Szolnok Megyei Néplap, 1960. december (11. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-25 / 304. szám
I860, december 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 P alócnéhoz úgy hozzánőtt a szegénység, hogy már leválasztani sem lehetett róla. Szegény volt otthon a faluban, lányéveiben, szegény volt a nagyváro-v- ban, asszony korában, hogyne lenne hát szegény most — özvegységében. A férje után nyugdijat kap, száz- kilencven forintot havonta, ehhez keres hozzá a mű- stoppolással. Nincsen táblája a kapu alatt, még csak egy kézzel írott cédulácska sem hirdeti a mesterségét, ajánl- gatásra meg éppen csakhogy csurran-cseppen a munka. Ha nagynéha több adódik, akkor sem megy sokra ve'e, mert lassan dolgozik, túlzott gondossággal. Nem bánja, így szereti, el nem viselné, ha a megrendelő hibát találna a keze munkájában. Volna min bánkódnia Palócnénak. Egyetlen fia, az a drágaszép Isti gyerek éppen csakhogy elérte a korhatárt, negyvennégyben — vitték katonának. Irt három lapot, azután eltűnt nyomtalanul. Siratta az anyja két esztendeig, szívszaggató jajokkal. Később azonban megértette, hogy nincs mentség, neki tovább kell élnie. Ilyen — örökké frissen vérző — fájdalommal pedig élni nem lehet. Elföldelte magában Istit, a róla való emlékezést elűzte, nevét többé senkinek sem emlegette. A férjére viszont annyiszor gondolhatott, ahányszor csak sora jött — ez a kép nem sajgott. Huszonhat évig elég volt belőle, most már hogy nincs, hát nincs. Palócnénak öröm is jutott, állandó, simogató öröm: a csendé. Már egyedül az övé maradt az egyszoba- konyha s benne a mézsűrű csend. Míg élt az ura, teleharsogta az egyszobakonyhát. Évtizedekig altiszt volt, mások fullajtárja, legalább otthon kellett hát hangsúlyozni, hogy ő is valaki. Ha belépett az ajtón, már rendelkezett, és egészen az elalvásig felduzzasztott önmagát érvényesítette. Amikor Palócnét Bíró Erzsikének hívták otthon a faluban, már akkor is érezte Palóc Imre természetét. De a tulajdon apja is efféle természetű volt, azt gondolta hát: a férfi mind ilyen. És még azt gondolta: akárhogyan is — jobb őket szolgálni, mint vén- lányságra árvulni. Meg nem is sokat gondolkodhatott, Palóc Imre akarta, követelte őt, s ő nem szokta kisebb, csenevészebb akaratát összemérni az erősebbekkel. Ahogyan volt, úgy volt. lám, végül mégiscsak csendet adott neki az Isten. Őrizte is féltve. Mondogatták pedig elegen, hogy nem helyesen él, begubózik, és az éppen manapság nagy vétek. Szerette a zenét, kivált a szép, búsongó cigánymuzsikát Volt rádiója, csakhogy nem akarta minduntalan kinyitogatni, felzavami a csendet. Hogy tudja, mikor játszanak nekivaló zenét, nem sajnálta a pénzt a rádióújságra — előfizette. Hozta is hétről hétre a postás. Molnár Gáspár. Molnár rendszerint hétközben is beköszöntött egyszer, lappal vagy levéllel. Palócnénak nagyszámú atyafisága maradt vidéken, hol egyik, hol másik érdeklődött felőle. A z. asszony úgy vette észre, hogy Molnár Gáspár szívesen kopogtat be őhozzá. Nem adja át csak egyszerűen a postát, mindig mond hozzá valamit. Idővel kimesterkedte, hogy beljebb kerüljön, és Palócné székkel kínálja, öt-tíz percig elbeszélgetett, azután nagy sóhajtva emelte fel magát meg a kövér táskáját. Mert már túljárt az ötvenen, és nehezére esett a