Szolnok Megyei Néplap, 1960. január (11. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-17 / 14. szám

o

4ZOLNOB MKG VEI NÉPLAP

i960, január 1?

Középfokú iparoktatásunk mai állásáról

/

Beszámoló a 80. évfordulóra rendezett kiállításról

Hatvanezer látogató a baráti államokból

Már 1959-ben jóval több külföldi túrista érkezett hazánkba, mint az előző esztendőben. A baráti országokból 40.000 látogatónk volt. Ez a szám az idén 60 ezerre emelkedik. Az IBUSZ tervei szerint ebben az évben a Szovjet- nióból négyezer, Csehszlovákiából 28.000 a Német Demokratikus Köztársaságból 10.000, Lengyel- országból 9.000, Romániából 6.000, Kínából és Bulgáriából 3.000 utas érkezik.

Az eddigiektől eltérően a külföldiek nemcsak Budapest és a Balaton — vidék megismerésével fogják tölteni idejüket Magyarországon. hanem lehetőség nyílik gyógyüdülésre és szakmai tana szia latcserékre is.

Bár az a kiállítás, amelyről most beszámolunk, nem Szolnok megyében van, mégis helyes megemlékezni róla, hiszen majdmjnden üzemben, állami gazdaságban, sőt termelőszövetkezetben van olyan szakember, aki technikumban tanult

A hatalmas mennyiségű anyag a budapesti Műszaki Egyetem új épületének több hatalmas termét, összekötő folyosóját tölti meg. A látogató az ízlésesen összeállított rablókról megismerheti a technikum diákjainak mindennapi életét: a tanulást, a szórakozást, a sportolást. A

grafikonok és táblázatok beszámolnak az elmúlt 80 év fejlődéséről, amelynek nagy- szerűségét legjobban talán az előcsarnokban kifüggesztett tábla jellemzi: működő tanintézet 1879-ben 1 (összesen egy) iskola 20 tanulóval. 1959 —60-ban 94 iskola 20 ezer 427 tanulóval. Ezek a számok is csak akkor válnak teljessé, ha hozzászámítunk még 116 esti technikumot 8 ezer 965 és 80 levelező tagozatot 11 ezer 970 „öreg diákkal”, akik a napi munka mellett szerzik meg a technikumi képesítést. Ez a régmúlt s a jelen. A jövő — a technika rohamos fejlődését, s a termelés emelkedését és a tanulási kedvet számításba véve — bizonyára e számok többszörösét produkálja majd.

De a technikusképzés mai állásának igazi tükrei nemcsak a statisztikák és tablók, hanem méginkább a kiállított tárgyak ízléses, hatalmas tömege, amely a tanulók keze- munkája. A vasipar leendő technikusai a legmodernebb gépeket készítették el eredeti vagy kicsinyített méretben. A vasúti technikum hallgatói váltókkal, kereszteződésekkel ellátott sínpályát építettek, amelyeken az apró elektromos mozdonyok a kezelőasztalnál ülő diák „utasításait” hajtják végre: elindulnak, átcsattognak a váltókon, tolatnak, vagy megállnak a miniatűr állomásépület előtt.

A közlekedésipari technikusok autók, dömperek megszólalásáig hű, kicsinyített mását állították ki, hidakat, utak építését mutatják be.

Az egyik hosszú folyosó az édességek kedvelőit csalogatja. Különféle cukorkákból, csokoládékból összeállított kirakat késztet mindenkit csodálatra. Utána a tejtermékek gazdag változata, majd a hús- feldolgozás bemutatása következik. Megelevenedik a mese is: itt látható a világ egyetlen szalonnából épített

háza, amely körül kolbászból húzták a kerítést a Ferencvárosi Húsüzem leendő technikusai. S mert a jó étel jó italt is kíván, megtekinthető a bor kezelése, palackozása, a sör- és a pälinaalözes kicsinyített berendezése.

Ugyancsak sok látogatót vonz a könnyűiparhoz tartozó technikusok bemutatója Bútorok, szövetek, fehérneműk és kész ruhák, cipők, kötszö- vött cikkek ízléses sokasága vívja ki az elismerést. Az építőipari technikusok lakóház-terveket, modern építési megoldásokat, az előregyártott elemek alkalmazását mutatják be.

S végül szólni kell még a

vendéglátóipar technikusairól, akik herendi porcelánokkal, csiszolt poharakkal, ezüst evőeszközökkel és karos gyertyatartókkal olyan asztalt varázsoltak elő, hogy a látogatók szívesen mellételepednének. Különben erre is mód nyílik a rögtönzött eszpresszóban, ahol a felszolgáló diákok udvariasságáról s szakmai tudásáról, a hideg ételek és finom sütemények adnak ízelítőt.

