Szolnok Megyei Néplap, 1959. december (10. évfolyam, 282-306. szám)
1959-12-25 / 303. szám
Szüdi György: MIÉNK E SZÁZAD Embert formáló nagy időket élűnk! Eivtár;,aim, a jövendő beért: virágja pa.tant, százmilliók látják a közeledő szüret idejét! Ki intheti le a háborgó tengert? Ki takarhatja be a holnapot? A történelem hullámán a múltnak hiába küldenek mentőcs ónakot! Miénk e század! Gépmadáron szárnyal az idő és az élő képze let: mélység, magasság minden igazsága számunkra teremt emberibb jelent! Korunkon túl, csak mi láthatjuk tisztán, mit rejtenek a messzi holnapok; s letűnt századok fátyolos homálya a mi lámpásunk fényétől ragyog. Dalo'.ják el milliók helyettem az emberiség győztes énekét! Visszhangozza a négy világtáj sarka a menetelő léptek ütemét! Szóljon helyettem, érettem az ének, az elnyomottak ébresztő dala! Zúgják helyettem harsonák és kürtök, mit kimondani nem tudnék soha! Mert ki érezhet száz nyelvvel, száz szívvel, millió gonddal ki lehet rokon, ki tépheti szét százezer erővel múltúnk jármát e széles földgolyón? Örülnék, sírnék milliók szemével! Átnyújtanám az óceán felett a sikátorok sápadt lakójának sorsom jelképét, tördelt kezemet Miénk e század! Minden villanása nekünk ád gondot, meleg tűzhelyet, a magasságok csillag-mii liárdja bennünket vár a fellegek felett. Korokon át a végtelen időbe mi köveztük ki azt a nagy utat, amelyen át a béke világában minden bánatunk lassan elmarad. Embert formáló nagy időket élünk! Elvtársaim, a jövendő beért! Sípjába fújt a fennsíkon a pásztor, orkán lengeti nyitott kö penyét: északról, délről indulnak a népek fagyott »utakon hegyen, völgyön át, hogy hajadonfőtt, himnusszal köszöntsék a kommunizmus színes hajnalát PAPP PÉTER: J$Zöl(etányel( nem is szomjaztak. Körüljárják a fáradságtól mély álomba szédült tábort. Némelyik alvón rúgnak egyet Mocor- gás, halk nyögés a válasz. Megnyugszanak és visszamennek a tűz mellé. Amint a nyilasok lépteinek nesze elhal. Zsuzsa kinyitja szemét Óvatosan körülnéz. Minden csendes, fekete, mintha sajátmagát gyászolná a halott világ. „ — Most szökj... most szökj.. — dobog a szive. Nem töpreng tovább. Kibontja magán a pokrócot és magához szorítja a hátizsákkal együtt. Lassan, szinte centiméterről — centiméterre csúszik el a az alvók mellett egyre távolabb a tűztóL Végre a táborhely széléhez ér. Jobb keze felől szuszognak a halálraítéltek, a másik oldalon hívogatja a szabad mező — az élet. Szája kiszárad az izgalomtól. Ereiben olyan sebesen száguld a vér, hogy mozgását érzi, a csuklóján. Még nem vettek észre semmit az őrök. Jaj.- csak sikerüljön., csak most— Teste elválik az alvóktól. Már egy félre, már egy méterre van a többiektóL Pattanásig feszülnek az idegei. Majdnem hangosan elsírja magát Az öklét nyomja a szájába, aztán csúszik tovább. A tábor felől nem hallik semmi nesz. Egyre gyorsabban halad. Amikor már eltakarja a tűz pirosát a leszálló köd, felugrik és futásnak ered. Rohan, rohan a sötétben. Felbukik. Újra talpon van. Tovább., tovább. Lassan elhagyja az ereje és lerogy a földre. Rázza a fullasztó zokogás, úgy érzi: legjobb lenne itt azonnal meghalni — pedig már szabad. Szürkülni kezd, amikor megnyugszik. Leveszi kabátját. Kitapogatja rajta a szövetből varrt tenyérnyi sárga csillagot és foggal, körömmel tépi. Ledobja s vad dühvei tiporja a sárba. Fellobbanó gyermeki szenvedéllyel gyűlöli az embereket, akiknek soha nem volt sárga csillagjuk. Es boldog, hogy 6 is közéjük tartozik, nem különbözteti meg tőlük semmi, csak neki még bujkálnia kell. Távolabb egy(Folytaié* a 10-ik oldalon.) / Midőn most tollat fogol Móricz Zsigmond „Boldo embere” jut eszembe. Ez csodálatosan szép párbeszé egy paraszt ember múltbe] életéről ott fejeződik be, hoe a „boldog” ember megtalálj párját, jó párját, aki mellel végig küzdheti az életét. D a regény itt véget is ér, pe dig a hőse már túl jár a íéi fikor delén, mögötte vai megannyi öröm és csalódás a házasság utáni életérő azonban már nincs mit mon dania az írónak, az ő élet boldogsága, egyéni léte lé nyegében ezzel véget is éri Attól fogva megkezdődött i verejtékes kínlódás, a min dennapi kenyérért, a gyere kék vacsorájáért, az adó ki fizetéséért: az a robot, ame lyet ismer a ma égsz idősebt generációja. Ezrek, tízezrek milliók éltek úgy, hogy i „szabad” és „boldog” ifjúsáj után — bár igaz, Móricz em bere is inkább szenved gye rekkorában —. a felnőtt fele lősség taposómalma követke zik. Az emberek többségét i múlt rendszerben teljes valójukban lekötötte az a nehé; feladat, hogy a mindennapi kenyeret előteremtsék. Mái az ókori bölcsek megmondták: nem azért élünk, hogj együnk, hanem azért eszünk hogy éljünk. Nálunk azonbai a „boldog” ember és sok millió társa azért élt, hogy családjának enni adhasson. Talán messziről indultam el hiszen a műveltségről, a kultúráról szeretnék beszélni: de innen kell indulnunk. Mo ebben az országban nem kell éheznit senkinek, nem kell munka nélkül lézengenie senkinek: és ez az első feltételt annak is, hogy a szellem napvilága gyűljön ki a házak ablakán, hogy a munkások, parasztok élete emberi teljességgel telítődjék. Az életbe a hozzátartozik a munka és sokat jelent, ha a munkát jókedvvel, örömmel végezzük, hozzá tartozik a család — dt részt az olvasás, a színházlátogatás, a mozi, a zen* is. Része a tanulás is. Az tehát, amit ma rövidet egy szóval „kultúrforradalom- nak” szoktunk nevezni, nem csupán szellemi: anyagi kérdés is. Kétféle szempontból is az. Kérdés: elég gazdag-* az ország ahhoz, hogy polgárait művelje — s elég gaz- dag-e az egyes ember ahhoz, hogy a kultúrát befogadja. És éppen ezért mondhatjuk el, hogy az elkövetkező öt év új szakaszt nyit a mi vidékünkön ebben a csendes és az anyaginál talán lassúbb, de nem kevésbé jelentős forradalomban is. Szolnok megyében idén csaknem félszázezren választották az új paraszti életformát, a nagyüzemi gazdaságot — s ez nemcsak azt teszi lehetővé, hogy jobb életet teremtsünk magunknak, hanem felszabadítja az embert a föld igájából is, lehetővé teszi — sőt megköveteli maga-maga művelését. Ami eddig történt a kulturális forradalomban: csodá- latos.Nézzüfe, kik állnak ma az irányító posztokon. Munkások és parasztok. Tanult emberekké váltak az évek folyamán —• de valamennyien tudjuk, mennyi áldozatot, lemondást, átvirrasztott éjszakát követelt ez tőlünk. Ha forradalomról beszélünk, beszélnünk kell a forradalmárokról is: azokról, akik ugyan nem fegyverrel, de a maguk módján mégis hősi harcot vívtak a tudás elsajátításáért. Azonban értelmetlen lenne ez a forradalom, ha mindenkitől áldozatokat követelne. Nem az a cél, hogy az embereket valamiről v^iló lemondásra biztassuk, hanem inkább az, hogy adjunk mindegyiküknek, átnyújtsuk "-■kik mindazt, amit az emberi szeltem felhalmozott kia; csestárában. Gazdagítani » akarjuk az embereket — s a ha valaki áldozatot hoz; 1 mondjuk estéit tanulással i tölti, ennek csak akkor van r értelme, ha saját igénye hajt- i ja, ösztökéli. • Amit tettünk, arról sokat- lehetne mondani. Sol^zer • munkás tanul ma gyáraink- ‘ ban, hogy megszerezze az ál- 1 talános vagy középiskolai ; végzettséget Azonban még 1 mindig nem elég, számukat ■ lehet és kell is növelni. Be- : vezettük a nyolc osztályos- kötelező általános iskolát — • ilyesmiről Eötvös József is i csak álmodott, ha álmodott • —, azonban a nyolc osztályt ■ a tanköteleseknek ma még- csak 66 százaléka végzi el ■ megyénkben, s egy tanterem- > re másfél tanulócsoport jut ma is. Sok az óvoda — de- még többre lenne szükség. 1 Gimnáziumok nőttek ki a ■ földből — ám az oktatás sok■ helyütt elszakadt az élettől, • az érettségizettek nem egy■ szer lebecsülik a fizikai munkát — vagy pedig a bizonyíti vánnyal nem tudnak mihez ■ fogni. Ma már öt falu kivéte- ; lével minden községben állnak a művelődési házak —% de sok közülük még nem igazi otthon, nem központja a falu kulturális életének. Most, amikor tehát előre léptünk gazdaságilag, előre kell lépnünk a szellem front* ján is. Már irtunk arról az ötéves művelődési programról, amelyet nemrég fogadott el a megyei tanács — ebben a fontos dokumentumban kijelölték az utat, a célt. Egy gondolat lebeg • több mint félszáz oldalon: a szocialista ember legyen müveit ember is. Könnyű ezt leírni: csakhogy a műveltség fogalma ma igen tágan értelmezhető. A kultúra világa című könyvsorozat amely bevezetője szerint azt foglalja magában, amit a XX. század emberének tudnia kell. hat vaskos kötet. Nem elég, ha a diák Cicerót idézi — ismernie kell az autómotort is. Nem elég, ha a szövetkezeti gazda csak az agrotechnikával van tisztában — ha az űrrakétáról nem tud semmit. Teljes-e az az ember, akinek számára Petőfivel és Arany-nyal vé- getér az irodalom? A művelődés munkásaira tehát sokoldalú, változatos feladat vár. Persze célokat kitűzni mindenki tud. Ha a művelődési program csupán arra hívna fel, hogy ifjúságunk legyen kultúrált maga- tartású, szocialista erkölcsű ifjúság, mely őszinte lelkesedéssel szereti hazánkat, 8 ugyanakkor híve a munkás nemzetköziségnek; ha csupán azt mondaná, hogy 1965-re az általános iskola nyolc osztályát elvégző tanköteleskorú gyerekek arányát 85 százalékra kell emelni: a diákotthoni férőhelyek számát húsz százalékkal kell növelni; ha csupán arról szólna, hogy a jövőben fejlesztjük az irodalom és a művészet iránti érdeklődését, következetesen és módszeresen dolgozunk a polgári, kispolgári ízlés visz- szaszorításáért, a falu kulturális felemeléséért: •— ha a művelődési program ezen túl nem menne, bizony nem sokat érne. Viszont világosan látnunk kell. hova tartunk, mit kell elérnünk. Bizonyára akad sok ember, aki most szkeptikusan ingatja a fejét: „Szép, szép, de hogyan akarjátok mindezt elérni?- Valóban: e célok megvalósításáért évtizedek súlyos örökségével kell felvennünk a harcot Amikor a „hogyanról” beszélünk, kiragadhatunk egy példát Kiragadhatunk — mondom •—, hiszen temérdek ága-boga van a kultúrának; egy rövid cikk nem vállalkozhat átfogó értékelésre. Vegyük csak a munkára nevelés kérdését. Munkára nevelni— Hogyan? Biztos Vsának a tanácsok minden olyan iskolához, amely a mezőgazdasági gyakorlat^ foglalkozást bevezette 4—600 négyszögöl területet. A műhelyek számát a mai 15-ről öt év alatt 100-ra kell emelni. A következő tanévtől a megye minden gimnáziumában megteremtik az 5 + 1 napos tanítás feltételeit: itt a diákok minden héten egyszer termelőmunkában vesznek részt. Sőt: a politechnikai képzést összekötik rövidebb ideig tartó, két-három hetes közhasznú munkával is: minden iskola kialakítja majd a kapcsolatot valamelyik üzemmel. És így sorolhatnánk tovább a konkrét módszereket. Biztos, hogy elérjük így a célt: a fiatalok megszeretik, ismerik majd a munkát és a technikát, a gépet és a munkást Mindez azonban felvet még egy kérdést: Mimből? Nem elég a terv, a javaslat, a jóakarat. Üj művelődési otthonokhoz, gimnáziumokhoz, óvodákhoz a lelkesedés mellett pénz is kell. Egyéni ét társadalmi jólét. Ismét az a kérdés: elég gazdag-e az ország ahhoz, hogy polgárait művelje — s elég gazdag-e az egyes ember ahhoz, hogy a kultúrát befogadja? Közr- tudott, hogy az egy főre eső papírfelhasználás növekedését megelőzi a kalóriameny- nyiség növekedése. Ma azonban kalóriában már jól ál* i lünk: nem csoda, hogy több ■ gondot fordíthatunk a papírra. Igaz, hogy most, amikor megyénk termelőszövetkezeti . megye lett, igen sok konkrét sürgős gazdasági feladatot is meg keli oldanunk: a művelődés azonban párhuzamosan halad a gazdasági építéssel. A kölcsönhatás szükségszerű egyrészt azért, mert a földművelés is lassan tudomány- nyá válik — másrészt azért, mert mi értelme lenne a tudományos földművelésnek, ha az emberek szelleme meg- maradna a kapánál. Nemcsak a gazdásági: a művelődési feladatok megoldásánál is szükség lesz a társadalom, a szűkebb közösség összefogására, az önkéntes munkára, az iskolák és művelődési házak építésénél — ugyanakkor számíthatunk arra, hogy az egész nép erejéből felépülnek a legfontosabb nagy óimnál ziumok, filmszínházak. Móricz Zsigmond „boldog” embere számára az élet amely addig sem.volt köny- nyű és vidám, végetér az ifjúkor végével, mert megkezdődik a robot Mi már az ifjúságot is átformáljuk, de a szellem, az értelem erejével akarunk teljességet, gaz* dagságot adni s felnőtt embereknek is, minden embernek. Azt akarjuk, hogy az anyagi felszabadulást az ember ’szellemmi teljessége tetőzze be. B. D. Ál EMBERI TELJESSÉGÉRT A NÉPLAP Uten» ** IlJUJ[u 11J Lbd)UIIäJ L MELLEKLEI E G yalogosan hömpölygőt! a fekete emberfolyam a bécsi országúton. Ha egy-egy katonai teherautóoszlop dübörgőn végig a betonon, kicsapott az áradat az országút szélére, keresztül az árkon, a szántások bakancsmarasztaló sarába. Az arcokra néma rémület rajzolt torz vonásokat, s az elgyötört emberi testek érzéketlenné válnak az újabb fájdalmakra, amelyet a puskatussal bőven osztogattak az ordítozó nyilas karszalagos kísérők. Tíz, embertelen szenvedésekkel teli nap volt mögöttük. A lábukban a közel kétszáz kilométeres gyaloglás fájdalma sajgott, s az életet fenntartó erő talán már nem is s létért való küzdelem, hanem az a tudat volt, hogy együtt van a család, ha csonkán is, férj és idősebb fiútestvér nélküli. S most ez az éltető erő is szertefoszlott, Alig egy órája érkeztek a hegyeshalmi állomásra, máris megkezdőtött a rendezés. Külön csoportba osztották a hat éven aluli gyerekeket az anyjukkal együtt, meg a tizenhatéven felüli nőket, s tőlük távolabbra terelték a többi fiút, lányt, akik közül a legidősebb sem érte még meg a tizenhat évet. Néhány- német katona közeledett az állomásépület felől. A tolmács hangosan adta tovább az utasításokat: vonaton utaznak tovább a felnőttek és a kisgyermekek. A tehervagonok az első sínpáron állnak. Azonnal szálljon be mindenki a kocsiba, amint a beosztás megtörténik, mert a szerelvény indul. A gyerekek egyenlőre itt maradnak, s ha megérkeznek az üres vasúti kocsik, mennek vissza Pestre, gyermekotthonba. Még el sem halt a tolmács utolsó szava, már indultak az első csoportok a sínek felé. Meg- 1 1 A „Felszabadulási irodalmi pA- yáaav* «Jnyartaa aovailája. bomlott a rend, sírás tört fel, kiáltások, jótanácsok röppentek szárnyra, s elkeveredtek a dühös magyar és német káromkodásokkal, Zsuzsa, hogy jobban lásson, lábújjhegyre áll. Tekintetével anyján függ, a drága jó Mamikán, akinek utolsó ölelését, könnyekkel áztatott csókja melegét még érzi, simogató hangja most is fülébe cseng; — kislányom, j drágám vigyázz..: nagyon vigyázz magadra! Mami a kijelöl* vagon felé siet, s fellép a hágcsóra. Megáll, fejét visszafordítja, keze búcsúra lendül. Megakad a beszállás. Egy német katona odaugrik. Dühösen kiált valamit. Zsuzsa nem érti, de látja, amint a német megragadja anyját és betaszítja az ajtón. A kislány teste összerázkódik, mintha ostorcsapás érte volna. Integető újjai ökölbezáiródnak. — Mami — kiáltja és ugrik ki a gyerekek közül. Erős karok markolják meg, s lökik vissza a többiek közé. A beszállás gyorsan megtörténik. Zár kattan az ajtókon, sípol a mozdony éa megmozdul a hosszú kocsisor. A szöges dróttal bevont ablakokon kezek nyúlnak ki. Az egyik ökölbeszorítva fenyegetőn, a másik lágyan int búcsút. Azután az utolsó kocsit is elnyeli a kanyar. Csak a mozdony szaggatott sípjele, mint elcsukló apró sikoltás úszik még vissza egyre távolabbról. Az állomáson maradt gyerekeket a rétre terelik a nyilasok. Pokrócba, kabátba burkolt árnyak mozognak, hajlanak össze, majd válnak szét. Lassan besötétedik. Az eső egyhangú neszezését csak néha szakítja meg egy-egy sóhaj: — Mami— anya— édesanyám. Zsuzsa h leteszi hátizsákját. Belekotor. Néhány kekszet, kockacukrot húz elő, azt ■na jszol gatja. amint elnyúlik a pokróc alatt a gyermekboly szélén. Néhány lépéssel távolabb apró tűz izzik, csak akkora, hogy egy kalappal betakarható. Nagyobbat gyújtani veszélyes, könnyen felfedezhetik az idegen repülőgépekről. A tűz gyér melegénél beszélgetnek a nyilasok. Először az időt szidják, aztán a zsidókat. — Hej, most Pesten— — szólal meg az egyik. Nem mond többet, s a másik mégis érti: a kiürített házakban maradt értékeket sajnálja, amelyben a szerencsések konyákig vájkálhatnak. 0 te erre gondol. — Holnap megyünk vissza. ▲ gyerekeket is visszük? — —A fenét — nevet a másik. — Nem volt elég vagon, a németek nem vették át őket, nem őrizgetik. Ezért fa- gyoskodunk még itt, hogy az a... — rúg bele indulatosan a sötétba. Tsuzsa nem alszik, mín“ den szót tisztán hall. Tehát nem Pest, hanem az ismeretlen a cél. Becsapták őket, s félrevezették anyáékat Is. Rövid tlzenkétéves élete alatt nem sok tapasztalatot gyűjthetett. Most sem az értelme, az érzése diktálja: az ismeretlen hely a szenvedés, a halál, Pest az élet. Ügy érzi, zuhan— zuhan valami sötét, mély szakadékba. Sími szeretne, de nem szabad... most nem. Majd! De mikor? Ha szabad lesz, ha megszökik. Olyan hirtelen villant át rajta a gondolat, hogy megrémül. — Nem, nem lehet — hessegeti el magától. Hiába, belülről valami súgja: szökj meg, szökj meg. Behunyja szemét Az agya szét akarja feszíteni a fejét: szökj meg..., szökj meg. Ezt súgja a föld is. Hangokat, kiálltást hall. Üj őrök jönnek leváltani társaikat Hangjukflll árt/kíiV nőm m
