Szolnok Megyei Néplap, 1960. december (11. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-25 / 304. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP I960, december * EURÓPÁHOZ Amerika fia én a meddő földeknek s égbenyúlt, érces csúcsoknak, ahol az ember és ember közötti harcot az ember és a föld harca tetézi, én, Amerika bolyongó fia, árvája a szülői tűzhányóknak s folyóknak, azt mondom nektek, Európa görcsös kis utcáinak fiai, jámbor birtokolói békének és olajnak, nyugalmasak, akár a füst, azt mondom nektek: én azért jöttem, hogy tőletek tanuljak, ettől s attól, mindegyitektől, mert mi másra is volna jó nekem a föld, mi másért lettek volna utak és tengerek, ha nem azért, hogy nyitott szemmel járjak rajtuk, s tanuljak egy kicsikét mindenkitől? Csukott ajtó ne várjon (mint a vérrel fröcskölt fekete ajtók anyai szép Hispániámban), ne mutassátok a gyilkos kaszákat, se a vasbabújt hadseregeket, se ősi bitókat az új Athénben a régi-régi utakon, miket már elkoptatott a szőlők ragyogása, ó, ne lássak egy halott katonát se üreges, vájt szemekkel. Mutassátok meg mindegyik hazában az élet véghetetlen gombolyagját, mely a tavasz köntösét varrogatja. Mutassatok nekem egy tiszta gépet, mely acélkéken a nehézolajban éopen indul a beérett vetésre. Mutassátok meg nekem Leonardo csupa-barázda arcát, mert ez arc, ez a ti geográfiátok, s az annyiszor megénekelt és megfestett hegyek magasában egymásbahajló lobogótok csattogjon a villamos szelekben. Vezessétek a termő Volga habját az aranyos Arno vizéhez. Hozzátok el a felkelt Lengyelország ragyogó magvait, S borotok édes, vörös tiizét vigyétek Észak fehér havához! Én, Amerika fia, gyermeke a legkivertebb emberi magánynak, az életet jöttem ide tanulni, nem a halált, nem a halált! Nem azért keltem át az Óceánon, a halálos hegyláncokon, s a paraguayi börtönök dögletes levegőjén, hogy a mirtuszok alatt, melyeket csak kedves könyveimből ismertem eddig, kivájt szemeket lássak itt s megalvadt véreteket az úton. Az élet ősi mézeihez és új ragyogásához jöttem én el, békétekhez s ajtaitokhoz, világló lámpásaitokhoz jöttem, menyegzőtökre jöttem én. ünnepi könyvtáraitokhoz jöttem el ilyen messziről. Kánrá^atos gyáraitokhoz jöttem dolgozni egy kicsit, s falatozni a dolgozókkal. Házaitok ajtaján ki- s bejárok- Velencében a szén Magyarországon s Koppenhágában látni engem, Lentnerádban, ahol az if jú Puskinnal társalgók s Prágában, hol Fucsikkal, minden halottal s minden élővel, Északon fent minden zöld ragyogás« érccel, s Salerno minden szekffijével. Tanútok vagyok én, ki messziről jött tihozzátok látogatóba. Fogadjatok borral s békével. Holnap korahajnalban indulok. S a tavasz vár rám minden oldalon. (Somlyó György fordítása) BALLAGÓ LÁSZLÓ: T Eladott boldogság Hideggelf köszöntött be PAL1CZ JÓZSEF: Szolnoki építkezés a december és a széltől borzolt vizek jég alá simultak, mintha egy bűvös kéz békességre cirógatta volna az izgága hullámokat. A didergő és lopasz fák zúzmarából kaptak csillogó ruhát, majd később a szürke és kihalt tájra hóból vont puha bundát a téli ég. Olyan lett nekünk, tanyai gyerekeknek a pusztaság, mint egy örökös játékra csábító hatalmas és csillogó színpad. A tavak üvegszínű tükre és a léptek alatt jajongó hó fehér szőnyege azonban hiába várt bennünket Képzeletünket más remények és örömek kötötték le. — Az idén — ha akartok — elmehettek betlehemet járni — szólt egy reggel szomorúan az apánk és mi az öcsémmel egészen elnémultunk a meglepetéstől. Büszke és akaratos ember hírében állt a mi apánk és mindig sokat adott mások megbecsülésére. A betlehemjárást is inkább tekintette ő koldulásnak, mint hagyománytiszteletnek és ebben talán igaza is volt. A harmincas években a mi vidékünkön bizony sok családnak éppen a Jézus nevével kére- gető aprócska háromkirályok gyűjtötték össze a hosszú ünnepi napokra az eledelt. Minderről azonban mi, gyerekfővel jóformán semmit sem tudtunk. Csak a tilalmat hallottuk minden évben. Kétszeres volt hát az örömünk, amikor végre a tiltó szó helyett bátorítást kaptunk. Nem firtattuk azt se, hogy mi az oka az engedékenységnek. — Azt tudtuk, hogy üres a kamránk, hogy apánk már ősz óta munka nélkül van, de az eszünkbe se jutott, hogy mindez összefüggésben van a mi örömünkkel. Inkább az okozott gondot, hogy honnan szerzünk betlehemes templomot, báránykákat, zöld pázst tot és parányi jászolt rózsa' szín kisdeddel. — Megcsinálom én — szólt végül apánk és azonnal munkához látott. Deszkadarabokat, hulladék papírokat gyűj tött össze és kétnapos munka után csodálatosan szép, több- tornyú betlehemes templo- mocska született a keze nyomán. A négy sarkában drót ból font karos tartók fogták a vékony gyertyákat, amelyeknek fénye bevilágította az egész takaros épületet. •—1 Aranyos fényben fürdött a parányi jászol és a jászolban a halvány rózsafából faragott kicsi Jézus is. Amikor kész\]fitt alig vártuk az estét, hogy útra kelhessünk. A hideggel, a nekünk rontó kutyákkal mit sem törődve jártunk házról házra. Tarisznyánkban gyűlt a fonott kalács, a papírba csavart hurka és kolbászmaradék. Rongyos nadrágzsebemben pedig még pengős pénz is akadt az adományokból. így jutottunk el a környék egyik legnagyobb tanyájához is, amit Bódis Lajos, apám kenyéradója, aratógazdája mondott a magáénak. — Szabad-é a kisjézust köszönteni — zörgettük meg a nagy szárnyas ajtót és választ sem várva, valameny- nyien énekre zendítettünk. — Kerüljetek beljebb — tárta ki hirtelen az ajtót a gazdasszony és a következő pillanatban már benn hunyorogtunk a barátságos és meleg fényben. Borosüveg mellett néhány szomszéd beszélgetett az asztal körül, a sa^ rokban pedig takaros kis asztalkánál ott játszadozott a gazda velem egykorú fia is. Tágranyílt, csodálkozó szemekkel nézett bennünket. Mi azonban ügyet sem vetettünk senkire. Tornyos templomunkat az ajtó mellett a sarokba helyeztük és máris kezdtük a játékot. Én átváltoztam Szent Józseffé, társaim pedig három királyokká. Szárnyalt a resz- keteg ének, repkedett a szó és igyekeztünk híven vissza' adni miként érkezett a három király egykor a kisded jászolához. Éppen a képzeletbeli ajándékok átadásánál tartottunk, amikor a kövér, pirosképű gazdafiú hirtelen fel kelt a helyéről. Hozzánk jött és elmondhatatlan gyönyörűséggel a templomunkat kezdte nézegetni. A játékot | azért végig játszottuk. Aztán illedelmesen felsorakoztunk. A gyertyákat a kicsi templomban elfújtuk és vártuk a fizetséget. Az asszony már a kamrában matatott, a gazda a zsebében kotorászott, ám egyszerre csak abbamaradt minden. •— Ne vigyétek el ezt a szép templomot. Hagyjátok itt nekem — szólalt meg hirtelen vékony hangon a kis Bódis és nekünk összeszorult a szívünk rémületünkből. Tudtuk, hogy elkényeztetett, egy- szem gyerek, a szülei minden kívánságát teljesíteni szokták. — Ne bolondozz. Majd hozok neked a városból szebbet — csitította az apja, de hiába volt minden szó. — Én ezt akarom — topor- zékolt a gyerek és tudtuk, hogy már az irigység, a nyári csúfolódásokért való visszavágás is hevíti. — Hagyjátok itt. Megfizetek érte — szólt végül nehézkesen, borvirágos arcát tö- rölgetve az apja, majd természetes, magától értetődő moz dulattal már nyúlt is a gyenge tákolmány után. — Nem, azt nem lehet — préselte ki belőlem a hangot a rémület és két karommal mintha a valódi kisjézust szorítanám, úgy öleltem magamhoz a parányi házikót. A többiek is sírvafakadtak és ez bátorságot kölcsönzött nekem. Hátrább léptem és amikor a gazda érdes keze mégis megragadta a templomot, belemarkoltam a kezefejébe. A következő pillanatban azonban az elcsattanó pofontól a sarokba repültem. Szétcsapódó kezeimből mint fészekből a madárfiókát, úgy emelte ki a gazda a tempi»« mot. — Takarodjatok — ordított később, majd ahogy az ajtó felé hátráltunk, még szólt hozzám egy szót: —- Küld el az apádat _ Könnytől maszatos, hidegtől elkékült arccal követtük az apánkat és némán álltunk meg az árnyékban, amint belépett a borszagú, pecsenye- illatú konyhába. — Hivatott gazduram? —» kérdezte a köszönés után, de a fejét nem emelte fel. —- A gyerekek miatt. — Aa enyémnek megtetszett ez a kis tákolmány — mutatott a sarokban álló alkalmatosságra a gazda. — Gondolom, jól jártok, ha itt marad. Nem kell meghozni azt a két szakajtó lisztet, amit az asszony már olyan régen elvitt é9 kaptok még egy zsák krumplit is. No, ne akard már elrontani ennek a gyereknek az ünnepét — változott egyszerre kedélyesre a hangja, de én láttam, hogy a szeme hidegen csillog, mint a jég. — Jól van, maradhat. A krumpliért pedig holnap eljövök — szólt sokára az apám, de a felkínált borospoharat már nem fogadta el. Kiléptünk L dermeszt5 néma téli éjszakába és hirtelen olyan hideget éreztünk, hogy még a szó is a torkunkZABÁK ANDRÁS! c SZÁNKÓZÁS Tündéri idő volt. Táncosán, könnyedén hullott a hó, puhán ráterült a hegyoldalra. Aprószemű, tapadás hó volt, akár a frissen őrölt liszt. Csak annál is fehérebb. Ök ketten a hegytetőn álltak, a meredek, foghíjas utcácska végén. A lány szőke volt, mint a búza és a nevetése is búzanevetés volt, dúsan,, melegen omló. A gázlámpa halvány fénye játékos, zöld foltokat vetített az arcára. A fiúba karolt és egy piciny, remegő pelyhecskével az ajkán valami ostoba kis dalt susogott Kiszakadt a molnár zsákja, Sok hó hullott a nyakába. Nevettek. A lány megint azzal a telt búzanevetéssel, a fiú elmélázva, mert éppen másra gondolt. Egészen másra. Arra, hogy egymás mellett ülnek majd a szánkón és vigyázhat majd a lányra, őrizheti, hogy ki ne essék a nagy, suhanó kanyarban; óvhatja, megölelheti a sebes rohanásban. — Micsoda buta dali Micsoda butá-á-á-cska.~ A lány széttárta a karját, sasszét lépett, majd ismét a fiú mellé pördült vissza. Szólásán, mart fázott Mert ott fönn a hegytetőn szabadjára kószált a szél, sem a fák nem kötötték törzsükhöz, sem a bokrok ágaihoz, ök ketten összebújtak, melegítették egymást, mint az apró, gyámoltalan vadállatok, de a szél úgy is belezubogott arcukba, szemükbe porhót sepert és ujjaival a hajukba markolt. — Csússzunk le — súgta a lány. A fiú szeme sarkából rápillantott, valahogy különösen merev és dermedt volt a szeme. — Csússzunk te. A lány félrekapta a fejét, elhúzódott mellőle. — Ne, inkább mégse... Fázom, menjünk haza. A fiú keskeny arcába nézett, a szemébe, amelyben furcsa fények lobbantak fel — és megijedt. Hólyagot gyúrt, elhajítota. A fiú beleharapta a száját. Tűz gyulladt ki benne. Dühösen lobogó tűz, mint mindig, ha ellenkeztek vele. Ez a kis senkii Ez a kis negédes... A düh arra ösztököl- te, hogy odamenjen hozzá, megcsavarja a kezét, vagy alaposan megmosdassa a friss hóban... — Ha fázol, fölveheted u sapkád. A lány összecsapkodta a kesztyűjét, leverte róla a havat, aztán semmit sem mondott. Vállat se vont. Sínadrágja zsebéből kihúzta a hosszúkás jambó-sapkát. Fehér hullámokkal átkötött sapka volt, gyapjas, meleg- bolyhú és kék. Ami a legjobban állt neki. — Vedd csak föl — biztatta a fiú —•, aztán lecsúszunk és hazamegyünk. A lány összezárta vékony száját, kelletlenül megmoccant, ropogós léptekkel a szánkóhoz ment. Maga sem tudta, mit akar. Hiszen felülne 6 a szánkóra, szívesen felülne, élvezné a száguldást, a felvillanó képek homályos egymásutániságát, a szél at- vítását, és a karján, meg a vállán érezné a fiú meleg, megnyugtató kezét... Csakhogy félt. Vagy az is lehet, hogy csak játszott. — Későre jár, nem érdemes lecsúszni. Himbálgatta kezében a kék sapkát és egyszerre gonoszkodó kedve támadt. — Meg aztán a sapkát is sajnálom. Csupa hó lesz. — Üj? — Űj hát. Szép sapka. Feritől kaptam. A fiú felhúzta a szemöldökét, aztán ismét másfelé nézett. Ügy tett, mint aki másra figyel. De a lány figyelmét nem kerülte el a szemöldöke rezdülése. Valahol belül elégedetten nevetett. Azzal a búzanevetéssel. Hallgatták. A fiú ránézett, száját gúnyosan lebiggyesztette, de a hangja kérlelő volt. — Na, gyere... A lány kidüllesztette a mellét, fejét fölvetette, sokáig, gondosan igazgatta fején a kék sapkát. Minden tincset, minden szál hajat alája akart gyömöszölni. De valahogy mindig kibuggyant egy szőke fürt. A fiú egyre türelmetlenebbül várt. Ellenségesen bámulta a kék sapkát, gyűlöletesen rondának találta. Hogy ő ezt a Feritől elfogadta! Attól «... No, várj csak! Az út meredeken lejtett, éles kanyarjait alig világították meg a halvány lámpák. — Fékezz, ne menjünk gyorsan — kérte a lány, amikor lassan elindultak, és őt valami szorongó érzés fogta el. Kihúzott derékkal, mereven ült elől. A szánkó a lejtő széléhez érkezett, meglódult és máris repültek. A levegő hirtelen az arcukba zúdult, hófelhő emelkedett föléjük. Az út mélyen, nedvesen csillogott előttük, hosszú szalagnak tűnt, amelyik kicsúszik alóluk. Oldalt, színig fedve megolvadt hólével alattomos árkok lappangtak. Kanyar jött, a fiú lába alatt felsercent a hó, apró szikrákat vetett. Aztán rohantak tovább. A lámpák felvillantak, eltűntek. később már egyetlen ra fagyott. Csak azt hallottuk, hogy valahol messze, halkan csilingel egy suhanó ; szánkó kicsi csengettyűje. — Úgy tűnt, a mi ünnepi boldogságunkat viszi valahová, el- ■ érhetetlen messzeségbe. fényes csíkká olvadtak. — Lassabbanl Fékezz! — kiáltott hátra a lány, de érezte, hogy a fiú még följebb emeli a lábát. Sapkája alól kiomlott a haja, a vállát verdeste. Nem mert megmoccanni, hogy megigazítsa. Szemét behunyta, káprázat játszott előtte, fények és színek káprázata, és a zakatoló száguldás dörömbölt a fülében... Már semmi mást nem érzett, csak ezt a szakadatlan mélybe- zuhanást... Hátradült, megadta magát. — Vigyázz, leesem —; kérte. $ ; Akkor a fiú óvatosan megölelte a vállát, magához húzta. Úgy tartotta végig, amíg a lejtő aljára érkeztek. A szánkó már rég megállt,’, de ők még mindig rajta ül-: tek. A fiú egyszerre elcsodál kozott. ; — Hol a sapkád? ; A lány ijedten a fejéhezkapott, aztán mosolygott. — Megkeressem? — kér-, dezte a fiú. ; Visszaszaladt volna, akár föl a hegytetőig, hogy megkeresse, tíz körmével vájja ki a hó alól azt a gyűlölt, • kék sapkát. — Ugyan — legyintett a; lány. — Ronda sapka volt,, bárcsak sose tettem volna; Jel : Nfegint elmosolyodott, lehajtotta a fejét. Hókoszorús- hajáról sugarat eresztett el a fény. < Két kulturális hír Nigériában az angol ’gyarmatosító politika következtében a lakosság 90 százaléka írástudatlan. A gyarmati rendszer mégsem tudta kiirtani a nép szabadságvágyát és tudományszomját. Most, Nigéria függetlenségének kikiáltása után Nszuke városban rövidesen megnyílik az első egyetem. • Finnországban a közelmúltban kiadták Mihail Solohov „Üj barázdát szánt az eke’* című regényének első és második részét. A finn sajtó több cikkben méltatta Solohov művének érdemeit.
