Szolnok Megyei Néplap, 1960. december (11. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-25 / 304. szám

IO SZOLNOK MEGYEI NEPLAI I960, Üecemßer 23. CSONTOS GÁBOR: FÁBÓL VASKARIKA Csősz, az író hónapokig ült az íróasztala mellett, és várta, hogy eszébe jut vala­mi jó téma. Végül is rájött, hogy nem megy semmire. Merész lépésre szánta el ma­gát. Valamikor hallott arról, hogy a parasztok közt sok olyan bölcs öreg van, akiből patakként csörgedezik a be­széd, elég azt csak lejegyez­ni, hogy kész műalkotás le­gyen. Mindeddig mégsem mert elutazni egy ilyen öreg­hez, mert félt az utazás fá­radalmaitól. Most azonban arra kényszerült, hogy oda­hagyja íróasztalát. Már más­nap vonatra ült és elutazott abba a megyébe, amelyben már járt tíz évvel ezelőtt, mi­velhogy a felesége azon nyag- gatta, menjenek vidékre a bombázások elől Ütja első állomásain a ta­nácsnál nem tudtak neki olyan öreget mondani, -ki „érdekesen, fordulatosán és politikusán” el tudta volna mesélni az életét, különös tekintettel a kormányprogra­mot megelőző évekre, /égre utazásának hetedik napján, a kilencedik faluban mind­járt felcsillant az elnök sze­me, amikor előadta, hogy ő miféle embert keres. — író elvtársám, magát az isten vezérelte ide — mond­ta a tanácselnök —, mert van nekünk egy olyan parasz­tunk, aki nagy mestere a szónak. Éppen olyan az, ami­lyet keresni tetszik. Én már gondolkoztam is azon, ho­gyan lehetne összepárosítani egy igazi íróval, mert az az­tán egész regényeket tud el­mondani. Ha kedve tartja, reggeltől estig, estétől regge­lig is tudja mondani Csősznek felderült az arca, és majdhogy örömkönnyeket ejtett. Micsoda szerencséje is van neki, hogy meglelte a múzsáját! S egy félóra sem telt bele, ott ült Túri János bácsinál, a ház előtti kis- padon, az eperfa alatt. „Már maga ez a környezet!” — szívta tele magát hamisítat­lan falusi levegőből — „igazi couleur local!” Az öreg Túri János eg térült, fordult, dobott az ál­latok elé, és máris lekön., ö- költ az asztal másik sz^’ére, míg örökkön égő pipájából szúnyoghajtó felhőket bodo- rított. — Szóval azt szeretné ura- ságod, hogy meséljek • ;gy ki­csinyt — csippentett Csősz felé a szemével. — Azt szeretném, kedves János bácsi, a hétszentségit neki — felelte Csősz igazi fa­lusi szavakkal, mert tta, hogy csak így nyerheti el az öreg bizalmát. De annak a szeme sem rebbent a közvet­lenségre: — De hát érdekes lesz-e az én szavam? — Amennyit én János bá­csiról hallottam, az maga biztosíték erre! S ha majd könyv formájában megjele­nik, küldök belőle magának is. Olvashatja saját szemével, amiket elmondott. — Ahá! Szóval könyv len­ne belőle! Akkor én azt mon­danám, hogy hagyjuk a me­séket, mert azt a legjobb csak szóban elhallgatni. Ha már papírra kerül, akkor az életemet hadd mondom el. Mert arról tudok én olyano­kat elsorolni, amilyent még soha senki le nem írt — Nagyszerű! Persze! Iga­za van, János bácsi — lelke­sedett Csősz, mert hiszen ő is éppen ezt szerette volna, de nem tudta, hogyan térjen rá. Izgatottan markolászta hát a töltőtollát, míg az öreg nyugodt elgondolkozással ki­verte pipájából a bagót, majd megtömködte és rágyújtott — Hej, nem olyan könnyű ebbe belekezdeni — sóhaj­tott aztán mélyet s cserzett arcán szomorúság ült — nem valami seszínű életem volt nekem! Nagy, nehéz sor volt. Vagy nagyon keserű, vagy nagyon édes. Hanem ha le­hetne, előbb a végit hadd mondanám el, mert míg az a szívemet nyomja, úgyse tudnák egyébről beszélni. — Lehet, lehet — hagyta rá Csősz türelmetlenül. Az öreg erre elkezdte eregetni a szót a pipa mellől, csendesen, nyugodtan, úgy, mintha csak a szomszédjának beszélne. Fehér bajusza úgy mozgott vén szája felett, mint valami játékos pamacs, homlokán hol összetorlódtak, hol elsi­multak a ráncok, aszerint, hogy miféle indulat ‘ hajtotta belőle a szavakat — Tudja, van nekem két fiam. A nagyobbik, Józsi, az állami birtokon kőműves. Adtak neki valami funkciót is, mert jó feje van annak. A pártban is valamicsoda, meg a szakszervezetben is. A kisebbik fiam, az itthon van. Még nem is nős, hiszen kato­na sem volt. Harmincötbeli. Jani az apja után. Már szó­val így nevezzük. — Tavaly ilyenkor történt, hogy arra jövök haza, itthon a nagyfiam, Józsi. Ritkán szokott hazajönni, hát gon­doltam, most ' is valamiért jött. Ledobom a boronát s megyek be, ott ült a pitar- ban. Azt mondja, hallotta, hogy a faluban felfejlesztés van. Az van, hagytam rá. Hogy ő azt tudakolná, miként határozok. Ejnye, fiam — így én a szavára —, mintha nem tudnád, hogv határozhatok! Én már ezzel az öt holdaes- kával megmaradok magam­nak. Hiszen te tudod, nem való nekem a közös. — Nem való? — bámult el Csősz. Ö azt várta, hogy most a belépés következik. De Túri János már mondta is a magyarázatot: — Mert hogy én beteg em­ber vagyok. S hiába beszélik ők az ellenkezőjét, én úgy tartom, beteg nem való egész­ségesek közé. Hogy venné az ki magát, a csoportban akkor állnék meg, -s ülnék le pihenni, amikor éppen jól­esik meg muszáj, mert én ér­zem a magamét. Hiszen igaz Is, ott egységre megy a do­log. Ott verseny van! Én meg ezzel a '*1 gyomrommal! Mert fekélyes volt, úgy kel­lett megoperálni. A profesz- szor azt mondta: vagy bevér- zik két héten belül, s akkor meghal, bátyán., vagy meg­operáljuk. S akkor vagy nyomban meghal, de ami si­kerülhet, megmentjük, és ak­kor száz évet is érhet. Nohát. a többi igaz volt. úgy lett, de ez a száz A, ez nehéz lesz. Mert látja, csak diétásán ehe­tek, s dolgozni is csak mód­jával! — Hát ezért nem akartam belépni. De Józsi erre előve­szi a papírt, hogy az agitáló« hagyták itt, írjam alá. „Nem írom!” — mondtam mérge­sen. „De hát higgye meg, apám, jobb lesz ott” — kezd­te magyarázni előbb türel­mesen, de én hajthatatlanul nem és nem. Egyszer csak fel­csattan: „Mánpedi" én addig el nem megyek innen, míg alá nem írja.” „Minek ártod magad az én dolgomba?” „Mit a maga dolga! A másé is, az enyém is?” Erre engem is kell.” „Azt más kéz írta, s én sohase vállalom el.” S már mentem is, nem szóltam hozzá többet. Rá egy hétre jön a Jani gyerek, hogy a gyűlésen kizártak a csoport­ból. Már azt hittem, megint jó lesz minden. ,,A lovat mi­kor hozod haza?” *— kérdez­tem. „Azt nem adják, mert azt két év alatt kifizetik. Csak fődet kap vissza, azt is az ajjban.” Erre megint el­borított a düh. Hát azt kép­zelik, hogy az egyik jár, a másik meg nem? Mivel mű­velem én meg a