Szolnok Megyei Néplap, 1960. május (11. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-01 / 102. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1960. május 1.

Zun Nun Ajjub:'-f

Vita a Nagy Uralkodó

és a szegény költő között

1 .is trónon ü't a Nagy Ural- k.^ó. Gőgje nem ismert határt. A hatalom elvette eszét. Ám büszkeségét nem felülről kapta, hanem alulról, a trónt jelképező fás: ékből. Ez a szék pedig három-négy dirhembe se került.

A Na—- Uralkodó és hű alattvalói máris azt állítják, hogy ebben a székben kiapadhatatlan földöntúli erő rejlik. V lóban, ezeknek az embereknek értékét egy szék határozza meg csupán.

őfelsége nem volt tudós, de azzá lett, nem volt költő, de azzá lett, nem volt filozófus, de az is lett — mihelyt csak a trónra került. Nem uo" semmi, de hatalmas lett, amikor elfoglalta trónját. Pa- rancs-lhatott, U.Ihatott, adhatott, vehetett, gazdaggá vagy szegénnyé tehette az embert. Zsákkor elhatár-zta, hogy királyhoz műtőképp cselekszik: c-. ország né~e rettegjen előtte.

Kívánsága támadt trónján, hogy a halhatatlan emberek közi emelkedjék. Menvaran- csolta, hogy v ■•vét sajtó zengje, életet könyvekben dicsőítsék. Elrendelte, hogy alattvalói az enged -lmess’g és alázatosság komédiáját játsz- szák elő. z. Azok meg is tet- 7 rész’-t mert téltek tőle, részint, mert jutalmat rei,.éltek. Magi.k köz"., azonban szidták egymást gvávaságn- kért és megfogadták, erejükhöz mérten ' osszút állnak a zsarnokon. Kacagtak ostobaságán, széliében beszéltek hitványságáról, esztelen tetteiről.

Egyszer egyik alattvalója, aki fölöttébb gyűlölte, megakarta leckéztetni. Így szólt h o tzá:

— Országodban él egy költő. Nevét karavánok zengik. Eladd dicsőítse verseiben nevedet, ahogy a nxry költők ♦eszik minden időben.

Kisimultak a ráncok a Nagy Uralkodó homlokán és Őfelsége imigyen szólott:

— Hány palotája van ennek a költőnek, akiről te beszélsz nekem?

És felelte az:

—■ Nincs annak egy púd földje sem. ahol megáshatná sírját, ha elviszi a halál.

És kérdezte a Nagy Uralkodó:

— Mennyi aranya van?

És felelte az alattvaló:

— Ha többje lenne, mint amennyire szüksége van, mind a szegényeknek adná.

És kérdezte még a Nagy Uralkodó:

— Mennyibe kerülnek verskötetei.

És felelte a másik:

— Nem aranyért adja verseit. Barátainak ingyen osztogatja, de ellenségeinek nem juttat belőle.

És akkor azt mondta a Nagy Uralkodó:

— Vezessétek hozzám, hadd lássuk, mit mond nekünk dicsőítésünkre.

A kitűzött időben ott állt a költő a Nagy Uralkodó előtt. Ruhája rongyos volt, arca ráncbarázdált, ajkán mosoly fénylett. És kérdezte a Nagy Uralkodó:

— Te vagy hát az a nagy költő, akiről a nép ajka zeng és akinek dicsőségét karavánok hirdetik.

A költő nyugodtan felelt:

— Költő vagyok, uram, de nem csodalény. Ha a nép beszél rólam, ő tudja, miért.

És kérdezte a nagyúr:

— Megörökitenéd-e nevemet versekben?

Felelte a költő:

— Igen, de előbb a jutalmat szeretném megkapni.

Szólt az úr:

A legpompásabb ruhába öltöztetlek, a legjobb ételeket hordatom eléd, zsebeidet arannyal töltöm, kezedbe hatalmat adok, s az emberek reszketni fognak tőled.

Felelte a költő:

— Ügy beszélsz uram, mint a gyermek. A ruhám nekem nagyon jó, hisz könnyű és nem takarja el se fogyatékosságaimat, se érdemeimet. De miért is rejteném őket véka alá? Hadd lássa mindenki. Ami az eledelemet illeti, nekem az elég. Nem szeretem zsíros ételekkel elrontani a gyomromat. Na és az arany? Mi hasznom van belőle, ha teli rakom zsebeimet ezzel a súlyos érccel? Ha már meg kell tömnöm zsebemet, hát megtörnöm kővel: hisz a kő

— Ó, te, élő bálvány, ó, te, megkövese ett elme, ó, te, vasból vert szív, te, aki gyengéid vagy a kőnél — hát nem látod, hogv a darab ércet és fát előbb a mester keze mí- veli, íg trónt farag belőle? És ez az emberi kéz által kéett trón teljesen birtokába ve*te testedet, s^vj^zt, eszedet. Kiölt belőled minden em jerit. Az okosok kinevet- 7. k, a bölcsek szánnak, a költők megvetnek. íme ez a jutalom, ami ms érdemelsz. N~ : tudom, l.l n Utóbb rá nálad. Halld reggel és este, talán megbánod, a.nit öröíc- sénül kandal a tróntól...

Haragra l-bbant a Nagy Uralkodó. Őrt Uott, acsargott, fenyegetőzött. Hivatta tanács sát és megparancsolta, vesse a költőt börtönbe. A költő elnevette magát és így szólt:

— Én az igazság részecskéje ve -tok, mindenütt jól érMegölelte a költő és így szólt: :

— Én itt élek majd testve- < reimmel, s te is itt leszel köz- tünk. De ismertess meg elébb ' börtöntársaimmal, akikkel együtt életemet fogom veze- ; kelni...

Odahívták az első foglyot és a költő megkérdezte tőle, ' mi bánt követett el. Felelt pedig a fogoly:

— Nővérem megcsalta fér- i

jét és én megöltem, mert így $ kívánják törzsünk szokásai. ♦ Meg kellett tennem, különben ♦ a család kiközösített volna és ♦ az emberek között nem lett ♦ volna maradásom. A szégyen * nemzedékről nemzedékre • száll. J

Es mondd neki a költő: J

Szerencsétlen áldozat vagy. * Igazság szerint törzsedet ké- « ne börtönbe ültetni, téged * pedig hagyni szabadon.

Odavezették a második éli- ♦ téltet, s a költő attól is meg- * kérdezte, mi a bűne. És fe- í lelte az: «

— Elzüllőtt családból szü- ! lettem. Rokonaim vérontással, gyilkossággal, lopással büszkélkedtek. Tőrüket vér festette vörösre. Könnyelmű, büszke emberré nőttem. Csak egy volt fontos előttem: hogy minél magasabbra nőjek barátaim és vetélytársaim előtt. Es öltem, emberéletet hoztam áldozatul büszkeségemért.

Mosolygott a költő és imigyen válaszolt:

— Igazságosabb lett volna, ha annak az úrnak a helyére ültetnek, aki börtönbe küldött téged, mert az is vérszomjas. Gyáva kutya, folyton fenyegetőzik, de képtelen szava szerint cselekedni. Te viszont többet teszel, mint beszélsz. A vérontók ura, nagy vezére vagy.

Odalépett a költőhöz a harmadik és a költő őt is megkérdezte. E s az elmondta, hogy majdnem éhenhalt, egy lepényt lopott, s hogy sokáig járt munka után de hasztalanul...

A költő szánakozva szólott:

Ó, szegény barátom. Hát nem hallottál rólam? Mért nem jöttél hozzám, megosztottam volna veled azt, amim van.

A rab elnevette magát, mondván:

— Hisz te nem tarthatsz el egész életemben, itt . ptdig mindennap etetnek. És te most az én vendégem lettél, nem pedig én a tiéd.

Utoljára egy másik lépett oda, s a költő tőle is megkérdezte, miért ítélték el. A rab szónoki hangon rálcezdte:

— Azt mondtam, hogy Allah nem az emberek munkája szerint osztotta szét a kenyeret. Keveseknek arany- és ezüstruhákat ad, millióktól pedig a kenyeret elveszi: megjutalmazza a gyávákat és árulókat, hősnek és győzőknek, koszorúzva őket, azok pedig, akik a csatamezőkön estek el, rásüti a bűnösök és árulók bélyegét.

És mondta neki a költő:

— Ne káromold Allaht. Mindez a sátán műve. Te nem tudod, hogy nem Allahnak hajtanak térdet az emberek, hanem az ördögnek, önmagákon állnak bosszút, saját fogukkal tépik eleven húsukat.

A vita véget ért, s a költő látta, hogy a legcsodálatosabb helyre került, hű barátok közé. És a börtön falai között álmodozni kezdett egy olyan szép életről, amilyent nem talált meg szabadsága idején.

És ekkor tőle kérdezték meg, mit követett el, hogy börtönbe került. És ö szólott:

— Talán engem igazságosabb büntetés ért, mint titeket. Szét akartam verni a bálványokat és ezek a bálványok életfogytiglani börtönre ítéltek. Talán az egyetlen jó dolog volt, amit cselekedtem. Allahra esküszöm!

V árady László fordítása.

• Zuu Nun Ajjub a legnevesebb iraki elbeszélő. Eredeti müvein kívül — legismertebb Ibrahim doktor c. regénye — számos fordítása jelent meg. Ö fordította arabra Gorkij: Anya című regényét. Leghíresebb no- velláskötete „Áldozatok” címmel jelent meg.

és az arany egy és ugyanaz, egyformán súlyos a zsebnek. Erőre sincs szükségem. Sok van az nekem, de nem abból, amiről te beszélsz, uram. Az én erőmben bíznak az emberek, nem pedig félnek... Ez az egész.

Meghökkent a Nagy Uralkodó. Eddig még senki se beszélt így vele. így szólott:

— Mondd, hát mit akarsz?

És felelte a költő:

— Semmit sem akarok abból, amit adni akarsz nekem. Mondd, hány nyomorultat védelmeztél, hány igazságot juttattál diadalra, hány gonosztevőt tettél ártalmatlanná, hány hitványságot semmisítettél meg? Sorold el" érdemeidet. így fizetsz meg az' t a csodálatos költeményért, amelyben dicsőíteni foglak.

Felelte a király:

— Én a nagyság és hatalom varázsvesszejét tartom kezemben. Uralmam rémülettel tölti élt az embereket, parancsomtól mindenki reszket. Egy Ic- intésemre letaszíthatok vagy fölemelhetek akárkit. Mindenki akaratom szerint eszik, iszik, öltözködik. lélegzik, dolgozik, gondolkodik. Kővé vagy bottá változtatom az embereket. És összegyiijthetek egy kupacba onyit, amennyi nekem tetszik és összetörhetem hatalmassá - n emlékműve előtt. És akkor a győzelem ,s dicsőség h' :n: fog zengeni körülö*t' .7.

Büszkén elmosolyodott a költő és szánakozva szólott:

zem magam. Társam bárki leh't, a börtön csodálatos sétahely nekem. Gyönyörű vár, találok ott barátokat is, testvéreket is. Te pedig, ó, szék ra ja, te már bezártad magad a leo' -ebb, legszűkebb börtönbe, ahol kívüled senki sincs, akinek bánatodat kiönthetnéd...

És a költő elindult a tanácsos kíséretében, nevetve a Nagy Uralkodó ítéletén, ragyogó éleselméjűségével kápráztatva el társát. És a tanácsos egyszerre szánni kezdte a bölcs költőt. Átkozta az ostoba zsarnokot és kívánta, bár nyílna meg a föld alatta és nyelné el trónostól.

És a tanácsos a költő barátja lett.

Az őr a börtönbe vezette. A költő zúgolódás nélkül, nyugodtan, mosolyogva haladt az oldalán, mintha ünnepre készülne, elcsodálkozott az őr és tisztelet fogta el az iránt az ember iránt, aki olyan sokat tud és annyi mepvróbáltatást átvészelt. És az őr a költő barátja lett.

A költő a 1örtönparancsnok elé került, aki tehetségének bámulója volt és mindig szeretett hallani róla. Mellére szorította, mondván:

— Veled leszek reggeltől estig, barátom, hogy verseid gyöngyei felvidámítsák szivemet és beragyogják elmémet. Nagy áldás vagy te nekem. Csak attól félek barátom, hogy én is rab leszek: hái elmehetek mellőled?

| TAVASZI |

1 ueűs-ek g

Simon Lajos:

Fűrész muzsikál, csattog a balta,

az erdőt zaj veri fel, a vadak riadtan inainak.

Fiatal nyárfa zuhan, dong a föld is alatta, négyen viszik egy ablak alá legényes diadalnak.

Koronáján, hol zöldéi a barka

szalagot rángat a szél, mire pirosán ébred a reggel, mézeskalács-szív díszeleg, tükör is rajta, s mellette innivaló, jófajta ó-bor egy nagy üveggel.

Hajnalban örömmel ébred a lány.

Színes madarak csiripelnek. Micsoda gyönyörű kardal! Ablakot tár a leány, s hogy díszes fára talál, versenyt repülne a széllel, vagy az aranyos madarakkal.

Victor Hugo:

Meztélláb volt a lány

Meztélláb volt a lány és a feje födetlen, úgy ült a bókoló nádak közt csendesen; tündérlányt látok, azt hitiem, hogy arra mentem, s szóltam: Eljössz-e, mondd, a mezőkre velem?

Rámnézett, azzal a pillantással, ahogy csak a szépség néz, ha más oltalma nem maradt; s szóltam; A szerelem ideje ez a hónap, nem sétálnál velem a sűrű fák alatt?

Beletörülte a lábát a part füvébe; aztán másodszor is rámnézett, s valami ábrándos fény szökött a bolondos szemébe.

Ó, hogy daloltak az erdő madarai!

A partokat a hab hogy simogatta halkan!

Láttam, hogy jön felém a nyurga nádon át a szép, boldog leány, vadócan és riadtan, haja szemébe hull, s elfödi mosolyát.

(Rónay György fordítása)

József Attila:

JHikan az ueedtt átment a kedaes

Mikor az uccán átment a kedves, galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett, édes bokája derengve fénylett.

Mikor a válla picikét rándult, egy kis fiúcska utána bámult.

Lebegve lépett — már gyűlt a villany s kedvükre nézték, csodálták vígan.

És ránevettek, senkise bánta, hogy ő a szívem gyökere-ága.

Akit ringattam vigyázva, ölben, óh, hogy aggódtam — elveszik tőlem!

De hegyes kedvük szívemre rászállt, letörte ott az irigy virágszált.

És ment a kedves szépen, derűsen, karcsú szél hajlott utána húsén!

«^WVWVWVWWWWVWVt/li/Ví^AA^UWWVWWVWWWV»

Sárközi György:

\

Virágok kö/iil visz a vonat

Virágok közül visz a vonat, szagos füvek közül:

Mint falurosszára a pandúrok, úgy néztek rám ismerve

s idegenü

Vöröspofájú, dühös pipacs, sarkantyús szarkaláb, Szuronyos bogáncs és nyakig begombolkozott borvirág Kísértek néma megvetéssel utamon — s összeszorult Szívemben, mint vadrózsabokor pirkadt föl édesen a múlt Itt jártunk együtt, nyakad arany pihéit itt borzolta szám A hátizsákot itt bontottuk ki Isten asztalán,

Egymás karján itt szundítottunk — s tojáshéj, zsíros papiros, Pipacs, szarkaláb, borvirág mind mosolygott, hogy mily

csinos

A kedvesem s egy bókoló bokor ága fölémhajolt,

És csiklandozva megdicsért... Május szerelem hónapja volt! De most, hogy rosszkedvűn s egyedül tiportam a füvet. Elfordították a régi barátok tőlem kis szívüket,

Az ég is haragosvörös lett, mint egy égő mező,

S könnyeit könnyeimhez keverte a szemező eső.

************************************************************