Szolnok Megyei Néplap, 1960. augusztus (11. évfolyam, 181-205. szám)

1960-08-20 / 197. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1960 augusztus 20.

DOBOZI IMRE:

ES

tét ól rEGgelig

S avval megindul Sós Antal elől, mint a zászlóhordozó, a többi meg közrefogja barátságosan Fekete elvtársat.

— De hová? — tudakolja

Feteke.

— Hát csak ide a kocsmába — szól vissza Sós Antal. — Mert azért mégis, egy pohár bor mellett jobban haladunk.

Fekete az óráját nézi, indulna már, így is éjfél lesz, mire Pestre érhet: azonban nem sértheti meg ezeket a jó embereket, fél óra nem a világ, hát jól van, igyuk meg azt a pohár bort.

Csakhogy a kocsmában, a kirendelt karcos mellé, Sós Antal mindjárt kitereget egy gyűrött irkát, melléje odatesz egy bunkóhegyű ceruzát és azt kérdezi:

— Elég jó lesz?

Fekete nem érti a dolgot.

— Hogyhogy jó lesz? Mire?

— Hát elvtárs, sürgősen hozzá kell fognunk egy tehénistállóhoz. Hát, ha az elv- társ építészmérnök... akkor most megcsinálhatnánk a tervrajzot.

Fekete kezd idegeskedni:

— Na de ne haragudja nak...

— Dehogy haragszunk! — vág közbe a kőműves. — Mondja csak nyugodtan, ha nem jó az irka! — szerzünk ívpapírt, mindent, ami kell!

FEKETE DÜHÖS. Végre is mit gondolnak ezek a gazdák? — hogy ő most, kétszáz kilométerre Pesttől, az isten háta mögött, este tízkor holt- fáradtan nekiálljon rajzolni? Hát azt hiszik ezek, hogy egy százas tehénistálló tervezési munkáját fel lehet fújni? A szavakat válogatja, hogy mit feleljen, mert nem akar gorombaságokat mondani, de azért erélyesnek kell lennie: de míg a fejét töri. és pillantása indulatosan vándorol arcról arcra, az öt paraszt oly várakozásteljesen függeszti rá a szemét, annyi reménységgel és sürgető tettvággyal, hogy nincs szíve elutasítani Őket.

—r Ez nem jó. Ivpapír kell, nem is egy... és körző, vonalzó, szögmérő... hát hogyan gondolják?

Sós a fejét vakarja:

— Persze! Ásni se lehet ásó nélkül... a mérnöknek is megvan a maga szerszámja. Nem baj, mozgás, emberek!

Hárman indulnak egyszerre haza, feltúrni az iskolás aztán mindenféle papírt meg

BERTOLD BRECHT:

(Egy olvasni szerető munkás kérdezi

m- Ki építette Thébát, hét kapujával?

I A könyvekben csak a királyok neveit találjuk.

* Talán a királyok cipeltek oda minden kődarabot?

I S a többször lerombolt Babylont

ki építette fel annyiszor? A tündökletes Lima melyik házaiban laktak a kőművesek?

S esténként hova mentek a Kínai faitól aludni a malterozók? A hatalmas Róma tele van diadalkapuval. Ki emelte? Kiken diadalmaskodtak a császárok? A nagyhírű Bizánc lakói mind palotákban aludtak?

A mondák szigetén, Atlantiszban is egyre rabszolgáikat hívták bőgve az éjben a vízbefulók.

Nagy Sándor ifjan elérte, legyőzte India földjét.

Ö egyedül?

Cézár leverte a gallokat.

És nem volt vele ott legalább a szakácsa? Spanyolországi Fülöp zokogott hajóhada pusztulásán. És más senki nem zokogott?

Második Frigyes a hétéves háború hőse. Más nem volt e háború hőse?

Ahány oldal, annyi győzelem, és annyi nagy lakoma. De kik voltak a kukták? Sose látott nagy egyéniségek — évtizedenként.

De ki fizette a költségeiket?

Ahány az adat, annyi a kérdés.

