Szolnok Megyei Néplap, 1960. december (11. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-04 / 286. szám

1360. december 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A kunmadaras! „kis Hortobágy ’ számadója Reggelente már dér csillog a gyér füveken. Csendes a határ, csak a harkály kopog elmélyülten a csordákét zen­gő ágasán, mintha a búcsúzó ősz útiládájába verné az utol­só szögeket. Az elárvult pusz­tán pipiske sirdogál és vad­libák kiáltanak a mezőknek távoli üzenetet. Párás istállókban kérődzik az állat, rég behajtott a gu­lyás. Tavasztól őszig tudjuk a dolgát, de mit csinál ilyen­kor? Állatgondozó lesz a tsz- ben, vagy a búbosnál meleg­szik? Estefelé kerestük. Ne­vezetes ember, több, mint harminc éve számadó gulyás. Mindenki ismeri Kunmada­rason, nem volt nehéz meg­találni. Azaz, hogy mégis... — Imre bácsi? Ott lakik a falu szélén, a bolt utáni első utcában. — Vincze Imre? fit lakik a szemközti házban, de úgy tudom, hogy moziba mentek. Ott megtalálják, még nem kezdődött meg az előadás — igazított útba a szomszéd- asszony. — A gulyás? Hogyne, is­merem. Ide még nem jött. Ma nem a felesége ahol van, ni! — Az uramat keresik? Jaj, lelkem, hát rosszkor jöttek, vadászni ment. Haza? Majd éjfél felé, ha jön. Három- nagy órát is elácsorog a nád közt. Vadlibára les. Hm... Utána nem mehe tünk: ki tudja, merre jár. — Különben is vadászt les köz­ben megzavarni... No, abból minden lenne, csak nem ri­port. Hát ilyen is van, amikor az újságíró dolgavégezetlen *ávo7ik. Mindenesetre meg­tudtuk, hogy a gulyás nem otthon ülő ember. Legközelebb már nagyobb szerencsénk volt; megtalál­tuk a szeszfőzdében. Meg­áhította tán a „tüzes vizet?” Meglehet, de mégsem inni jött. — Volt egy kis cefrém, tör­kölyöm. Gondoltam, kifőze­tem már. Jót tesz reggelente egy nyelet pálinka. Feleségére hagyja aztán az •"öve1 etet, s otthonába invi­tál. Fekete puli csahol elő a sarokból. Most házőrző, nyá­kon segédbojtár gazdája mel­lett. Az öreg számadó hallgatag nmber, mint rendesen a pász­torok, de most mégis szíve­sen mesél... A nevezetes győngvházber'' kásos hortobágyi karikásnyél. így él, s gon­dolkodik Vin- cze Imre, az 52 éves számadó- gulyás. Életé­nek kétharmad részét a mezőn töltötte. (Mert nagyon szere­tem az állatot.) Tavaszi zápor veri, nyáron szúnyog marja, őszi eső áztatja. De tavasszal, ha meezendül a déli szél. porrá omlanak a szántóföldek hantjai, s a zsendülő füvek alatt is kemé­nyebb lesz a ta­laj. újra ott lát­juk a gulya mellett a kun- madarasi lege­lőn. Patkós Mihály k! IUaIljTvalóság volt néhány éve Ojsághfr: „1947/ 48-ban a DE­C FOSZ nyüván- tartása szerint 15 ezer paraszt- ember alszik az istállóban Szol­nok megyé- benn lászdözsa, Tiszaroff. Emez a Jászságnak, amaz a Kunságnak kicsiny falva. — Tanítót, orvost, patikust, borbélyt, boltost leszámítva paraszt itt a község, apraja, nagyja. Falukutatóknak ki­váló adottsággal biró két település. Szövetkezeteik ví­vódással, sok gonddal, de napról-napra, évről-évre na- gyobbakká lesznek. Ehhez egy adalék. Alig esztendeje, alig pár éve korareggel ökör bődülésre ébredtek még itt a gazdák, s hűvös éjszakán­ként a tehenek lehelete iz- zasztotta őket a lószagú pok­róc alatt. így volt. Istállóban aludt a falu