Szolnok Megyei Néplap, 1961. augusztus (12. évfolyam, 179-205. szám)
1961-08-20 / 196. szám
1961. augusztus 20. SZOLNOK HEGYEI NÉPLAP 9 c JULIKA M űvész volt és tanító. Jó * * és bölcs mester, aki a szolnoki művésztelep iái alatt, a Tiszára és Zagyvára boruló, sok csillagú alföldi ég alatt szórta a fiatalokra óriási tudását. Amit tanított, életre szóló, amit alkotott, nagyidőkre szóló tanítássá lett. Szolnok városa félévszázadon át ihletője volt, innen röppentek szét szellemes és jóízű tréfái. A telep volt igazi otthona, bölcsője, kétségeinek és vívódásainak néma tanúja. Hogy mily küzdve dolgozott, nem tudta senki, mivel senki sem láthatta, mi van a műterem állványán. Konfliktusát az őt körülvevő világ, s benne saját megosztottsága okozta. Látta jól, hogy a világ két rétegre osztott: egy vékony réteg, a gazdagok világa, s egy vastag, sűrű, nehéz közeg: a szegényeké. Kiesen és meghökkentően állt elébe a kérdés: miért van ez így? A jómódú polgárfiú, aki majd egy évtizedet tőlthe- tett a legjobb külföldi iskolákban. hazatérve a 90-es évek közepén, a legkiéhezet- tebb társadalmi konfliktussal került izembe. A föld- nélküli parasztság döngette a feudalizmus utolsó bástyáit — aratósztrájkok, föld- foglalások riogatták a nagybirtokot A fiatal művészt mély humanizmusa azokhoz húzta, akik az élethez való jogot hirdették és követelték. 1898-ban kezdte el Fé■ nyes Adolf a Szegényemberek élete című festményciklust amelyben ez alföldi szegényparasztok, többségében a Szolnok környéki tanyák népének akkor már fullasztóan hallgatag életét és tájait festette meg. A Napszámos hidegen villanó tekintete és leeresztett, súlyos öklei, az Özvegy tördelve kulcsolt keze, a mezítlábas Anya és hczzábúvó gyermeke félreérthetetlen jelzést adnak arról a világról, s egyben a művész véleményéről azt a világot illetően. De nemcsak a nép kiszolgáltatottságát látta, hanem annak szépségét, tisztaságát, méltóságát is. A Látogatás egyenes derekú, büszke asszonyai, a csendéletek tárgyainak páratlan ízlése vallomás a „szegény emberek” nemességéről, ako tóerejéről. A z 1910-es évek két háborúja kizökkentette a művészt eredeti alapállásából, a gazdagok felé irányuló kritikus magatartásából és a szegények iránti szolidáris, sorsukon változtatni akaró szándékábóL Megkeserítette a gyűlöletes valóság, a céltalanul és értelmetlenül elpusztított drága életek, ezért a mesében kereste a vigaszt és az erkölcs diadalát. Kereste. de nem találta, mert a valóság betört álamvilágába: ott is háborúztak. Az első világháborúnak véget vétó forradalmak melegítő és világító tüzét hamarosan eltaposta a fehérterror és a mester újra itt, Szolnokon keresett gyógyírt a felülkerekedett, sötétség okozta sebeire. A 20-as évektől kezdve itt festette tündéri, de mindig borongás tájképeit. Tavaszi szántás, Magányos tanya. Alkonyodik — itt születtek, ezen a tájon. De a világ újra és egyre fenyegetőbben elborult és a 30-as években ismét elfordult a valóságtól. Kijárt ugyan a határba és a természet zavarhatatlan derűje lopakodott a kis vázlatokba. Ám a műteremben, a feldolgozásban nyomasztóvá sötétedett minden. Saját sebzett lelke tükröződik utolsó évtizedének termésén, s ha korábban gyakran nyúlt a jelbeszédhez, a szimbólumokhoz, az Esti táj, a Éjszakai támadás már a leplezhetek- len rettegésről fami^nriik. Volt mitől rettegni, iszonyodni minden humanistának, a fasizmus embertelenségének szégyene szakadt a szegény hazára. A 40-es években már kígyófészek vált a nagyon szeretett saohxád telepből ás Fényes Adolf nem jött le többé. Akkoriban festette feltehetőéi utolsó képét, az öreg festő téli tájban, más néven öreg festő visszanéz című, megrendítő önarcképét Valahová elindult a mester, jellegzetes kalapjában, nagykabátban, mappával a hóna alatt A téli táj a Zagyva partja, s azon is túl a Tabán. Arra indul, a hó alatt lapuló kis házak felé, amelyeket annyiszor festett, s amelyekbe a