A kiállítás bemutat néhány emléket is. Látható. Jedlik Ányos kézzel hajtható dinamója és a sajátkezűleg írt használati utasítás; Bánki Donát találmánya, a karburátor, s Kandó Kálmán villanymotorja, s több magyar találmány, a magyar ipar egy- egy, ma már szinte ereklyének számító terméke.

Ez a gazdag anyagú kiállítás a mai technikumi oktatás magas színvonalának fényes dokumentuma. Mit hiányolhat a látogató? Csupán azt, hogy a kiállítás nem a fejlődést tükrözi. Hiányzik a régi oktatási forma s annak az útnak fokozatos bemutatása, amelyen elértünk a mához. Ehhez viszont talán az egész épület minden helyisége is kevés lett volna.

— pp —

Mieczy staw Jastrun:

,x VARSÓ’

C jak az emberek is, akik rom okból ópitik Varsót Örömük, gondjuk a tied.

Nézd: a tegnapi templom helyén, a megszenvedett romok lelett ma gránittorony ágaskodik.

Es ón gyakran állok örvény tő áradatában,

a dialektika iejlödö városában

és elnézem utcáit, zsúfolt tereit,

melyek már kirajzolódnak munkánk nyomán,

és körülhint már a fényük, zsivalyuk fülembe csap.

uj benned minden kő. minden alak

ó, ifjúság fővárosa! hol a sok ódon formát gyakorta

keresztezik össze nem hangoz ó új vonalak,

hogy aztán új, sose látott harmóniában kapcsolódjanak

terekbe, utcákba, járdákba, parkokba, fasorokba.

Itt, hol a barbárok után nem maradt más, csak fekete nagy pusztaság, s mint egy temetői lámpasor, figyelmeztettek az ég fele

szálló tflzoszlopok, hogy múltba roskad ez a kor,

ma már zümmögnek a villanyvezetékek,

és napról-napra tágabb szemmel nézed,

hogyan épül a jövő, hogyan lép ki a szörnyű mú't után

a kövekből a hatalmas feh ér oszlopokkal,

pillérekkel és boltívekkel hogyan hág át a zajló Visztulán.

Sőt, még a pusztulás szörnyű műve is szolgál neki,

a viharból nyugodt aranyokkal bontakozik,

s ugrásra készül.

bogv ami növekedett benne esztendők során, most egy év alatt a valóságba csapjon át.

Mint ahogy az áram feltartb atatlanul elkúszik a hidakig,

9 tíz megfeszített utcát hirtelen csomóra köt s az utca mely eddig mankóján döcögött, mint a féllábú nyomorék, elindul fiatalon a köznont felé hol a villamosok ágyütfize ég, a mozeás csillaga evőid a sugarakat, s piros fénnvcl meg zölddel intik a iárókelőt.

Es ew vessző suhintására, melynek árovóka ráhullott az Óváros falaira és fet*brec7tette a köveket, eev dl fasor nagy, szellős tá-’<»ta ovtiik a jövő felé, mely egy mellékutcával arrébb már arra vár, hogy fényből emeltünk neki épületet.

*) 1945 január 17-én szabadult {el rabságából a főidig lerombolt Varsó.

Mai icfözctdc

Ctao, ciao, bambtna

Annak ellenére, hogy legtöbb táncdalszövegünk rendkívül primitív, egy kaptafára szabott, buta és érzelgős, ezt mégsem értem. Saját szövegeink esetében az ilyesmi — mondjuk — érthető. Egyszerűen sok dalszöveget kell írni, folyton ugyanarról a témáról, ráadásul mindegyik dalszövegre zenét komponálnak (vagy legalább is úgy tesznek, mintha azt komponáltak volna) — ez szintén növeli az egyhangúságot. Mint legutóbb olvastam, a modern zene bonyolult ritmusképletei szinte megkövetelik az ostoba szöveget — szóval mindez megfelelő magyarázat, kis jóindulattal elfogadható, például még a „Csini, csi-ni-ba, csini baba" vagy pedig a „Minden asz- szony Mona-Lísa”, vagy a „Nem mindenki Rómeót’ is megbocsájtható.