(Végh György fordítása)

szerszámot, hogy öt Istállót is meg lehetne rajzolni velük.

Fekete mit tegyen, nekidűl a munkának. Éhes is, a gyomra nagyokat kordul» a karcos bor pedig marja, mintha lúgkövet szopogatott volna: számol, rajzol, haraggal és sebesen, hogy mentői előbb végezzen.

OLYKOR-OLYKOR felnéz, a szemét pihenteti. S ilyenkor azt látja, hogy a kocsmában mind többen vannak. A szétszéledt hallgatóság összeverődik lassan, mintha toborzó lenne a kocsmában, pedig senki sem hívta őket. Állnak a parasztok mozdulatlan csendben, cigarettáznak, a fejük felett vágni lehet a füstöt, s a papírokkal teleszórt asztalra bámul mind, mintha valami varázslat történne azon az asztalon.

Hajnalodik, mire Fekete lecsapja a ceruzát.

— Kész — mondja és a szemét dörzsöli.

Valaki egy demizson bort tesz az asztalra. Megint másik egy jó hosszú szál kolbászt, kenyeret. Feketének, különös módon, most eszébe se' jut szabadkozni. Kettétöri a kolbászt, egyik felébe beleharap.

— A másik fele a sofőré — mondja magyarázólag. — ö is megdolgozott érte, idáig virrasztóit.

Aztán nem tudja megállni, hogy maliciózusan meg ne jegyezze:

A szónoklat akár el is maradhatott volna ... Mi? Maguknak csak ez kellett, mi?

Sós Antal olyan frissen felel, mintha átaludta volna az egész éjszakát,

— Na, nem,.; Az is jó. Egy jó beszéd, mindig jó. De ez: hát ez nagyon jó... És ha meg nem sértjük elvtárs: ezután ne kerüljön el bennünket. Mert ezután, ha Má- téházára jön egy kicsit hazajön.

Fekete olyan holtfáradt» hogy legszívesebben hanyatt feküdne a kocsiban. Mégsem tud aludni. Ahogy a hajnali derengésben kétfelől elmaradnak a kis falu házai, odaszól a sofőrnek:

— Majd a körmükre nézünk, hogyan húzzák fel azt az istállót. Mert ha nekem elfuserálják... nem is tudom, mit csinálok velük.

A sofőr nevet.

— Ezek? Ahogy én látfam őket, nem fuserálnak el semmit.

Thomas McGrath:*

Három angyal meglátja, mint halad a szocializmus

És az elsőnek derekáról pénzeszsák lógott s összekulcsolta

kezét.

Kelet-Európa fölött feljajdult Sorsom betelt, nincs vigasz. Ki a földön jó bankár voltam, megállapítom, így igaz: Nem kér kamatos kölcsönt s nem szorul ránk az a sok

koldús szemét.

Es a második angyal, mesterségére nézve katona, ígyen

beszélt:

Jézus! ki hinné el a kaszárnyában, ha elmondanám a

fiúknak,

Nincs itt úr katonák közt és nincs fájdalmasabb élmény

már,

Hogy lent, Keleten, a poloska sem lenne Julius Cézár. ,

És a harmadik angyal, csíkos szárnyú, fején urasági

kocsissipka,

Morogva szólt: Lemállt rólam a hús, a mennybe estem,

S a dolgozók lent már megértésben és szeretetben Sínek, én meg az ítélet napjáig itt körözhetek Elhagyatva.

(Keszthelyi Zoltán (ordítása)

• Th. Maca rath haladd amerikai költő.

0£

Galina Nyikolajeva:

9C LeÁNyKÉRES

Czerjozsa kikísérte Dasát a kiskapun,

— Üljünk le!

Dasa engedelmesen leült a hólepte padra.

Nyögtek a szélben a fák, nyögött a kiskapu, valahol vas csikorgott-nyikorgott: bizonyára leszakadt egy esőcsatorna és himbálódzva a falnak ütődött. Kettesben voltak a széljárta, néptelen utcán,

— Jól leszidtak az öregek,

és igazuk volt! — moni*a Szerjozsa, mintha hangosan gondolkoznék. — Persze, fel- berzenkedett bennem az önérzet. — Szinte mentegetőzött Dasa előtt. — Mert hisz nem a pénzről van szó! Ha kell az államnak, magamtól is odaadom! Ha kell, én kenyéren is megélek vígan. Hanem tudod, mi bosszant? Van egy törvény a mi társadalmunkban: „Mindenkinek munkája szerint". Hát az én munkám a legrosszabb az egész műhelyben? Megaláztak! És miben aláztak meg? Én tanulok a technikumban is, futballozok is, előadásokat is tartok. Szidhatnak, ahogy akarnak: rossz tanuló, rossz előadó, mihaszna kapus vagyok! De ezen az egy ponton ne bántsanak• Hisz annyi boldog örömet öntöttem a munkámba! Nem

* Részlet Galina Nyikola- íeva ítközben című regényéből.

is magammal törődtem én, hanem a műhellyel. Hát ezen o ponton ne bántsanak!

Akkorát rántott a fején, hogy hátra vetődött a gallérja, és kilátszott vékony nyaka.

— Már megint a magamét hajtom. Belém akadt a horog, nem tudom kiakasztani. Abba akartam hagyni az újítást. De belül csak piszkál, piszkál és piszkál valami... Nagy fába vágtuk a fejszénket Szinyenykijjel, hogy ugyanúgy, mint a motorműhely, mi is a háromszorosára szöktessük fel a termelékenységet! Nem százöt százalékra, nem is száz- huszonötre, hanem kerek háromszázra!

Dasa csak hallgatta, és az éjszaka sötétjén, a homályosan kavargó havon ktresztül parkodott belenézni Szerjozsa arcába, iparkodott beléhatol- ni jelenébe és jövőjébe.

„Hát ilyen is maradsz te! — gondolta. — Heves vérű, ideges. Ha a fődolgot érintik, mindenről megfeledkezel. Rólam is meg fogsz feledkezni, ahogy megfeledkeztél ebben a hónapban a kokillád miatt. És ha más valakit szeretnél meg, a mun- ■ kád miatt sok-sok napra őt is elfelejtenéd. Te már csak ilyen vagy. És neked olyan munkál van, amely miatt el is lehet felejteni akárkit. De hát, hogy a!ka,~—diám én hozzád, ilyen férfihoz ?"Szerjozsa nemezcsizmában volt. Dasa, hogy csinos legyen, felvette Vera gumicsizmáját, a lába már úgy fázott, hogy szaggatást érzett, de ő még moccanni sem mert, nehogy félbeszakítsa Szerjozsa gondolatait. „Azt akarom, hogy az én gondolatom egy legyen az övével. De vajon lehet-e ez, ha nem értem meg, hogyan keletkeznek, áradnak benne a gondolatok. Vidámnak láttam, ismertem, és most, lám, minden csak úgy forr benne."

— Csupa haszon nekünk ez a mai nap — folytatta Szerjozsa. — Gurov meg Valgan ellenségei a mi tervünknek. Az ellenség pedig olyan, akár a csiszolópapír megtisztítja a gondolatot!

17 Igondolkozott, egy ágacs- kával gépiesen rajzolni kezdett a hóban. Dasa ismerte ezt a szokását, hogy tűnődve rajzolgat valamit.

— Mit rajzoltál a hóba?

Szerjozsa felnevetett.

— Ö, Dasunyka! Támadt még egy ötletem. Hej, ha sikerülne! — csendült meg a régi Szerjozsa hangja. — Ke- rámiaszerszámkést kellene csinálni. Érted? — Megfordult, kabátja még jobban kinyílt a mellén. Dasa össze akarta húzni, de restellte, Szerjozsa men nem vette észre. — A kerámiakés jól vágja az acélt is. A kerámiaszerszám nem olcsó, de tarAzazhogy mégsem botorkál ki mind. Egy kis csapat, vagy öt ember, nagy fővakarások közepette tanakodik a sarokban, aztán odavonul az előadói asztalhoz.

— Sós Antal vagyok, az új szövetkezet elnöke — mutatkozik be a vezérük, egy deresedé fejű, zömök gazda

— Örvendek — mondja Fekete elvtárs, és lekezel a többivel is, annak rendje- módja szerint.

A parasztok is örvendenek barátságosan nézegetik a központi elvtársat

— Hát, hát... — mondja Sós Antal és hunyorít a bal szemével, mintha jelezni kívánná- hogy idáig szerencsésen eljutottak.

— Bizony, bizony — teszi hozzá a helybeli kőműves immár mint a közösbeli építőbrigád főnöke.

FEKETE ELVTÁRS mindebből szíves elismerést vél

IrWr

kiolvasni, az ő szépen síké rült szónoklata iránt. Igyek szünk, elvtársak — mondj: szerényen, mintegy elébi vágva a további dicséretek nek, — megtesszük, ami tő lünk telik.

— Ez az, hogy igyekszünk — kap a szón Sós Antal.

— Evégből, ha meg nen sértjük a központi elvtársat tessék már mondani, mi : rendes mestersége?

Fekete elvtárs elbámul a kérdésem. Hogyhogy... hál az nem rendes mesterség, hogy ő itt van és szónokol? Na de mindegy, ha a máté- háziak kíváncsi emberek, megfelel ő nekik szívesen.

— Minisztériumi osztályvezető vagyok — mondja.

Sós Antal elismerőleg bólint:

— Az igen. Az szép.

A kőműves azonban nem hagyja ennyiben a dolgot.

— Tehát... ez a hivatala t tisztelt központi elvtársnak. Na. de hát, valami tanull mestersége nincsen?

— Hogyne volna — felel: Fekete elvtárs. — Építész- mérnök vagyok.

Ez aztán, mintha varázsszó volna, felderíti nagyon í parasztokat, összenéznek, elmosolyodnak, egymás vállál veregetik, mintha valami kö- i zös nagy nyereségen orvén- I deznének.

— Mondtam én! — szó ; vidáman a kőműves — tud- ; tam én!

— Mit? — kérdi Fekete.

A kőműves cigarettát kínál körbe és magyaráz:

— Hát, hogy az elvtással jól járunk. Mondtam én, hogy mostanában már olyan elv- társak jönnek ki hozzáns. akik többet tudnak miná- lunk.

Sós Antal eképpen egészíti ki a magyarázatot:

— Mert hát, ne tessék haragudni. mi aszerint nézzük az elvtársakat, hogy ki hogyan tud segíteni rajtunk. Mert ugye. ha már ráadtuk a fejünket a szocializmusra, hát ne csak beszéljünk róla. Csináljuk is.

Feketének nincs érkezése, hogy eltűnődjék a mondottakon. mert valaki kiadja a jelszót— Hát akkor gyerünk!

szeme sarkából örvendve látja, hogy a sok derék paraszt nemcsak hallgatja őt, hanem együtt lélekzik, él, mozdul az ő szavával. Mikor például azt mondja, hogy a kis magánbirtokhoz láncolt paraszt sehogy sem birt feljebb emelkedni: akkor a sok gazda mind odabámul a padlóra, mintha tulajdon magát látná láncosán mászkálni az anyaföldön. Amikor pedig Fekete elvtárs fennszóval hirdeti, hogy az összefogás szárnyakat ád a parasztnak: akkor az emberek a meny- nyezetre meresztik a szemüket, mintha már valóságosan ott fent repkedne Mátéháza érett korú lakossága, csizmásán, bekecsesen.

GYÖNYÖRŰ BESZÉD EZ, bizony» nem minden nap ilyet ebben a kis faluban. Olyan akkurátusán benne van minden rossz, amit a kis- birtokokról tudnia kell és

j\j\ fX,

f lí/w

t 4-—-—^

minden jó, amit a szövetkezetről tudni illő, hogy ha ezek a parasztok még nem álltak volna be a közösbe, ettől a beszédtől okvetlen beállnak. Ámbár, lehet, hogy most mégegyszer be fognak állani, olyan daliásra nőtt bennük az öntudat.

