Szolnok Megyei Néplap, 1959. március (10. évfolyam, 51-75. szám)

1959-03-29 / 75. szám

6

SZOLNOK MEGVEI NEPLAr

1959. március 29NAGY LAJOS:

FALUSI 6BED

L

etelepedtek a pitvarban álló asztalhoz. És várták az ebédet. Elállt a déli harangszó. Tóni bácsi egy karéj kenyeret szelt, egy kis fonott kosárból csöves paprikát vett ki s bicskájával levágta a hegyét. És bekapta a falat kenyér mellé. Azu tán még egy-két karikát szelt a paprikából s azt is megette. Ez volt az étvágycsináló, a leves elé.

A vendégekre, egy pesti házaspárra, megvetése jeléül néhány laposat pislantott. Nem is magyar emberek azok! De már nem kínálta őket csövespaprikával. Egy hét óta, mióta pála vannak Harpacskószajudáron, minden nap próbálkozott, máma aztán abbahagyta a hasztalan erőltetést.

— Ejha! — tört ki Tóni bácsiból a meglepetés. Mert a paprika, virtus ide és virtus oda, csoda erősnek bizonyult. Úgy marta a száját, mint a vitriol.

— E’mmég nekem is erős! — magyarázkodott Tóni bácsi, miközben a könnye is kicsordult. (Ilyen furcsaság régen nem esett meg rajta!)

— Ezt én is megkóstolom — mondta a p?sti asszony nevetve, mert hirtelen támadt kíváncsisága életveszélyes kockázatra is rábírta volna.

— Csak hagyd’ — intette le a férje.

És hogy kedves nejét megkímélje, ő ajánlkozott:

— Majd én.

Tóni bácsi már oda is nyújtott a pesti embernek egy kis karikát. Az csak a nyelve hegyén forgatta meg, rögtön kiköpte:

— Mint a tűz!

— Hát nem mondom — motyogott Tóni bácsi.

A pesti asszony a fejét csóválta és újra nevetett. Kinevette Tóni bácsit.

De jött a leves. Pontosabban: levesek. Mert a háziasszony hozta az egyik tálat, utána a leánya másikat. Egyik tál a háziak elé került. a másik a vendégeknek járt. Mert egy hét óta kétféle kosztot főztek. Ma is kéltféle volt s. húsleves. Nem tudták sehogyan sem egymáshoz igazítani az ízlésüket. Mingyárt a levessel úgy állt a dolog, hogy annak Tóni bácsi és általában a háziak szerint, erősnek kell lennie. Főjjön benne erős zöldpaprika, azonfelül kerüljön bele vöröspaprika, bors és só elegendő.

Bár az ilyesmiből nincs az a sok. ami elegendő lenne. Mert amint kimérte a felesége Tóni bácsinak a levest, az mielőtt megkóstolta volna. már belehintett egy-egy késheggyel vöröspaprikát is sót is, azután meg törött | borsot. Ezek után még bele-i szórta a csövespaprikából | előre leszeletelt nyolc-tíz ka-f rikát. Ez az!

T

ehát a pesti asszony ne-i vetett Tóni bácsin. Bi- | zonnyal azért is történt, —| hadd ámuljon a szibarita f váz, hogy Tóni bácsi meg| akarja javítani a harpacskó-| szaiudári rekordot s annyi 1 miegymást szórt, hintett, ha-1 jigált a levesbe, hogy talán | a cirkuszbeli „struccgyomrú|

Molnár Kata:

\ mandarinkalapl

férfiú”-nak is baja lett volna vele, aki pedig, amint tudjuk, üveget és cserepet s eszik.

— Ejha, — kiáltott fel Tóni bácsi mégegyszer, amikor az első kanál levest lenyelte, de csak úgy, mint a fürdőhöz, ha megbukik a jéghideg vízben. Azután már az enyhe szürcsölést leszámítva, csöndesen csúszott beléje a leves.

