Szolnok Megyei Néplap, 1960. március (11. évfolyam, 51-77. szám)

1960-03-20 / 68. szám

6

*tm.Nok Mnovra r»epi,Ar

I960, március Sf)

A Jászság egyik községét rendszeresen döntötték a kommunista röpiratok. A falu lakossága eleinte kis csoportokba verődve olvasgatta a tiltott gépírásos lapokat, amikor azonban a csendőrök hajszolni kezdték a röplapok olvasóit is, már csak úgy titokban, párosával bújták az írást.

Azt, hogy az írások ártalmasak, mi sem bizonyíthatja jobban, mint hogy egyre több és több baja akadt a falusi hatóságnak a jászi emberekkel. A csendőrséget meg keltett erősíteni. Az eddig öt darab dologtalan zsandárle- gény helyett most kilencnek is folyamatos munkát adott a forrongó földmunkások gombamódra elszaporodott, apró-cseprő bakafántoskodó csoportja. Már nemcsak hogy a községházát ragasztották körül dühös röplapjaikkal, de itt-ott a tettlegességig is elmerészkedtek. Egyszer az árulkodó kisbírót nyújtották meg egy vaksötét, esős éjszakán, mégpedig saját háza kapujában, másszor pedig a csendőrőrsvezetőt adjusztálta meg valamelyik hithű kommunista oly módon, hogy be kellett szállítani a szolnoki csendőrkórházba.

rj e hiába volt minden. — Sem a röpiratos embereket, sem pedig a zsandár és a kisbíró keresztapját — aki kezejárásából ítélve egy és ugyanazon személyiség lehetett, minthogy corpus de- lictiként mind a két esetben agy-egy hatalmas szőlőkarót és egyetlen ütéstől eredő fejsebet találtak a tett színhelyén — nem sikerült kézre- keríteni. Hiába jöttek az apáti csendőrök, hiába szaglászott két szolnoki detektív Is a titokzatos emberek nyomában, nem ért semmit. Pedig néha harminc gyanúba fogott embert is becipeltek a csendőrségre, ütötték-verték őket nyakló nélkül, az emberek mégis hallgattak, akár a sír. Némelyik még csak azt sem mondta meg. hogy minek hívják. Ez se használt. A népség nemcsak hogy nem hagyta abba az urakkal való csatát, hanem egyre haragosabban okvetetlenkedett. A jegyzőnek, a bírónak, a papnak, a postamesternek, a leventeoktatónak alig köszönt már valaki, a zsandár- ral pedig még kérdezve sem állt szóba egyetlen teremtett lélek. Adót se igen fizettek. A jegyző mindig felbuzdult, hogyha valamelyik csodabogár azzal állított be a községházára, hogy hát adót akar fizetni. Az ilyen embert szivarral kínálta meg, sőt a nevét is kidoboltatta a faluban, követendő, de valójában elrettentő példaként. — Tudniillik az ilyen önként fizetőnek nem volt maradása. A falu találékony népe ezer módot keresett arra, hogy az ilyen ritka féreg valahogy békességben ne maradjon többé. Néha hajnalban állítottak be az ilyen serény adófizetőkhöz.

— Jó reggelt

— Adjon isten.

— Koma?! Adjék má öt pengőt kölcsön.

— Én-e? Ugyan miből?

— Hát amiből az adót fizette kend.

— Nincs-e? Hát kend is oda viszi, ahol úgyis sok van? Mi meg éhen haljunk?

— Azt a törvény követeli meg, egykomám.

— Hát arra, hogy a komáján segítsen, arra nincs törvény?

Ce vége, se hossza nincs ** az ilyen beszédnek. Aztán amikor mégis a végére jut valahogy, minden estben azzal jár, hogy a jámbor adófizetőtől minden egybéli komája örökös haraggal válik el, akinek segítségére ebben az életben már nemigen számíthat

Erre a konok, harcos ösz- szefogásra a postamester fiatal bojtárja hozta rá a bajt, olyanformán, hogy egyszer hosszabban eredt szóba Veder Mihállyal, akitől aztán olru dolgot tudott nefla

Karikás Frigyes:

BERCI

FÉRJHEZ MEGYEN...

amit nem kellett volna az orrára kötni, össze is ültek az urak, a jegyző, az őrmester, a postamester és takarosán kifundálták. hogy mit tegyenek. A többi aztán már gyorsan ment. Nemsokára Veder Mihály elvtárs jelenthette, hogy a postás ifjút sikerült „megagitálnia”. S hogy mekkora haszna lehet ebből a sejtnek, s mennyivel köny- nyebb lesz, ha majd postán lehet szállítani az irodalmat, s mennyi költségtől és fáradságtól lehet majd megkímélni a csoportot, s főleg Berci elvtársat.

