Szolnok Megyei Néplap, 1960. január (11. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-17 / 14. szám

1. csípés SZATIRIKUS OLDAL 1980. Nyilatkozik az illetékes Zsebemben a Népszabad­ság, Néplap, s más sajtóorgá­numok friss példányaival nagy reményekkel vágok ne­ki az útnak. Elvégre nyilat­kozott az illetékes. Hát loho­lok nagy gyorsan, nehogy le­késsem a vonatot, mert ké­rem a szolnoki illetékes azt nyilatkozta, hogy betyár ldó se ide, se oda, a vonatok nem késnek. Eszükben sincs hogy késsenek. Fütyülnek mindenre, mindenkire, de azért sem késnek. És ezt il­letékes nyilatkozata, hát nyugodtak lehetünk benne. — Nyolcvan perc — mond­ta izgatottan a hírlapárus — nyolcvan percet késik. — Harminc. Az enyém öt­ven — topognak idegesen az utasok a hidegben. A hi­degben topogók, akik ugye tájékozatlanok, vakok, nem olvasnak rendszeresen újsá­got, s lám nem tudják, hogy illetékes, nyilatkozott És az illetékes azt nyilatkozta, hogy az utasellátó vendéglők éjjel­nappal nyitvatartanak, forró tea, zaftos fekete (kiskutya- füle kolozsvári módra) állan­dóan kapható. — Mindjárt hét óra, nyit a resti — invitál ismerősöm. Hát nyit, hát bemegyünk. Csak azért is bemegyünk. Jogalapunk van rá, hogy be­menjünk. Illetékes nyilatkoz­ta: éjjel-nappal nyitvatar'a- nak, s mert a szolnoki resti nem olvas újságot, hát dac­ból hét órakor benyitunk. — Brrr, brrr — didereg­nek a kocsi utasak Bizony, az északi sark minden lehel- letnyi hidege ide érkezeit a bukaresti gyors pulmanko- esijába. A fűtetlen szakasz­ban menten meg is fagynánk, ha nem melengetne belülről mindannyiunkat: megírták az országos, s a helyi lapok, fű­tik a kocsikat, melegben utazhatunk. — No. lám! Utasélet, ku­tyabaj — nyilatkozik az Il­letékes és majd az Operand­en túl kiszállhatunk, hogy tündérországban mindazt a jót élvezzük is, amit kérem a legfőfőbb illetékesek már előre megnyilatkoztak. B. L. Mokány felemelkedése és bukása Amikor Mokány Kázmér csendesen behúzta maga mö­gött az ajtót, benn a szobá­ban felszabadult az indulat zsilipje. — Micsoda alakok­kal kell együttdolgoznunk — csapta össze a kezét Piriké a könyvelésből. — Rablógyilkos ez az ember, valutasiber vagy esetleg... szatir. Mert akit a főosztályvezető hivat, arról mindig kiderül valami disz- nóság — alakult ki olyan egységes vélemény a Tüske­hegyező Vállalatnál, amelyre már régen volt példa. A lélekben összetört Mo­kány — aki alaposan rácáfolt nevére, mert alacsony volt ugyan, de sovány, kopasz és csendes, szinte még azért is bocsánatot kérni látszott, hogy egyáltalán él — ezalatt a nagyhatalmú irodafőnök ajtaja előtt számolgatta avult hivatali kabátjának gombja­in: belépjen-e, vagy köszönés nélkül váljon meg hivatalá­tól. — Ha a főnök hívatta — aki még nem is ismeri, pedig öt év óta dolgoznak egy fedél alatt —, abból nem derülhet ki jó egy Mokányra. — végig­gondolta gyorsan önéletraj­zát, élete utóbbi éveiben ta­núsított magatartását — s mert véleménye szerint nem talált bennük kivetni valót, elszánva magát a lefirosz- szabbra is, óvatosan benyi­totta az ajtót. A munkába merült főnök, amikor feltekintett, megpil­lantotta az ajtóban álló isme­retlent, akinek az idegesség­től olyan gyorsan mozogtak az ujjai hogyha történetesen kalap van közöttük, az meg­szégyeníthette volna a venti­látort is. — Maga kicsoda? — rivalt a főosztályvezető az önkéntes ajtónállóra. — Mo... mo... mokány Ká... kázmér tiszte­lettel. — Aha, maga az a kedves kartársam! — nyájaskodott a főnök, és helyet mutatott az egyik fotelben. — Ügy lát­szik, ez ak egyéni módszere, a kezdeti kedvesség — vélte Mokány Kázmár és minden eshetőségre készen, leeresz­TÉLI SZERELEM Bem élem, nem régen vársz Józsikám? Kép szöveg nélkül. kedett a felkínált ülőalkal­matosság felére. — Keresek egy megbízható munkatársat — folytatta a hivatalvezető. — Magára gon­doltam. Arról van ugyanis szó, hogy vállalatunk a TÜHEVÁLL (itt egy kissé megbiccentette fejét a tiszte­let látható jeléül, mire Mo­kány túlbuzgóságában majd­nem kizuhant fejjel a szék­ből) megrendelt néhány csa­vart a Fővárosi Csavarsod­rónál. (A főhajtás elmaradt.) Most derült ki, hogy a csava­rok meneteinek számát kettő­vel növelni kell. Ügy gondol­tam az ügy fontossága miatt, hogy a módosító levelet sze­mélyesen küldöm el önnel. Szóbakerült még néhány családi jellegű kérdés is és búcsúzóul megkérte a főnök Mokányt, hozzon az anyósá­nak egy pár fekete téli ci­pőt. Harminckilences legyen, de ne látszódjék többnek har­mincötösnél, a bőre meg olyan puhán simuljon, mint a bársony, s mégis eltartson néhány évig. Az ára, az egyáltalán nem számít. A megdicsőült Mokány Kázmér csak a folyosón döb­bent rá, hogy pénzt nem adott a főnök. — Sebaj — pattintott az ujjával —■, majd én előlegezem a cipő árát Amikor a szobájába lépett, döbbent csend fogadta. — Megyek holnap Pestre... ki­küldetésbe — mondta hango­san az utolsó szót erélyesen hangsúlyozva. — Hisz ez óriási, Kazikám — csicsereg­te Piriké, aki leghamarabb ismerte fel a váratlan fordu­latot és sürgősen elcappan- tott egy röpke csókot Kázmér füle mellett — Akkor hoz nekem egy­két apróságot, ugye aranyos? Kázmér körül megváltozott a világ. A hűvösmodorú Ga­rami letegezte (egyszer sem történt meg a három év alatt) és kockás mandzsettagombot kért. — Az ára 120 forint is lehet — mondta és átadott egy húszast Valaki diszkré­ten félrehívta, s megmutatta, milyen fehérnemű csipkéből vegyen a részére öt métert. Klári pedig megigérte. hogy estére megiszik vele egy fe­ketét a „Kék veréb”-ben, ha hoz olyan kabátgombot ami­lyent a nyáron Siófokon lá­tott Egycsapásra körülrajongott ember lett Kázmér. Lelki- ismeretesen feljegyezte a kér­déseket megrendeléseket S amikor este kiszámította ott­hon, mennyi pénz kell a más­napi bevásárláshoz, még két szomszéd megtakarított fo­rintjait kellett kölcsönkérnie. Lótott-futott egész nap a fővárosban. Egyik üzletből ki, a másikba be. Megvette Va­zulnak (a Garami kereszt­neve) a kézelőgombot Piri­nek az apróságokat: külföldi rúzst parfőmöt egy kukta­főzőt és egy gyermekfürdető kádat. Vali zipzára s a külön­leges csipke is a táskába ke­rült. A legbüszkébb Klári gombjára volt azt Kőbányán sikerült megszereznie. Átad­ta a hivatalos levelet is. igaz, csak este tízkor és csak a portásnak. Nem ő volt az oka, hogy az esti órákban nem tart fogadóórát a főmér­nök. Amikor hazafelé döcögött az éjféli személyvonattat ha­sított belé a megdöbbentő felismerés: nincsen cipő, meg­feledkezett a főosztályvezető anyósáról. Néhány napig még Mokány Kázmér volt a TÜHEVÁLL elsőszámú hőse. Azután las­sanként terjedt, kígyózott a hír: megbízhatatlan, lelki- ismeretlen ember ez a Mo­kány. Garami Vazul nem te­gezte többé. A kartársnők fi­gyelemre sem méltatták. Va- lika pedig pofonütötte egy­szer a lépcsőn, mert úgy lát­ta, Mokány lesekedett, ami­kor igazította a harisnyáját. Azt tartották róla: bizonyo­san orgyilkos, valutasiber, de az is lehet, hogy szatir. Papp Péter Nem méretezték túl az úi bérházak szobáit No, látod szívem, csak elfér a rekamiéí Udvariassági versenyben — Szivecském! Ez a kedves úr visszahozta a kalapá­csodat, amit kiejtettél az ablakon. Zarka-barka Salvador Dali, a különcsé­géről híres modern festő el­küldte egyik alkotását a ka­nadai nemzeti múzeumnak. A kép sajátossága, hogy fes­ték helyett legyekből ké­szült A festő legyek szár­Már Rómeó is...? — Nem bírom már uram — kesergett Montague Ro­meo — nem bírom ezt a há­zasságot Júliával. Nézzen ráml Mi vagyok én? Egy roncs, egy idegroncsl Hiába szedek Belloidot, Andaxint. én fcész vagyok.„ — Valahogy ismerős az ön neve. Valami színdarab... Ügy emlékszem — kicsit halványan — hogy Önök... hogy úgy monjam_ elhuny­tak. — Egy szó sem igaz belőle üram! Tény, hogy a házas­ságot nehezen lehetett nyél­be ütni. (Az öregek egyszer összekaptak valami kugli­partin). Júlia ugyan azt mondta, hogy megmérgezi magát (bár megtette volna), de én már akkor is normális voltam._ Na, ezt fújta fel valami Shakespeare vagy kicsoda... Egyszer láttak is a színházban. Na, szép! Júlia napsugár, holdsugár, csilla- gocska etyetye... Tudja, hogy az én feleségem hány kiló? Nyolcvanöt és fél, uram! Műfogsort hord és amikor a tizedik házassági, évfordu­lónkon leöntöttem az abroszt zsírral, olyan pofont kaptam tőle, hogy tönkrement a bal fülem. Teljesen elnyom en­gem! Nézze, milyen poca­kom van... Azóta, amióta a vívást abbahagytam... És mért hagytam abba— miért.? — ??? — Mert egyszer azt mond­ta Juli, amikor ebédhez akartam menni: „Ugyan Autón járj — tovább ér na “ Mit mond a rádió, bátyám? Közeleg az olvadás?-t>- • nyát, fejét és testét ragasz­totta a vászonra, » A toindsori hercegnő már­vány síremléket állíttatott elpusztult kedvenc kisku­tyájának. • „Az elhalt érdemeit dicső­ítő sírkőfeliratoknak semmi gyakorlati értelmük nincs” — írta Mario Gallon! milá­nói szakács végrendeletében. „Ezért arra kérem örököse­imet, hogy naponta egy-egy új ételreceptet helyezzenek sírkövemre. Háromszázötve­nöt receptet találtak íróasz­talfiókjában.” Természetesen teljesítették a szakácsművészetére büsz­ke elhunyt kívánságát» • London egyik régi temp­lomát a bohócoknak szentel­ték. Az ünnepélyes felszen­telésre a világ minden tájá­ról érkeztek cirkuszi bohó­cok. • Nem mindennapi problé­mán töri a fejét Missouriban egy biztosító intézet: ki kell számítani, hogy mennyi se­gély jár Mrs. Poggy Praul- nak, aki 12 éves korában maradt árva, 13 éves korá­ban ment férjhez, 14 éves volt, amikor özvegyen ma­radt, s 14 és fél éves korában gyermeket szült * Egy leamingtord háziasz- szony felháborodottan utasí­totta vissza azt a vádat, hogy lovat tart a szalonjában. „Ostoba rágalom. A ló az istállóban van... Csak akkor jön a lakásba, ha inni akar.” uiiiiimiiiiiiimiiMiiiiiiiMiifiiiiiiHiimiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiimiiiimiiiiiiiiiiiju TÁRGYILAGOS ELADÓ hagyd már azt a hülyeséget, vedd fel inkább a jáger ga­tyád és menj le a pincébe fáért?’. Ettől kezdve nem, en­gedett sportolni. Kérem, én imádom a mákos nudlit. Hát azt hiszi főz nekem má­kos nudlití — ??? — Egy frászt főz! Kelká­posztát főz, amitől ég a gyomrom. És ha elmegyek a barátaimmal ultizni? „Ki­lencre itthon legyél Romeo!" „Lehelj rám Romeo!” Nekem ebből elég... és abból is, hogy „Ne csámcsogj Romeo!” „Ülj egyenesenr „Ne bámuld azt a nőt, Romeo.1” Kérem a Jú­lia éjszakára drótokra csa­varja a haját, vastagon be­keni magát kimmel— ha az ember mégis közelebb hú­zódik, akkor: „ne idétlen- kedj Romeo... aludni akarok, Romeo...!" Hát élet ez? No, de most megiszom még egy féldecit, hazamegyek és meg­mondom, hogy elválok. — Na, és...? — N. és! Néhány hónapig élvezem a szabadságot, azu­tán elveszem a szomszéd ut­cából azt a jó kis szőke nőt... — Kicsodát? — Hát Opheliát! ke-fe Hogyne kérem, egészen frissek g tolások,

Next

/
Thumbnails
Contents