Nem is merik kérdéseikkel zaklatni a szónokot. Mindenféle gondjuk van a derék atyafiaknak, istállót kellene építeni, gépeket szerezni, jó- ravaló mezőgazdászt kérni a f elsőbbségtől: no de hát egy ilyen költői szárnyalású beszéd után nincs helye a parlagi faggatózásnak.

Van a parasztnak ízlése, illemtudása! — amikor ragyogó kilátásokról és csillogó perspektíváról szólanak előtte, hát akkor nem vesz a szájára földhözragadt kérdéseket: hogy például a kiselejtezett teheneket a vágóhídra hajtsa-e, vagy dunsztos üvegbe rakja el besavanyítva. a következő télre.

Tehát nincs egy fia hozzászólás sem. A diadalmas szónok maga marad a porondon. A parasztok nyájasan és át- szellemülten bámulnak rá kis ideig, aztán fölszedelőzköd- nek, és elandalogva kibotorkálnak a teremből.

ELÜL A CSIZMÁK csoszogása, a székek recsegése, immár elhelyezkedett a nagyterembe begyült sokaság. Füst göndörödik felfelé, ami azt jelenti, hogy a dohányosok rágyújtottak, tehát készen vannak az ige befogadására.

Fekete elvtárs szembenéz a figyelő, szót váró, élénk tekintetű parasztokkal. Nagyon készséges szívű, nagyon buzgó elméjű ember Fekete elvtárs, majdhogy ki nem gyűl örömében, ha jól mennek a dolgok: és most igazán jól mennek, jobban nem is mehetnének, hiszen érik az eszme vetése, a rengeteg paraszt kedvvel seregük befelé a szövetkezetbe. Lám, ez a kis falu is, ez a Mátéháza, szinte a paraszti maradiság- nak egy végvára volt még tegnap: mára pedig, mintha lakóit hirtelen megihlette volna a korszellem, szocialista faluvá lett, egyik szélső házától a másikig.

Nem kicsiség ez. kérem!

Fekete elvtárs alig várja, hogy belefoghasson a mondókájába. Mikor aztán az elnöklő helybeli párttitkár bejelenti, hogy most Fekete Zoltán központi kiküldött elvtárs emelkedik szólásra: hát ő csakugyan emelkedik, de nem is csak a termetével, hanem a lelkesült hangjával, fölfelé iramlő gondolataival, ormokra hágó kedvével, egész lényéveL

Kiereszti a hangját szépen, hogy a parasztok elismerőleg néznek össze. Ez igen, ez aztán hang, ez nem susogás. Ebből érthet a magyar ember, aki még nagyot hall, az is. Csutak Péter a pipát ki is veszi a agájából, hogy jobban tudjon gyönyörködni a központi elvtárs hangjában.

— De szép erősen mondial — ámuldozik Galambos Mári néni. aki vénségére azért iparodott be a közösbe, hogy legalább a nyugdíjnak a farkát elcsíphesse. — Istenem, ha a papunknak ilyen ió beszéde volna! De hát a lelkem, még mikor fiatal volt. akkor is csendes volt...

Mari néni megjegyzéséből mncorgás és némi felekezeti villongás keletkezik. A jelenlévő kálvinisták gúnyosan nevetgélnek a szájuk elé tartott kalapjukba, hogy lám, a plébánosnak még csak valamire való hangja sincs. Ellenben a katolikusok harciasán és oktatólag néznek körül. mivel szerintük nem attól jó a pap, hogy ordítva mondja-e a textust.

Hanem ez csak kurta közjáték. A hallgatóság rendesen figyel, hagyja magát odább s odább ragadni a szónoklat áradásától. Mert szép a szép szó, ha zengése, tüze, olyan a magyar léleknek, mint a bor a testnek, széjjelárad benne forrón, szinte lobbot vet. Fekete elvtárs a