Az elvtársak húzódzkod- tak egy keveset, de Mihály olyan szívrehatóan tudta védeni tanítványát, hogy a csoport mégiscsak úgy döntött, hogy meg kell próbálni. A próba persze be is vált. Az első csomag rendesen megjött Pestről, nem volt abban semmi hiba. Veder elvtárs vette át a falu szélén késő este, s boldogan hozta a drága holmit kopott kabátja alá rejtve. Az egyik csomagot követte a másik, a harmadik, végre Mihály elérkezettnek látta az időt arra, hogy az új elvtársat bevonják a sejtbe. Most aztán még kevesebb volt az ellenkezés. Egyedül Berci kapálózott ellene, de őt alig hallgatta meg valaki.

A z új sejttag a kommu- nista keresztségben „Laci” nevet kapott, s igen „radikálisan” látott neki a munkának. Alig merült fel kérdés, feladat, amire „Laci” ne vállalkozott volna. Az elvtársak boldogan állapították meg, hogy milyen nagyszerűen söpör az új söprű. Szinte haragudni kezdtek Bercire, aki nemcsak hogy nem hagyott fel ellenséges magatartásával, hanem a leghatározottabban azt kezdte magyarázni az elvtársaknak, hogy az új párttag, ez az igyekvő „Laci”: spicli. — Olyan makacs volt, hogy ha az új elvtárs jelen volt valahol, Berci egy szót se szólt.

Ki tudja, meddig tartott volna ez a veszekedés, hogyha hamarosan le nem csap közéjük a villám, ami aztán eldöntötte ezt a szomorú vitát. „Laci” büszkén mutatott rá minden emberre s pontos magyarázattal szolgált minden pártfunkcionáriusról. — Vagy nyolcán kerültek csendőrkézre. Napokig ütötték-verték az embereket, de többet, mint amennyit „Laci” tudott, nem lehetett kiverni a konok földmunkás emberekből. Negyednapra aztán mégis összeszedték azokat, akiket „Laci” érdemesnek tartott arra, hogy Szolnokra kerüljenek. Két asszonyt eresztettek útjára csupán, az egyik Varga Gá- borné, a másik pedig Berci, polgári nevén Balog Mária volt.

— Ez a két kurva — mondotta „Laci” a jól értesült ember fölényességével — csak strózsákja volt a sejtnek. Sose szóltak ezek egy szót se. Kár velük bajlódni.

Veder Mihályt, Varga Gábort, Fábián Imrét viszont főcinkosoknak állította be az újdonsült Sherlock Holmes, így jutott a hat jászsági kommunista a szolnoki ügyészség kezébe.

P ontosan hat hétre rá

* Vargáné meglátogatta az urát Szolnokon, s egy szerencsés pillanatban el tudta neki mondani, hogy a múlt hét kedden este „Lacit” valaki elnáspágolta. Mégpedig tisztességesen. Eltörték a jobb karját, kiverték két fogát és két ökölnyi daganatot vertek a szájára.

Amikor as embereket átvitték, Berci egyedül maradt. Vargánénak éppen elég baja akadt a gyerekeivel így ember nélkül, aztán meg egy kicsit mintha meg is ijedt volna. Nem járt ő csendőrkézen soha, s úgy gondolta, hogy tőle elég ennyi is. Pedig elkelt volna a segítség, sok volt a munka, sok volt a gond. De a legnagyobb gondja Bercinek mégiscsak a „Laci” volt. Egy holdtalan sötét estén, amikor fejés után hazament, találkozott vele. —

— Na, mi újság a sejtben, Berci elvtárs? — kérdezte egy alkalommal.

—. Nekem elég volt a politikából, fiatalúr.

— Na, csakhogy megjött az eszed.

— Nem is ment el az soha, fiatalúr. Én csak úgy jártam oda hallgatni, hogy mit beszélnek az emberek.

— Tudom lelkem, azért is szabadítottalak ki a csendőrségről. Nem akartam, hogy ártatlan emberek szenvedjenek — mondotta nagyképű fennhéjázáásal.