Leves után következtek a második fogások. A háziaknak birkapaprikás. Tóni bácsi a birkapaprikást is megcifrázta a csövespaprikából szelt karikákkal. És jóízűen —. a tüzet megszokva, falatozott. Már nem is haragudott a gúnyoros pesti asz- szonyra. Sőt kínálgatni kezdte a birkapaprikásból. No csak egy falatot! De a pesti asszony nem evett, hanem visszakínálta Tóni bácsit kirántott borjúhússal.

— Köszönöm, nem élek vele! — büsrlkélkedett Tóni bácsi.

Mert, hogy a kirántott borjúhús németnek, franciának való, no meg legfeljebb gyerekeknek. Büszke meg arra volt Tóni bácsi, hogy ő sok mindennel nem él. ö olyan ember! Borjúhúst ő nem eszik. Tortához a világért hozzá nem nyúlna. Valami csokoládéshoz meg száz forintért sem. Csirke sem kell neki. A csirke nyálkás és csupa csont, akár verebet enne az ember. A kacsát utálja, mert büdös Bifsztek? Még ránézni sem tud, óh! Máj? Egy darab füstölt oldalas többet ér, mint hat libának a mája. Sajtot meg csak büdös sajtot eszik. A gyümölcsöt is megválogatja, Alma, körte, az igen. De málna, eper, ribizli, azt mind megint csak a németeknek való. Még hozzá porcukorral! Nevetséges. A fejessalátához sem ecet kell, hanem eszenc és fokhagyma. Fokhagyma különben sok mindenre kell, talán még a vöröshagymám isi f Lágy tojás, vajaskenyér, zöldborsó — pi- há! — Ezt mind méregkeve- rők találták ki!

Tészta is kétféle készült. A háziaknak túróscsusza, a vendégeknek almapürés torta piskótatésztából. A pesti asszony elé külön almapürét is került egy tányérkán. Kis- kanállal kanalazta, nyalogatta, szopogatta az almapürét, — és most ő kezdte el erőltetni Tóni bácsit:

— Kóstolja csak meg, milyen finom.

Tóni bácsi riadtan nézett

rá a pesti asszonyra.

— Még hogy én ezt megkóstoljam! Ezt a pépet!.

— Igen. Kóstolja meg. — Csak egy kiskanállal.

E

s ekkor történt a hiba. Illetve a hiba az volt. hogy a pesti asszony jóképű, csinos asszony volt, igen barátságosan tudott mosolyogni, igen kedvesen tudott nézni. Úgy nézett Tóni bácsira, olyan anyás szeretettel, a képén a gödröcskék úgy megmélyültek és rezegtek, hogy Tóni bácsi ráadta a fejét a pürére. Megkóstolta egy kiskanállal, annak is a felével, a szájába vette. ízlelgette és lenyelte. Az arca nem torzult el, a könnye nem hullt ki, csupán ezt mondta nyugodtan:

— Nem szeretem én az ilyen édességet.

És falatozott tovább a túróscsuszából, amit természetesen ugyancsak meghintett pirospaprikával.

Az ebéd azután végétért. A pestiek még feketekávét is ittak, a vendéglátó család azonban nem. A nők, anya és leánya, azért nem, mert ők nők. Tóni bácsi azért nem, mert ő feketekávé helyett is bort ivott. Nem ám vacak édeset, hanem jót, azaz iszonyúan savanyút.

Kis beszélgetés következett és a szemtelen legyek üzése. Azután asztalbontás, séta. Tóni bácsi részéről pedig a szokásos délutáni szundítás.

T

óni bácsi naponként egy órát szokott ebéd után szundítani. Ezúttal a szundítás csak félóráig tartott. Fölverte Tóni bácsit a saját nyögése. Nyöszörgött, sóhajtozott, majd hosszú, fájdalmas jajokkal jajgatott. — Igen-igen fájlalta a gyomrát.

A fájdalomnak fele sem lehetett gyönyör, mert Tóni bácsi elsápadt, homlokán verejték gyöngyözött, teste vo- naglott s időnként kis gomo- lyaggá húzódott össze. Já-a- aj!

A ház egész népe Tóni bácsi köré gyűlt. Faggatták, hogy mije fáj, hol fáj, csi- titgatták, meleg fedőt raktak a gyomrára. Az orvost is emlegették. Tóni bácsi nem is tiltakozott, még tiltakozni sem tudott. Két kegyetlen jaj közt alig hallhatóan vékony hangon nyöszörögte:

— Affene azt az átkozott almapürét! Valahányszor ilyesmit eszek, mindig így járok.

1932.

TAVASZI ALBUM

JUAN RAMÖN J1MÉNEZ*

NAFFÉNYES REGGEL

Az isten kék. A flóta meg a dob már azt hirdetii tavasz jön a földre.

Éljen a szerelem rózsája, s a sok mező és tisztás napsütötte zöldje!

Rétre fussunk, ott terem, ott terem á rozmaring, rozmaring s a szerelem.

„Szólj, szerethetlek?'’ — megkérdeztem tőle.

S ö sugárzóan azt felelte, hogy „Mihelyt a tavasz fénye záporoz a földre, egész szívemből csak tiéd vagyok.”

A pillangó is itt van: ábrándot hozott-... • Mátkám, a mezők szű:', a rétek drágagyöngye,

ki engem mindörökre szívből szeretni iog!

Tímár György fordítása •) Spanyol költd. Mondanival ójában, stílusában a ml Tóth Árpádunkra hasonlít.

*

Olyan vagy. mint egy nagy fehér hóvirág a tavaszi mezőn...

Olyan vagy, mint egy nagy fehér hóvirág a tavaszi mezőn. Szemed olyan, mint az éjszaka; sötét és titokzatos,

S kezed, mint egy óvatos, nagy, feliér lepke Bársonyos, meleg.

Éreztem, míg belehullt tenyerembe Lázasan, puhán Egy késő délután.

Akkor meghaltam azoknak, akiknek eddig éltem.

Akiktől reméltem,

Hogy új hitet, új vágyat, új fényt Adnaik kialudt, fáradt szememnek.

Álékor feltámadtam tisztán, hófehéren,

Míg az égen

Szálltak bolondos, apró fellegek.

Hozták a hírt,

Hogy távol a hegyeken Aranyszekerem Már repül a tavasz;

És hoz nekem új szerelmet, új lázat,

Amíg a fákat Teleszórja ezer virággal..:

Rétre fussunk, ott terem, ott terem a rozmaring, rozmaring s a szerelem.

„Már tavaszi fény záporoz a földre, a fény, szerelmem, itt van, itt ragyog!" Fénylett a reggel, s átfúrt korruolykás szava „Szeretni foglak én is, akarod?’’ [tőre: Rétre fussunk, ott terem, ott terem a rozmaring, rozmaring s a szerelem.

Flóták s dobok vigalma jár ma körbe. ;

Szécsi Margit:

Mély gőz-búgás höm-pölyög, reszketnek a tüskerózsa vadvörös virágai.

Ébrednek az asszonyok tejesüveggel a kézben mind a boltba imbolyog, benn az üveg fény-ürében gyúinak fény-reflektorok, dús üveg bordák között habzik már az égi tej, kívánástól fokosodnak kis galambszárnya homlokok. Fölkelnek a férfiak, hogy vas-ingbe bújjanak, vas-szavakat vessenek, karjuk hegedű-vonójával az életnek játszanak.

OLÁH SÁNDOR

Ibükosz*

Vidor Miklós;

Tjaoaiz^La

Mint titkos lázadásra

[készülők, fülelnek a rügyek. Megfeszülő vitorlák most [az éjszakák, A hasadozó távolokban vándorbotját emeli a

[csavargó ifjúság. Kamaszkorom! Eilobbanó [dallam, melyet sosem feledhetek!

Hadd füttyentsem a szélbe [vissza

a rég elzengett éneket. Állok a vonuló felhők alatt s mintha magam is fönn [köröznék, hallom a szárny csapásokat: harminchárom évem messzi [röptét.

Az ösvény mentén fölfelé mutat a sziklák közt sanyargó

[bokrok ujja. Megindulok omló kövek, veszett emlékek romján át [a csúcsra.

Zöredék a tavaszról

Fénylik a birs a tavaszban, a zúgó, gyors patakok gyökerét megitatják, s ott, hol a nimfa-sereg szűz kertje van, újra virágzik a felragyogó pomagranát,

•jirrik az úi levelek hűvösében a kis fürt, jár-kel az új venyigékben a bor már: bennem a vágynak nyugovása> sem évszaka nincsen, mint ahogyan lobogó villámmal a trák [időtlen;

északi szél söpör át a vidéken,

Küprisz is úgy tipor engem örökké, néma közönnyel, olyan feketén, eszelősen, egyre csak új szerelembe taszít gyermeki kortól és ma is úr a szívemben,

Radnóti Miklós fordítása

•) Görög költő az i. e. VI. századból.

................................................Ilim................................................................................................................................................................................................................................................mm,|||' iiuiiiiiimiimiii

.H

USIÉT

ragadóan üde kisvárosig ínét, amelyben a diákcsí-% c körüli bofnyodalmakat\ dező szerelmek szövik át. I ásatási rejtély szálainakf izódá-a teszi végig érdeké Hővé a tő/(énetet. i

Nyolcévesek voltunk akkor és locsolkodásra készülődtünk. A készülődés abból állt, hogy a padlásról lehoztunk két félliteres üveget. A kútnál kivül-belül tisztára mostuk. A konyhaablak kis függönyének az aljáról levágtunk egy darabot. A varrófiókból vettünk egy szál fehér cérnát. S így felszerelve, meg két krajcárral a zsebünkben elindultunk a patika felé.

A patikáros akkoriban a patika ajtajában, két nagy porcelánvödörből árulta a locsolkodó vizet. Két krajcárért akár az odkolonból, akár a rózsavízből annyit adott, hogy elég volt egy útra. Mi is töltöttünk hát az üvegekbe két krajcárért odkolont. Felhígítottuk vízzel. Az üveg száját lekötöttük or- gantüllel, meg cérnával. S eltettük a szagos folyadékot az ablak sarkába. hogy reggelig ne nyúlhasson hozzá senki.

Délután kiültünk a Zagyva partjára, az egyik ház kerítésének tövébe. Ceruzát, papírt vettünk elő és felírtuk azokat a neveket, ahová majd locsolkodni megyünk. Megtárgyaltuk, mennyi pénzt szerezhetünk. Megállapítottuk, hogy ha jól megy minden, akkor még egy koronát is összeszedhetünk fejen- kint.

Egy korona rettenetes pénz volt abban az időben. Egy teljes napi munkabért jelenteit. Izgatottan számolgattunk hát a gyűrött papíron és tervezgettük, hogy miket veszünk majd az egy koronán.

— El kellene menni Tóthékhoz is locsolkodni. Meglocsolnánk az anyját — mondta bizonytalanul Laci, akinek az apja kerékesztergályos volt a gyárban.

Tóthék a sarkon laktak egy hat- ablakos kőházban. A fiuk velünk járt iskolába, így hát jóban voltunk vele, csak még soha nem voltunk náluk. Pedig az ajtajukban sokszor álldogáltunk. Néztük a kis réztáblát, amelyen vésett betűkkel az ragyogott: Dr. Tóth Albin, vármegyei árvaszéki ülnök.

Órákig elnéztük ezt a táblát a forróporos nyári délutánokon. Nem tudtuk kitalálni, milyen lehet az az árva szék, amin dr. Tóth Albin örökké ül. Azt sejtettük, hogy valami kegyetlen nagy úr lehet, mert nyáron mindig a tengerhez mentek nyaralni. Ifjabb Tóth Albint német nevelőnő vezette az iskolába minden reggel és délután. Az is vezette kézenfogva mindig haza. Tudtuk hát, hogy gazdagok Tóth Albinék, s reméltük, hogy nem lesznek szűkmarkúak a locsolko- dásnál velünk szemben.

— Azok biztos nem egy krajcárt adnak, hanem egy koronát — nézeti maga elé elgondolkozva Laci.

— Bemegyünk oda is — írtam fel a nevet a többi után. Másnap, amikor felvirradt a locsolkodás nagy napja, hét órakor elindultunk vándorútunkra.

A félliteres üveggel kezünkben, agyonmosdva, agyonfésülve, sorra szedtük az ismerős házakat. Először a közelieket, aztán a távolabbinkat. Mindenhol rendesen meglocsoltuk a lányokat, asszonyokat. A krajcárokat, tojásokat vigyázva a zsebekbe raktuk. A mellünkre tűzött kék és sárga virágokra is úgy vigyáztunk, mint szemünk világára. S úgy fél kilenc tájban, amikor az utolsó ház ajtaján kiléptünk, felkiáltottunk a boldogságtól:

— Több mint egy koronánk van fejenkint. Es még hátra vannak Tóthék. Két koronánknál több lesz, ha onnan is kijövünk — olvasgattuk egy füves árokparton a pénzünket, S a félliteres üvegekkel hadonászva elindultunk a réztáblás, gazdag ház felé.

Kilenc óra felé járhatott már az idő. Az utcákon virágos legények mókáztak. A házakból ötösével, tízesével tódultak ki a locsolkodó gyerekek. Nagy elszántsággal megnyomtam hát a Tóthék csengőjének fényes gombját. S Laci mellé húzódva izgatottan vártam, hogy mi lesz velünk, mennyi pénzt kapunk a gazdag házban.

Kis idő múlva a házból csoszo- gás hallatszott. Kinyílt az ajtó. És Rozi, a Tóthék cselédje nézett ránk nagy csodálkozással.

— Hát ti, mit akartok itt?

Felelet helyett meglóbáltuk az

üvegeket és Rozit illedelmesen meglocsoltuk. Rozi falusi lány volt. Eszébe jutottak az otthoni, régi lo- csolkodások. Mosolyogva lehajtotta elénk a fejét. Levette a fejéről a piros kendőt. Magába szívta az odkolon szagát. S boldogan megsimogatta a fejünket.

— Köszönöm gyerekek.

Bent kinyílt az egyik ajtó. A

nagyságos asszony nézett ki a folyosóra, hogy ki csengetett. Hosszú selyem pongyola volt rajta, óriási kék rózsákkal.

— Kezitcsókolom — kiáltottuk, amikor megláttuk. S az üvegeket magasan tartva, nagy hadonászással feléje indultunk. De alig tettünk egy lépést, a nagyságos asz- szony megfordult. Visszafelé indult a szobába. Ráripakodott Rozira.

— Zavarja ki ezeket a csőcselék kölyköket!

Utána felhúzta az orrát, beleszagolt a levegőbe, mint a kutya.

— Szellőztesse ki az előszobát ettől a büdös szagtól!

Ügy álltunk ott, mintha mennykő vágott volna belénk. Nem értettük, hogy miért büdös a mi drága odkolonos vizünk és hogy miért vagyunk csőcselék kölykök Rozi pedig elvörösödve, szótlanul megfogta a karunkat. Visszavezetett bennünket az ajtóhoz. Kitolt gyöngéden az utcára. Visszalesett. Látja-e még a nagyságája. Aztán benyúlt a kötője zsebébe. Egy darabig kotorászott benne. Kihúzott belőle egy fényes húszfillérest. Belenyomta a markomba.

—Ez kettőtöké. Felezzétek meg.

Amikor becsukódott mögöttünk az ajtó, leültünk a küszöbre. Nagy szomorúan megfeleztük a pénzt. Néztük a réztáblát. És azon tűnődtünk, hógy miért nem volt szabad meglocsolnunk a Tóth Albin anyját, a selyempongyolás nagyságos asszonyt.

Dehát akkor még csak nyolcévesek voltunk. Nem tudtunk erre a kérdésre válaszolni.

GYOMAI GYÖRGY