szép gyerek- modellekért oly sokszor betért Arra indul, de visszanéz, és felhős, fanyar mosolyában szávszakasztó búcsú rejlik. E lment olyan magányosan, ahogy élt De most visszatért, hogy a szolnoki nép, melynek szabad és boldog életéért a maga sajátos fegyverével, a művészet fegyverével harcolt • nép megismerje és megszeresse mindenkori szószólóját hű fiát Oelmacher Anna Unottan körmölgette a számokat, a hosszú listára, s vágyakozva nézett ki a szúnyoghálóval fedett ablakon. Julika. Csak igy hívtál mindenki a szövetkezetben a nemrég idekerült kis könyvelőlányt Az öreg paraszt- emberek atyáskodva szólították: Julcsi, Juliska... A fiatal legények ingerkedve kiáltottak utána: Julika... a... a. Hátrasimtotta barna tincseit s cigányfekete arcát az ajtó felé fordította. Azt valaki nyitva felejtette, s a kis résen át bekúszott a napfény. Kapta magát a lány, félredobta a ceruzát, s kiszaladt. Az iroda előtt volt egy keskeny kis pad, előtte petónia ágyasok díszlettek, s még néhány rózsaszín virágú muskátli Leült a kis padra, s a nap felé fordult Sütkérezett, ábrándosán. — Pihenő, Julika 71 — kiáltott feléje az agronó- mus, és meggyorsította a lépteit. Harmincon jóval felül volt már, a szántóföldi levegő izmossá, vonzón barnává formálta; megőrizte a húszévesek frissességét ruganyosságát. Odaért az irodához, tekintete rögtön megakadt a szerszámosbódét rögzítő dróton, ami ernyedten lógott A jókedvű arc ^bosszúsé vált, mormogva hajolt a csavarhoz, hogy kifeszítse a dróthuzalt Talán azért is nem nősült meg, mert mindig a munka, a' határ kötötte le, s kereste, hol „lazult meg valami”, aztán teljes erejével maga egyengette a hibákat — Soha nem tudnak rá vigyázni. Mikor bejönnek ebédelni, s teszik a szépet a legények, minden lány zavarában ezt csavargatja. Julika hangosan felnevetett, magára vonta a figyelmet: — Pedig inkább a kezüket kellene simogatni, nem? — kontrázta nevetését a lány, s kihívóan nézett a férfira. Az agronómus megenyhült érdeklődéssel fordult a fruskához: — Aztán Ilyen jól tudja maga Julikat Leült mellé a padra. Julika adós maradt a válasszal, Ezórakoz ottan nézte a férfin az elnyűtt vászonruhát Azt idegesítette a mustrál gatás, zavartan kérdezte: — Elfáradt? — Nem... de jól esik egy kicsit kijönni. Nem szeretek a zárt szobában. Hiszen maga is mindig kint jár... Fölborzolta az agronómus kedélyeit a lány ingerlő nevetése, szokatlan pajkossá- ga, évődése. — Egyszer eljöhetne velem is Julika. Megnéznénk a határt A lánynak fölcsillant a szeme: — Nagyszerű! Hiszen úgyis szeretnék beszélgetni magával A férfi fokozott érdeklődéssel nézte s lányt. Hamarjában fölfedezett rajta minden bájt, kedvességet Megdöbbent, hogy eddig nem ▼ette észre ezt a mellette virágzó pajkos csitrít, t mégis ingerlő nőt, aki.» talán már befejezte. Megint csak Jóska találta fel magát először: — A szentségit neki. Hallod, Elek, de jól összeszedted. így még én sem tudtam volna körülcirkal- mazni. Aztán mondjad csak: ezt mind a Turulban tanultad? — Igen — válaszolt Elek büszke önelégültséggel. — Hűm... — dü»nyögött Jóska. Aztán te mit hozol? — Hogy-hogy mit hozok? — kérdezte Elek fennhéjázó csodálkozással. — Már csak azért kérdem — folytatta Jóska —, mert Marci ígérte, ha belépünk a KlE-be, akkor lesz itt minden. Gondoltam, te is ígérsz valamit, ha megalakítjuk a Turult. Mert tudod, most benne vagyunk az alakításban: hajrá, hadd menjen. — Én nem alakítok semmit — dünnyögött Elek, mert nemcsak mi értettük meg, hanem 6 is megérezte Jóska szavaiban a gúnyt. — Ti méltatlanok vagytok s ml szövetségünkre. — Úgy? Ezt nem tudtam. Már ne haragudj drága komám, de az előbb mintha szidtál volna bennünket, mert nem csinálunk semmit. — Igen — vágott közbe Élek. — így is van. Hallgassatok Marcira. Tanuljatok jámborságot. Váljatok méltókká magyarságotokhoz. Szóval nem kapunk semmit. Befuccsoltunk gyerekek — mondta Béla, a kőmüvestanuló, aki hason- fekve könyökölt az árok parton. — Dehogynem. Nagy Magyar- országot — szónokolt Elek. — Szép, szép, de amíg ez meglesz, nem ártana, ha egy kicsit több kenyeret, meg zsírt adnátok. — Olyan őszinte sóvárgással mondta Madaras, hogy nevetnünk kellett. — Neked kenyeret, zsírt mi! — paprikázódott fel Kővágó. — Pont neked. Jobb lenne, ha hazamennél és meaennéd a köménymag levesedet, amit az a loncsos ruszin anyád főzött, mert úgyse sokáig zabái jótok a kommunista apáddal együtt a magyarok kenyerét — és indulatosan Madarasra rontott. — Na, na, Elek, csillapodjt — csattant a Jóska hangja. Egyszerre többen is felálltak. — Ne merd bántani! — nézett farkasszemet Elekkel Harangi Peti, aki legtöbbet dögönyözte szegény Madarast. — Te papagáj — emelte rá a kezét Peti és hiába védekezett Kővágó ijedten, leröpítette a fejéről a sapkát. «— Majd még találkozunk! — remegte színtelen hangon Elek, miután felvette a földről meggya- lázott sapkáját és elindult. — Micsoda? — ugrott utána Peti, de Eleket már nem érhette utói, mert úgy elszaladt, mintha a turul szárnyai röpítették volna. — Hé Elek — kiáltott utána Madaras —, legalább egy fényképet csinálhattál volna rólunk. Mulattunk. Persze, hogy mulattunk. Legalább úgy látszott, de mégse volt az az igazi, mint máskor és nem is sokáig tartott, mert a legszélső utcából visongatás, jajgatás, sírás, kiabálás hallatszott. — Mi történt? — ugrottunk fel és szaladtunk a hang irányába. Az utca dereka táján, pont az Elek szomszédságában, ahol Markos városi tanácsosnak volt egy hosszú, istállószerű háza, amiben 5 család nyomorgott, már sok ember tolongott. — Lakatosné megörült. Agyonütötte a fiát, meg a lányát — hallottuk innen is, onnan is. Amikor nagynehezen befurakodtunk az udvarra, viharlámpák pislákolásánál láttam, hogy két erős férfi fogja le a szerencsétlen asszonyt, aki rúgott, vágott, harapott és őrjöngve ordítozott: — Miért ölték meg az uramat? Engedjenek el, meg akarok halni. Drága gyermekeim, utánatok akarok menni Engedjenek el Öljenek meg! Már majdnem meztelenül vergődött szegény, mert azt a kis rongyot, ami rajta volt, a dulakodás közben leszaggatták róla. Hátrább húzódtam, mert megrémültem az őrült asszonytól, meg a véres gyerekektől, akiket ugyancsak az udvaron ápolgattak. — Szegény asszony — sajnálkozott mellettem egy ismeretlen, jól öltözött nő. — Még egészen fiatalt — Bizony, fiatal — siránkozott Varjasné, aki Lakatosnéval egy udvarban lakott. — Még csak 32 éves. — De mégis, miért csinálta ezt a szörnyűséget — kíváncsiskodott az idegen nő. — Ne csudátkozzon rajta lelkem. Az ura a télen elesett a fronton. Szegény asszony, azóta mindig sír, nem tud belenyugodni a sorsába. Aztán, ahová eddig mosni járt, felmondtak neki. A tanácsos úr köve-v teli a lakbért Ma estig adott haladékot. Hiába kőnyörgött neki szegény Lakatosné, azt mondta az a viaszképű ma este, mikor itt volt, hogy reggel kilakoltatja. Én már összeszedtem a többi lakótól a lakbért, egy pengő híjával. Az uramat vártam még, gondoltam, 6 majd kipótolja, aztán reggel odaadom szegénynek. Az este, amikor hozzá fogott szilánkol- ni, kérdeztem tőle: „Mit főz Lakatosné?" Én csodálkoztam rajta, olyan nyugodtan mondta, hogy ran még egy kugli fája, egy kis köménymagja, paprikája, hát főz egy kis levest. Semmi, de semmi nem látszott rajta. A gyerekek ott rán- cigálták sírva, hogy „éhesek”. Hanem egyszercsak feláll. Néz mereven a gyerekekre, majd ordítva a lányára csapott a fejszével. Amikor az szó nélkül összeesett, a fiú után suhintott. Azt már nem láttam, hol érte, mert először ordítottam a rémülettől, ahogy a számon kifért. aztán elájultam. így csődültek Utászé az emberek. Mentőautó jött szirénázva, de már csak a fiút vitte el A lány meghalt Aztán a csendőrök jöttek. Széjjelszaladtunk kergéiét nélkül. Én Madarassal a Kóródiék diófájára másztam. Onnan láttam, hogy vitték el szegény őrültet Amikor már mindenki hazaszéledt, lemásztam a fáról és tzédelegve indultam haza. Késő volt már. Csökkentett fénnyel égtek az utcai lámpák. A keskeny betonjárdán a délutáni műszakról jöttek a bútorgyáriak, némán, mint a kisértetek. Csak a fatalpú cipők egyhangú ütemet kopogása panaszkodott Vagy mezítlábas emberek surrantak, mély hallgatást hagyva maguk után. Mindannyian kis ételes köcsögöket himbáltak munkától ernyedt kezükben. Az újságpapírral függönyözött ablakokon szegényesen tört át a fény, hogy szürke színt keverjen a kémények szélkakasáról lecsapódó füsttel. A kát- ránypapírral fedett házak savanyú kátrányszagához vegyülő bánatos köménymagleves illata pedig búsan vegyült a felzaklatott sötétséghez. Anyám fekete kenyeret zsírozott, apg;m csípős vöröshagymát hámozott Az asztalon a „Futár" legfrissebb száma pöffeszkedett r,Az országnak népe szilárd. Minden magyar szíve azért dobog, hogy hős katonáink győzelmesen térjenek haza” — kezdtem olvasni. Apám letette a hagymát, elvette tőlem az újságot, összegyűrte és a tűzbe dobta. Szótlanul rágtuk a ragacsos kenyeret. Már 11 óra is elmúlt, de még nem aludtam. A kezem a fejem alá tettem és ott zsibongott bennem az egész este valami furosa keverékben. Valaki élesen megkocogtatta az ablakot. A nagynéném jött sírva: Dezsőt is behívták munkaszolgálatra. már régóta figyeli őt Aki talán... — Tudja, úgy megszerettem magát — folytatta a lány, nem szüntetve a pajkos mosolyt — aztán szeretnék elmondani... valamit... — Miről kislány? — próbált tréfálkozni a férfi, de a kislány szótól mintha maga is visszariadt volna. Forróság öntötte el, mikor a lány lassan piruló arcára nézett. — Maga már érett ember, sokat tapasztalt... Az agronómus mélyen lehajtotta a fejét. Képtelen volt most rendezni gondolatait Valami édes izgalom vette hatalmába, s teljesen lekötötte a lány. — Tudom, sokat tapasztalt ... s ... nem nevet ki, ha most mondok valamit? Az agronómus intett s elérzékenyülve nézte Julikét Legszívesebben ölbe kapta volna, hogy magasra emelje, mint egy megtalált kincset — Csak azt akarom kérdezni... érdemes-e férjhez menni?.» Hirtelen a kezébe temette égő arcát A férfit megzavarta ez a fordulat kérdőn, tétován nézte a lányt Julika fölpillantott s most már nekibátorodva folytatta: — Tudja, már öt éve udvarol... sürgeti, hogy tartsuk meg az eljegyzést Azóta édesanyám még mindig du- dorogja: olyan fiatal vagy. nem jó ily«» korán férjhez menni, lekötelezni magad. Nyomasztó csend telepe- lett meg a két ember között. Délre járt az Idő, kezdett kellemetlen lenni a forróság. Az agronómus lehajolt a földre egy darabka fáért, s kezdte kotorgatrri a pádon felejtett kátránycsőppet, s morgott hozzá szórakozottan: — Megolvadt ebben Kisagy melegben, s valaki még ráül, tönkremegy a ruhája... Majd hirtelen «««*« nézett a lánnyaL A két bámész gyerekszem kérdőn szegeződött rá. — Szereti? Julika pirosra gyúlva intett — Már öt éve. Az agronómus megtörölte zsebkendőjével izzadt nyakát s hátat fordított fölálltában a lánynak — Akkor meg kell tartani azt az eljegyzést Megnézte az óráját, s indult a határ felé, barátságosan visszaintve a lánynak, kicsit fáradtan, mint aki rádöbben, hogy lassan eljár fölötte is az idő. Juliban újra föllángolt a féktelen jókedv s utána kiáltott a férfinak: — Akkor holnapra veszek ki szabadnapot s megvesz- szük a jegygyűrűt. G. Szabó Lengyel festők sikerei kölföldön Mint a PAP lengyel hír- ügynökség jelenti, világszerte fokozódik az érdeklődés a lengyel képzőművészet iránt. A franciaországi Bordeaux- ban május 5-től július 31-ig átfogó kiállítás keretében mutatják be a ,,A lengyel művészet remekeit és a lengyel múzeumok kincseit”. Októberben az oslói Nemzeti Múzeumban rendez kiállítást XX. századi lengyel művészek vagy 70 alkotásából. Romániában a bukaresti Galériában Krystyna Bie- miak és Emilia Nosko-Pap- rocka fiatal lengyel művészek grafikái kerülnek bemutatásra. CPAP) £ A Fényes Adolf szolnoki emlékkiállítás megnyitására
