Szolnok Megyei Néplap, 1961. augusztus (12. évfolyam, 179-205. szám)

1961-08-20 / 196. szám

s

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

S3ÖE

S&il-MäX

1961. augusztus 26.

KÖNYVESPOLC

Arnould:

A FELELEM BÉRE (2.

Guatemala egyik nyomasztó légkörű városkájában különböző nemzetiségű gazdasági emigránsok és kalandorok élnek. Egyetlen életcéljuk, hogy ezt a kibírhatatlan vidékét elhagyhassák, azonban az útiköltség megszerzése elérhetetlen álom. Váratlan megoldás kínálkozik: az amerikai kőolajtársaság fiókvállalata teherautóvezetőket keres, akik hajlandók életük kockáztatásával nitroglicerint szállítani. A sok jelentkező közül négyet találnak megfelelőnek két teherautó vezetésére, a célhoz azonban egyik sem ér el, mindegyik életét veszti. Ebből a regényből készült a hasonló című film, amelyet nálunk is nagy sikerrel játszottak. — Megjelent a Kossuth Kiadó Tarka Könyvek sorozatában.

Amado, Jorge:

HOLT TENGEK (2. kiadás)

A lenyűgözően szép és veszedelmes tengeren milyen az élet, a szerelem? A szárazföldi ember vajmi keveset tudhat erről, hiszen alig értheti meg a tenger szívét. Gumának, a brazil Atlanti- tengerpart egyik kikötője vakmerő, s legendás hírű hálósának és asszonyának, Líviának felejthetetlenül szép, tragikus történetéből tárul elénk ez az ismeretlen tengerparti világ. A cselekmény fő vonalát bonyolító mellékalakok káprázatosán színes forgatagának ábrázolása — felvonulnak a brazil tengerpart nyomorúságos életének jellegzetes alakjai: halászok és prostituáltak, hajósgazdák és csempészek, csavargók és szépasszonyok — a realista művek remekei közé emeli a regényt

NAGY ZOLTÁN:

m múltkoriban találkoztam egy fiatal asszonnyal, •A akit pályás kora óta ismerek, A sziromarcú, harangvirágmellű, mindig kacagó asszonykának most téglaszínű volt a sírástól az orra. Szeme alá kék karifiák ástak mély árkot. Sápadt volt, mintha most jött volna H a kórházból És úgy összegörnyedt, megránt cosodott, mintha húsz év rohant volna el vele néhány hét alatt.

*>*■ Beteg, Margitka? — néztem rá megdöbbenve.

Az asszony sokáig nézett a szemembe. Lehajtotta a fejét. Gondolkozott, hogy beszéljen-e, vagy inkább hallgasson? Nagyokat sóhajtott. Végtelen hosszú kortyokat szívott a levegőből, mintha fulladozna. Megsímította göndör, rögszínű haját. És a szája szélét harapdálva magyarázni kezdett.

•— Elmondok mindent. A múltkor levelet kaptam egy ismeretlen asszonytól, valami Kis Jánosáétól. Azt írta, hogy ha tudni akarom, kivel túlórázik mindig az uram az irodájában, menjek oda öt óra után. De sokszor kopogjak, mert nem fogják gyorsan kinyitni az ajtót

— Először nevettem a levélen* mert tudom, hogy az uram szerelemből ve.t el és most is szeret. Szereti a kisfiúnkat is. Nem is szereti, imádja. Nem is akartam elmenni az irodájába. De öt órakor valami akaratlanul odairányította a lábaimat. Mentem, mentem, mint a holdkóros, míg a sárga ajtó elé nem értem. Kopogtam. Semmi válasz. Kopogtam másodszor, harmadszor. Nem nyílt ki az ajtó. Akkor dörömbölni kezdtem, ahogy csak bírtam. Erre az ajtó azonnal kinyílt. Előttem állt az uram céklavörösen. És nem tudott kinyögni egy szót sem.

— Én sem szóltam semmit. Nem is tudtam volna egy hangot sem kipréselni a számon. Csak bementem a szobába. Láttam, a másik asztalnál egy szőke nő számol, de olyan buzgón, mintha nem hallott volna semmit. Es • fal mellől rúmhahotázott egy bordóterítós sezlon.

*™ Kitámolyogtam. Hazaindultam. Nem is tudom, hogy botladoztam ki az épületből. Arra riadtam fel, hogy valaki karonfogott, A vállalat egyik sofőrje volt.

p“ Látom, beteg az elvtársnő. Éppen arra ytegyek. Hazaviszem — tuszkolt be ijedten a kocsijába.

