Szolnok Megyei Néplap, 1960. április (11. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-24 / 96. szám
e SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1960. „április. 24. Ungi Nagy István: Ha majd találkozunk Higgyetek nekem: találkozunk egyszer, mert összenőnek a szakadékok, S vörös szegfűkkel ujjain’; között átlábalunk az óceánokon, gyülekezünk majd az utcákon, a tereken, a házak között és nevetünk. Otthon felejtjük mind a szitkainkat, boldogan hozzuk lelkűnkben mi szép: emléket, álmot, vágyakozást és napsugarat. Összeborulunk; egymás bőre színét szépnek ítéljük, s szót sem ejtünk arról, hogy a fegyverek: ágyúk és tankok ■ tigristorokkal ásítoztak ránk, s hogy a gyűlölet vasából kardot kovácsolt közénk. Higgyetek nekem: együtt érezzük majd Afrika s a Nagy-Alföld szagát, fülünkbe csendül Ázsia zenéje, halljuk Tokió zsongó dallamát s ölelkezünk. Megropogtatjuk egymás csontjait, férfimód nyúlnak értünk a kezek, nem soroljuk, hogy ek kor, meg ekkor szívünk és lelkünk miben vétkezett. Piros virágok fakadnak akkor elvékonyult újjaink begyén, míg dalolunk, hogy mit, még nem tudom, ezernyi nyelven csendül az ének, * csak kacagunk önfeledt-vidáman, mert mindannyian boldogok leszünk. SZERKESZTŐI ÜZENETEK Ambrus Erzsébet, Tisza- derzs: A Kakasnak írott kedves húsvéti levelét köszönjük. Sajnos, mire megjelenhetne, már erősen túlhaladtuk husvétot. A kis köszöntő versikéket eltettük a következő husvétra. Tajta Miklós, Tiszaszöllös: Az óvodai munkáról írott cikket megkaptuk. Köszönjük. Azonban az újság csak esemény anyagot használhat A március 10-én lezajlott esemény leírását legalább másnap postára kell adni, hogy az lapunkban mint aktuális anyag megjelenhessen. Serföző János, Kunmadaras: Értékes pedagógiai tanulmánya terjedelme miatt sajnos, nem jöhet számításba. Több mint egy ujságol- dalt foglalna el. Rövid, színes cikkeket szívesen közlünk, Életem egyik legnagyobb felfedezését 7 esztendős koromban tettem. S aki ehhez Boníak-OBÓ szárnyaké hozzásegített nem volt más, mint Cimbora. Hogy „ki" is volt tulajdonképpen Cimbora? Öh, hát nagyapám Remény nevű lovának kis- csikója, aki bennem tisztelhette boldog keresztmamáját. Én adtam ugyanis neki, a szerintem épp ráillő nevet és ebből kifolyólag napi kockacukor zsákmányom felét. Tudniillik ő is, én is imádtuk a cukrot, s én ennek érVáczi Irén: dekében naponta hadjáratot indítottam a konyhakredenc ellen és mivel rendszerint én győztem, hadisarc gyanánt alaposan megdézsmáltam a cukortartó készletét. Igaz, A Szolnoki Galéria anyagából Borbereki Kovács Zoltán: Madách-emlékmtL Cimbora hogy néha rajtavesztettem a vállalkozáson és ilyenkor cukor helyett csak néhány nagyanyai nyaklevest sikerült szereznem. Ez azonban egyáltalán nem csappantotta, sőt növelte harci kedvemet és zsákmányvágyamat. Cimbora a hozzá való határtalan jóindulatomat azzal hálálta meg, hogy mindig kész volt velem hancúrozni, amikor csak nekem kedvem szottyant hozzá. No, de ebből még mit sem sejthető,, hogyan is tehet szert egy 7 éves pajkos, csintalan kislány egy együgyű virgonc kiscsikó segítségével egy komoly felfedezésre. Pedig szert tett rá. ’Történt ugyanis egy szép verőfényes nyári reggelen, hogy édesapám munkában volt, anyám és nagyapám a rábéi malomba mentek őrölteim, Nagyi (tudvalevőleg a nagyanyám) a szomszédba ment át valami eltévelyedett lúd dolgában pörlekedmi Lina nénivel. Egyedül maradtam otthon és nagyon-nagyon unatkoztam. Próbáltam ugyan valami jó szórakoztató dolgot kitalálni, de akármihez fogtam, semmi sem érdekelt. Mindenre ráuntam már. Nem is igen voltam hozzászokva az egyedülléthez. Lementem a kertbe és kihasználva nagyanyám távollétét, jó sok szamócát ettem, úgy, hogy mikor maszatos tenyeremet fehér kötényemhez kentem, az csupa lilafoltos lett tőle. Ám ez is unalmassá vált. Végül támadt egy jó ötletem. Nagy üggyel-bajjal sikerült félretolnom az istálló ajtaján a reteszt és kiszabadítottam az itthon hagyott Cimborát. A bolondos csikó szabadulásának örömére farkát zászlóként lobogtatva, csillagos homlokát földre- sunyva, fel-felhorkantva száguldozott körülöttem. Bementem az istállóba, s leakasztva a szögről a szép új szijostort, Cimbora után eredtem. Kacagva rá-rásuj- tottam, ő pedig futott nyihog- va. Ám mind kisebb körbe. Szája tajtékos volt, orrlikai kitágultak, farkát lelógatta, nagyokat fújt. Látszott, hogy kimerült már. Nekem azonban nagyon tetszett a játék, nem alkartám abbahagyni, s egyre hajszoltam. Éppen ismét rá akartam vágni a suhogó szijostorrai, amikor tompa ütést éreztem mellemen. Nem volt sem nagy, sem túl goromba a rúgás, amivel Cimbora figyelmeztetett; én mégis a kerítésig gurultam tőle. Az előbb gyümölcslével bemaszatolt ruhámra most vastag porréteg ragadt. Sírtam a dühtől. Egyszerre gyűlölni kezdtem az ostobán és csodálkozón ránbámuló csjkót. Rá is öltöttem a nyelvemet, de ő nem sértődött meg, hanem odajött hozzám és forró nyelvével vé- gignylt könnytől és portól maszatos arcomon. Én azonnal megbocsátottam neki. Könnyeimen át rámosolyogtam és a szájába nyomtam egy darab krumplicukrot, mely még tegnapról maradt a zsebemben. ö boldogan futott el vele, én pedig félig sírva, félig kacagva, ott a porban csücsülve megalkottam első életbölcseletemet: Kincset jelent az olyan barát, aki — ha néha kissé keményen is — rávezeti az embert az igazságra. • • ,A kis tárca írója: 15 éves karcagi diák. Ujjait begörbítette és számolt. Zöld szeme rebbenésé- vel akaratlanul, szórakozottan, éppen csak időtöltésből. Mozgatta ujjait, s hüvelykujjával lassan nyomta a többi hegyét, mint a billentyűket. Egy, kettő, három, négy. Kis- ujját kétszer odaszorította a hüvelykujjához, öt. öt házzal odébb. A kirakatban illetődön vőlegények és egy megörökített pillanat gépies mosolyával mirtuszkoszorús menyasszonyok néznek át az üvegen. Amikor már megkoptak, megszívta őket a nap, a mester kicseréli őket. Más képeket rak a helyükbe. Az örök ugyanazt. Mirtusz- koszorút, csokornyakkendőt. Egy pillanatot valamiből, va- lahonnét. Valakinél a beteljesülést jelenti, ahol két egyenes találkozott a ponttal. Akkor, amikor a gép elé állt és a mester izgett-moz- gott, magyarázta, hogy most kicsit feljebb o fejet, ne olyan mereven, szépen, természetesen, ide a jobb kezemre. Másoknál gyötrelmet, ürességet, nihilt. A lány fanyar ízt érzett a szájában, amikor mindezt végig gondolta. S megörült, mert végre eszébe jutott, hogy ez a szokatlan fanyarság a kutyatej izére emlékezteti. Kislány korában a nagymamánál a kert végében minden nyáron tépett. A növényből kibuggyant a csöppnyi fehéres-sárgás folyadék és ő lenyalta. Megkóstolta, utána sokáig köpködött. Mindig azt hitte, egyszer olyan lesz a kutyatej, mint a valódi tehéntej. Itt áll a sarkon, öt házzal odébb a csokornyakkendők, mirtuszkoszorúk mögött várja a pénz, a mindig csípás, vörhenyes arcú pincér. Ezen a lány elgondolkozott. Csíkos háziszőttes szoknyáját lesimította, gyorsan, alig észrevehető mozdulattal. Karóráját tovább nézte, kicsit mon- golos-vágású szemét összébb húzta, s úgy tett, mintha türelmetlenkedne. Aztán az jutott eszébe: jól játszik- Akik most látják, meg vannak róla győződve, hogy vár valakit. Nem is valakit, hanem az udvarlóját, s mert az udvarló késik, 6 dühös. „Azt is akarom" — gondolta, majd felnézett a sarokházra. Nemrég vitték el az állványokat. A harmadik emelet félig füg- gönyözött ablaka mögött elsuhant egy női alak. Csak egy villanás volt az egész, mint amikor a gyufa feje letörik és még a skatulya szélén ellobban. A nő — ha kinézett az utcára, láthatta őt is, szemének tükre magával vihette az utca mozgását. Aki ott él a harmadik emeleten, az ezt a mozgást mindig látja, s mindig ugyanazt. Nem érdekes neki. A lány nevetett. Csak az lenne érdekes, ha sikongatni' kezdenék •— gondolta. Elképzelte a nőt az ablakból kihajolva, amint kíváncsi, pislogó szemekkel kutatja az utcát, s utána hetekig bor- zongva meséli barátnőjének, hogy képzeljétek, egy fiatal leány megháborodott az utcán, pont az ablakom alatt. Szörnyű. Szörnyű. Üjból órájára nézett, még öt perc, öt ház és öt perc. Aztán semmi. Egyre megy. Könnyűnek érezte magát. Szerette volna elhitetni saját magával, hogy fél, vagy inkább örül. Száját lebiggyesztette. Butaság, érzelgősség az egész. Talán éppen ebben a. pillanatban valahol valaki hanyatt fordul, szemét behunyja és a körülötte állók azt mondják fölötte: vége. Kinek jut »szébe firtatni, hogy az a valaki húsz évvel ezelőtt nyugtalanul dobogó szívvel így indult saját testének vásárjára, így, mint most ő. S ha firtatná is valaki, mennyit számítana ahhoz képest, hogy a körülötte állók minden döbbenet nélkül megállapították az élet legtermészetesebb állapotát, a halált. Egy porszem levált a szikláról, a szikla viszont hatalmas és örök maradt, mint amilyen örök az élet. S hát bűn az, ha a porszem élvezni szeretné a körülötte lévő csábító sok jót? Mindenáron. Még a tisztaság árán is. Hm. Hm. A lány valahol olvasta, hogy valahol a világ valamelyik zugában élnek emberek, akik megalázónak, szégyennek tartják, ha a lány érintetlenül megy férjhez. Odalesett az ötödik házhoz. Mennie, indulnia kellene. Lábait mozdítani akarta, de nehezek, mint az ólom. Pedig már elszánta magát még tegnap este, s most ezek a gondolatok is biztatják, bátorítják. Jó lenne a gondolatokba kapaszkodni, de nem bírja őket megfogni. Tőle függetlenül kalandoznak, mintha nem is tartoznának hozzá, mintha csúfolva ugrálnának Sóhajtott. Amikor apjára gondol, mindig fél és mindig szomorú. Az az oka annak is, hogy most itt áll és indul az ötödik házba. Milyen részeges ember, Amikor éjjel hazatér, hány, s ettől savany- kás szag terjeng. Ö az oka ennek is. Megrántotta vállát és elindult. Mégegyszer megnézte a járda zebracsíkjait, megállapította: fehérek, mert friss a meszelés. Miért is gondolja folyton, hogy zebracsíkok, hiszen zebrát még soha nem látott. Csak úgy képzeli. Egyébként most nagyon mindegy: fehér, vagy fekete. Jó lenne tudni, hogy ott a harmadik emeleti ablak mögött mit csinál most az az árnyék-asszony. A falakon nem Ot házzal odébb körülötte. Most már nem a haldoklóhoz, a mozgó utcához próbálta viszonyítani elhatározását. Látta a rendőrt, aki hirtelen megállt a járda szélén és sípolt. Sietett a rendetlen gyalogjáróhoz, mintha ez lenne a világ legfontosabb dolga. A rendőr mutogat feléje, de nem, hanem oda, ahol az utat vízszintes vastag csíkok tarkítják. A kisöreg behúzott nyakkal magyaráz, bizonyára azt mondogatja: Nem tudtam kérem, nem tudtam kérem. „Bárhogy lesz, úgy lesz” — buta ez a dalocska, hogy is jutott eszébe. Eltiltották, de most jó lenne harsányan belekiáltani a kisöreg fülébe és körültáncolni. Ha meginnák egy féldeci rumot, megtenném — fogadozott magában a lány, de tudta: nem merné. Ég a torka és a rum azért jutott eszébe, mert kívánja. Marná nyeldeklőjét, utána ködös tenne körülötte minden, úgy mint egyszer a „csecsránga- tóba”, ahol apa belékénysze- ritett féldecit. lehet keresztül látni, s ez szerencse. Bár csoda érdekes lenne, ha átlátszó üvegből építenék a házakat és az emberek úgy bámulhatnának a szobákba, mint a kirakatokba. Még két ház. Utána megnyomja azt a fehér gombot és... Különös. Járkálnak mellette az emberek, fecsegnek, nevetnek és senki nem ragadja vállon. Rákiálthatnának: Állj! Fordulj vissza! Dehát az ember se kirakat, csak magának kirakat, önmagába mindenki belenézhet — ha mer. Az is bolondság, hogy ilyenen jár az eszem — gondolta és megállt a kirakat előtt, fáradtan, kedvetlenül benézett a lépcsőházba, amelyik olyan, ilyenkor estefelé, mint az üres pince. Ha valaki elkiáltja magát benne, bizonyára visszhangzik. Csak most jutott eszébe az a magas zöldballonos fiatalember, aki hegyes cipőjével feléje lépkedett a frissen meszelt átjárón. Ránevetett, fogaitól teli volt a szája fehérséggel. Ügy tett, mintha megállna, de meggondolta magát. A lány elmerengett. Amikor olyan egészséges, fényes fogakat lát, mindig a nyers hús szagát érzi. Nem tehet róla. Mióta Hanzelka és Zigmund filmjét látta, akaratlanul érzi a nyers hús szagát. Vagy talán nem is azóta. Egy másik filmet látott, ahol a férfiak liánokból font kötéllel a derekukon irdatlan magasságból ugráltak le. Kár, hogy nem jut eszembe annak a filmnek a címe. Én is olyan bátor vagyok, mint ők — susogta és megnyomta a csengő gombját. Belépett. Nem ivott semmit, mégis részegnek érezte magát. A férfi karja megmozd/ult, testétől szinte különvált. Ügy tűnt, mintha átúszna a szobán. A lány csak a kulcs csikordulá- sára értette meg, hogy a kéz bezárta mögötte az ajtót. A férfi feléje hajolt. Hagyta. Mindenáron a kirakatot akarta maga elé képzelni. Holnap már megveheti a táskát, a cipőt és még anyxinak is marad. Jól van ez így. Inkább érezte, mint értette, hogy mit magyaráz neki a férfi. A pénzről eszébe jutott, vajon a kezébe nyomja, vagy ruhája zsebébe csúsztatja? S most, vagy utána? Másik pillanatban meg úgy tűnt, álmodja az egészet. A vékony falakon áthallotta a nagy bérház ezer neszét. Csak söté- tebb lenne — gondolta bor- zongva, s maga sem értette, hogyan, mikor került i he- verőre. Valahol doboltak. Szemét tágra meresztette: rájött, ez nem dobolás, hanem a szíve ver. Nevetni akart. Eszébe jutott: ilyen lehet a megfagyott ember, mint amilyen most ő. Kezét-lábát mozdítani se bírja. Valahol az udvaron, vagy hol — valaki név tett. Csúfondárosan. Klári szokott így kacagni, aki mindig elmeséli, hogyan „rázza át” V. egényét. A férfi föléje hajolt, ritka haja homlokába hullott és duruzsolt. Ezreket keret a borravalókból, A lánynak újból eszébe jutott Klári és elhatározta: egyszer ő is azt mondja a férjének, amit Klári mondott a vőlegényének, hogy fiatal, tapasztalatlan volt. Behálózták. Majd sír is, hogy a férje elhigyje neki. De még nem történt semmi. Pis~ .cs hullámok csaptak össze feje felett és sikoltani szeretett volna, mert érezte, ha nem történik valami, megfullad, s nem ér partot soha. Tapogatást érzett combján, s rádöbbent: Valaminek még eszébe kellene jutni. Erőlködött. Kezét halántékához rántotta, de ott belül üres volt minden. Pedig újból és nagyon világosan tudta, hogy még nem gondolt végig mindent. Le kellene gurulnia az ágyról és kiabálni, hogy várjon, várjon, a legfontosabb nem jut eszembe, mert mindenkinek mondhatok mindent, de egy valakinek nem. De ki az a valaki? A nagy ház mormogásából váratlanul gyermeksírás ütötte meg a fülét; valahol, valamelyik szobából érkezett hozzá a hang és vele a felismerés. — Anyu’ Anyuu! A lány a mindent tűrő kábulatból egy pillanat alatt magához tért. Még most sem tudta pontosan, hogy mi történt vele, csak ösztönösen ugrott fel a heverőről és cipőjét rángatta a lábára, majd bugyborékoló öregasszonyos zokogás szakadt fel melléből. Aztán fúriaként rohant lefelé a lépcsőn, könnyeit nyelte. Motyogott. „Drágaságom ... kicsikém ... bogaram” — ismételte eszelősen, mert ráeszmélt a legszentebbre: az anyaság érzésére. Arra, hogy majd egyszer gyermekét dajkálja és annak tükörtiszta szemébe bele kell néznie. Az utcán boldog pihegéssel támaszkodott a kirakatnak. Jobban megnézte cipőjét és megállapította, jó az nagyon, megteszi még hosszú ideig. szekulity peter