munka. Azt mondta egy napon: — Bizony kár, hogy mi mindig csak kutyafuttában beszélhetünk. Itt is vagyok meg nem is. Ha egyszer eljöhetnék este, jó volna az. Palócné nem lelte hirtelenjében, mit feléljen meg- , kerülte a választ: — Nem tudom én magát másképpen, mint levéllel, elképzelni sem. — Hacsak ennyi a baj, majd visszafogom a postáját és csak este kézbesíte Mosolyogtak, s a mosoly azt jelentette: jöhet Molnár Gáspár este is. Jött sűrűn. Eleinte vacsora után, később nyersen hozta a krumplit, olykor húst, zsírt — Palócné főzött rá. Halkan beszélgettek — Palócné csodálkozott, hogy akad férfi, aki ilyen csendesen ejti a szót. Hallgattak is nagyokat, megértő, meleg hallgatással. Némelykor kinyitották a rádiót, és együtt éreztek rá a cigányzenére. Már majdnem esztendeje folyt ez így, amikor egy este jeges szélvihar támadt kint. Várta Molnár Gáspár, hogy lecsillapodik, s akkor majd indul haza, de csak nem csillapodott Köszörülgette a torkát, végül bátorságra kapott: — Ha maga jő szívvel volna hozzám, Erzsiké, nem engedne ki ebbe a cudar éjszakába. LÁSZLÓ ANNA VadbásasoK Az asszony nem válaszolt ő folytatta. — Tudja, hogy mennyit kell járnom, nekem, ha fű, ha fagy; rászolgáltam, hogy megmelegedjek. Az asszony bólintott Igaz is, nem lehet kiűzni. Magának sem lenne nyugta azután. A szél cibálja az ablakot — most, hogy ketten vannak, hogy a szél, de ha magára marad az ilyen özvegyasszony, akkor már azt képzeli: a gonosz leselkedik az ablaknál. Réme támad az ablakkoccanásnak, a bútorrecsegésnek. Felállt éa megvetette az ágyat 32 ura régóta üres ágyát is. M ásnap szélcsendes este volt de Molnár visszavágyott a tegnapi viharos időre. Nem akaród- zott elmenni innét. A lakás nem volt valamire való se, csak tiszta — őt marasztalta; Palócné nem volt se szép, se ránctalan, csak szelíd, őt itt fogta. Mosolygott a bajsza alatt s szólt: — Ha akarnánk, azt képzelhetnénk, hogy ma még nagyobb a vihar, mint tegnap volt — Azt képzelhetnénk. Mert ha egyszer már itt maradt tegnap, ma miért ne maradjon itt És akár holnap is és holnapután is. Két hét múlva hozta a betyárbútort. Két nagy bőröndbe elfért minden holmija. Nem mintha nem lett volna berendezett lakása neki magának is azelőtt de mialatt a felesége betegeskedett eladták a bútorok felét. Az asszony halála után pedig Molnár rászokott a mindenesti vendéglőre, a búfelejtő iszogatásra — adósságba keveredett Másként nem tudta volna megfizetni, eladta a lakást, attól fogva albérletben szűkösködött S a pénze még kevesebb lett mert több házbért kértek a kis lyukért, mint az előző rendes lakásáért ö mindenképpen szerencséjének tarthatta, hogy Palócnéhoz költözhetett Palócné meg hogyne tartotta volna szerencséjének, mikor Molnár Gáspár olyan igen jól bánt ővele. Kímélte őt, igen, kímélte. Az apja és az ura példája után sohasem gondolta volna, hogy ez is lehetséges. Felhozta a tüzelőt helyette, kitiszította a cipőt helyette, gyakran még el is mosogatott helyette. Igaz, ő is kereste a férfi kedvét Mire hazajött délután, forró vízzel várta, hogy kiáztathassa a fáradtságot sokat talpaló lábából. Törődtek egypnással, mint a fiatal szerelmesek, vagy még többet Ha Palócné nem szégyellte Nem dörzsölte a szemét, mint ahogy a többi ébredők szokták. Rögtön egyenesen állt, S mihelyt