De miért kell egy jó, kifejező szövegből ostobát csinálni? Nemrég egymásután hallottam a „Ciao bambino.” két (!) magyar szövegét is — és hát nem értem. A dal eredeti olasz címe: Esik- Arról szól, hogy zuhog az eső és a fiú elbúcsúzik a lánytól. „Szervusz, szervusz, kislány, még egy utolsó csók és azután örökre elvesztelek. Mint egy tündérmese, tűnik el a szerelem, egyszer volt s azután nincs többé. Mi remeg az arcocskádon: eső — vagy könnycsepp, mond, mi az! Űj szavakkal fordulnék hozzád, de zuhog az eső, elmos

sa a mi szerelmünket”. A dallam tökéletesen illeszkedik ehhez a mondanivalóhoz, valahányszor felívelne, lenyomja az eső kegyetlen kopogása, kérlelhetetlen ritmusa. Egy kis tragédia ez néhány sorban, egy melódiában. Ezért nyerte meg a sanremoi fesztivált zenéjével Domenico Modungo, aki egyben a tavalyelőtti világszám, a Volera szerzője is.

Ezzel szemben mi történik a magyar szövegben? Az egyik szövegíró még ragaszkodott a válás mondanivalójához, bár persze az eső nála is elmaradt. A pályaudvarra cipelte hőseit, akik elmondják az ilyenkor szokásos istenhozzádot és mivel az érzékenyszivű szerző nem bírta volna ki, hogy a két szerelmes örökre elváljon, a fiú rögtön kéri a lányt, hogy térjen vissza. A másiknál viszont szó sincs válásról, a „Ciao ciao” nyilván csupán azért szerepel a szövegben, hogy utána még hihetőbb legyen a legújszerűbb kérdés: „légy az enyém”. Az olasz szövegben ugyanezen a helyen ez áll: „szerelmünknek vége”.

Egy táncdal csak akkor igazán jó, ha a dallam és a szöveg összhangban áll. Nem értem, miér kell a drámából idillt csinálni? Vagy talán „eredeti” szöveget írni egyszerűbb, kifizetődőbb?

— baracs —

Kuífueáíís b'vzk

Tiszaörvémy községben szépen támogatják a művelődés ügyét A könyvtár fejlesztésére 4 ezer, a művelődési otthon támogatására 14 ezer forintot fordítanak az 1960-as évben.

•

Huszonnegyedikén a Sásvári Endre Művelődési Házban az „ifjú zenetörténészek”

szakköre zenés fejtörő estei rendez.

•

Fennállásának 30. évfordulóját ünnepli január 24-én a jásza! sószentgyörgyi népi e-gyüttes. Az ünnepi megemlékezésen bemutatják saját gyűjtésű, háromfelvonásos népi játékukat amely Boros Sándorról, az utolsó jász betyárról szóL

ODannaaanaDiDaDaciDaooQixiODaDOOCiDíxiGODDaaDac

MÓRA EERE\C:

nr

X

JColibriK.

Van nekem egy sereg jóbarátom, aki a halálával akar kedvemben járni. Tudniillik valahányszor találkozunk, mindig biztosítanak arról, hogyha ők meghalnak, akkor ezt, meg azt a holmijukat hagyják rá arra a múzeumra, amelyiknek én vagyok a keze-lába. Van köztük olyan is, aki ötven hold földet ígért halála esetére, minden kikötés nélkül, és van olyan is, aki annak a homárnak az ollóját szánta ide, amelyik valamikor megcsípte őt Helgolandban. Ez azonban csak bizonyos kikötés mellett hajlandó örököseit megrövidíteni a rákollóval. Az a kikötése, hogy az ereklyét foglaljuk keretbe és írjuk rá, kinek a martíromsága tévén került a szegedi múzeumba.

Hát abban hiszek, hogy ezt a tengeri- rákalkatrészt csakugyan ránktestálják, mert ez a legpraktikusabb módja annak, hogy az ember megörökítse az emlékét. Nem kerül semmibe és mégis többen megnézik, mint a sírkövet, és a sírkőre különben sem szokás kiírni, hogy aki alatta nyugszik, arra úgy gondoljanak a késő unokák, hogy ő valaha olyan helyen is járt,) ahol döglött cethalat is láthatott volna, ha a szerencse kedvezett volna neki.

Hanem a többi nagy ígéretben, ne haragudjanak meg érte a barátaim, nem igen hiszek. Aki csakugyan szánt valamit annak a pálinkamérésnek, amely a közművelődéshez van címezve, az nem a maga halálát köti ki feltételnek, hanem enyémet. Az úgy tesz, mint az a mecénás, aki hozott egyszer egy nagyszerű pipát — a csibukja tajték, a szára ébenfa, a csutorája borostyán — és azt azzal tette le a haza oltárára, hogy szálljon majd a múzeumra, de csak az én halálom után, addig használjam erőben, egészségben. Tőlem telhetőén megfelelek ennek a kikötésnek, és még jobban megfelelnék, ha megfelelő dohányról is gondoskodott volna a pipaletétnök. Ha azzal is ellátott volna, akkor halálom után a pipa azzal a fölírással került volna üveg alá, hogy ez volt Mohamed ihletője, amikor a Koránt irta. így legföljebb azt kötöm utódom lelkére, hogy a pipa fejcéduláján Kara Musztafa nagyvezér neveztessék meg egykori tulajdonosának, aki ebből szívta a bánatos trafikot, és a trafik miatt való el- kgm«dé»éb«n vesztett« ti a bécsi csatát,

El lehet képzelni, milyen lendületet venne a magyar múzeális kultúra, ha ez a derék ember iskolát csinálna és a mecénások így adogatnák egymás kezébe a hivatalom kilincsét:

— Kedves barátom, gyere át velem a közjegyzőhöz, ötven hold földet akarok íratni a könyvtárra, de kikötöm, hogy addig, míg élsz, tied legyen a haszna.

—- Kedves igazgató úr, a villámat a múzeumnak szeretném adni, de csak abban az esetben, ha ön elfoglalja lakásnak és vállalja, hogy negyven évig benne fog lakni.

— Kedves barátom-uram, van nekem egy másfél mázsás disznóm, hő vágyam volna azt a természetrajzi gyűjtemény számára kitömetni, de csak akkor, ha megígéri ön, hogy a húsát és szalonnáját megtartja magának.

Mindaddig, míg a múzeumpártolás ilyen gyakorlati irányt nem vesz, én a haláluk után hagyakozók ígéretére épp oly keveset építek, mint a messzi útra menőkre. Ebbe a második kategóriába még több barátom tartozik, mint az elsőbe, s ezek Ígértek már nekem szibériai mammut- agyart, ceyloni rubint, madagaszkári griff- tojást, perui inkakincset, Harun al Rasid papucsát, Mussolini zápfogát és Trockij szakállát, de mindebből még eddig se behozatali affér, se külpolitikai bonyodalom nem lett. Mindössze egy francia barátom küldött két éve Damaszkuszból egy igen patinás óperzsa érmet, azonban a drótkefével való vallatásnál arról is kiderült, hogy csak angyalos négykrajcáros 1883-ból.

Történik azonban tavaly, hogy levelet kaptam Quitóból egy barátomtól, akit bátran nevezhetek annak, mert mindössze kétszer találkoztunk egymással az életben, s így nem igen volt alkalmunk barátság- talanságba keveredni. Különben megmondtam a nevét is, utóvégre nem szégyen az, ha valaki az új hazájából is visszagondol a régire. Rosenfeld Richárdnak hívják, mérnökember, másfél éve telepedett ki Equa- dorba, ahol igen jól érzi magát, mert nagyon szereti a lekvárt és azt ott ötvenféle gyümölcsből lehet főzni, és abból egy mázsa nem kerül annyiba, mint minálunk egy szem őszibarack.

Rosenfeld Richárd úr azt irta nekem, hogy szeretne szolgálatára lenni a múzeumnak, és egyelőre három propozíciót tesz, válogassak köztük tetszés szerint.

Az első az, hogyha kívánom, küld nekem néhány krokodilust, mert az ott tucatjával sütkérezik a tengerparton i az equa- tori kormány mm gördít semmi akadályt

a kivitel útjába. (Hiába, ebben a tekintetben a kormányok mindenütt liberálisak, Mitőlünk ugyan krokodilt nem lehet kivinni, de tojást igen.)

Erre természetesen azt válaszoltam, hogy krokodilra nem reflektálok. Mi az ördöggel etessem, mikor minket is csak fenével etet a piacon a nemzetfönntartó elem?

A másik ajánlat komplikáltabb. Quitó- hoz tíz napi járóföldre — már tudniillik lovasjáróföldre — az Amazon ősrengetegeiben, ahol az európai vízum nem gilt, még vannak vörösbőrű kannibálok, akiknél a közjogi viták azon végződnek, hogy megeszik egymást. Előbb azonban leskalpolják a közjóra menendő áldozatnak nemcsak a fejbőrét, hanem az egész bőrét és ezt a műveletet valóságos művészettel végzik. A lehántolt emberkérget aztán pácolják és megszárítják a napon, ahol az úgy összezsugorodik, mint a szalonnabőr a tűzön. A fejet azonban azon frissiben kipreparálják, a hajat is rajtahagyjäk, aztán kitömik az egész embert, amelynek arasznyi teste igy természetes nagyságú fejet hordoz. Ez equadori fogalmak szerint igen mulatságos figura, amit a Kopfjägerek minden rendőri tilalom ellenére bevisznek a városba eladni, s Quitó úri házaiban ez nagyon kedvelt dísze a szalonnak. Ha tetszik, mi is kaphatunk belőle néhány darabot.