födémét? — De még ezt mind kibír­VASARNAP Vasárnap van. A köznap ritmusát felváltja egy illanóbb zene, asszonyszivek lenge lángja lobban fénylővé az otthon melege. Kezünktől a malom-adta lágy liszt foszlós aranykaláccsá dagad, föld termése százzamatú lévé lényegül a vig fedők alatt. tam volna. Mert a paraszt miből éljen, ha nem a föld­jéből, s már azon tervezget­tem, hogyan kéne valahogy ha a más igájával is, meg­művelni az öt holdat. A lovat meg, gondoltam, visszapere­lem. A fiam ott volt, tovább is kocsis volt, őt meghagy­ták, az nyugtat tt meg, hogy majd vigyáz legalább a lo­vakra. Mondtam is neki: ha nem is a miénket hajtod, raj­GODA GÉZA Zománctálon rózsás húsok nyílnak, pohár csillog sárga abroszon s az arcokról áradó mosoly a beömlő sugárral rokon. Minden, mit munka egybegyűjt, gyár ont, jól gondozott gyümölcsfa visszaad s a napban szfnesült virágok szépségre szomjas szemek nyújtanak elénk varázsolja ünnepi, más ütemén a munka ritmusának lágy asszonvi szivek lángjain gyűlt izzó örömével a vasárnap. KEMÉNY ERZSÉBET olyan düh fogott el, hogy csak káromkodni tudtam. Méghogy engem, az apjat, annyiba se néz, mint a kap­cáját? Hogy még már a sa­ját házamban se parancso­lok? „Tudja meg, hogy nem mehet fejjel a falnak. S én se hallgatom tovább, hogy az apám csak egy vén maradi. Ha pedig ezt akarja, akkor igenis én parancsolok!” Ezt már ordította, ászt ott mind­járt aláírta a belépést az én nevemben úgy, hogy: id. De, én ezt már nem láttam, mert| elsötétedett előttem a világ. * és kirohantam az istállóba. || Én onnan egy hétig jóformán 8 ki se jöttem. Nem ettem, nem# ittam, még az asszonyhoz se|| szóltam. Gyűlöltem az egész íg világot. Nem is emlékszem § rá, hogy mi történt körülőt-* tem, csak azt tudom, amikor« Jani fiam elvitte a két lovat! Egy körútmelléki üres a csoportba. „Ne sírjon, apámT háztelek mellett mentünk el — mondta —, hiszen látja,Éhajnaltájban. A telek be vinni kell be, mer beléptünk. Svolt kerítve magas fapa- még a gyűlés is felvett ben-mánkkal, a palánk pedig te- nünket.” | ]leaggafva nagybetűs, min­Csősz közben arra gondolt. 8denféle színű plakáttal. A hogy erről a két hétről job- pkávézóból éppen oda világi­ban meg kellene firtatni ázatott a lámpás a plakátokra, öreget, hiszen itt nyílna téri« pompásan el lehetett ol- az emberábrázolásra, s hát apvasni ezt a felírást: kritikusok nagyon követelik« „Kitűnő ruganyos ágyak az ilyesmit. De csak egy '-iSchü ' ?r és fiánál”. hiányjelet tett oldalt a lap-# Álmosak voltunk mind- ra, megsem akarta most za- ketten, s ahogy elolvastam várni az öreg beszédét. Sezt a fölírást, úgy voltam, — Aztán? — nézett magaf mint az éhes ember, aki elé elködösült szemmel Túri>'?messziről friss kenyér illa- János — ágynak estem, és ló * tát érzi hónapig nyomtam a szalma-í| — Ah — gondoltam —, zsákot. De nem volt nekem! ruganyos ágybetét? Nagyon más bajom, minthogy nemlfkedves. Egész jó találmány, dolgozhattam a magam kisM a palánk mellett hirtelen gazdaságában Az hozott eg.vlmegállt kísérőm, s így szólt: kicsit masamhoz, hogy Juüsg _ Akarsz_e valam!t látn, húgom hívott segítem. Már|B d t rejtelmeiből? leesett az elrr. hó. de én még k .......... mi ndig kint bóklásztam a J’J Köszönöm mondtam, lis földjén Ekkor történt í^u-rejtelmek. Mióta az em- hogy az utcán egyszercsak e1 hp[ek Sue-regenyeket olvas­kap az elr ;k hogy mért m nak, azt gondolják, hogy megvek a fiammal én is dől imn?dn7; Budapesten történik, gozrti. Mondom neki: én nem’Íamit Maxim Gorkij ír. téptem be. Aláírta a nevét.ff — Tévedsz — mondta kí- Tános bácsi, akkor dolgozni jsérőm. s fölemelte az ágy be­tűk legyen a szemed, mert ketté hasítalak. De még ki se tavaszodéit, mikor egyszer azzal jön ha­za, hogy mondana valamit, de nem meri. Faggatom, hogy csak mondja, nem bántom, de már akkor megsejtettem a bajt. Végre oszt elmondta, hogy valami mirigykóros lo­vat vettek, tán nem látták rajta, és átragadt a többire is. Hogy most már kilenc ló beteg, és hogy a miénk is, az egyik. Tele van púppal. Ott az állatorvos, le akar lőni hármat... „Te szerencsét­len!” Meg nem is tudom, mi­ket mondtam még, csak meg­kaptam, és cipeltem magam­mal a nagyistálló felé. De hiába rohantunk. Mire oda­értünk, vége volt. Meglőtték az én egyik lovamat is, ott kellett látnom elnyúlva, meg­dermedve. A jobbik, a ked­vesebbik lovamat. — Rettenetes! — szólt bele Csősz, de az öreg figyelembe sem vette. Most vadul forgott a szeme, leesett fejéről a ka­lapja, s indulatosan hadoná­szott. — Az történt akkor — folytatta —, amit én sose tu­dok magamnak megbocsáta­ni. Hallja az úr? Na, ha hall­ja, akkor írja fel alaposan. Nem is tudom, hogy értem haza, Jani loholt utánam, hogy csillapodjak. A kert alatt szembefordultam vele: „Te vagy az oka! Mert nem vigyáztál rá. Meg a másik! Átkozott kölykei! Nektek apátok már nem, számít. A vén bolond jobb, ha fel­akasztja magát. Egyik belép­tet, a másik megdögleszti a lovamat. Mert az öreg már nem ember. Annak kuss! Megállj, mert!...” S tudom is én, mit tettem hirtelen! Ki­húztam egy kerítéskarót és megütöttem... Most lehajtja a fejét az öreg, melle hevesen ziháL Ősz haja körül a fején gyen­gén csillog a kelő holdvilág fényében. Csősz megdöbben­ve hallgat, különben sem ír már percek óta, csak bámul a feldúlt öregre, és értetlenül próbálja helyére rakosgatni a szavakat, amelyek egy szá­mára annyira idegen sors tragédiáját hordozzák — És... mi lett? —- nyögi ki végre. — Mi lett — feleli az öreg csendes, kínlódó hangon —, a fiamnak beszakadt a feje. Valósággal szétrepedt a ko­ponyája ... Elébem esett .. én csak álltam, mint egy őrült... Ott halt meg előt­tem. — Meghalt? — rettent meg Csősz. — Meg. Ügy folyt a vére, mint a gyengebáránynak... — És ... és? — Csősznek kiszáradt a torka a rémület­től. — Én elhátráltam tőle, kedvesebb fiamtól, szörnyű tettemtől, és valahogy be­botladoztam az istállóba. Volt ott a szegen egy régi vert­kötél istráng, arra felakasz­tottam magam... Az öreg elhallgatott. Csősz­nek szárazon járt az ádám­csutkája a borzalomtól. Csak sokára jött ki az első hang a torkán: _ — Be hát... de... hiszen él... a bátyám. — Élek — szólt csendes most már megnyugodott han­gon az öreg —, de ez mégis így történt. Csősz értetlenül meredt rája, s lassan remegni kez­dett, mint a nyárfalevél. — Akkor meg... levág­ták ... Igaz? — s nyögve le­sett az öreg képébe. — Nem. Nem vágtak le. Senki sem vott a közelben — felelte Túri János, s most már ismét megszokottan kezdte tömködni a pipáját. — De hát... de hát akkor nem értem — kezdett meg­jönni Csősz szava —, ez így fából vaskarika. — Már látói — vált gő­gössé az öreg hangja —, kár volt az úrnak ezt elmondani Én azt hittem, hogy az úr író. Hogy az igazságra kí­váncsi ... Ebben a pillanatban vala­ki motozott a kapun, majd szekér fordult be az udvarra. A nemrég kelt holdvilág fé­nyében jál látszott, hogy mi­lyen takaros legény ül a ba­kon. — Látja az úr — nézett el a szekér felé az öreg Túri — ez az én kisebbik fiam, Jani. Csősz pedig most már vég­képp nem értette a dolgot, s hogy túltegye magát ideges zavarán, cseppet már hehe- részve is, így szólt: — Ahá, János bácsi, értem már... Maga csak tréfált itt Mégiscsak mesélt! — Én? — állt fel az öreg méltóságteljesen, és úgy né­zett le az íróra, mint egy szobor —, vegye tudomásul az úr, hogy én ilyennel nem szoktam tréfálni. De azt már látom, hogy maga nem író. Kár volt magának elmondani az igazat, hisz csak tréfára veszi. Ha maga többre tartja a szemét, hogy engem lát meg a fiamat is látja, s nincs szíve ahhoz, hogy megérezze: igenis minden úgy történt, ahogy elmondtam, akkor ma­ga nem író! Akkor maga semmi! S ezzel keményet csapva a le­vegőbe, úgy otthagyta a má­sikat mintha az csakugyan levegővé változott volna. A VAROS KÖZÉPÉN tétes hirdetéá deszkáját. — Nézz ide! — mondta, s leha­jolt. Egy pillanatig csendesen álltunk egymás mellett. Az­tán éreztem, hogy valami fá­radt emberszag áramlik fe­lém. Közelebb hajoltam, s csakugyan meggyőződtem ró­la, hogy a cégtábla mögött egy ember van. — Ki az? — kérdeztem. Senki sem felel. Egy mozdulatlan, szuszogó ember, aki a két karjával rákönyökölt a palánk geren­dájára, a fejét ráhajtja, s mozdulatlanul áll. A lába egypár centiméternyire kiáll a cégtábla alól, s ha jól meg­nézi az ember, olyan mintha a hirdetési táblának lába volna. — Kitűnő, ruganvos ágyak Schücker és fiánál — olva­som újból a föl’rást, s vala­mi keserves érzés szán meg. amint a plakátra festett nagy. sárga rézágvat látom. — Ki az? — kérd óiból. — Egy ember — rr ndja a társam s nevet. — Az öre­get kivágták a Maxim Gór* kij könyvéből, s ide elbúj­tatták. — Jó, jó — mondom. — De ez az ember alszik. — Pompásan alszik — mondja a társam. — Csön­desen lélegzik, egyenletesen, amellett álmodik is — Itt, a város közepén. — Itt. Csönd. Mindketten gon­dolkodunk, s valami szama­ritánus ötletünk támad. A zsebünkbe nyúlunk, s sut­togva mondjuk: — Odaadjuk a pénzünket. Belopjuk a zsebébe, s reg­gelre ez az ember arra éb­red, hogy pénz csörög a ka­bátja zsebében. — Cgy van. Ez a legjobb. A pénzt kikészítettük, s közelebb hajoltunk ehhez az állva alvó emberhez. — Megállj! — mondja kí­sérőm. — Várj csak! Cgy érzem, hogy ebben a segítés­ben sok a komédia. Sceni* rozva van a dolog, s ez utá­latos. Borzasztó, hogy be­lénk nevelték a jótékonysá­got. Kiplték belőlünk az ajándék nyíltságát, s a tit­kolózást tették helyébe. A titkolózás pedig a komédiá- zás, tettetés fele. Egyszerűen ráütött az al­vó férfi vállára. — Há1 — mondta. — Éb­redjen föl! Az alvó ember fölébredt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents