Szolnok Megyei Néplap, 1960. augusztus (11. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-14 / 192. szám
6 SSOtJfOK MEGVRl NÉPLAP 1980. augusztus 14. njaUöMád a íőídú^ááqhÁi Ha vidéki utamról megjövök este, megmagyarázhatatlan jó érzés fog el, amint végighaladok a kivilágított Beloiannisz ti'.o.'i, 6 hazatéró öröme száll meg a Kossuth- tér neonfényben tündöklő virágait látva. Szeretem Szolnokot. A város örökké változó arculatát, az embereket, e változás alkotód, mozgatóit. A tudat, hogy közöm van hozzájuk, hogy közéjük tartozom, bizsergő izgalommal. s ugyanakkor megnyugvással tölt el. Ezt éreztem akkor is, amikor gépkocsink ablakából láttam az Abonyi úti új házak sorát. Kis családi házak, öt... tíz.., tizenöt is egycsomó- ban. Fedél alatt, vagy éppen a fundamentumot ássák, itt- ott már be is költöztek a lakók. Kis családi házak, s megannyi kis család végre otthonra lel. Mennyi küzdelemről, gondról — s mennyi boldogságról beszélhetnének ezek á frissen vakolt falak... nss/EKERÜE A CSALAD | Makra Sándorék portáján kis szoba-konyhás épület áll. Tavaszra készült el, akkor hagyták ott az albérletet. S még ezen az öszön hozzáfognak a nagyhoz is. Mert ez a kicsi lesz majd az alsóépület, s a kétszoba komfortos ház is elkészül jövőre. A kis konyhában beszélgetünk. Makráné hellyel kínál, kötényével törüli tisztára az egyébként is ragyogó széket. Fadarabot vet a tűzre, knvRr egyet az ételen — és közben mesél. — Nehezen várjuk már, higyje el. Végre akkor együtt lesz a család. S lassan kibontakozik a történet. Két csalódott ember hogyan talált egymásra. Hét éve, hogy összeházasodtak. Az asszonynak volt két gyermeke, a férfinek három. Sajnos azóta Is szétszórva él a család, mert nem volt lakásuk. Hét év munkájának eredményeként végre megépítik a házat, az őt gyermeknek lesz már Igazi otthona. Hogy valóban igazi lesz-e? Minden bizonnyal. A kis családot nagy ragaszkodás tartja össze. S ez a szeretet a családi fészekben csak megerősödhet, kivirágozhat. ÉPÜL — HA LASSAN IS ■ .| — Hej, nem jó megöregedni ... Még ha egészséges volna az ember.. „ de öregen, betegen? Nem is tudom, hogyan fejezzük be a házat — kesereg Horváth Feri bácsi. ötvennyolcadik évét tapossa, s a betegség nagyon levette lábáról. Trombózis. Már tíz esztendeje kínlódik vele, s csak nem javul. Pedig mestersége egész embert kíván. Negyvennégy éve szakmunkás, olajbányász. Az Alföldi Kőolajfúrási Üzem dolgozója, — az üzem útján Jutott a telekhez is. Most építkeznek. Nem ha- laszthatták tovább, mert a Gólya utcai kis ház majdnem rájuk szakadt már. Eladták, t árából, meg a régi, bontott anyagból nekiláttak az újnak. — Kölcsönt nem vettünk fel. Ki tudja, vissza tudnánk-e fizetni?... A gyerekek? Már beletörődtünk, hogy rájuk nem számíthatunk. Igaz, el sem fogadnánk a segítséget, majd csak megbirkózunk valahogy az építkezéssel Is, mint annyi mással az életben. Épül a kis ház, ha lassan !s, s egy részébe még az Idén beköltöznek az öregek. A délutáni napsütésben Horváth néni kiskacsái lakmá- roznak az épülő ház tövében, Feri bácsi is kiül a melegre. Mert ház az már van, egészség kellene most már. s a Nap a legjobb orvosság. PLATÓS UTCA I — Egy éve gondoltuk rá magunkat, hogy építünk — meséli a fiatalasszony mosolyogva. — A férjem íratott portát az üzemben — a