— Köszönöm fiatalúr, nem is fogom elfelejteni a jóságát.

Aztán hogy esett, hogy nem, de másnap este vak setétben, valaki leütötte a fiatalurat. Valaki, egy erős, haragos, fogcsikorgató, szót- lan férfiember.

A dolog úgy történt, hogy Bercinek már régen tette a szépet egy majorbeli legény, bizonyos Virág Dániel nevezetű, aki olyan ko- menciós béresember számba ment az uradalomban. Berci se idegenkedett a Legénytől, az tartotta vissza csupán, hogy a fiú nem mutatott hajlandóságot a mozgalom iránt, meg egy kicsit vallásos is volt. Azon az estén, amikor „Laci” megszólította Bercit, Danival is összetalálkozott. Éppen csak hogy elköszönt a postatiszttől. A legényt vad féltékenység gyötörte, s karonragadta a lányt:

— Úgy. te híres kommunista. ugye ez kell neked, nem a magadféle ember?

— Miért komázol vele. Mari, hiszen ez árult el benneteket?!

— Komázik vele a nehéz nyavalya. Úgy jár a nyomomba, mint az árnyék. —

Danit elfutotta a méreg.

— Szóval hálótársat keres a beste.

Dani másnap este úgy elintézte, hogy mire felépült, önként ment el a községből, szentül meggyőződve, hogy a kommunisták az életére törnek. Másnap este Dani büszkén állta útját a lánynak:

— Na, ma nem jött el a fiatalúr? — kérdezte kötekedve.

— Nem jött, Dani.

— Na látod. Csak szólj máskor is, ha úgy sorod akad valakiveL Ne félj, majd én eligazítom.

Mari valamitől mérges lett:

— Nem kell nekem a kend segítsége, Dani. Nincs szükségem kurafihajtóra, magam is elzavarom, ha éppen kelL

Dani kérdő csodálkozással bámult a lányra.

— Mit bámul, mit akar maga tőlem?

Dani ellágyult:

— Mondtam már, szeretném. hogyha hozzám jönnél.

— Minek?

— Mondtam már, Marika, feleségnek.

■— Én is mondtam már magának, hogy csak kommunistához megyek.

— Hát az más ember, mint én vagyok}

— Más.

— Azért, mert azt a csendőr hajtja folyvást?

— Azért, meg másért.

— Hát ha csak az kell, ne félj, majd engem is hajtanak. Megagyusztálok egy csomó embert és már visznek is.

— Akkor korcsmabetyár lesz maga, a legcsúnyább fajtából. Ahhoz nem kell kurázsi.

— Hát mihez kell kurázsi?

— Ahhoz, hogy a felsőbb- ség ellen merjen tenni valamit. A szegénységért, magáért, a testvéréért, valameny- nyiért.

— Aztán azt hiszed, ezt nem merném megcsinálni?

— Ezt nem merni kell Dani. Itt tudni kell, hinni kell, és tenni kell.

D

ani megvakarta a feje- búbját:

— Ej, te lány, te lány, mire viszel te még engem.

— Viszi a nyavalya magát valamire is — mondotta Mari dühösen. — Ott rohadjon el az urasági ganéjba. Bánja a fene. Húzza, ameddig bírja. Nyalja meg az ispán kezét, hogy kenyeret ad a véres verítékéért. Majd oda jut maga is .ahová az apja, kegyelemkenyérre.

Dani szomorú lett. Lehajtotta a fejét és csendes sóhajjal mondotta:

— Te is megszólod az apám szegénységét.

Berci megsajnálta a nagy legényt, s gyöngéden megsimogatta erős karját:

— Nem szólom én meg magát, Dani. Hiszen éppen azt mondom, hogy szegény idesapja sorja mutatja az utat Egész életén át dolgozott, kínlódott, háborút viselt, aztán amikor már nem volt benne erő, akkor odakerült, ahol van. A bikaistállóba, kegyelemkenyérre. Én azt szeretném, Dani. ha maga nem kerülne már erre a sorra.

Mind a két erős cselédember ellágyult. Dani megfogta Mari kezét:

— Marika?

— Na?

— Ugye, buta ember vagyok én nagyon?

— Az.