— Útközben kissé magamhoz tértem. Beszélgetni kezdtem a sofőrrel. Megkérdeztem tőle, miért jönnek haza vidékről az urammal mindig olyan későn. A sofőr legyintett.

— Sok ismerőse van az elvtársnak. Sok helyre meghívják. Olyankor alig győzöm kivárni.

— Nőismerősei is vannak?

“ Hát... akadnak — hajolt a kormány fölé összehúzott szemmel a sofőr és tovább nem szólt egy szót sem.

— Ügy éreztem, óriási kő zuhant a fejemre. Vidéken is vannak szeretői az uramnak, nem csak itthon. Minden városban megcsal valakivel.

“ Napokig olyan voltam, mint a csendes őrült. Nem tudtam gondolkozni sem. Jártam a hivatalba. Gépeltem, de nem tudtam, mit. Egy sort néha háromszor is leírtam. Szóltak hozzám, nem tudtam válaszolni, A kartársnőimnek feltűnt a viselkedésem. Vallatni kezdtek. Mi a bajom? Mondtam, hagyjanak, egy kis családi ügy.

Közben megértettem tok mindent, amikre eddig nem figyeltem föl. Megértettem, miért ad haza olyan kevés pénzt, miért élünk jóformán az én keresetemből Megértettem, miért olyan fanyar, hideg hozzám, miért csókolja meg a hajam jóformán kényszerű kötelességből Elhatároztam, sok sírás és álmatlan éjszaka után, hogy megölöm magam.

— Ilyenre nem szabad gondolni. Ezt legutoljára }ceU hagyni — szóltam közbe csendesen,

— Akkor adjon tanácsot, mit csináljak? — robbant ki az asszonyból a reménységgel télt kérdés.

Elhallgattam. Néztem az utcán robogó autókat, a

GYOMAI GYÖRGY:

Szeleten*

fehérkabátos rendőrt és nem tudtam válaszolni hirtelen semmit. A nagy kérdés kavargóit előttem. Mit csináljon egy csinos, karcsú, harangvirágmellű, okos, tisztességes, jólkereső asszonyka, ha egy szép napon arra ébred, hogy minden ok nélkül megcsalja az ura? Erre feleljen okosan valaki ?

— Csalja meg maga is — szaladt Id a torkomból rekedten a dühös felelet.

— Nem tudom megtenni, pedig gondoltam már rá.

Ne is tegye — igazgattam kissé lehiggadva a kalapom. — Rosszízű kaland lenne, amiért egész életén át furdalná a lelföismeret. Mást kell itt csinálni.

— Mit?

— Mutassa meg a levelet az urának, mondja meg neki, hogy mindent tud. Mesélje él a sofőrt is.

— Félek, hogy ott hagy.

‘— Ha ráunt magára, jobb, ha minél előbb szétválnak. Elöbb-utóbb úgyis az lesz a vége. Tiszta vizet kell önteni a pohárba. Kérdezze meg, hogy képzeli el a történtek után az életűket?

*— Nem merek szólni neki.

— így pedig csak marcangolja hangtalanul önmagát. EIhervad, tönkre megy testileg, lelkileg.

■*- Mit csináljak, ha szeretem ** tört Jd az asszonyból újra a sírás.

•— Nyugodjon meg. Legyen erős. Az ilyen kalandok nem szoktak sokáig tartani. Visszatér még magához az ura. Várjon egy kicsit. Meglátja, megváltozik minden és nem olyan reménytelen a helyzet, mint gondolja.

Az asszonyka megtörölte az orrát. Lassan elindult haza. Néztem utána sokáig és a férje jutott az eszembe, aki az első hetekben mindig egy csokrot köttetett a legszebb virágokból a piacon a kertészasszonnyal és mindenkinek azt harsonázta, hogy olyan angyali lény. mint az ő kis felesége, nincs még egy a világon. Ez lett * nagy szerelem vége? Ilyen az eget hasogató szerelem?

Elmúlt két hét is, amikor újra találkoztam az én sziromarcú asszonykámmal. De ekkor már peckesen lépkedett tűsarkú cipőjében. Arca ragyogott, mint nyári forróságban a nap. Két kis harangvirágmelle ingerlőén feszült a pókhálófinom blúz alatt.