legénysége, a falu férfi lakossága, így van-e még? Pazsa Gyula bácsi élete delén, vagy azon kicsit tú- lon lévő férfi. Tiszaroffon a tanácsházán ütköztünk egy­másba. Azt kérdezem ismer-e ilyen embereket, akiket én keresek. Gyula bácsi: — Hogyne. Magam is is­tállóban töltöttem a legény­ségemet. — Most? Szóbeli felelet híján ne­vet. A fogaközt nevet. Ez pedig azt jelenti; ugyan mán kérem És a többiek? Legényko-' rában igen. Akkor Fazekas József is, Mohácsi Ferenc a tsz elnök is, Mohácsi Sán­dor, Szőke Lajos, Visnyei Ignác, Kobra Károly, Ko­vács László is. Egyszóval: a fél falu. Kevés: a háromne­gyed falu. Ennyien használ­ták hálószobául az istállót. Voltak még nők is. De azért férfiak legtöbbnyire. Van-e még istállólakó Ti­szaroffon? Pazsa Gyula válasza tö­mör, rövid, s az okot is ma­gyarázó. j — Nincsenek már nálunk egyéni gazdák. i Időm még kiadja, nem va­gyok köteles mindent az el­ső szóra készpénznek ven- I ni. | Győri Sándorról, az Arany- i kalász Tsz pénztárosáról is hallottam. De milyen ké­nyelmetlen helyzetbe ho­zom. Detonáció szerű hahota kíséri érdeklődésem. — No, Sanyi azt az istál­lóban nevelkedett mindene­det. — Hát ezzel eddig nem is dicsekedtél. Győri restellkedik. A pa­raszti humor kíméletlen. — Nem is vállalja, nem ő az istennek, istállóban nem aludt soha. Juhász Imrének az édes­anyja tipeg elénk. Imre bá­csi még bent van a tsz-ben. No, mindegy. Az édesanyja tán még jobban tudja. Két­ségbeesetten tiltakozik. — Az én fiam. Az nem hált soha istállóban. Az udvarról bejön a fele­ség is, meg a gazda is be­toppan hamarosan. Ingatja a fejét. — Büdös az istálló, A felesége erősíti. — Még én mondom neki, mennyér mán ki hallod, — hagy pihenjek egy jót. Borosiiohár kerül az asztalra. Egy, kettő. A má­sodiknál feloldódik a han­gulat, megszűnik a feszélye- zettség, akkor mondja Ju­hász Imre. — Hót nem mondom, fia­talabb koromba. Meg ké­sőbb is egyszer-kétszer, de nem rendszeresen. Tóth Jánosékhoz menet már biztos vagyok benne. Ö se mondja meg. Valamikor pedig (miazhogy valamikor, néhány éve lehet) minden­napos dolog, sőt a legények körében virtus tárgya volt istállóban hálni. Most meg szégyellik, restellik. Meglepődik Tóth Já­nos, a felesége is. — Hogy hált-e istállóban? Hát erre mit mondjon... Ő nem ta­gadja a valót. Hált. Elég so­kat kinn hált. A vacok is ott volt az istállóban. A vacok. Többnyire a jászol fölé ácsolták. Egy öl szalma szét terítve, egy rongypokróc, egy kopott nagykabát, az­tán kész. Megvan-e még? — A fenét. Minek lenne. A gyerek is benn alszik, a család is széjjel ment, mi magunk meg behúzódtunk. Jászdózsán is ezt kutat­tam. Az ottani Petőfi Ter­melőszövetkezetben beszél­gettem a tanyasi gazdákkal. Ott is azt mondták: ilyen mór nincs. Sőt. Egy kislány az eresz alól szólt közbe. — (Mert akkor éppen esett az eső). — Még csak az kellene., ki állna már szóba az olyan legénnyel, aki az istállóból jár udvarolni. Tréfásan mondom. — Hátha meg se tudná? — Haja.i, a szagáról meg- érezném. Hát így van. Nem jelente­ném ki kategórikusan, hogy most már széles e hazában sehol nincs istállólakó pa­rasztember. Tiszaroffon, — Jászdózsán azt mondják nincs. S még azt is szégyel­lik, hogy valaha volt. Borzák Lajos Öt és fé'milliő szelektált szőlővesszőt