Szolnok Megyei Néplap, 1959. november (10. évfolyam, 257-281. szám)

1959-11-01 / 257. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1959. november í.

Együgyű dal a feleségről

Az ajtó kaecan egyet, hogy belép,

topogni kezd a sok virág- .

cserép

s a hajában egy kis álmos szőke folt

csipogva szól, mint egy riadt veréb.

A vén villanyzsinór' is felrikolt

sodorja lomha testét már felé

s minden kering, jegyezni sem birom,

Most érkezett, egész nap

messze járt,

kezében egy nagy mákvirág- % szirom,

s elűzi azzal tőlem a halált.

(Radnóti Miklós)

$

RADNÓTI MIKLÓS:

1 MIKLÓS: k f / . • , ff •

jVímt észrevétlenül f ^ Szép SZÓ terjesztői

Mint észrevétlenül álomba hull az ember, úgy hull az ifjúkorból a férfikorba át; már múltja van s leül szemközt komoly szeszekkel s apányi lett körötte már egyre több barát.

Apa és kisfia most együtt látogatják, s a kisfiú lesz lassan, ki jobban érti őt, ki érti még lobos szívének sok kalandját, s kijátsszák lent a padlón a hintázó időt.

De mégis nébanap felnőttként pénzt keres már, megrendelésre fordít, eladja verseit, már szerződést bogoz, számolgat és protestál, s megélni néki is csak a mellékes segít.

Sikerre nem kacsint,' mert tudja, egyremegy, e hölgy kegyeltje az lesz, ki jókor érkezett; —* kedvence már a mák s a bíborhúsú meggy, a bús kamaszt igéző méz és dió helyett.

És tudja, nyáron is lehullhat egy levél, hiába táncol és csal a forró emberész, s minden megméretik, ha jegyszer majd nem él; sportbajnok nem lehet már, sem kóbor tengerész, de megtanulta, hogy fegyver s szerszám a toll, s ugyancsak nyaktörő az. ha méltón peng a lant, s hogy eljut így is ő mindenhová, ahol mezitlen él a szándék és perzsel a kaland.

És míg tollára dől, a gyermekekre gondol, és nincs nehéz szívében most semmiféle gőg, mert értük dolgozik, akár a néma portól csikorgó gyárban élők s műhelyben görnyedők.

Radnóti Miklós 1909—1944

(tíz éve államosították a színházakat)

Szürke, borongás őszi nap volt. Rossz kedvű, cigarettázó karszalagos nyilas katonák siettették az úton ván- saorgó csontváz soványságé elkínzott munkaszolgálatoso- kat. Felsorakoztatták őket egy árok szélén, messziről odalátszott az abdai templomtorony. Rövid pattogó vezényszavak hangzottak. — Dermedt csend ülte meg a környéket.

• „A század bűzös, vad csomókban áll

Felettünk fú a förtelmes halál.’

Irta néhány nappal azelőtt Radnóti Miklós, a> József Attila utáni kor legnagyobb magyar költője. És a förtelmes halál elérte őt is, társait

is. Belebuktak mindnyájan az abdai tömegsírba.

Borzalmas korszak volt ez. Dühöngött a náci és nyílás fasizmus, minden idők legbarbárabb, legaljasabb,

legostobább és legvérengzőbb uralma. Ebben a korszakban szólt a költő és szavával a bátor, helytálló emberséget, a széles és tagas szabadságot hirdette.

Nehéz volt antifasisztának lenni ebben a korban. Börtön, üldöztetés és meUőztetés volt annak a sorsa, aki szembe mert szállni. „Kát versem nyolc napot nyomott” írja tréfásan Főtárgyalás című versében de nem hátrált. Merészen szárnyaló, zengő versben dicsérte a „könoyűléptű” békét, egy háborúval terhes korban. Megindulnak a „néger proletárok, — írja nagyszabású forradalmi \ őrsében az Ének a négerről, aki a városba ment címűben. És magáról is azt vallja: „Költő vagyok és proletár.1*

Költeményeiről csak azt mondhatjuk, tündöklő szép- ségűek voltak. És a híres

Eclogákban olyan magasla-; tokra emelkedett, mint előtte; csak a legnagyobbak, Petőfi,: Ady, József Attila,

Mindenről írt. Szerelemről, halálról, helytállásról, fiata-; lókról és öregekről. Élő lel-; kiismeret akart lenni egy sö-; tét lelkiismeretlen kor kellős; közepén. Akkor csak keve-; sekhez jutottak el költemé-; nyei. Ma sokan olvassák, hall-; gatják a rádióban és nyer-; nek saját életükhöz is sugár-: zó példát.

..’.’Lepke kezeddel ints felém, Hogy jól van így, hogy Te tudod,

S hogy nem hiába élek én.” így írt édesanyjáról és magáról a „28 év” című költemé-: nyében. Nem élt sokkal töb-: bet. 35 éves korában oltotta ki életét a gyilkos golyó. De! versében jól írta: Nem hiába! élt, és tegyük hozzá: Nem hi-l ába halt meg. I

Hernádi Tibor!

Különös Vilócr az

enyvszagú, festett díszletek, zengő pátoszú szavak, sziporkázó szellemességgel röpködő tréfáik világa; százezrek szórakoztatója és nevelője a ; színház. Ma mindennapos dolog, hogy hatalmas autóbusz gördül valamelyik kis falusi : művelődési otth' n elé, le- ; szállnak a színészek, díszlet- I munkások, a rendező, az ; ügyelő. Bent megtelnek a ; padsorok olyan emberekkel, akik néhány évvel ezelőtt még talán a mozit ’em is- I merték. És ma színdarabot néznek, sőt meg is kritizálják, ha úgy érzik, hogy vala- ; melyik színész nem nyújtott annyit, amennyi telt tőle.

Ma már nem a kiváltságos vékony rétegeké a színház. És a színész társadalmunk megbecsült alakja. A rosszemlékű létbizonytalanság helyett állami alkalmazott, kinek, ha beteg, sem kell orvosi segé’y nélkül maradnia, még ha történetesen nem sztár, akkor sem. Nagy utat tett meg idáig a magyar színház, a magyar színészet. Petőfi úgy emlékszik meg színészkoráról, mint az ordas nyomor legtetejéről. Déryné Széppataki Róza igen sokszor hált pajtában, vagy istállóban azért, mert arra merészkedett vetemedni, hogy a magyar szót terjessze a színpadon. És a helyzet később sem javult. A kapitalizmus állandó létbizonytalanságban tartotta a színészt és kevés számú beérkezettől eltekintve, a lakbérhátraléljok, adóintések, harminc filléres tö- pörtyű-vacsorák világában éltek.

Ez természetesen a művészi színvonalra, a színészi produkcióra is rányomta a bélyegét. Ha a színész élpi akart, a legméltatlanabb szerepeket is el kellett vállalnia és ha a magánvállalkozó színigazgató nem akart csúfosan megbukni színházával, a kispolgári felfogás legkét- ségbeejböbb szemetjeinek tömegét kellett társulatával eljátszania.

Amikor a hatalom kérdése véglegesen a munkásosztály javára dőlt el, pártunk és kormányunk elérkezettnek látta az időt a színházak helyzetének ' gyökeres rendezésére is. Megszabadította a színészeket, a díszletmunkásokat, a zenészeket a bizonytalanságtól, helyzetüket rendezte, a színházakat az állam tulajdonába vette.

Ez a feilődés mindenekelőtt a művészi színvonalban jut legélesebben kifejezésre. A selejtes, kispolgári giccs.es darabok, émelygős, ezerszer játszott, tucatoperettek helyett egyre inkább a színvonalas, a mon- danivalós, a szocialista építés világát művészi szinten tükröző színművek kerülnek előadásra. A mindennapos anyagi gondoktól megszabadult társulatok sokkal nagyobb energiával, sokkal alaposabb művészi elmélyedéssel készülhetnek egy-egy előadásra. Az állami támogatás lehetővé teszi azt is, hogy zenében, díszletben, kosztümökben a legjobbat és legszebbet kapja minden néző.

Gyökeres változást hozott az államosítás a színházak közönségében is. A felszabadulásig, de még egy jó darabig utána is ritkaságszámba ment a színházakban a munkás, de különösen a paraszt- ember. Az államosítok színház a maga ár- és műsorpoli- tiikájával új nézőközönséget nevelt magának. Űj közönséget, amelyről tényleg el lehet mondani, hogy „éhe a

Szépnek, éhe a Szó.iak” hajtotta őket a színházba.

Megyénk színháza, a Szigligeti Színház holnap ünnepi társulati ülésen emlékezik meg az államosításról és az azok* eltelt tíz esztendőről. Sok baj, sok nehézség között, de mindig újabb és újabb sikereket elérve, újabb és újabb rétegeket hódítva meg a színháznak, haladt ez a társulat. Követtek el hibákat műsorválaszitásban, szereposztásban,, a színészi munkában. De ezek a hibák eltörpülnek az eredmények mellett. Mennyi szépet nyújtott, mennyi feledhetetlen estét adott a Szigligeti Színház a megye lakosságának, menynyi megfeszített munka, álmatlan éjszaka van egy-egy szerepkidolgozás mögött. Az államosítás óta Szolnokon és tájon jóval több mint kétezer előadást tartottak a színház társulatai. Ez a szám körülbelül félmillió nézőt jelent. Ha csak a statisztikát nézzük tehát, megyénk minden egyes lakója, a csecsemőket is beleértve, legalább egyszer volt színházban. Persze, ez csak statisztikai szám, de nagyon jellemző adat

Tíz éves a színház. Ezen az ünnepi napon gondoljunk szeretettel azokra, akik fáradtságot nem ismerve, nevelnek és szórakoztatnak bennünket. Színészek és rendezők, díszletmunkások és szabók, táncosok és zenészek, a színpad mechanizmusának megannyi lelkes munkása megérdemlik tiszteletünket és szeretetünket Újabb tíz év következik. A szocializmus felépítésének ragyogó tíz esztendeje. És ebből a Szigligeti Színház is szíwel-lélekkel veszi ki részét. Jó munkát, sok sikert és a nézőknek sok tartalmas, gyönyörködtető percet „kívánunk.

1 H, T.

nmmmsiiAiuimuimc mmmmmmiBKiii

aiamaia

A Jegenye utca ahol Péterek laknak, a fala leg- hosszabb és legszebb utcája. Tele csupa szép, nagyudvaros, kertes házzal. Csak éppen egy részén, a Kis Miklósék és Csorba cipész háza közi lapui egymás után három nádtetejű, ferde faiú viskó. A középső a Pétereké. Kicsiny, jobban mondva keskeny az udvara, megszürkült, csaknem korhadó léc a kerítése.

Szegény emberek ezek a Péterek, de ettől még derűsebb is lehetne a kedélyük. Mivelhogy Dunaszemes nem afféle nyomorfészek, s a szegénység itt még nem jelent valami alvilági sorsot. Szegények és mogorva embetek Péterék. Péter és Péterné perlekednek egymással, püfölik a gyerekeket és haragusznak mindenkire. Különösen azokra, akiknek szintén rosszul megy a saruk, mert azokra inkább mernek haragudni.

Kutyát talán csak azért tartanak, illetve tartottak Péterek, hogy az fejezze ki az ő mindenkori kedély állapotukat. Ez a kutya, már amit tartottak, egy ugatás-harapós, bozontos, kis fenevad volt. Mindenkit megugatott, aki elment a házuk élőt. De még hogyan! Ült naphosszat a krumplival bevetett, gondozatlan udvar közepén és fülelt. Amikor lépteket hallott, már hegyezte a fülét, mordult és vicsorította a fogát. Amikor pedig feltűnt a járókelő a kerítésen kívül, az utcán, a kutya odarohant a kerítéshez, nekivetette magát, éktelenül éles hangon kezdett ugatni: minden egyes vaikkantás után hörgött, ■ eközben a szőre felborzolódott, a szeme szikrázott és hegyes fogaival harapta, marcangolta a kerítés léceit. Nyilván belekapott volna a ballagó eihberbe, ahol éri, ha nem lett voma át- törhetetlen válaszfal a kerítés. De még így is szinte attól lehetett tartani, hogy óriási dühében egyszer át tudja magát vetni a kerítésen, pedig pici volt, mint egy gombolyag, vagy átnyomja magát két léc között a résen, holott ahhoz túlságosan nagy volt. Veszedelmes méregzacskó volt.

Az emberek különösképpen viselkedtek ezzel a kutyával szemben. Mindenkiben hirtelen ingerültséget keü.ett váratlanul kirobbanó vákkantó-hörrgő ugatása s ellenséges vicsorgása. Szerették volna agyoncsapni, szerettek volna miatta haragos szavakkal rátámadni a haszontalan Péterékre. Mert minek az ilyen férég a háznál, csaknem kellős közepén a falunak. De hát a kutyát védte a kerítés az agyonütés ellen. Pétereknek meg hiába mondtak volna akármit; bíróhoz, jegyzőhöz folyamodni körülményes lett tolna. nem érte meg a fáradságot.

Ti éterék, legtöbbnyire az asszony, ritkám a férfi, ha-*■ otthon volt, csak álltak a házuk ajtajában és közönyösen nézték az utcán elhaladó, hirtelen megriadó, izguló embereket. Bizonyos, hogy örültek is a bosszúságuknak.

Egyszer, már régebben, benyitott a kapun egy csupa- rongy koldus. A kutya véletlenül hátul, az ólak közt tartózkodott, s onnan rohant elő, így eshetett meg, hogy a koldus gyanútlanul nyitott be és indult a házajtó felé. Persze, hogy a kutya beleharapott a lábába. Még szerencséje volt a koldúsnak, hogy a téli időben rongyoklcal volt becsavarva a lábaszára, s így a kutya fogai éppen csak nntették a bőrét. Még csak szóbeszéd is alig lett az esetből. Koldus, nagyobb baj nem történt, nem törődött vele

fi arúci*

NAGY LAJOS:

A múltkor azonban a Szöüősiné kisfiát harapta meg a kutya, mégpedig csúnyán. Ebből már egész kis vihar kerekedett. Szöüősiné a gyereket tojásért küldte, de nem Péterékhez, hanem a mögöttük lakó Píntéméhez, s így nem figyelmeztette a veszedelemre. Mivel Pintérré nem adhatott tojást, a gyerek magánbuzgalomból nyitott be a Péterék kisajtaján. Ekkor harapta meg a kutya. Nemcsak hogy a bőrét lyukasztotta át, hanem még a nadrágját is eltépte. Lett aztán nagy átkozódás. Szöüősiné szidta a kutyát és a kutya gazdáját. Az egész utcarész lábra kelt, a szomszédok is beleavatkoztak az ügybe. Megfenyegették Pét er él tét, hogy most már feljelentést tesznek ellenük a csendőrségen.

— Csak tegyenek — hagyta rájuk nyugodtan Péter.

És még hozzátette:

— Senkinek semmi keresnivalója a házamban.

Valaki nagy felbuzdulásában azt ígérte, hogy bunkóval agyonüti a kutyát.

— Csak azt merje megtenni! — mordult fel Péter, s szeme úgy villant meg, mint a kutyáé.

Kis Miklósné az asszony fejével, már mint a Péter- néével próbált okosan beszélni:

— Minek az a kutya, minek tartjátok?

— A házat őrzi — felelte Petemé.

— A házat? Nem viszi azt el senki. Legalább egy táblát akasztanátok ki a kisajtóra és arra rá lenne írva: „A kutya harap”. Ahogy más rendes háznál teszik.

— Én bizony nem firkálok senki bőre kedvéért. Nem is tudnék olyan táblát írni.

— Hát elég nem szép — duzzogott Kisné és eredménytelenül vonult haza.

A napokban azonban, nem sokkal a baleset és a

™ viszály után, akadt egy hetyke ember, aki a falu másik részén lakik, de akinek éppen a Jegenye utcán vitt el az útja, a Péterék háza előtt.

— Ne te, ne! — tört ki az elcsodálkozás ebből a hetyke emberből, amikor ellene is kirobbant a kutya dühe, s ahogy történni szokott, loholt, nekiugrott a kerítésnek s észbontóan kezdett ugatni, hörögni, lécet rágni, föleiét kaparni, szóval dühöngeni, de úgy, mint egy oroszlán.

A hetyke ember megállt, és nézte a kutyát. Először is a kicsinységén csodálkozott el, de úgy, hogy valósággal dühre gyűlt. No hát, ilyen kis zacskó és akkora veszett méreg van benne. Bizonyisten, szemtelenség.

A hetyke ember szétnézett egy kis rögért vagy kavicsért. Rögöt, kavicsot nem lelt. Csak úgy ránézett tehát a kutyára, szigorú megvetéssel és fölényes szóval akarta leinteni:

— Kusti/ Nem hallgatsz áll

A kutya dühe úgy fellobogott erre a csitításra, mint a láng, amikor petróleumot öntenek rá. Ugatott, hörgött, vicsorgott és egy nagy szilánkot harapott ki a lécből.

— Ejnye, az anyád! — szólt ki a kalap alól a hetyke ember, s egyszerre igen sajnálta, hogy nincs nála valami jóféle husáng. Mert ő bizony fejbekólintané ezt a görcsöt.

1 i gyhogy a hetvke ember, amikor már elhaladt a ház előtt, azon tűnődött, hogy alkalomadtán még egyszer eljön majd errefelé, elhozza magával azt a szilfabotot, amelyik otthon tétlenül vesztegel a kamrában. Ekkor találkozott Kis Miklósáéval. Köszöntötték egymást, beszédbe ereszkedtek és szóba került a kutya. Kisné elmondott mindent a kutyáról és gazdáiról. A koldust is, ami baj, baj, de a gyereket is, ami már mégis disznóság.

— Aztán nem lehet ám velük semmire sem menni, csak nem értik az emberséges szót.

— Nem hát! — hagyta rá Kisnére a hetyke ember.

A hetyke ember megpöccintette a kőlapját és ment.

Jó néhány nap múlt el, amikor megint felbukkant a

Jegenye utcában a hetyke ember. Olyan kisbajszú, kövér- kés, mosolygó, pirospozsgás gazdalegény volt a hetyke ember. Lassan lépdelt a Péterék háza felé. A szilfabot csak nem volt nála. Amint a kerítéshez ért, a kutya, mintha puskából lőtték volna ki, úgy vágódott neki a kerítésnek. s ugatni, hörögni, vicsorogni kezdett. A hetyke ember megállt és nézte. Majd benyúlt a zsebébe, revolvert húzott ki és durr! — belelőtt a kutyába.

A kutya vákkantott egy szörnyűt. Elterült. Megvonag- lott, hördült és már hulla is volt.

Péterné jajveszékelve rohant ki a házból. Nyomban átkozni kezdte a hetyke embert. Az csak állt, nézett rá és nyugodtan hallgatta:

— Miért tette, jaj, miért tette, mega istentelen zsi- vány? — kérdezte visítva és hasztalanul Péterné.

— Tudják azt maguk nagyon jól — mondta tompa hangon a hetyke ember s azzál tovább indult.

innen is, onnan is előbukkant egy asszony, amonnav is egy gyerek, férfi, mi az, mi történt? a Kara Feri volt. az hát! Nagy gonoszság — ezt is vélték, de azt is hogy jól tette, úgy kellett annak történnie, ámbár... szegény kis kutya.

Péter aznap csak este érkezett haza a határból. Szó nélkül hallgatta végig, ahogy a felesége elmondta neki a. kutya megöletését. Annyira szó nélkül, hogy mivel a szeme vészesen villant fel, azt lehetett hinni, valamin töri azt a konok fejét. Egyszer hördült csak fel:

— Az a gazember!

& Másnap éppen vasárnap volt, akadt ideje Péternek

*■*' bőven. Előkeresett egy zsinde’ydarabot, azt meggyalulta fehérre, simára. Elment a Csorba cipészhez, festéket és pemzliit hozott onnan magával. És folytatta a munkát. Kissé kacskaringósan, de azért egész olvashatóan rápingálta a zsindelydarabra a mondókáját, ha már nincsen kutya, aki a házat őrizze. Madzagot is kerített és a lécet kikötözte a kisajtóra.

Ott áll ma is, minden idegen olvashatja és féltheti

a bőrét:

A kutya harap!

11938}

fl KUTYA HARAP