— Nincs már semmi baj. Észhez tért az uram — hadonászott a táskájával messziről. — Újra hoz minden nap virágot, a gyereknek csokoládét.

— ügye, megmondtam, hogy kibékülés lesz a dolog vége — szorongattam boldogan az asszony kemény, dolgos kezét és vallatni kezdtem. — Mondja el gyorsan, mit csinált.

■— Én nem csináltam semmit. Egy szót se szóltam neki. Ügy látszik, észhez tért. Magától észhez tért

— Valószínűleg ez történt — mosolyogtam bólogatva és arra gondoltam, hogy derék, becsületes ember a férj főnöke. Mert amikor elmondtam neki, hogy veszély fenyegeti a Ids család boldogságát, azonnal intézkedett. A nőt a férjuram irodájából máshová osztotta be. A sezlon: átvitette egy másik szobába. A vidéki utazásokat beszüntette. A férj ezekből megértette, hogy a nagy főnök mindent tud. És kesernyés mosollyal, megalázva, észhez térve visszakullogott a családjához.

— Fáj, nagyon fáj, amit csinált. De megbocsájtok neki mindent, mert szeretem — búcsúzott boldog, édes fájdalommal az asszony és sietett haza, hogy vacsorát főzzön az ő bűnös, megtért emberének.

Egy régi nyári este

Nem mindennapi hely volt az, ahol gyermekkoromban laktunk. A házunk előtt egy hepe-hupás, bazaltköves országút nyűtte a tanyáról a város piacára döcögő szekerek kerekeit. Szembe velünk egy földút káromkodtatta a fuvarosokat, akik abrak helyett ostorral biztatták gebéiket. Az út baloldalán tekintélyes talajvizes lapály termesztette a szúnyogokat, békákat, jobboldalon meg a Telep terpeszkedett a maga négy szűk utcájával. Egyszóval a központban laktunk. Előttünk zajlott az egész telep élete, mert aki a városba ment vagy onnan jött, előttünk kellett, hogy elmenjen. Velünk szemben a sarkon volt a kocsma, a füszerüz- let, meg az olvasókör, ahol az istentiszteleteket is tartották, de még a vízért is a sarokra kellett kijönni. Akinek vizes, savanyú boron, fűszerfélén és imádságon kívül másra is szüksége volt, az begyalogolt a városba. De hát ruhaféléért nem sokat nyűtték a telepesek a cipőtalpukat. Kopogott az úgy is eleget, amíg elmentek, meg hazajöttek a munkából. Sokan le is húzták a cipőjüket és mezítláb mentek a városig, legfeljebb az a néhány család, akinek nagyobb da- rabb kenyeret adott a nagy-nagy- méltóságú kormányzó úr rendszere, mint a többieknek, rázta a rongyot és versenyzett egymásssal öltözködésben.

Az ifjúság sem kószált a városban. Elég volt a napi mun':a robotja. Nyáron, munka után, este, kijöttek a sarokra, körbe ültek az országút melletti jegenyefákkal szegélyezett árok füves partján, ahol egész nap kecskéket, meg libákat legeltettek a gyerekek és szórakoztak a maguk módján. Háború előtt leginkább dalolgattunk, kalandokat meséltünk egymásnak, vagy pajzán vicceken derültünk. 1943 nyarán is lehetett még hallani pikáns történeteket, de mégis legtöbbet politizáltunk. A frontról érkezett hírekről beszélgettünk. Ki halt meg; ki sebesült meg, hol törték át a frontokat. Szidtuk a fekete kenyeret, vagy a sok munkára panaszkodtak a „gyáristák?’, ahogy akkor neveztük a gyárban dolgozókat.

Egyik langyos, nyári este Kenyeres Marci, egy 18 év körüli fiatalember megjelenése lepett meg bennünket. A telepen lakott ő is, de soha nem jött közénk. Tudtuk róla, hogy buzgó vallásos lélek, így amikor ránkköszöntőtt Balogh Jóska, vonatfékező, a viccek és történetek előadója azonnal meg is jegyezte:

— Gyerekek, ma senki na merjen csúnya szót kiejteni a száján, de még a lányokról se igen beszélgessünk, mert Marci elszégyellné magát.

— Mi az, Marci, misszionáriusnak csaptál fel? — tódította Madaras Jancsi, egy szegény, sokgyermekes, tüdőbajos szabó vézna fia. akit azért szerettünk, mert lehetett heccelni, de ha ütöttük, azt se bánta szegény fiú, csak köztünk lehessen.