Hát nekem ehhez se volt gusztusom. Utóvégre kannibáljaink vannak nekünk fehérben is, és közjogi viták fölfalt áldozataiért nem megyünk a szomszédba.

Annál nagyobb örömmel kaptam a harmadik ajánlaton: elfogadok-e egy dobozzal kitömetni való kolibrit?

Mikor ezt olvastam, az öreg Bárkányi őrmester szalutáló alakja képzett meg előttem. Ugyancsak Kossuthnak volt őrmestere, nekem csak vasárnapi múzeumőröm volt a derék hadastyán. A madaras szekrények kitömött gólyáira, darvaira, bíbiceire, héjáira vigyázott, igen, és három kis kolibrira is, melyek kissé éktelenül ékesítették a hazai madárfaunát, valami majomtáncoltató hagyatékából. Kopottak voltak, molyrágottak, megtépázottak, valódi ma- dárhadastyánok. Mikor aztán az anthrenus museorum nevű gonosztevő is beléjük esett, amelyet kizárólag a múzeumok számára mentett meg Noé a bárkában, akkor kiszedtem a kolibriket és beledobtam a kazán poklába, mint a legmegbízhatóbb de- zinficiáló kamrába.

A következő vasárnap, zárás után, megáll» előttem Bárkányi őrmester szigorú baptáhbams " ' ’ - v ijf'- •— Tekintetös úrnak alásan jelentőm, a nemzet ma zúgolódott.

— Miért zúgolódott a nemzet, őrmester?

— Alásan jelentőm, azért, mert a ko- ribli madarakat nem találta a helyükön.

Azóta sok esztendő eltelt, a nemzetnek egyéb okai is adódtak a zúgolódásra és Bárkányi őrmester is rég itthagyta a földi szolgálatot. A napokban azonban, azt hiszem, raportra jelentkezett a legfőbb hadúrnál:

— Főméltóságú Űristen, eressz le en- göm egy kis szabadságra a szögedi múzeumba, mert meggyüttek a koribli madarak.

Meg ám, megjöttek az óperencián túlról vagy ötvenen a repülő drágakövek, a Nemzeti Múzeum preparátora bebalzsamozta őket, hogy azután csöndes polcaikon örömére legyenek a szegedi nemzetnek. Csakhogy attól félek, a nemzet megint zúgolódni fog.

Most lám, a múltkor is idevetődött múzeumjártában Mák ángyó, tanyai csirkeültető és nevezetes piaci szóvivő.

— Mik azok a szépséges cifraságok, lelkömgalambom? — kérdi tőlem bizalmasan.

— Ezek az újfajta tyúkok — teszek a tenyerébe egy diónyi madarat. — Ezután csak ilyeneket lesz szabad keltetni.

— Ú őszöm a lelkét, de csöppség — nézi kedvetlen. — Osztán jó tojó-« ez, hallja?

— Tojik az nyolcat is egy nap, ángyó.

— No, ebbül vöszök — ragyog az arca az ángyónak.

— De csak akkora ám a tojása, mint a borsószem.

— Tojás: tojás — mondja ángyó szigorúan, mintha már a piacon árulná a ko- ribli-tojást a városi népeknek, darabját kétezer koronájával.

— Csakhogy nem úgy lesz ám ángyó — veszem föl az asztalról a hivatalos lapot. — Ki van adva törvényben, hogy az újmódi tojást csak literrel szabad mérni.

Mák ángyó rámnéz, féloldalt hajtva a fejét, mint régimódi öreg tyúk, hogy hátha csak tréfálok. De olyan méltóságosak a nagy kőfalak, a sok kép a falon, a Hosszú pokróc a grádicson — nem, ez nem tréfá- lódzás háza.

— Hát rusnya férög, az Isten bowlasz- sza mög, aki kitaválta — teszi le útálkozva a szépséges cifraságot az asztalra.

Nem ajánlom Rosenfeld Richárdnakt hogy mostanában hazajöjjön Iátoga<u oaid sírjában, '’v

0