gyűjtöttek idén az új telepitésekhez Az országos Szőlő- és Gyü­mölcsfajta Szelekciós Fel­ügyelőség megalakulása óta eltelt néhány esztendő alatt 74 állami, kísérleti és tan­gazdaságban, továbbá 34 ter­melőszövetkezetben és 136 egyéni gazda szőlőjében vég­zett szelekciós mu kákát Az eddigi tapasztalatok szerint szőlőfajtáink termés­hozamát általában 10—50 szá­zalékkal lehet növelni mód­szeres és gondos szelekcióval anélkül, hogy a termés minő­sége romlana. Ha a követke­ző években a felújításokhoz és új telepítésekhez csak sze­lektált szaporító anyagot használnak fel, akkor 20 szá­zalékos terméstöbblettel szá­molva, évente -saknem 640 ezer hektoliterrel terem majd több bor. Az idén a szelek­ciós felügyelő és unkatársai kereken öt és félmillió sze­lektált vesszőt gyűjtöttek be szaporítóanyagként az új te­lepítésekhez és felújítások­hoz. (MTI) — A SZIGLIGETI Színház mai műsora (4-én) délután 3 órakor és este J órakor a „LEA-NTVA- SAR”. PÁSZTOR FERENC: éTONl* Az utolsó morzsákat összecsipegette a tarka asztal­terítőről. Szórakozottan potyogtatta a tányérba, közben fel-alá járt bozontos bajsza, a végső falatokat őrölte. Az asszony meg csak állt a tűzhelynek dűlve, félkézzel igazgatva kontyát a kendő alatt. Odakint már esteledett, a feléledő szél megkeverte a függönyt. ■— Ez jó volt, mama. Mindig mondtam, hogy a bab­leves csak babérlevéllel jó. Sose akarod elhinni... Cyere, no, gyere. Hadd simogassalak meg. Lantos Mártonnak harmincöt esztendeje ez a szokása. Megsímogatja az asszonyt, aki enni ad, s az asszony azóta is megkérdezi, minden vacsora után: — Ágyazhatok, apja? A vizet már elkészítettem. — Hagyd csak. Még ráér. Leszaladok egy korsóra. — Mást se tudsz. Egyszer kellene itthon maradnod csak, hogy a világ összcdűljön. Korsó, korsó — zsémbel az asszony már harmincöt esztendeje — Anélkül már nem lehet megélni, mi? Ml a nehézség jó van abban, hogy a kocsmában felbüfögöd a vacsorát? — Ne beszélj már annyit. Add ide a pénzt. Te se leszel különb az anyádnál. Az is mindig ezzel széki- rozta az öregét. így kocsma, úgy kocsma. Tán rabszolga az az ember, vagy mi az istennyila? — Jól van, no. Itt a tízesed. Csak a szemüveget el ne vidd... — Te, mama. Énnekem csak az nem megy sehogy a fejembe, hogy harmincöt esztendő óta nem felejted el ezt a mondókat. Mi lenne, ha egyszer azt mondanád, hogy eridj csak, apa. Erezd jól magad. Két korsóval is ihatsz, ha jól esik. Mi lenne, mi? — Azt hát, kendnek az orrára. Tán te nem ezt haj­togatod egyfolytában? — Azt hát. No, isten áldjon. Ha Berták szomszéd keresne, mondd meg neki, mindjárt itthon leszek. Add oda neki az újságot, ott van a kabátzsebben. — Tudom, tudom — felelt moicosan az asszony és utána sem nézett a lassan kicsoszogó “Lantos Talárt ónnak. Nagyon jól tudta azt Lantos mama. hogy mire a mosogatás készen lesz. mire az edények katonás rendbe sorakoznak a szekrémi belsejében, addigra megfordul a kulcs a zárban és Márton már az előszobában rakos­gatja le a ruháját. így volt mindig, s tán így marad ez haló napjukig is. Szinte gépiesen fiayelt az ajtóra is, • A mai napon kezd Ifik folytatásokban közölni Pásztor Fe­renci Tóni című kisregényét. mert Simonná ilyenkor szokott volt átugrani egy percre. Mindig ezekben a