fölébredt, már egy lépést is tett előre, mintha indulni akart volna. Azt hiszem, azzal a gondolattal aludt, hogy minden percben elkergetik onnan. — Miért alszik itt? —kérdeztük. Ránk nézett. Hosszúkás arcú ember volt, vöröses szőke körszakállal. A füle mély gödörben ült, halántéka körül pedig erős árnyékok voltak. Egyet köhintett. s aztán rekedt hnnaon mondta: — Alszom. Azt mondta vele, hogy nem tehet róla, hogy az embernek aludnia kell, s hogy bárhová menekül, egyszer utoléri az álom. — De miért itt? Erre nem felelt. Kiköpött a földre, s dörmögött valamit, aztán a lámpás felé nézett. Egyenesen, bátran nézett a lámpás fényébe, mintha túl akart volna esni azon a nehézségen, amellyel a fényt megszokja a szem. — Itt lakik Pesten? Most már ingerülten felelt: — Itt hát Pesten. Nem látják? — No jó — mondtuk. — Van pénze? — Van — mondta nyugodtan. — Ha nincs, adunk. — Eh! — mondta türelmetlenül, s a kezével intett — Nem loptam. Ács vagyok, a Dunán dolgoztunk, s most nincs munkánk. — Hát többen vannak? — kérdeztük s körülnéztünk. — Az asszony meg a két gyerek — mondta természetes hangon, s egy kissé bizalmasabban. Aztán lehajolt, s fölráncigálta a földről a feleségét. — Gyere — mondta —, menjtir' ' Az asszony valami trágárságot mondott, de rögtön felkelt, felvette a két gyereket a földről. A fiú mélyen aludt, s csak nehezen tudta felébreszteni. Lehajolt hozzá, s szólította: — Jani — mondta —, Jani! A fiú felébredt s körülnézett. Komolyan aludt, ahogy csak a gyerekek tudnak, s meet dörzsölte a szemét. — Hová mennek? — kérdeztük. — Hát... — mondta az asszony, s intett a kezével. Nagy, széles kört írt le vele, aztán morogva mondta: — Megyünk... a fekete fenébe! A gyerekek a földön motoszkáltak s valami ruhadarabot szedtek föl. Nem szóltak egy szót sem. — Fogja — mondtuk. — Itt van egy korona. Az asszony elvette a pénzt, s egyszerre nagyon alázatos lett. — Köszönjük alásan — mondta, s hirtelen lágyabb hangon beszélt. Meghatottságot színlelt, közlékenyebb lett, s az Istennel kezdte. Aztán észrevettük, hogy szánalmat akar ébreszteni bennünk, hogy ezt most már öntudatosan próbálja. A férfi azonban szótlan .volt, s még mindig bizalmatlan. — Hány óra lehet? — kérdezte. — Három! — Három. Jó. Menjünk. — Hová mennek? Az asszony felelt a kérdésünkre. — Megyünk a Duna felé. — A Duna felé? Mi van ott? — Tudja isten, ml van — felelte. — Majd csak akad valami. Eddig a Dunán dolgoztak, B most önkéntelenül is a Duna felé akarnak menni. Vonzotta őket. — Mondja csak néni, ma éjjel először aludtak itt? — Nem. Most harmadszor. Jobb helyet nem találtunk. A rendőr sem zavart Nem gondolta, hogy itt alszunk. — Ki is gondolná, hogy| ilyen helyen alusznak? —I mondtuk. — Egy cégtábla! mögött. I A férfi körülnézett, megintf kiköpött, s azt mondta: — Cégtábla? Bánom is én.fjf — Tud olvasni? — Tudok. — Olvassa el, hogy mii van felírva erre a cégtáblá-f ra. A férfi olvasott magában, j| s aztán felénk fordult: — Valami ágyat mond,|| hogy... Egy arcizma sem rándultl meg. Csontos, beesett hom-| loka mögött egyetlen gondo-l lat sem támadt. Eszébe sem| jutott, hogy ebben a külö-|l nős véletlenben milyen rettenetes alávalóságot rejtegeti az élet. Az ágykereskedőa hirdetése semmi gyűlöltsé-/* get nem keltett benne. Még egyszer végignézett J az