. Kérjük őket, ne csupán a bo- rítékon, de pályamunkájukon is tüntessék fel nevüket, pon- tos címüket. — „PROKOFJEV ÉLETE ÉS MÜVEI” címmel Kóbor Antal, a szolnoki Bartók Béla Zeneiskola igazgatója tart előadást szeptember 22-én« pénteken este 7 órai kezdettel a Ságvári Endre Művelődési Házban. Filharmóniai bérlettulajdonosok részére al belépés díjtalan.