— Na, hallgass Jankó! — mordult rá Balogh Jóska. — Te meg Marcikám kezdd el. Essünk túl rajta minél hamarább. Csak arra kérlek, röviden prédikálj, mert tudod, a sok jó hamar megárthat az emkprnek. — Mindannyian nevettünk.

— Ne bolondozzatok már fiuk — mondta Marci szerényen.

— Na, hallottátok? Fogjátok be a mocskos pofátokat! — suhogtatta meg Jóska a csizmaszárból előhúzott fűzfavesszőt. Erre aztán csend lett, csak néhányan kuncogtak még, akik arra számítottak, hogy ebből jó mulatság lesz.

— Add elő Marcikám! — biztatta Jóska a jámborlelkű fiút.

— Arról van szó — kezdte Marci —, hogy télen nincs olyan hely, ahol igy összejöhetnétek. Igaz?

— így van! — helyeseltünk kórusban.

— Ha megalakítanánk a KIE-t...

— Hát az meg mi a szűzmária?

— vakkantott közbe Harangi Peti, az egyik vagongyárista.

— Gyerekek, ma este hagyjátok aludni Mariskát — vigyorgott a bajúsza alatt Jóska, majd hatásosabb hangot alkalmazva, intette le a véget nem érő vihorászást.

— Mondjad csak, Marcikám lelkem, mi az a hogyismondtad... látod, már elfelejtettem.

— Keresztyén Ifjúsági Egyesület

— kaptam el a szót Marci elől.

— Az, az, Marcikám!?

— Igen — mondta Marci és hálás, segélykérő szemekkel nézett felém.

— Akkor maradjunk a rövidebb titulusnál — okoskodott Jóska.

— Mi lenne akkor, ha megalakítanánk a KIE-t?

— Az egyház minden este befű- tené az olvasókört. Hoznánk pingpong asztalt, társasjátékot, tanulságos könyveket és esténként lehetne szórakozni. Előadásokat is rendezhetnénk. Aztán természetesen tartanánk csendes órákat is.

— Az mi? — kiáltotta el valaki magát.

— Hát egy órát arra szánnánk esténként, hogy énekelnénk, meg tanulságos bibliai példázatokat magyaráznánk.

— Értem már. Na várjál csak egy kicsit, aranyos barátom — szólt közbe ismét Jóska. — A kártyát, azt hiszem, kifelejtetted a felsorolásból, pedig az a legfontosabb. Jegyezd is fel magadnak. El

ne felejtsdI

— Kártya nincs! — mosolm™**Marci.

— Az se baj, komám! Akkor majd mi viszünk. Te megtarthatod szépen a csendességet az egyik teremben, mi meg azalatt kártyázunk a másik szobában. Ami a könyveket illeti, ha tudsz jó dirr-durr könyveket, azt is hozzál. Szívesen veszem magam is, mert már teljesen kifogytam ezekből a tanulságos olvasmányokból.

Javában helyeseltünk Jóskának, amikor Kővágó Elek jött oda hozzánk. Ez is különös szerzet volt. Öt nem vallásos jámborsága, hanem nagyravágyó gőgje nem engedte közénk. Nem hiányoltuk. Ép- pey. ezért lepődtünk meg, amikor elegáns, rikítóan világoskék ruhában, hetykén a vállára vetett fényképezőgéppel jelent meg közöttünk Eleket teljes elegánciájával együtt pillanatok alatt megcsodáltuk volna, hanem a sapkáját, azt nem lehetett eleget nézni. Még Jóska is sokáig rajta felejtette a szemét és nem is állta meg szó nélkül:

— Hallod, te Elek! Miféle sapkád van neked? Talán színésznek csaptál fel?

— Nem barátom, nem csaptam

fel színésznek — szikrázott Elek hangja. Hanem amíg ti itt, az árokparton lustálkodtok, csapjátok a lábatok szárán a legyet, bagóztok és trágár vicceken röhögtök, amikor milliók áldozzák vérüket egy magasztos eszme diadaláért, Európa szabadságáért, ezeréves szent hazánk ősi jussáért a Duna-medeneé- ben, addig mi, Turul-fiatalok tanulunk és felkészülünk falunk védelmére, egy új őseinkhez méltó ifjúság nevelésére. Ez a sapka az ősi turulmadárral, ős magyarságunk jelképe.

Megkövesedett csendben hallgattunk még azután is, amikor Elek