percekben beszélik meg, hogy mi lesz a holnapi ebéd, hol vesznek hozzávalót, milyen új áru érkezett a Garai piacra. Olyan egyformák ezek az esti beszélgetések, mert mindig egyformát gondolnak. Pén­teken mindig tészta van. meg bableves Szombatra úgy­is pörkölt lesz, mert ez a parancsolat. De ők azért csak megbeszélik. Másodpercnyi pontossággal nyit be Simonná. Kö­ténye alatt mindig hoz egy kis kóstolót. — Egy kis kóstoló Olyan könnyű lett ma ez a lán­yos , mint a harmat. Nagyon jó volt az a négyötvenes liszt. — Oóh, Tercsiké. Mi a csudának fárad. Ügy jóllak­tam, hogy nem is tudom, hogyan alszom majd az éjjel. Hallja", négy pogácsát is megettem... Nem csoda, ha megüli a gyomrom. — Az embernek ízlett? — Persze, hogy ízlett Nem olyan az. Tudja, hál’ istennek, nagyon áldott ember az én Mártonom. Még kétszer sem mondta az nekem, hogy nem jó, vagy nem ízlik. Egyszer valami vacsora volt náluk a gyárban. Va­lami nagy ünnepség. Megkérdezi tőle a vezérigazgató, hogy Lantos bátyám, hogy Ízlik? — Tudom — nevetett előre Simonná. — Ja, igen. Hát hallott már ilyet? Azt mondta neki, hogy: „Tudja, igazgató úr, jó ez, benne van minden. Csak egy a hibája. Nincs benne a feleségem fakanala...” — Most mondja? — Még jó, hogy olyan jó szakember. Megsértődhet­tek volna.,. — Lement? — kukkantott Simonná a szoba felé. — Le hát, hogy a tűz égetné el azt a kocsmát. Én nem is tudom, hogy mit csináljak ezzel a vénemberrel. Mi a manónak az a sör? — Áh, egyformák ezek, szomszédasszony. Az enyém­nek meg az ulti. Az az istene. Hogy rongyolódna el örökre a kártyájuk... Igaz, nem szereti pénzre ját­szani... Ja), de megyek már... Ágyazok, mostanában korán fekszik... Ezt is megszokták már. Harminc év óta majd min­den este igy van: Simonné elkocog az ablak előtt, aztán csapódik a kapúajtó. Lantosné számlálgatja a lépcsőn a lépteket. Felért az öreg a folyosóra. Most áll meg. Le­néz az első emeletre. Odalenn még kártyázik Simon. Nyijtorog a zár, csapódik az előszoba ajtaja — Adnsten. mama Megjöttem. — Látom. — Akkor jó a szemed mi? — Mert észreveszem, hogy jobb a kedved, mi? — Jobb. hát, ha ilyen takaros fiatalasszonyhoz jö­vök, mint te vagy-e. — Bolondozz a keresztanyáddal... — Dehogy bolondozok én, mama. Csak mondom ... Mondani mindent lehet. Mindent — sóhajt az öreg, le­ereszkedik a hokkedlire, megtámasztja az állát. — Itt a hét forint, ennyit adtak vissza Jó lesz a piacon. — Tedd csak oda. majd elteszem, Lassú, szomorú csend lesz a kis konyhában. Egűik a sötét folyosóra néz, másik a kötény szélét lesi. Sok este óta igy van ez. Tib-láb mozdulatok. Koppan a sa­rokvasas cipő... Pottyan a zokni a szennyesláda tete­jére. A kötény felkúszik a szekrény oldalára. Zizzen6' nélkül bomlik az asszony kontya, sóhajtás hallik a fésű nyomán. Lantos Márton meg csak csóvál egyet a fején, lassan felemelt kezével legyint egy lemondót. Eresztgcti a nadrágszíjat és csoszog befelé. — Ne búsulj mama, így van ez. No, jóéjszakát. Az órát felhúztam. i — Jól van... A kopott vekker ott áll a szekrény közepén. Erősen ver már, mint az öreg ember megviselt szíve. Mutatja az időt... Csak a fénykép, ott az óra mögött, az áll egy helyben. Nevető gyerek tekint előre Pajkosszemű, nem látja, hogy Lantosné elmorzsolja azt a két