— Nem jártam én Pesten soha, te meg vótál arra. Neked valahogy jobban forog az eszed kereke. Mondd csak, lelkem, hogy mit kell csinálni, én majd megcsinálom ... Aztán, hogyha majd jó leszek neked embernek, akkor majd szólsz.

■— Szólok, Dani •

A Jászságban újra fellen- dűlt a mozgalom. Megint bejárta az írás a falut, a majort egyaránt. Újra tízesével hurcolták- az embereket a csendőrségre. Fájdalmas ordítás tartotta ébren a községet. A csendőrlaktanya körül éhes komondorok vonyí- tottak versenyt ordító gazdáikkal. Az asszonyok rongyos gyerekeikkel sírva járták végig a falut s a magtár előtt verődtek össze, akárcsak komenci óosztás idején. Az öreg Virág Imre is kicammogott a kiáltozó asszonyok közé, világtalan szemét erőltetve húzta össze a sötétségben.

— Imre bácsi — kiáltott oda egy fiatalasszony —, a maga Danija Is benn van.

— Hol? — kérdezte az öreg eszelősen.

— A zsandároknál. Verik valamennyit holtra.

— A Danit? — kérdi az öreg.

— Azt is. meg az enyémet Is. Mindnyájunkat vernek.

Az ispán csitítani próbálta as asszonyokat, hogy hát nH «Mak •lőkarOlaalt.

— Igen, majd nyomorékon — kiabáltak mindenfelől.

Erre a vén Virág csendesen sírni kezdett. Egész testében reszketett, sírt olyan keservesen, ahogy csak gyerekek és nagyon öreg, nagyon megtört emberek tudnak zokogni. Mintha egész keserű életének szörnyű fájdalmát akarná most egyszerre elsírni. Az asszonyok eleinte csitítani akarták, de aztán őket is elfogta valami keserű, sohase tapasztalt dühös sírás. Vagy harminc ordító. rívó béresasszony vágott neki a községnek. A községháza előtt azonban csendőrök várták őket, s hogy megszabaduljanak a zajtól, a tűzoltőszínbe zárták az asszonyokat, s így szinte a fél falu bekerült a községi urak rabságába,

A jegyzőék a megyei araknak természetesen már egy egész revolúcióról tettek jelentést. Kora reggelre aztán autókon egy sereg szolnoki úriember érkezett, rengeteg csendőrtől kísérve. De ott volt már az egész major apraja-nagyja, s borzasztó zenebonát csaptak.

— Agyonverik a népet!

— Mi lesz már itt — kiáltott fenyegető hangon egy éltes kisgazda —. hát így bánnak az urak a magyar emberrel?

Az alispán elvegyült a nép közé s jóakaraté mosollyal közeledett az egyre hangosabban ordítozó kisgazda felé, barátságosan a vállára tette a kezét, s leereszkedő- leg szólt:

— Na, mi történt, öregem?

— Az történt, tekintetes uram, hogy se ide, se oda, becsukták a fél falut.

— Miért?

Erre a csendőrőrmester tört utat a tömegen keresztül az alispán felé, katonásan jelentette:

— Kommunista röpiratot terjesztettek a községben, méltóságos uram,

— Az apja f....t! — kiáltott egy fenyegető, öblös férfihang a tömegből.

— Ki terjesztette? — kérdezte egy kövér parasztasz- szony belepirulva.

— Még nem állapítottuk meg — mondotta az őrmester, az alispánnak felelve a parasztasszony kérdésére —, a gyanúsítottak tagadásban vannak.

— Hát persze, hogy nem állapította meg — kiáltott az előbbi kisgazda fenyegető hangon —. de a falut már nyomorékra verték, azt a betyár istenit neki.

Az alispán látta a veszedelmes hangulatot, s kissé szónokolva nyugtatta a háborgó embereket:

— Menjenek csak haza szépen, emberek, rögtön kivizsgáljuk a dolgot és mindenkit kiengedünk, aki ártatlan. Ml ártatlan embereket nem bántunk.

A megyei urak a községházán hallgatták meg a jegyző és a csendőrőrmester jelentését, mely szerint az utóbbi időben tömegesen osztogatnak a kommunisták röpirato- kat, folytonos engedetlenségre szítják a népet, és hogy a mozgalom élén egy Balog Mária nevezetű ismert kommunista nő áll, akinél valami levelet találtak, mely szerint Péter-Pálra aratósztrájk előkészítésére valamilyen röpiratot ígérnek. Dacára annak. hogy már második napja „vallatják”, nem hajlandó megmondani, hogy honnét és mily úton jutott a levél birtokába. Rövid tanácskozás követte a jelentést, majd Bercin kivül mindenkit ki- eresztettek.

£2 ereit az urakkal jött

° csendőrök vitték be Szolnokra, ott is tartották hosszú ideig. Késő ősszel azonban mégiscsak haza kellett engedni, minthogy a városi urak sem mentek vele többre, mint a falusi csendőrök. Berci mindvégig néma maradt.

Berci szabadulása után harmadnapra. valamilyen tanyai szénapadláson jött össze a sejt. A tanyához vezető utat erős fiatal parasztfiúk és béreslegények szállták meg. A jász.. ,-i ifjúmunkás sejt állt őrséget.

Bercit nagy tisztességgel fogadták. Az értekezlet minden különösebb ceremónia nélkül kezdődött, bár Virág Dániel jelentése valahogy mégis nagyon ünnepélyes volt.

— Miután Berci elvtársat elvitték — jelentette Dani —. mi láttunk hozzá a harc megszervezéséhez. A legnagyobb gondunk persze az irodalom volt. Jól tudtuk, hogy minden utat meg fogna« szállni, hogy biztosan nya- koncsípik azt, aki a röpiratot hozza. Aztán Gecsei elvtárs segített rajtunk... (Az öreg Gecsei Sándor szégyenlősen lesütötte fejét.) Péter-Pái napján az uraság Szolnokról hajtott hazafelé, szokása szerint most is maga hajtotta a lovat, és Sándor bácsi fia, ifjú Gecsei Sándor mint parádéskocsis hátul ült az ülésre, de az ülés alatt ott volt a röpirat. — Berci boldogan mosolygott és le nem vette a szemét a csendesen, komolyan beszélő DaniróL Persze másnap az aratók azon frissiben leálltak. Gyűlést tartottunk, röpiratot osztottunk, tüntettünk és az érett gabonához senki se nyúlt hozzá. Aztán valahogy az idő is nekünk kedvezett, olyan száraz napok jöttek, hogy csak igen nagy kár árán lehetett volna tovább húzni az aratás megkezdését, a kasznár aztán be is adta a derekát. A követelésünket is megkaptuk és az idén egykilencedért arattunk. Szervezetileg is erősödtünk azóta, tizenegyen vagyunk párttagok, van egy erős, aktív ifjúmunkás sejtünk és erősen benn vagyunk a földmunkás szervezetben is. Te, Berci elvtárs, arra jöttél haza. hogy kilegyen a tucat. Szeretettel vártunk, testvér.

Berci nem tudott szólni. — Reszkető kézzel szorongatta az elvtársak kezét, a torkát valami boldog sírásféle csiklandozta, borzasztó erejébe került visszatartani köny- nyeit

yűlés után együtt ment hazafelé Danival. A legény csendesen lépkedett mellette s hosszúkat hallgatott. Néha úgy oldalvást rá- rápislogott a lányra, s nagy zavarában fütyörészett. Berci érezte nyakán, a kezén a legény égető tekintetét, rettenetesen ellágyult tőle. Egyre attól félt, hogy minden teketória nélkül, csak úgy a nyakába fog ugrani. A legény mintha érezte volna, hogy mi megy végbe ebben az erős, szép lányban, s nagyon szeretett volna könnyíteni rajta. Megpróbálta a régi legénykedő kötekedést, de valahogy nem illett bele ebbe a hangulatba. Aztán gondolt egyet, s úgy egyszerűen ahogy a kommunisták szoktak beszélni egymás között, megszólította Bercit:

<— Berci elvtársi?

— Mit akarsz, Dani? — kérdezte a lány szelíden.

— Úgy emlékszem, Berci, hogy megígérted, ha emberségesen viselem magam, hát mondasz valamit Azt hittem, hogy elhoztad Szolnokról ezt a jó szót.

— Elhoztam. Dani — tört ki Berciből a Mari, s annak rendje és módja szerint lesütötte a szemét

— Na ide vele, hé —- mondotta Dani, s keményen magához szorította a lányt.

— Igen, hát most már lehet. Most hogyha kellek, szívesen lennék a feleséged.

— Hogy kellesz-e? — s a legény földhözvágta a sapkáját

*

íme, jó emberek, ekként meat térihez Berci.