asszonyon, s a gyerekein.S Aztán megbillentette a ka-fT lapját. — Adjon isteni — mond-| ta. Az asszony hálákodott, s|| síró hangon mondta: — Az isten áldja meg a'| nagyságos urakat! Aztán elindultak a Dunai felé. volna, tán azt mondhatta volna magának, hogy Molnár Gáspár az ő első igazi szerelmese. De mondhat-e ilyet ötvenéves asszony, akár önmagának is? Elhinni is nehéz, hogy ez eljött hozzá, mikor pedig már semmit sem remélt — titkon és lopva sem A mint Molnár Gáspár hozzá költözött mindjárt gondoltak rá, hogy házasságot kötnek. Nem is lett volna más bökkenő, csak a nyugdíj. Mert akkor elveszítették volna a százkilencven forintot Enni még csak tudtak volna Molnár fizetéséből is, a lakbért, tüzelőt, mosást, villanyt és gázt megkereste az asszony a műstoppolással, csak az volt a baj, hogy kikoptak a ruháikból. Hol ing kellett Gáspárnak, hol cipő Palócnénak, hol sok hónapi gyűjtögetés után egy télikabát Hogyan is mondhattak volna le a százkilencven forintról?! Pedig maguk is tudták, hogy egyedül a házasság volna a dolgok rendje, és a világ is minduntalan figyelmeztette rá őket. A házmestemé az első napokban rosszallva tudakolta, hogyan jelenti be a postást? Utóbb is minden házbérfizetésnél csípős megjegyzést tett az albérlőre. A szomszédasszony, az a durvalelkű, nem res- telte megkérdezni Palócnétól, hogy már nagyon fázott-e az özvegyi ágyban? Általában világnak nem tetszett az ő dolguk. Érezték, hogy valami szerelemféle. A fiatalok kinevették, az idősek irigyelték. Mert a fiatalok úgy vélekednek, hogy a szerelem joga elmúlik harminc év körül, de ha nem, negyven körül már mindenesetre. Az ötvenesek szerelme nevetséges vagy ízléstelen a szemükben. Berzenkednek ellene, hogy ráncos bőrrel is akként lehessen érezni, mint hamvasam Az idősek meg irigykednek, mert maguk is vágynának arra, amit az a másik, az a kivételesen szerencsés megkapott az élettől. Ha szúrtak egyet Palócnén, olyankor mindig újra és újra meghányták-vetették a százkilencven forint ügyét. Különben sem múlt hét, hogy ne beszéltek volna róla. Szilveszter, újév körül már-már úgy látszott, révbe jutnak. Molnár elég szép pénzt hozott haza a borravalókból De amikor leültek, hogy beosszák, megmutatkozott: kevesebb, mint amennyi okvetlenül kellene. Mert egész évben számoltak az újévivel, akkorra rakták félre a legtöbb vásárolni valót, bútorjavítást, a rendkívüli kiadásoka így ment ez esztendőről esztendőre. Az ötödik év végétől már gondolni sem gondolhattak a házasságra. Gáspár sokat betegeskedett, s az eddiginél jobban meg kellett szorítani magukat, hogy a táppénzből megéljenek, s a kezelőorvosnak adhassanak külön valamit Kérhette volna már, hogy nyugdíjazzák, de azt sem merte, mert a nyugdíj kevés lett volna. Pedig ártott a szívének az örökös emeletjárás. Otthon is kellett maradnia egy- egy hónapra. Palócné ápolgatta, ajnározta, mint a gyereket, elásott anyai ösztönei újra munkálkodni kezdtek ilyenkor. Kívánta, persze, erősen, hogy meggyógyuljon a férfi, de azt is szerette, ha otthon volt. Ügy hozzászokott már, hogy amikor dolgozni járt, napközben igenigen hiányzott neki. A hatodik év közepén kórházba vitték Gáspárt. Olyan rosszul volt, hogy mentők jöttek érte. Kimerült, fájdalomtól tompult szemével körülsímogatta a lakást. Azt mondta: — Mire visszajövök, sokat kell főznöd rám, mert egészségesebb leszek, mint valami huszonöt éves birkózó — hogy megnyugtassa az asszonyt, D e Palócnét nem lehetett becsapni, látta ő, hogy Gáspár búcsúzik a lakástól. Egyedül maradt hét Ismét, de a csend most torokfojtogató lett Nem volt semmi édessége, úgy, mint azelőtt Keserűsége maradt csupán. A kórházban él-elnézte a férfit, hogyan válik a bőre pergamenné. Elnézte, és csodálkozott, hogy ezt a legkedvesebbet és legismerősebbet milyen csúnyáin elidegenítette a betegség. Arca. szeme nem az övé már, a beszéde sem. Hova lett vajon? Majd egy hétig félrebeszélt Aztán egyszer megszólalt a régi hangján, tisztán, érthetően: — Nekem már el kell mennem, Erzsiké — Békével menj, Gáspár — mondta az asszony halkan, de sietve, hogy megelőzze a sírást Másnap elment Gáspár. Talpig feketébe öltözött azt viselte otthon is, a konyhán is, amikor főzte szomorú kis ételeit A szomszédasszony megkérdezte, miért jár feketében? Hiszen nem volt ura, aki meghalt. Nem is illik ez, sérti a kegyeletet, az első, a hites ura iránt valót Akkor Palócné levetette a feketét csak belül gyászolt. Akadt olyan is, nem egy, aki szívből sajnálta, igaz részvéttel volt hozzá. Ezek azt tanácsolták, adjon be kérvényt a postához, igazolja, hogy hat évig együtt éltek, hátha megkaphatja az özvegyi nyugdíjat. Többet mirt az első férje után. Palócné nem hallgatott rájuk, nem merte ő ilyesmivel zaklatni a hivatalt, és nem is bízott benne, hogy foganatja lenne a kérésének. Egy héttel azután, hogy eltemették Gáspárt, beállított a húga. Alig ismerték egymást Palócnévaí, a hat év alatt háromszor járt náluk. Nem is sokat kerülgette, megmondta kereken, hogy a ruhákért jött. Neki férje van, két felnőtt fia, itt meg úgy sincs férfi. Ugyan mit csinálna Palócné a férfiruhával? Eladni nem érdemes, az értékének a negyedét sem lehetne elérni. Palócné hagyta, hogy összecsomagolja a ruhaneműt, meg Gáspár óráját is, cigarettadobozát is. Hiába kapaszkodott meg a székben szédült Nem nézte már, hogyan viszik, ami még megmaradt Gáspárból. Nem nézte, nehogy a földre szédüljön. Csak akkor szólt, amikor a férfi egyetlen fényképét is hozzácsapta a többi holmihoz az a szívtelen. — Ezt az egyet hagyd meg énnekem! Élesen mondta, bizonyára azért felelt rá a másik is élesen: — Ugyan miért? Fiatalkori kép, te még akkor nem is ismerteid. És különben is, minek álljon itt az éjjeli- szekrényeden? Hogy mindenki megkérdezze, az urad képe-e? Nem is tudnál rá mit fele&i És elvitte a képet is. N éhány nap múlva estefelé vihar támadt. Olyan cudar vihar, mint egyszer hat esztendeje, amikor Gáspár először aludt a lakásban. Palócné félt, le sem mert feküdni. Szeretett volna a kezével érinteni valamit, ami a Gáspáré volt Ami őrizte a nyomát De semmit sem talált Még egy levelet sem. Egyszer sem írt neki, mert míg a kórházba nem vitték, egyetlen napra sem váltak el a hat év alatt És akkor Palócné nagy üggyel-bajjal számolni kezdett. Sokáig tartott, pedig egyszerű volt a számítás. Azt adta össze, hogy a hat esztendő alatt mennyire rúgott a havi százkilencven forint. Tizenháromezer-hatszáznyolcvan forintot kapott azért, hogy neki semmi se maradhasson Gáspárból. A neve sem. Mert őt most is Palócodnak hívják, Pedig Molnár Gáspár asszonya ő. Már halálig.
