Szolnok Megyei Néplap, 1960. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)

1960-09-21 / 223. szám

1960. szeptember 21. SZOLNOK MBGYH NÉPLAP 8 c iiéfiuiiLahz „tmiiemiibai A műterem az utcai lakó­szobák mögött, beljebb az udvaron van. Közepén az „agyagos”, amolyan pince- szerű verem, benne az agyag, a művész Badár Balázs alko­tásainak alapanyaga. Szándékosan használom a műterem, a művész és az al­kotás szavakat. Nem azért, mintha nekem kellene bemu­tatnom az ezüstkoszorús me­zőtúra fazekas népművészt. Művei — régesrégen ismertté tették már őt bel- és külföl­dön egyaránt. Kancsón, tá­nyérjai, vázái, figurái Lenin- grádban,- Londonban, Ale­xandriában, Brüsszelben, Hágában, egyszóval minden részén a világnak megtalál­hatók, a -„hazai” Badár-mű- vekről nem is szólva. Figyelmem megoszlik a ko- rongozó mester boszorkányos ügyessége, s a virágcserepek, kancsók, kulacsok, bonbonie- rek csodálata között. S köz­ben a titkát keresem Badár bácsi művészetének. — Gyakorlat kérdése az egész — jegyzi meg —, én például tizenkétéves korom­tól kezdve gyakorolom ._ Apámtól tanultam. — Hogyan születik például a túri kancsó? — Mindegyik másképpen — csak a be nem avatottnak tűnik egyformának... Valóban, ahány alkotás, annyi variáció, formában, színekben és a rajzokban. Pedig aránylag kevés szín­nel dolgozik a túri fazekas: piros, sárka, kék, zöld és bar­na. Legfontosabb a természe­tesség, Vázlatot sose készít Balázs bácsi, mert ha arról másolna, már nem lenne olyan természetes hatású az alkotás, ahogy megszokta. Jellegzetessek egytől egyig munkái, szinte egyet se „ta­gadhatna le”. És mégis meg­lepődne, aki két teljesen egy­forma kancsót, tányért, vázát vagy egyebet keresne. Mon­dom, meglepődne, mert vé­letlenül sem találna két egy­forma müvet. Miközben erről beszélge- getünk, már kész a korongon az újabb váza. Bodár bácsi most egy „szikkadt” vázát vesz kézbe. Előkerülnek a szerszámok: a metszőkés, a szobrászlehúzó, a hajlított, leköszörült acéldrót. A szer­számokat is maga Badár bá­csi készítette. — így biztos, hogy kézhez áll — mondja, amikor hozzá­fog egy új tányér virágainak véséséhez. Megtudom még azt is, hogy szobrászattal, restaurálással foglalkozik a fazekasságon kívül a túri fazekas. Leg­utóbb a Mezőtúr melletti Móricz-pusztán talált „mó- riczi kancsót” restaurálta a korsó kiásott füle után... A restaurálás sikere ért­hető, hiszen kevesen ismerik úgy a régi kunsági* köze­lebbről túri fazekas népmű­vészetet és munkákat, mint Badár Balázs. Valóságos kincsesbánya a mester „házi” népművészeti múzeuma. Németalföldi, cseh, orosz, s még sok-sok más or­szágban született alkotások találhatók itt. Bizonyítva, a nép művészete nem ismeri az országhatárokat, betör, felszívódik más nemzetek, népek művészetébe, hogy még jobban kifejezze azt, ami egy nép érzés-, gondolatvilá­gában közös és értékes, egye­temes és egyedi... — bubor— „Írás” piparézzel... A mester irókája nyomán csodálatra virágok születnek a'hatalmas agyagvázán. Jászboldogházán úgy tart­ják, hogy ami munka még hátra van a mezőgazdaság­ban, az felér tán két aratás­sal is. Mert a nyáron „csak” aratni kellett. Most meg cu- korépát, burgonyát szedni, kukoricát törni, silózni, a kertészetben a termést le­szedni, vetni a jövő évi ke- nyérnekvalót. Igaz, az aratás is csak az eltelt néhány hét távlatából tűnik egyszerűnek, könnyűnek, mert gond akkor is volt. Az aratás előtt a pártszer­vezet tagjai határozottan ki­mondták: készüljünk fel a kézi aratásra is, mert gép nem lesz. A többiek felzú­dultak: — Tavaly azzal agitáltatok be a tsz-be, hogy így, meg úgy a gép elvégzi helyettünk a munkát. — Igenám, magyarázták amazok. Csak előbb a géprevalót elő is kell teremteni, az se terem az árok szélén. — Aztán, amikor végül gép­pel is vágták, ismét rákezd- ték: — Megint becsaptatok ben­nünket. Meg se tudtuk jófor­mán mutatni egymásnak, ki hogyan tud aratni, markot szedni. Learattátok előlünk géppel. Augusztus 5-én viszont, mikor az aratás befejezésé­ről adtak hírt a járásnak, „gépszerzők” és kaszások egyforma jóbarátok voltak. — így máskor is becsap­hatjuk egymást — ez volt a pont a vita végén. Jó barátok, mert hisz min­denkit egy cél vezetett: mi­nél többet már most az első évben. Már most, hogy ne férkőzhessen az emberek gondolkodásába kétség. Hogy az egész évet azzal a hittel, tudattal dolgozzák át: mun­kával mindent megteremthet­nek. Nem volt könnyű ezt a gondolatot mindenki hitval­lásává tenni. Maguk a párt­tagok — alig 20—30-an — nem is vállalhatták volna magukra. Ám, miért is ten­nék, hisz akad ott segítség. A községi területi pártszer­vezettől átjelentett elvtársak segítettek előbb, de később t azoknak meleg szavakkal megköszönték az egy évi se­gítséget, s megmondták: ma- | gunk fogunk tovább küzdeni az első év sikeréért. Aztán számbavették, kikre számít­hatnak a tsz-eken belül. A négy szövetkezetben harminc, harminckét ember vállalta: bekapcsolódnak az aktíva­csoportba. ök voltak a leg­biztosabb támaszai a felada­tok végrehajtása közben erő­södő pártszervezeteknek. Többek között olyan embe­rek, mint Bozsó Pál, aki pél­dául aratás idején negyed­magával dolgozott. Könyvét 120 munkaegység, zsebét pe­dig 4 ezer forint készpénz „ütötte” ezért. Azóta az aktívák közül öten már tagjelöltfelvételü­ket is kérték S is közel ennyi. A háztáji ku­korica törését hamarosan be­fejezik, törik a közöst is, ahol már lehet Mi adja most a lendületet a boldogházi szövetkezeti gazdáknak, amivel a betaka­rítást végzik? Varga István elvtárs, a községi párttitkár szavai foglalják talán legtö­mörebben össze a szövetkeze­tiek válaszát. — Mindenekelőtt az, hogy az első közös év eddigi sike­rei megnyugtatóan, biztatóan hatottak mindenkire. S ki lenne az, aki csak beérlelé- séig törődik kertje gyümöl­csével, a szüretelést már másra bízza? Hát ők is beta­karítanak minden szemet, amit már megtermeltek. Az idei év eredményei — ha az aktívacsoportokba új erők kerültek Ezért van hát, hogy a bol­dogházi szövetkezetekben nem az aratást,^ hanem a most soronlevő őszi betaka­rítást tartják ez év legna­gyobb próbájának. A pártta­gok azt akarják azonban, hogy az idő múlása majd ezt a szakaszát is megszépítse el­ső közösen töltött évüknek. Most úgy érvelnek hát: Jöjjön, dolgozzon, aki csak enni, ruházkodni akar a té­len. Jöjjenek a családtagok is — hangzik a hívó szó s van foganatja. Az Aranykalász Tsz há­romszáz gazdája mellett négyszáz családtag dolgozik. Feleségek és „várományos” fiatalok, akik majd idővel szintén önálló tagok lesznek. Három tsz-ben, a Hunyadi­ban, Zrínyiben, Zöld Mező­ben szedik a cukorrépát. Az Aranykalászban most leg­szorgosabb a silózás, hogy mire a répát szedik, azzal rendben legyenek, s a siló­kombájnt mielőbb átküldhes- sék a többi tsz-hez. Halad á vetés is. Több mint 100 kát. hold őszi keverékmag „fek- szi” a talajt, őszi árpavetésük százak ereje, akarata szülte is — nem különlegesek, nem is vártak valami nagy cso­dát. S hogy sikereik tovább „szépüljenek”, arra a pártta­goknak már most gondjuk van. így érvelnek az embe­rek között: — Idén 10 mázsás átlagter­mést terveztünk búzából. Ez megtermett. Az Aranykalász­nál a tavaszi árpa a várt 10 mázsa helyett közel 17 má­zsával lepte meg a gazdákat. Hát értjük mi úgy a gazdál­kodás csínját-bínját, hogy jö­vőre elérjük a tervezett 11,5 mázsát például búzából. így, s hasonlóképpen biz­tatják egymást a jászboldog- háziak. A párttagok — érde­mükre legyen mondva — nem beláthatatlan messzisé'g- be igyekeznek elröpíteni dol­gozótársaikat. A közvetlen jö­vő érzését „csempészik” gon­dolataikba. Azt a jövőt, amely a mostani idők mun­kájához ad erőt, bizakodást. Amely megszépíti az első kö­zösen töltött gazdálkodási év emlékét, amely idők múlva is mindig a legemlékezete­sebb lesz mindannyiuk szá­mára. B. E. ~T------------------------------------­Hogy szebb legyen az élet... tyafúját, majd megválik, mennyit ad az a föld. Ezzel az­tán eltemetődött az eset, koporsójának vitte füttyös jó­kedvét is. \ Hanem a krumpliból semmi sem lett. A vetőmag is alig került ki belőle. És bár beigazolódott Pista bátyám szava, nótázó hajlama úgy odamaradt, mint a bizodalma. Azt tartotta, ahol 15 hold termését kihajítja az agronó- mus az •ablakon, mellé foghatott 100 holdon is. Még ak­kor sem oldódott meg a jókedv zsinórja, amikor láttuk, annyi búzánk, árpánk termett, hogy nem tudjuk hová teregetni. A padlásokat is teleszórtuk, vetőmagra cserél­tünk, s mégse akar fogyni. Jutott mindenkinek bőven elő­legbe is, nem lehetett panasz. Az osztást szerda reggel kezdtük. A major szérűjén tömérdek zsákban szorult a szem. Pista bátyám az elsők között került sorra velem együtt. Oda fordítottam a két szürkét az eperfa alá, közel a mázsáláshoz. A raktáros Módra János, jegenyefa ember, két Gáli is kitelne be­lőle, no meg Józsa Gyurka, a fiatal agronómus irányítot­ták a mérést. Megnézték a kimutatást és egymásra hup­pantak a teli zsákok, mígnem az öt mázsa búza, a három mázsa árpa kocsiderékba került a Pista bátyám jussa cí­mén. Aztán az enyém is. Sokan álltunk a mázsa körül, az emberek egymás hátára billentették a zsákokat, léptek vele párat, majd belecsúsztatták a kocsikba. Volt, akivel asszonya is eljött és ott mosolygott ácsorogva, mint tá­volabbi bokorból az őszirózsa. Mink, akik télen, tavasz- szal vittük földjeinket a közösbe, most úgy vetettük: le magunkról a bizalmatlanságot, mintha nem is hozzánk tartozott volna. Kiesett gondunkból a megélhetés, hiszen most raktuk szekérre az első közös esztendő^ kenyerét. Bizony nagyon vártuk, hosszú volt az esztendős kitartás. Csak a Gáli bátyám arcára nem reménykedett a mosoly. Mérges pillantásokkal nézegette a búzacsomót, mintha keveselné. Pedig előttünk mérték le, de nyilván. úgy vélte magában az öreg, ki tudja hogy jár az a mázsa, hova húz az a mérleg, Meg hát az agronómus mérte, őbenne pedig már nincs bizodalma Pista bátyámnak. Oda is szólt útközben hozzám: — Hej, Marci fiam, kicsi csomója van ennek a búzá­nak, a fene a magját. Bezzeg tavaly nem fért egy kocsira, annyi termett, most meg lásd, tán még öt mázsa sincs, ahogy így saccolgatom. Mert ki tudom én nézni ezt is, ha már a disznókat eltalálom. Szóval amondó lennék, kanya­rodjunk csak el a malomhoz, nehogy egy kilóval is csa­latkozhassunk.' Ä lisztes Bagi molnár közömbösen hányta mázsára a zsákokat. De Gáli bátyám arca kiszínesedett a várakozásban, szeme úgy odafénylett a mutatóra, mintha egész életének boldogsága azon dőlne el, öt mázsa lesz-e, vagy kevesebb a búza. Nem lett annak híja egy gramm se. Még tán több is lett valamivel, de ki törődött vele. Pista bátyám annyira elmerült magában, azt se bánta volna, ha menten leszakad a malom teteje. A molnár meg se szó, se beszéd, csak üríti egymásután kifelé a zsá­kokat és csatolja a lefolyócső alá, hogy zuborogjon be­lőle a finom fehér liszt. Mire aztán magunkhoz eszmé­lünk, már vihetjük is hazafelé sütéshez az egész rako­mányt. No, de sebaj. Mielőtt befordítom a lovakat a Gáli-. ék bekötő útjára, mégegyszer szóba rakja gondolatait az öreg. — Azt hittem, becsap, kevesebbet mér az a kölyök. Tudod, a krimplieset miatt. De úgy látni nem rossz in- dulatú, ha tapasztalatlan is. Süttetek Julisommal egy ci­pót és megkínálom estére az első kenyérből. Gyere el ha­marabb te is, hiszen különben is vezetőségi gyűlés lesz Aztán még motyorász valamit, miközben behordom a kamrájába a lisztet. Oda se ügyelek, indítom a kocsit. Szeretnék már otthon lenni. Kíváncsi vagyok, mit szól az asszony a járandóságomhoz. Biztosan örülni fog. Ami­kor kicsalja a kocsizörgés, boldog mosoly rándul az ar­cán. Elébem röpdös, tapogatja a teli zsákot, tenyerébe markolja a fehér port. Szólok hozzá: — Hallod, az öreg Gáliék friss kenyeret esznek va­csorára. Sütnél-e te is? Ä fejével bólintott, s már fordul a munkához. A konyhából kihallani, amint csattogx kezében a szita, s tálba szelei a liszt. Gondolom, segíteni illenék, és friss ,jószagú szalmával befűtök. Mire a búbos bemeleg­szik, dagasztva, kiszakítva, sütőlapátra gömbölyödik a tészta. Amikor kiszedi a cipókat az asszony, kenyérszag csapódik az orrunkhoz és arcára pirosság. Kezembe kerül a kés, nézem, hol szeljem a kenyeret. Tudom, gyerek ko­romban szokás volt, hogy anyám a cipó belét kacsazsír- ral kente meg, amikor asztalhoz telepedtünk. De előbb apám kezébe vette a kést, mint most én, mert csak az ő joga volt megszegni az első cipót. Jó pillényit kanyarí- tott belőle, míg elhadarta: „Isten adta, ember szegte”. Oh, de ritkán adta, azt is feketére, kevésre. Olyankor anyám tisztelettel nézte és az új kenyér öröme szerte­áradt a szobában. Nálunk nincs ilyen ceremónia. Azon­ban nem zsírt, hanem csirkepörköltet ehetünk a kenyér­hez, amennyi jól esik. A tanyánk körül aprójószágot tar­tunk, futja kiadásra. Határozottan érzem: boldog vagyok, s különben is a „van”-nak csak örülni lehet. És a kapott búzából szép fehér lett a liszt, a szegett kenyerünk meg mint a harmat, könnyű, üde, éltető. Este megyek a gyűlésbe. A termelőszövetkezetünk központjában világító ablakok már messziről elébem hul­latják fényüket. Ahogy beteszem mögöttem az ajtót, el­csendesednek. Gáli bátyám, az agronómus, az elnökünk és Tarr Marci már ott ülnek az asztal körül. Arcukon olyan a pirosság, az öröm, mint az asztalon domborodó három cipóé. Három érintetlen cipó. Az agronómusnak nincs felesége, kivel süttethetett volna? Előveszem a ne­gyediket. Az asztalra teszem. Aztán egymásra nézünk és csak nevetünk, mintha bolondok lennénk. Már Gáli bá­tyám is nevet, bajúsza alól úgy kunkorodik elő a jókedv, mintha az egész ember abból volna. Várjuk a többieket. Úgy látszik ketten későbben jönnek. Pista bátyám meg­szólal: — Jövőre a krumpli gumót együtt válogassuk, ne­hogy annyit adjon, mint az idén. Ezen ismét nevetünk valamennyien. Már miért is ne nevetnénk? Hiszen boldogulásunk útját megtaláltuk a közösben, és az első esztendő kenyere fehér lett, jobban fehér, kívánatosabb, mint reméltük. Derűs kedvünk röp­pen, mint pitypang bolyha a szélben. Ragyogóan süt a Nap, a „vénasszonyok nyara” kitesz magáért. Kell is a jóidő most, mert a tószegiek nagy fába vágták a fejszét. Hogy művelődni, szórakoz­ni szeretnek, az nem volt titok eddig sem. Ám az, hogy mennyire, csak most derült ki. Az idő foga kikezdte a fa­lu öreg moziját, olyannyira, hogy a benntartózjcodás élet- veszélyes. Nagy csapás ez, hi­szen a falu fiatalja, öregje rendszeresen jár moziba. Mi lesz most? — töpreng­tek az emberek. A megyei tanács VB nem ezt tette, hanem cselekedett. Augusztus első napjaiban egy bizottság járt a helyszínen, s megállapították, hogy való­ban olyan siralmas állapot­ban van az öreg épület, mint jelentették. — Új mozi kell Tószegnek — született meg a döntés és a megyei tanács 500 ezer fo­rintot biztosított községfej­lesztési alapból erre. Hanem a pénz mellé kivitelező válla­latra is szükség van, no meg az építőanyag se hull az ég­ből. Kivitelezőt pedig a me­gyei tanács nem tudott bizto­sítani. A helyi Dózsa Tsz elnöke, Szűcs Antal meg Mészáros József, a tanácselnök felelős­séget vállaltak azért, hogy a falu közösen saját erőből fel­építi a mozit, össze is fogott a község apraja-nagyja, Kö­zösen ásták ki az alapot tár­sadalmi munkában, s vasár­naponként téglát hordanak. Sassi Imre könyvelő, Bognár Mariska, Varga Józsefné, a MOKÉP dolgozója, Fekete György, Csőke Béla tsz-tag épp úgy ott sürög-forog, mint Kiss Elemér a gyógyszertár­ból, s nem rest a téglát meg­fogni Szabó Ica, a kis diák­lány, s Hegedűs József peda­gógus sem (aki mint KISZ- titkár valóban példamutatóan dolgozik). Két vasárnap 80 ezer téglát szállítottak az abonyi téglagyárból. Mert anyag azért van. A megyei tanács is juttatott va­lamennyit s a környező fal­vak is segítettek. Ki ezzel, ki azzal: vagy 60 mázsa cement, 3 köbméter faanyag s közel 50 mázsa betonvas gyűlt így össze. Az idő is kedvez. Az alapo­zás már elkészült, s ha így halad a munka, ez év végé­re tető alá kerül az új mozi. Jövő májusban már pereg a film a szélesvásznon, három­száz ember figyeli a történe­tet: hogyan válik széppé az emberek élete. Talán eszünkbe sem jut, hogy ez történt velük is: szebbé tették az életüket. — rónai — Jelentős eredmények a tüdőbaj elleni országos harcban A Központi Statisztikai Hi­vatal munkatársai széleskörű vizsgálatot tartottak, hogy megállapítsák, milyen ered­ményeket hozott a tbc-elleni országos méretű harc, hogyan alakult a megbetegedések arányszáma. A valaha százezreket pusz­tító népbetegségnek fokozato­san meg kell hátrálnia a gon­dozó intézetek és kórházak egyre szélesedő hálózata, az új gyógyászati eljárások előtt. Egy évtizede még a szű­rővizsgálatokon átesetteknek 5.3. 1958-ban már mindössze 2.7, tavaly 2.6, az idén pedig az első félévben 2.4 százalé­ka volt kisebb-nagyobb mér­tékben tbc-fertőzött „Gyümölcsérésidején

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents