Szolnok Megyei Néplap, 1959. május (10. évfolyam, 101-126. szám)
1959-05-17 / 114. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1959. május 17. 7r múlt hónapban megjeleni romániai irodalmi ol- dal után ezúttal egy másik baráti ország, Csehszlovákia irodalmából nyújtunk ízelítőt. Szeretnénk, ha e megismerés felkeltené olvasóink érdeklődését a csehek és szlovákok kitűnő íróinak, művészeinek alkotásai iránt. Ez a műveltségük szélesbítése mellett a népeink közötti barátság megerősítésének egyik hathatós eszköze. PETR BEZRVCi A bányász Én ások, én a föld alatt ások, ■mint kígyó szikrázó bőrét, bálványokat fejtek, ások, lengyel Osztrava alatt ások. Mécsem kialvóban, homlokomba hullt izzadságtól csomós megkuszált hajam, szemem elönti ecet és epe, erem s koponyám teteje füstölög, körmöm alól piros vér cseveg, én ások. én a föld alatt ások. Széles csákányom az érbe vágom, ások a Salmovkán, én Rychvaldban ások és Pjetvaldban ások ... Az asszony Godula mellett fázik és jajgat, éhes gyermekek sírnak ölében, én ások, én a föld alatt ások. Fejem fölött lovak patája dübörög, a gróf jár a falun, kezével hajtja a lovat a grófné, rózsálló arca nevet. Én ások. emelem a csákányt, az asszony sápadtan a kastélyba megyen, kenyeret akar, emlőjéből kiszáradt a tej. Az úr jószívű, a kastély sárga kö, a kastély alatt az Osztravica megtörik dörögve. A kapuban két fekete nőstényeb morog. Miért ment a kastélyba kérni, kunyorálni? Terem-e rozs úr mezején bányász gyermekének? Én Hrusovban ások és Michálkovicében. Mi lesz fiaimból, mi lesz lányaimból, ha holtan hoznak majd a föld alól? Fiam tovább fog ásni és ásni, Karvainban ásni s a lányom — mi a bányászlányok sorsa? Hát ha egyszer belevágnám mécsem az aknába, kieqyencsltném görnyedő nyakam, össze szorítanám bolgáromat s kilépve egyenest, félkörben a földtől az égig felemelném csákányom és szikrázó szemem ott az isteni nap alatt? JÓZSEF ATTILA fordítása. a tepény a M^en... Szlovák népdal Megy a legény a völgyben, keze fokost lényét, Jó nagyokat lélegzik, füttyent ujjún egyet. Hol megindul, hol megáll, vígan szökell lába, szemében az ifjúság, a szabadság lángja. Feje fölött kék az ég, ott egy nagy sas ível, ilyen szabad szeretne lenni az ő szíve; fáról fára ugrálni, hol a r®t t* zöldebb, nagy magasból nézni az életet a tölgyben, sose félni — kezében legyen fokos, pisztoly, nevesse ki az urat, aki félve iszköl. Végh Gy&rgy fordítása JULIUS JAKOBV: HAZAFELÉ A művész Budapesten megnyílt kiállításának anyagából. Jen Rak <yi öitke, dala Üj hajnal kürtje harsog, ki tudna veszteg állni? Fújják, zengik a marsot a munka katonái. Erősebb hadsereg sosem volt még e földön; mitől rettenne meg? Bátran előre törjön! Az idő malma zakatol, nekünk őröl, nekünk. A szenvedéssel tele kor sápadt holdja letűnt Gyümölccsel megrakott dús ág a jelen: tiszta, szép győzelmünk harsány himnuszát diíbörgi már a gép. A gyárak gyors motorja bőg, kerék fut, szíj suhint — a természet erőit ők legyőzik sorra mind, S megindulnak a traktorok, nekivágnak a síknak s a fülyörésző gépsorok új barázdát hasítnak. Tavaszi napfény zeng, lobog, kitárulnak a rétek, a föld sugárzik és dobog, zsendül benne az élet. A munkás szíve hittel és örömmel van tele: gyár és mező, madár és ég s az egész világmindenség együtt ujjong vele! KÉPES GÉZA fordítása Ké'ezer külföldi diák tanul Csehszlovákiában Csehszlovák főiskolákon és ipari szakiskolákon 2.000 külföldi tanul. Legtöbbjük a kultúrális egyezmények alaD- ján végzik tanulmányaikat Csehszlovákiában. A gazdaságilag elmaradott államoknak 90 ösztöndíjat, a gyarmati országoknak — az ENSZ közvetítésével — 20 ösztöndíjat nyújt Csehszlovákia. A legtöbb külföldi diák ázsiai országokból való. Több mint 300 koreai, 140 kinai. 70 mongol, 70 Indonéz, — ugyanannyi arab, továbbá vietnami, jemeni, burmai, iraki, Pakisztán, ceyloni és japán diák tanul csehszlovák iskolákban. Az utóbbi években többen jöttek latinamerikai és afrikai országokból is. Az 1956—60-as tanévben előreláthatólag mintegy ötszázalékkal növekszik maid a külföldi diákok száma, — mert a nyugateurópai országokban tanuló ázsiai és afrikai diákok egyrésze Prágában szeretné folytatni tanulmányait. Az oldalban szereplő költőkről Petr Rezruc (igazi nevén Vladimir Vasek a sziléziai bányászság ihletett hangú költője postatisztviselő volt. — Mindössze egy verseskötetet adott közre, a Sziléziai Dalokat, 1909-ben. A társadalmilag és nemzeti leg elnyomott sziléziai bányászok fájdalmát, haragját énekelte. Jan Rak a felszabadulás előtt a szlovák költészet szürrealista ágának képviselője volt. L jságírói pályafutásomat a „Könyv- kötészeti Szemle" szerkesztőjeként kezdtem. Egy napon sikerült kiizzadnom egy cikket, amelyben azt bizonygattam, hogy helytelen és ártalmas do'og a könyveket beköttetni, mert a könyvkötők használta csirizben különösen sok baktérium élősködik. Könyvkötői berkekben ez a cikk nem kis feltűnést keltett, sőt bátran állíthatom, hogy egyenesen szenzáció erejével hatott, és a derék iparosok kiszekáltak a szerkesztőségből. (Ügy is mondhatnám, hogy egyszerűen klpenderítettek.) Az említett folyóirat szerkesztésében azonban gazdag újságírói tapasztalatokra tettem szert, és így mi sem volt természetesebb, mint tüstént állást váValtam egy másik lapnál — egy természettudományi folyóiratnál. A főszerkesztő, aki egyben büszke laptulajdonös is volt — bemutatkozásom után egy szekrényhez vezetett, amelynek tetején háromlábú csirke áVt Megkérdezte, tudom-e, micsoda madár ez. Hátráltam vagy három lépést, gondosan szemügyre vettem azt a bizonyos izét és megfontoltan megjegyeztem, hogy úgy fest, mint valami kazuár, de azért lehet fácán is, esetleg koraszülött csőrösemlős. Sokáig vitatkoztunk és amikor végül kijelentettem, hogy tulajdonképpen indiai kacsával állunk szemben, a főszerkesztő megveregette a váltam és egyszerű, közvetlen szavakkal megállapította: — Drága barátom, ez az izé itt a szekrényen nem más, mint egy torzszülött csirke, mely véletlenül háromlábúra sikerült. De ha cikket ír, kövesse azokat az elteket, amelyelcet az imént oly tüzesen védelmezett. Mert tudja, az olvasóknak szenzáció kell. A lap kéthetenként jelent meg. Mindig kezem ügyében volt Brehm hatkötetes „Állatvilág”-a és szerény könyvtárunkban más természettudományos művek is szerepeltek, amelyből megtudtam, hogy az állatok bzonyas politikai pártokra oszlanak, mégpedig: 6- és újvilági majmokra, kígyókra, békákra, és egyéb bestiákra, halakra és galandférgekre, élősdi kukacokra, gerinctelenekre, rüh-atkákra és egyéb vérszapókra, valamint játszi pillangókra. Körülbelül ennyiben foglalhatom össze a hatkötetes Brehmbői gyűjtött tekintélyes tudásomat. Miután számot vetettem a tanultakkal, kénytelen voltam megállapítani, hogy az állatokból ugyan sokféle van e világon, sőt túlságosan is sok ahhoz, hogy istencsapásul szolgálhassanak egy természettudományi folyóirat jobb sorsra érdemes szerkesztője számára, de ebben a végtelennek mondható állatvilágban aligha Jarosfav Hasek : fuccsa akad olyan szenzáció, amely felkeltené ugyanezen folyóirat előfizetőinek figyelmét. A szóban forgó természettudományi lap minden olvasója ugyanis már időtlen idők óta tudta, mi a pávián, tigriis, sárkánygyík. cethal, házilégy, hangyászmedve, elefánt és bolha vagy Szalamandra és krokodil, mivelhogy ügybuzgó elődeim az említett állatokból annyira kisajtollak minden kisajtolhatót, hogy a megmaradt csontokon egy kóbor kutya sem lakhatott jól. Mindenképpen kínos helyzetbe kerültem. Eleinte lebilincselő cikkeket írtam, amelyekben bebizonyítottam, hogy az oroszlán a sivatag királya és ha éhes, fülsiketítőén bömböl, továbbá hogy a selyemhernyó gubáját selyemgyártásra használjuk fel, a házilégy zümmög, a szúnyogok pedig tömegesen tanyáznak a vizek mellett és más emlős állatok, nevezetesen; halászok és hajósok vérét szívják Az olvasókat mindez nem rendítette meg. Ezeket az igazságokat már réges-rég ismerték. Még az sem érdekelte őket, hogy a csiga a házába bújik, ha veszélyt érez. Midőn odáig süllyedtem, hogy egy cikkemben a viperacsípés veszedelmes voltát taglaltam, az egyik előfizető dörgedelmes levelet intézett a szerkesztőséghez, szemünkre hányva, hogy lapunk egyre csak marhaságokról ír. Hagyjuk végre ezeket a hülyeségeket és közöljünk valami érdekeset, eredeti cikket. Üjságírói pályafutásom során mindig azt az elvet vallottam, hogy teljesítsük az olvasók kívánságát. E dicséretes szándéktól vezetve követtem el a következő beszámolót; GYERMEKGYILKOS SZALAMANDRÁK A cikkben arról van szó, hogy Alsó- biirgözd közelében egy anya magára hagyta a bölcsőben csecsemőjét, kinn a széles határban és elment a földjükre szénát forgatni. Amikor egy óra múlva visszatért, egyetlen gyermekéből csupán. lerágott csontokat talált. A vérszomjas gyilkosságot szalamandrák követték el, amelyek a gyermek sírására beláthatatlan tömegben sereglettek össze a közeli mocsárból. A csendőrség — mint bűntények esetében szokás — lefolytatta a nvjomozást és megállapította, hogy a szóban forgó szalaálla fok mandrák az úgynevezett tüzes szalamandrákhoz tartoznak, amelyek, mint nevük is bizonyítja, igen veszedelmesek ragadozók. A cikk megjelent, de az olvasók továbbra is elégedetlenkedtek. Egyik régi előfizetőnk — gimnáziumi tanár volt a szerencsétlen — levelében azt bizonygatta, hogy a szóbanforgó esetben szó sem lehet .vízi szalamandrákról, hanem csakis szárazföldi gőtékről; a csendőrség tehát nyilván tévedett. Hogy megnyerjem olvasóközönségünk kegyeit, kénytelen voltam vérebekről írni. Ezzel kapcsolatban nem mulasztottam el az alkalmat, hogy jó szolgálatot tegyek testvérvállalatunknak, a folyóirat mellett működő állatkereskedésnek; a cikk utószavában ugyanis megjegyeztem: „Ohiasóink számára gondoskodtunk néhány tisztavérű, hathónapos vérebből. Aruk 120,— és 240,— korona közt mozog, az állat vérszomjassága és marconasága szerint.'’ A történet végét országszerte jól ismerik. Minden napilap beszámolt bírósági rovatában azokról a lelkiismeretlen szélhámosokról, akik egy közismert arisz*okra ától jelentős előleget vettek fel két vérebre, de a megrendelt állatokat ismételt sürgetések ellenére sem szállították le. lyen körülmények költött kénytelen voltam más utakat keresni olvasóközönségünk éi deklődésének felkeltésé-e. Cikkeket írtam kevésbé ismert állatfajtákról és szokásaikról, főleg az állallé- lektan szempontjából. Egyszer séta közben láttam egy egeret, amely vidáman úszott a vízben. Ilyet még nem pipáltam, mondom magamban. Arról már értekeztem, hogy az egerek magtárakban és a mezőn tanyáznak, esetleg büdös sajtban, ócska cipőben és szalmazsákban. Bámulva álltam a parton, és töprengve kerestem az okát, miért is ugrott az egér a vízbe. Világos volt előttem, hogy ezt az egeret, amely időnként ki-kidugta a vízből csöppnyi fejét, egész különös indítóokok ösztönözhették arra, hogy se szó, se beszéd, szabadúszó módjára lubickoljon a halastóban. Gondosan tanulmányoztam az egerek lélektanát és tanulmányaim eredményét korszakalkotó cikkben foglaltam össze, amelynek ezj « címet adtam: Megkompolyodotf egér a halastóban. Igyekeztem leírni a lelki kényszert, amely a boldogtalan egeret arra ösztönözte, hogy megtagadva rágcsáló famíliájának évezredes hagyományait, vízbe vesse magát, időnként elmerüljön a habokban, majd-majd ismét a felszínre vergődjön, tébolyult pillantással tekintve körül. Hangsúlyoztam, hogy a közeli tarlón néhány -megdöbbent pockot figyeltem meg, amelyek minden jel szerint kevéssel előbb összevesztek a vízjáró egérrel és most keresték őt. Megemlítettem továbbá, hogy a környékbeli lakosok — a legöregebb embereket is beleértve — nem emlékeznek hasonló esetre, az állatlélektan sem ismer efféle jelenséget, tudniillik, hogy egy szárazföldi állat rémülettől meredt szemmel lubickoljon a vízben. Miután a cikk lapunk következő számában megjelent, szerkesztőségünkbe levél érkezett, amely imigyen szólt: „Tisztelt szerkesztőség! Nagy tetszéssel olvastam legutóbbi számukban a „Meg- kompolyodott egér a halastóban” című cikke: és bátorkodtam megjegyezni, hogy hasonló jelenséget figyeltem meg fiatal éveimben Trebony vidékén. Nagyapámnál voltam látogatóban és ilyen séta alkalmával leültem pihenni a „Nagyvilág” nevű halastó gátján és természetbarát létemre már akkor csendes áhítattal figyeltem a bogarakat, lepkéket, szitakötőket és más állatokat. Délfelé járt, amikor köztsetlenüi a gát mellett, a halastó vizében különös lubickolásra lettem figyelmes. Lemásztam a köveken a gát tőrébe és a vízben egy egeret pillantottam meg, amely rémült tekintettel mered rám. Körülbelül egy perccel később a jelenség eltűnt, illetve még „em, hisz jó] láttam, hogy az egér a viz alatt a zsilip felé úszik, odaérve, felmerült, kiemelte fejét a habokból, mesz- szehangzóan füttyentett, majd ismét alábukott és nem jelent meg többé. E soraimat, jobban mondva e gyermekkori emlékemet a célból bocsátom a tisztelt szerkesztőség rendelkezésére, hogy alkalomadtán felhasználja természettudományi közleményeiben, mivel a szóbanforgó jelenség nyilván igen ritka és nem fordul elő gyakran. Teljes tisztelettel: Barhony József, a pa- posdi reálgimnázium természetrajz-szakos tanára.” •) A magyar olvasók és az irodalmi közvélemény is — csupán a Svejket ismervén — Haseket egykönyves írónak tartottak, a Svejk- regényt egyszeri véletlen fellángolásnak. Hasek életműve, számtalan hossza bb-rövldebb írása arról vall, hogy a Svejk csupán logikus betetőzése egy nagy író munkásságának. Es csupán azért tetőpont, mert munkásságának folytatásában megakadályozta korai halála. Itt között sz.atírála a Vidám állatkert című szatíra gyűjteményéből való,