kő- olajfurásnál dolgozik, szerszámlakatos — szúrja közbe. Egy éve határoztak, s két hete, hogy beköltöztek az új házba Kiss Andorék. — Két szoba, összkomfort, — csak ne tessék nagyon körülnézni, mert nagy még a rendetlenség. — Kissné barátságosan tessékel befelé, s kissé mentegetődzik. A szoba nincs még rendben, most vette meg a szőnyegeket. a héten a bútor Is megjön. Hét évig laktak albérletben, most szinte hihetetlen a nagy, tágas lakás. Boldogok. — Pedig nagyon jó házinénink volt, a hét év alatt soha mégcsak nézeteltérés sem támadt közöttünk. De mégis más érzés a magunkéban... — Családjuk nincs még? — Eddig nem gondolhattunk rá... itt már megfér majd... — Amint szégyenlősen lehajtja fejét, egy huncut fekete fürt a homlokába hullik. Közben megjö munkából a férj Is, kedves, barátságos ember, ügy nézem, ma sem szereti feleségét kevésbé, mint hét év előtt, — a szemük összevil- lanása Is erről a szeretetről. boldogságukról beszél. Mikor kikisérnek, mutatják, hogy itt is, ott Is ezen > részen végig olajosok laknak, illetve építkeznek. — Olajos utca... — nem ez a neve, de az is lehetne, ráillik. Villanyuk még nincs, az utat is hiányolják, — de majd lesz az is. És ők most sem cserélnének senkivel lakást sem, boldogságot sem. Olyan érzésem támadt, hogy építkezők, új lakók — itt valamennyien kimondatlanul is a boldogságról vallanak. Kónai Erzsébet Könyvespolc Vészi Endre: LAKOMA HAJNALBAN A kötet Vészi Endre a legutóbbi években írt legjobb novelláinak gyűjteménye. Szuggesztív erővel idézi a koncentrációs táborok világát, a két világháború közötti nincstelenek küzdelmét a létért, az emberibb életért. Megkapó képeket rajzol az új mai emberről, a megváltozott, átalakult társadalomról. Molnár Géza: MÁRTA Múlt év végén jelent meg a regény első kiadása: a megérdemelt és nagy közönségsiker máris szükségessé tette a második, ugyancsak nagy példányszámú kiadást. Molnár Zoltán: RÉGI SZERELEM Molnár Zoltán novelláinak legsajátabb vonása a szokatlanul erős valóságfedezet: igazak a történetek, igazak a figurák, Igazak a helyzetek. S akár 1919-et idézi, a nagy történelmi pillanat forró pátoszát vagy vidám erejét, akár a második világháború nehéz idejét, mindig a mának szól: egyébként a leggyakrabban, * közvetlenül mai témát mesél el. Fordulatos és eleven történetek idézik az egyik, ciklikusan ösz- szekapcsolódó novella-csokorban az üzemek életét, embereinek derűs és nehéz pillanatait is, a másik ciklusban a ma vagy a legközelebbi múlt faluját. SIMON LAJOS: JlzotL future L Pár éve még sziszegtünk társainkra, ha mondogatták: másképp volna jó! Erős kezünk lefogta, mint az Inda, ha volt közöttünk újra-mozdulé Most derekunkról kötelek szakadnak, erősek, mint a rudazó-kötél, jövőnk dereng, letisztul, mint az ablak, ha zúzmaráit elhordja a tél. Nem hencegünk, hogy hurrá-szóval mentünk, vagy énekelve, mint a katonák, mint lánynak könny, nekünk meg föld-szerelmünk fénylett szemünkből éjszakákon át, mert harmincszor is meghányja az ember: mi-kézbe adja szeretett lovát. Alkudtunk« miként alkuszik az ember, ha vásártéren árul vagy szerez, ceruzát fogván sárnehéz kezünkben s úgy számlálgattuk: mi lesz érdemes. És indultunk, mint eszmélet az észben, hajnalban, ha az ember ébredez. Szavunk Is más lesz: mindig kevesebbszer mondjuk, ha mondjuk; ez vagy az enyém! A miénk« amit rettegve kerültü nk, nyelvünkre táncol táncos-könnyedén. Azzá leszünk egymásnak, mint a gépen, vetőgépen a fogaskerekek, öleljük egymást, mint a kévék dolga cséplés előtt, hogy ölelkezzenek, s a gyöngéket is, mint zsákot a vállon, magunkkal visszük, hogy nekik se fájjon... Család füzünknél melegedjenek. üiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiimiiiiiiiiiuiiiiiiiitiiiiiiiiiiitiiiiiiiuiiiiuiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiininiiiiNiiiii, 9 l Munkásírók a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban A múltban, a japán uralom idején a KNDK dolgozóinak nagy része nem tudott írni- olvasni. Az országban ma nagyon sok munkáskörnyezetből kikerült író van. A gyárakban, a mezőgazdasági termelőszövetkezetekben több mint nyolcezer irodalmi körben, többtízezer irodalomkedvelő foglalkozik. A körök mellett alkotó bizottságok jöttek létre. A Koreai írók Szövetsége tagjait a tartományi központokba küldi, hogy segítsenek az irodalmi köröknek az irodalmi alkotásban. így például a köztársaság Ipari körzeteiben irodalmi alkotó tanfolyamokat nyitottak a munkások részére. Darvas Jósáé ft Kilenc mázsa nyolcvankilenc kiló kereset, hat kilő fogyás A Földművelésügyi Minisztérium ** szombaton adta ki hivatalos jelentését o csépiés befejeztével a termés- becslésről. Ma levelet kaptam a bátyámtól, amelyben Írja, hogy befejezik a csépiéit, s hogy kilenc mázsa nyolcvankilenc kiló gabonát keresett: tegnap volt a „mérés". Ha valaki elolvasná az ájcom-bákom betűkkel telelj papírlapot, keveset mondanának neki a helyesírási hibákkal megtűzdelt mondatok, nekem azonban, aki éltem és ismertem bátyám sorsosai életét, életsorsok drámai megelevenitését jelentik. írja, hogy a keresett gabona szétmé- rése után az emberek is „megmérődz- kődtek”, O ötvenöt kiló. A cséplés megkezdése előtt hatvanegy volt, tehát kereken hat kilót fogyott az öt hét alatt, ameddig a munka tartott. Minden ember fogyott négy-öt kilót. Bátyám harmincéves: meglett ember és ötvenöt kiló... Viszont keresett kilenc mázsa nyolcvankilenc jeiíó gabonát — és ez a fontos: a kenyér. A következő nyárig úgyse igen lesz munkája, addig szép lasso» visszaszedegeti az elveszett kilókat — hogy újra leadhassa. Így él 6 és mindnyájan, akiket egy akolba fogott a nyomorúság. A cséplés csak július derekán kezdődött, de már hónapokkal előbb készülődtek rá. Nálunk ugyanis, Orosházán, a kis- birtokok világában úgynevezett „szabad bandák” végzik a cséplést, nem úgy, mint a nagybirtokokon, ahol az évről évre leszerződő aratók végzik el a mezőgazdasági munkának ezt a részét is, mégpedig az uradalom gépjével. Itt magángépek versengenek egymással a csépelnlvalóért, a gyors munka tehát elsőrendűen fontos, mert minden gazda kamrában szereti tudni a gabonáját, és azt a gépet választja, amelyik hamarabb odaér. A minél több csépelni való a munkásoknak is érdekük, az egyes bandák éppen ezért igyekeznek minél jobban összeválogatni az embereket. A Jobb gépeknél (mert azoknál is vannak fokozatok) már tavasszal összeállítják a bandát: egyik vasárnap összegyűlnek a bandagazda házánál, számbaveszik a régi embereket, s megbeszélik, hogy az esetleg kimaradtak helyébe kik lennének a legmegfelelőbbek. Azután a géptulajdonossal együtt bemennek a jegyzőhöz, és megcsinálják a szerződést. A szerződésben mindkét félnek vannak jogai és kötelességei, nekik, a munkásoknak azonban főleg az utóbbiból van több. Nemcsak arra kötelezik magukat, hogy munkájukat pontosan, lelkiismeretesen fogják végezni, hanem az is benne van a szerződésben, hogy -ha valaki elégedetlenséget szít. s a többieket is rá akarja bírni a munka megtagadására, nemcsak a további munkához való jogát veszti el, hanem eddigi járandóságát is”. Tudtommal ilyen eset a közel- mul'ban nem fordult elő Orosházán. Az a banda, amelyikben a bátyám is dolgozott, elismerten a legjobbak közé tartozik a faluban. Legtöbben már évek hosz- szú sora óta együtt dolgoznak minden nyáron, és annyira összeszoktak, hogy szinte minden zökkenő nélkül megy náluk a munka. A „nem hivatalos", de a rivális bandák által nyilvántartott rekordot is ők tartják a faluban, kétszázhetvenhat mázsás napi teljesítménnyel. Így történhetett azután, hogy míg a legtöbb gép emberei ebben a kimondottan jó esztendőben is csak öt-hét mázsát kerestek, ők megközelítették a tíz mázsát. Amíg azonban ezt megkeresték, közel ötezer mázsát kellett elcsé- pelniök, vagy ahogyan ők mondják: „leereszteni’“. A cséplés díjazása úgy történik, hogy minden leeresztett száz mázsa után kapnak nyolc-kilenc mázsát, amiből fele a géptulajdonosnak, fele pedig a munkásoknak jut. Az arány nem mondható túlságosan méltányosnak, mert igaz, hogy a tulajdonosnak sokba kerül a gép karbantartása, de mégis: huszonkét ember együttesen kap annyit, mint ó egyedül, Es mennyit dolgoznak érte! átyámék kereken harminc napig csépeltek, napszámjuk tehát átlag harminchárom kiló volt. Tizenöt pengős búzaárat számítva, ez öt pengőnek felel meg, ami itt hihetetlenül magas napszám, hiszen ősszel-tavasszal legfeljebb 1,50 pengőt fizetnek. Eltekintve azonban attól, hogy a cséplés a legnehezebb munka, azonnal szertefoszlik a „jó napszám” legendája, ha tudjuk azt, hogy naponta átlag tizenhat órát dolgoznak. Órabérük tehát mindössze harmincegy fillér volt. Es még ezt se egyedül keresték meg! Hetenként háromszor-négyszer főtt ebédet kaptak a faluból; még ha egy kis levest is, mert meleg étel nélkül végig- bími a cséplést, szinte világrekordteljesít- mény számba megy ezek között az emberek között. Az asszonynak tehát már korán reggel hozzá kellett kezdeni a főzéshez, és legalább fél tízkor elindulni, hogy délre kiérjen az ebéddel, mert itt nagy a határ: sokszor tíz-tizenöt kilométert kell gyalogolni. Mire délután hazaért, három- négy óra volt: teljesen eltelt a nap. Hát nem dolgoztak ők is, akár a férjeik, gyerekeik? Bátyámék bandája a mi házunknál gyűjtötte össze a keresetet, hogy cséplés után majd szétmérik. Az öt hét után körülbelül kétszáz mázsa gabonának kellett volna fölhalmozva lenni a kamrában és padláson. Ezzel szemben, mint a bátyám írja, csak százötven mázsát találtak szélméréskor. Hová lett a hiányzó ötven mázsa? Nem, nem lopták el, pedig tudom, hogy anyám mindig rettegett ettől. Éjszakánként aludni is alig tudott, mert félt, hogy kiássák a kamra falát és 6 „csúfságba esik". Dehát nem történt semmi baj: a hiány nem bűnös kezektől származott, hanem a munkások hozzátartozói hordták el még cséplés alatt. Átlag két-két és fél mázsát. Nem tudták megvárni a mérést, mert nem volt otthon kenyér, és nem volt egy fillér sem: el kellett adni a bizát, hogy ebédet tudjanak vinni a munkásoknak. Az első napokban egy szem se került be a kamránkba: alig várták az otthoniak, hogy jöjjön valamelyik tanyáról néhány zsák gabona, azonnal szétkapkodták. A méréskor tehát már csak papíron volt meg a 9,89 mázsa kereset, hét mázsánál többet szinte egyik se kapott zsákba közülük. De legtöbben még ezt a mennyi- séget sem állították be a kamrájukba. Bátyám írja, hogy 0 még ebből is eladott három mázsát, mert adóssága van a fűszeresnél, a cséplés alatt minden fehérnemű leszakadt róla, meg egy malacot is akar venni, mert ha télen nem tudnak hízót vágni, egész évben nem lesz módjukban húst enni, és a zsírt is dekázni kell a boltból... És nemcsak ő van így, hanem mindnyájan, akik körülötte élnek, mindnek van valami adóssága, baja és a szegény ember hová nyúlhat pénzért? A gabona a valutája. „A Cikora Jóska felesége két hét óta halálos beteg, minden keresetit fölélte a betegség, méréskor már csak két mázsát kapott zsákba” — írja a bátyám egyik szomszédunkról, „A Molnárnak szintén betegségből kifolyólag van adóssága, el köll neki adni a gabonája jó részét, és így megy ez sorba "égig, egyiknek ezért, a másiknak azért, a végin mindnyájan kenyér nélkül maradunk."1B/B ég szerencse, hogy ők végig bírták baleset és betegség nélkül a cséplést. Voltak ugyan néhányan, akik rosz- szul lettek a melegtől, meg az egyik napról a másikra változó, rosszabbnál rosz- szabb tanyai kútvizektől és ledőltek néhány órára vagy egy fél napra a kazal hősibe, dehát itt az ilyesmi nem komoly betegség. Pihen egy kicsit az illető, azután megy vissza a munkájához. A többiek addig elvégzik helyette, eszükbe se jut, hogy ezt a pár órát le kellene számítani a fizetéséből, hiszen bármelyikük kerülhet hasonló helyzetbe. És tudják, hogy mindegyikük csak a végső esetben veszi igénybe ezt a rövid kényszerpihenőt is, meri féltik a „munkásbecsületet", Ez nemcsak afféle érzelmi momentum náluk és nem virtuskodás, hanem komoly anyagi alappal bíró meggondolás, meri a nyár emberei nem érzelgősek, és aki nem bírja a munkatempót, azt a következő nyáron elejtik. „A kezem tele van törésekkel, és a lábam csupa seb” — olvasom a levélből. Mikor otthon voltam a nyáron, már akkor is sebes volt a bátyám jeeze és lába. De nemcsak az övé, hanem a legtöbbjüké. Mindig nehéz munkát végeznek, de ez mindegyiknél nehezebb: a villanyéi caf- rangosra tépi a tenyerüket, a tüskés gazokkal teli kévék fölmarják a meztelen kart, a száraz szalma kikarcolja a lábszárukat, és sömörszerű kiütéseket okoz rajta. Es az a legnagyobb baj, hogy egész nap piszokban, porban vannak, és hetenként csak egyszer, mikor szombaton hazamennek, tudnak úgy-ahogy megfürödni. Nem csoda, hogy közülük szed legtöbb áldozatot a tetanusz-mérgezés. Olyan sebekkel és kiütésekkel, amilyenekkel a városi ember rémülten szaladna orvoshoz, 6k nyugodtan dolgoznak tovább. Mit is tehetnének? Most vége a cséplésnek és van idő, hogy begyógyuljanak a sebek, mert a jövő nyárig legtöbbjüknek alig akad munkája. Igaz, hogy „Itt van a két Balogh, az egyik negyed-, a másik ötödmagával van, és nem maradt nekik csak négy mázsa búzájuk, de még ebből is el köll adni” — mondja a levél. Ezek a nagyobb, a fájóbb sebek és ezeket nem gyógyítja be az idő.