szem könnyet Nem hallja, hogy az asszony elsuttogja: „Jóéjszakát.. A bérház elalszik. Egymásután hunynak ki az ab­lakszemek, halk neszezéssel megy a házmester a ka out zárni. Á zár nyikordulJóéjt, Damjanich utca... El­tesszük magunkat holnapra... A Dózsa György úton vibrál a neonfény... A liget csendes, tücsök szól. A Keleti felől vonat­kerék csattog... ti. Egyformák az esték. Lantos Mártonnak mind olyan, mintha valamennyi csak egy lenne. Az alkonyat bebo­rítja a köveket, eltakarja az esti füst a napot. És ott a sarkon éppen úgy áll a csendes söröző, mintha egy lát­hatatlan óra hatalmas számlapja ezelőtt harminc esz­tendővel megmerevedett volna. Bemegy, köszön. Megváltja a blokkot. Leteszi a pult lemezére. Szólni se kell, mert tudják, hogy Lantos Marci bácsi egy egész korsóvá kér, s nem habot, hanem sört. s nem hosszúkás korsóban, hanem olyan öblösben, ami­nek a fülét marokra szoríthatja. Azt is tudták, hogy senkivel nem áll le beszélgetni, nem szeret hannoskodni A sport nem iznafja. Politizálni nem a kocsmában keP a pletykákat meg giz-gaznak mondja... És igaza is van. Csak Ük (Folytatjuk.) — Télire se kell napszám után járnom, állandó helyem v. n. Nemsoká megv°k a gép­állomásra és javítom három hónapon át a szíjakat. Meg itthon faragcsálok. ,-esterien megmunkált csontdarabot szed elő, egy zablaalkatrészt, aztán bőrből készült bicskatokot, meg egy karikást. Ezt ugyan nem ő csinálta, másról nevezetes: a „Nagy-Hortobágyon” vette fél mázsa búzáért. Ott is szolgált három szezonban. Az öreg pásztor vasárnap­jait a körvadászat, estéit ősz­szel a vadliba, tavasszal a v ..kacsales foglalja le. Tíz éve vadászik. Szobájának fa­lán kitömött gácsér, hosszú- farkú fácánkakas és vadász­fényképek sorakoznak. — Azelőtt vadászott-e? — Hogy énvélem a tekinte­tes urak...? Legfeljebb a hajtójuk lehettem, mert a szenvedély már akkor is meg­volt — Nem azt mondom én, megvolt a becsületem régen is. Harmincnégy év alatt sa­ját hibámból sospm fizettem kártérítést, de puskát még­sem adtak a kezembe soha. Ahhoz úrnak kellett lenni. — Most meg... dehát ezt tudja masa is. — Kilencszázhuszonhat ta­vaszán lettem először bojtár, két év múlva számadó. Hat- nyolcszáz marhát bíztak a gondomra. Ötödmagammal őrzöttük. Azóta minden év­ben számadőgulyás vagyok. Igaz, most úgy mondják — felelős pásztor, dehát az egy­re megy. Mint ahogyan régen is volt pásztorbér, ma is. Ám­bár ... És tempósan elmondja, hogy a bérben azért van kü­lönbség. A harmincas évek­ben 75 hektó búza járt, meg marhánként 40 fillér bocs- korpénz. Érdekes, hogy így nevezték, mert — mint kide­rült— ebből vagy szalonnát, vagy hízót vásárolt a szám- fdó A pásztorba ug/nls ő kapta meg, s abból fizette és kosztolta a bojtárokat. — Sokszor volt úgy, hogy télire nem maradt más a számadónak, csak a kolomp, Pcoztorbot, meg a puli. Me­hetett napszámba, ha kapott, vagy béresnek a n.'’""anzdá- hoz. Most havonta 790 forint fixet és minden állat után 8 kiló búzát, 10 deka szalonnát és 5 forintot kapnak ki verés­kor. A havi fizetés mind az euyém, a többit felezem a bojtárral. No meg az ezer kvadrát kukoricaföld, kö­peny, csizma. Meg négy állat szabad legeltetése, a „pás- kom.‘!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents