Szolnok Megyei Néplap, 1960. augusztus (11. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-20 / 197. szám
i960 augusztus 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 AKIK MÁR NEM ISMERIK ŐKET... Vj nemzetközi irodalmi díj Kulturális mozaik | az UTÓN / könnyű homok- futó veri fel a port. A bakon libériás kocsis, az ülésen kényelmesen hátradőlve elegáns sportköpönyeges őszülő férfi, mellette csizmás, vadászkalapos, kisbajúszos ember magyaráz valamit. Az út szélén öreg zsellér legelteti a két sovány tehenet. Mellette mezítlábas, kisnadrá- gos, kopaszra nyírt fiúcska. Az öreg felfigyelt a kocsizörgésre, felugrik ültéből és rá- ripakodik a fiúcskára: — Kelj fel, gyön a méltóság«? gróf úr, meg az intéző úr! Ezzel lekapja a kalapját. A gyerek tudja, mi a kötelessége, hangos dícsértessék- kel köszön. Azok a kocsiban oda se figyelnek. Egyedül a parádés kocsis pillant oda barátságosan, de óvatosan, nehogy az úrék észrevegyék, hogy köszönt. Ez a régi országúti kép kisért az újságíró elméjében, aki — mint nyaraló kisgyerek — Csabacsüdön 30 évvel ezelőtt tanúja volt ennek a jelenetnek. * A gépkocsi befordult a Bánhalmi Állami Gazdaság udvarára. A kastélyban, Nemes gróf és Piret báró egykori kastélyában irodák sora. A faragott korlátok fa- lépcaőin ma brigád vezetők és tehenészek csizmája koppan. A kastély előtt kényelmes lakóházak, bennük sok-sok gyerek. Mindjár az első alacsony, sárga épületben öt lakás, huszonöt gyerekkel. — Nem félnek, nem álázatos- kodnak, magától értetődő természetességgel köszönnek jónapot. A kis Harkai Zsóka csodálkozó nagy szemekkel néz rám, amikor megkérdezem tőle, tudod-e, ki volt a Nemes gróf? Dehogy tudja! Hiszen még csak 6 éves. Már tízig tud számolni, ismeri az igazgatót, az agronómust, nevük hallatára mosoly jelenik meg arcán, szemmel láthatólag nem fél tőlük, nem tartja őket hatalmasságoknak. , nézzünk at I egy másik portára. A Molnár családban tíz élő gyermek vidámítja meg a szülők napjait. Valóságos orgonasípok, 2 évestől egészen a házas fiúig. Hamarjában a két középső lány ül be velem a tiszta szobába, amíg a tizenegyediket váró anya a díványra telepszik A ti zen kétéves Anna és a tizennégy év es Júlia pedig a fejüket törik. Mi is lehetett a gróf? Anna hallgat, Júlia szólal meg végre. — Az valami nagy úr volt. — Hogyan érted ezt? — Hát... gazdag volt — Az én hibám, — mondja az anyja — mert beszélek nekik arról, hogy becsüljék meg magukat, de azt nem mondtam el nekik, hogy valaha én is summáé lány voltam az uradalomban. Pedig az volt a cifra világ! bacsüdi birtok öreg zsellérjének unokája annakidején még csak nem is álmodhatott a. x. Különböző országok hat nagy könyvkiadóvállalata (egy párizsi, egy hamburgi, egy newyorki, egy barceloAntolfy István: Félhomályban Ahogy ott ülsz a kályha [mellett s a falhoz támasztod fejed, szemed lehunyva, bár nem [alszol, de... szenteled az ünnepet öledben könyv, melynek [betűit olvastad, mig fény volt elég. —- Most félhomály van a [szobádban, a kis villanyunk még nem fég... Nézlek, nézlek.., Fáradt az [arcod, s jól esik most a pihenés. Arcod, tested már lassan[lassan a félhomályba belevész, nefn szólunk... Hallgatjuk [a csendet, mely gondolatban messze [visz, s mig besötétül a szobában talán... talán már alszol is. nai és egy torinói kiadó) elhatározta, hogy évente kiosztásra kerülő, nemhivatalos nemzetközi irodalmi díjat alapít: „Könyvkiadók nemzetközi díja” címmel. A díjjal mai témájú regényt, kisregényt, vagy elbeszélést fognak jutalmazni, függetlenül attól, hogy írója milyen nemzetiségű és a mű milyen nyelven íródott. Az új Irodalmi díjnak az a célja, hogy a zsűri által kiválasztott és kitüntetett művet az egész világon népszerűsítse. A hat kiadó vállalta, hogy a díjjal Jutalmazott alkotást lefordíttatja és megjelenteti. A zürichi Arche Verlag bibliofil sorozatban adta ki Majakovszkij válogatott verselnek és cikkeinek, valamint a költő életét és alkotó munkásságát illusztráló dokumentumoknak gyűjteményét. * Néhány napig elterjedt a hír, hagy Ernest Hemingway, a kiváló amerikai író meghalt, A Stockholmból származó híresztelés szerint tudni vélték, hogy Hemingway a spanyolországi Malagában elhunyt. Közben a Nobel-díjas író Malaga közelében egy barátja birtokán egyik könyvének új kiadását rendezte sajtó alá. Hemingway kijelentette a riportereknek, hogy „nemcsak halott nem vagyok, de sohasem éreztem még ilyen kitünően magamat Kunmadaras, általános iskola. A folyosón malteros ládák, szekrények, festékszag. Cjjászületik az öreg épület és a két kis legény, akik most lépnek ki a kapun, úgy látszik, a régi iskolát nézték meg. Ók már a ragyogó új épületbe járnak. Szűcs János és Gérics Sándor osztálytársak. Gérics Sándor már többet tud a grófról, szépén elmondja, hogy az emberek, akiket dolgoztatott, napkeltétől éjszakáig robotoltak, soványak és éhesek voltak. — Nagy kastélyban élt, fényűzően. De bizony megáll a tudomány, amikor a kastélyról meg a fényűzésről faggatom az értelmes kisfiút, kastélyban még nem járt, feléjük nincs is ilyen. A fényűzést, hát azt sem igen ismeri. Igaz, a nélkülözést áem. Szűcs János meg az intézőről beszél, aki szerinte amolyan adóvégrehajtó volt a* uraknál. [másokkal \ [a beszélgettünk. De még a legtájékozot- tabb gyerek sem tudott többet néhány, esetleg iskolában hallott általánosságnál. Annál tájékozottabbak a mai életről, a gépállomásról, a szövetkezetről, a televízióról és sok minden másról, ami nekik magától értetődő és természetes, de amiről a osaPallez József; FALUSI KÖNYVTÁR URBÁN ERNŐ: C PREMIUM 3 >g vállán háromnegyed század terhe, fejét megeste a dér. Ha palántáival babrál, vagy rózsát szemez — okuláré billeg az orra nyergén. De egyébként — az evést-ivást, a mély, egyvégtében való aluvást, s főleg, ami a munkát illeti — Széli Samu bácsi még ugyancsak „aktív’1. Annyira az, hogy legutóbb, mikor a járás székhelyén standot kellett a téesznek nyitni, mert Samu bácsi kez° alatt akkorára nőttek a káposzták, mint egy-egy suszterszék, hát oklevelet és kerek ezer forint prémiumot is köpött. A pénz azóta „elváltódott”: bekecs, egy pipaforma kis kályha s egy üveg „Cg- sino-rum" lett belőle. Az oklevél azonban megvan, a lakásán őrzi Samu bácsi: egy takaros, fehér falú szobácskábán, amit vagy két esztendeje „közgyűlési határozatból kifolyó ag” az üvegház végéhez ragasztottak hozzá a kőművesek. Mondom neki, mert nála, a szobácskábán ülünk, a morgó, haragpiros vaskályha mellett: — Ez igen! —- mondom. — Ez aztán oklevél! — A! — hárítja el magától a dicséretet. — Van ebből másnak, másutt is. Csak éppen a név a differencia. — AZ is elég. Mert... gondoljon csak bele, Samu bácsi: ha van, hány kertész van, aki mint maga, hetvenöt esztendős korában kapott oklevelet? — No-no — hátrál meg, s tűnődik el erre a „hetvenkedve” is szálas, sudár derekú öreg. Mert ami igaz, az igaz. A kor, a hetvenöt esztendő egymagában sem kicsiség. Erő, tölgyfatermészet kell hozzá, hogy meg ne rokkanjon alatt a hordozója. Ami pedig a kitüntetést s a magját: a „prénium”-ot illeti... ? — Hát... mond valamit a kartárs — nyugtázza végre az elismerést Samu bácsi. Bólogat, kisujjával ügyes kis makra- pipájába kotor. No, gondolom magamban, egy kis türelem még, 8 mire „szcnyeV’, majd teli hassal füstöt bocsit c pipa, elhangzik, világot lát a nyilatkozni is, mely bükk- lanvelven: újság- és rádióriportokból ellesett frázisokkal a jelen s a múlt közötti különbséget „hozza ki” az adott esetből. A pipával nincs is baj, akkora füstöt lök, hogy egy kátrányfőző üstn k is dicséretére válna, eVenben Samu bácsi — mintha meggondolta volna magát — elkomorodik, vállat von, s rám se néz, úgy veti oda: — Egén... Mond valamit a kartárs. Csak rosszul mondja. Mer’ én má’ régebben, én kérem, má’ kilencszáztízben is kaptam préniumot. — Kitől? — A gazdám: Pungor Ákos nagyságos úr adta. — Ügy? — szontyolodok el, mert ember vagyok, esendő, biztosra vettem, kárörvendve vártam a „szabvány-nyilat- kozat”-ot, s most tessék: egyből, játszva kontráz meg ez a tapintatlan, az öntudatot még hírből sem ismerő vénség. — Ügy bizony! — mondja felülről, kitanítva, s ni: még nevet is, csak úgy remeg a szája az alatt a ritkáé, seszínii kócbajusz ilatt.-e- Aztán — nyelek egy nagyot, hogy időt nyerjek: erőt vehessek magamon — mennyi volt, huny korona az a fenenagy prémium? — Sok! Egy valóságos kis vagyon... Nem hiszi? —Nem én! — Pedig elhiheti... , Aztán véli-e, mér’ kaptam? — No, mért? — Nyomozásér’! — A — keseredek el végképp — maga csak ugrat, majmot csinál belőlem, Samu bácsi. Beszéljünk inkább másról. — No, jó! — ad kegyelmet látszólag az öreg. Tűnődik, a nnyira szívja a pipát, hogy lyuk támad a képén, majd nyájasan, szinte rokoni szeretettel kérdi: — Maga ide, erre a vidékre valósi, igaz-e? — Igaz. — Akkor biztos tudja, emlékszik még rá. mi az. hogy himpér? — Hát persze. Málna. Málnának hívják magyarul a himpért. — No jó... Hát azt tudja-e: menynyit, hány ezer forintot hoz annak a bizonyos himpérne/í a kataszteri holdja? — Azt nem. — No látja. A gazdám viszont, Pun- por Ákos, akit má’ mondtam, ü bezzeg tudta. Annyira tudta, hogy tíz, hallja? tíz teljes katasztert tétetett tele a vesz- szejével. Nekem: a kertésznek meg puskát akasztott a váltamra, hogy azt mondja: „Kertész, úgy vigyázzon rá, hogy a felesége pöndölére se jobban!” — Aztán mi lett? — Mi? — hunyorog ravaszul, szörnyen ravaszul az öreg — Az, hogy megyek én eccer, kilencszáztízben, nem sokkal Péter-Pál után, kerülöm a kertet, aztán mit találok úgy az eleje felé, mingy á’ a filagóriánál? Egy pipaszá-at...! Az a filagória. az tudja-e mi, kartárs? — Hát... olyan hüsölő. Olyan lugasféle, csak fáig is van. — Másutt, másnál. De Punggr Ákosnál nem az volt. — Hát? — Kertiház. Ablakkal, ajtóval meg aztán kulacsai. Mef ollyan egy „áldott”, házsártos felesége volt Pungornak, tudja, hogy mikor nm bírta tovább elviselni a jóságát, oda: abba a filagóriába szokott menekülni a szerencsétlen... Pipa, bor, könyv, eccóval minden megvolt ott, ami a férfiembert csak gyógyítani tudja. S bútor is, tiszta bőr, meg aztán ruhák, fehérnemű is, hogy mikor zengett az ég, hát tisztáéi* se muszájjon a kastélyba visszaóvakodni az úrnak... No, hát itt, ez előtt a filagória előtt leltem én, kar- társ, azt a bizonyos pipaszárat. Nézem, forgatom, látom, hogy meggyfa. No, de a szopókája! Hű, az fene uras, színtiszta borostyán! Sárga, hogy a pergetett méz se sárgább, aztán nem akárhogyan ■— menettel szolgál bele a szárba ... Ne- tene! — mondok. — Csak nem az úré? Azzal fordulok, nézem, hogy van-e madár a kalickában? S mit látok? Egy lyukat, kartárs, de jó nagyot, a fal tömbe ásva. No, lármát csapok én, hogy tolvaj, kirámolták a filagóriát! Az ispán csön- dérekéf futtat, Pungor káromkodik, az Isten húzkodja lábánál fogva az égbűi, én meg észreveszem, hogy nyom, úgy mondva: szekércsapa visz kifelé a kert- bül... Ispán úr! — mondok az ispánnak. — Ad-e egy lovat? „Azt minek?" Ne kérdezze, minden perc drága! Azzal föl én a lóra, kézbe a puskát, s irány egyenest, amerre a nyom: keresztül a réten, be a Rába fűzrengetegébe... Mer, akkor még nem úgy volt, tudja, hogy gát, meg töltés, meg kotrógép. Arra ment a víz, amerre akart, aztán a füzesek — megannyi sűrűfésü — Győiig kísérték a kacskaringóit. Ügy bizony, Győrig, kartárs... Az öreg elméláz, nézné a pipát, hogy mi baja, mért aludt ki, de mint a vizsla, ha nyomra lelt, most már nem hagyok neki békét: — A csapa! Mi lett a csapával? Hova vezetett, Samu bácsi? — Ja, persze! A csapa? —■ „neszü- dik’ ’az öreg, hogy az volt szóban, nem a Rába-szabályozás, — Hova máshova vezetett volna? Cigánytáborba. Én aztán rájuk a puskát: kezeket föl! Azok meg: csókolom a kezsit-lábát, csák most üzs eccser legyen irgálmás! De én nem és nem, ahogy hoztátok, vigyétek is vissza holmit, az Isten, ú majd irgalmas lesz hozzátok, ha úgy tartja a kedve. — Visszavitték? — Vissza. Az utolsó gombig. Mondta is Pungor, mikor lejelentkeztem nála, „no, kertész'’ — azt mondja — „amién ilyen idevaló emberem volt, olyan jutalmat kap, hogy holta napjáig megemlegeti”. S igaza lett. Mef ha. valami, az aztán prénium volt, kanárs! — De mégis! Mit kapott? Ne feszítsen már keresztre, Samu bácsi. — Mii? — szívja magát tele, de pukkadásig a* öreg. — Egy pipát! A szárhoz való pipát! — Micsodát? — marad tátva a szám is, amire aztán úgy elkezd kacagni az öreg, hogy a szék is recseg alatta. — Pipát! Azt, ha mondom, no! Egy kiégett, agyoncinezett zsírkő pipát. Ügy mondta Pungor, hogy „ereklye”. Hogy az ő szemében vagyonnal ér föl. Én meg, hogy köti a fenének. Ha ád tíz forintot, tartsa meg, legyen boldog az „ereklyé”- jével. — S Pungor? Belement? * — A, fukarabb volt az annál. — Hát akkor...7 Az öreg nem felel. Teszi, hogy a rágyújtás fontos neki, azzal van elfoglalva. De rázkódó válán s a nyaka vörösségén látom, hogy nevet, nevet, alig bír magával. S abban is biztos vagyok, esküt mernék rá tenni, hogy a legközelebbi disznótorban már új adomát mesél, a pesti ember esetéi, az én esetemet a „vwa minium”-mai.
