Szolnok Megyei Néplap, 1958. december (9. évfolyam, 285-308. szám)

1958-12-25 / 305. szám

6

S70IN0K MFHVFt NÉPLAP

1958' december 25.

ff) égóta vajúdó kulturális kér.

dés oldódott meg rzeren- crésen Szolnokon azzal, hogy a Kossuth tér 4. számú kétemeletes műemléki évűiét a múzeum és a könyvtár végleges helye lett. Érdemes éhből az alkalomból végigkísérni a szolnoki kultúrpalota tervét.

Hild Viktor, a jeles történész és régészeti kutató foglal, kozott először hosszabb cikkben a kérdéssel, és vitába szállt az Alföldi Közművelődési Egylet programjával, már 1913-ban. Tanulságos fejtegetéséből ma. is megszívlelendő sorok: „... E bizottság kizárólagos feladata szerintem a nevében szabatosan körül van írva. Múzeum és könyvtár. Semmi egyéb. Feladatnak ez is elég nagy, és ha szak. értelem, pénz van hozzá: a leg- hálásabb. A közművelődés előmozdításának legerősebb tényezője. Létesítéséhez pedig azonnal hozzá kell fognunk, mert pericu- lum in moral (késlekedésben a veszély). Az anyaggyűjtést nem szabad halasztani addig, míg a kultúrpalota felépül, mert addig számtalan tárgyat, amit most még megmenthetünk, elszednek előlünk... Minden késedelem nélkül szakmegbízottal kell átkutattatni a vármegyét, összeíratni, megbecsülteim a magánosoknál lappangó múztá- lis tárgyakat, és mielőbb megszerezni azokat, ha lehet ajándék, ha nem, vétel útján. Ez áll a régi könyvekre is. De sietni kell! Ez legyen egyelőre a programunk!” (Független Lap, 1913. 31. szám, 2—3. oldal.)

Nagyszerű elgondolását derékba törte az L világháború.' 4 20- as évek elején a könyvtár ügye került ismét előtérbe. Kautz

MEGVALÓSULT ALOM

Károly szolnoki cipészmester több mint 1000 kötetes értékes könyvtárát hagyta Szolnok városára azzal a kikötéssel, hogy a könyvek a létesítendő közkönyvtár céljait szolgálják.

1925-ben Z ombory Lajos festőművész vetette fel újra a gondolatot. A szegedi kultúrpalota mintájára a szolnoki Tisza- parton — ahol akkor a disznópiac éktelenkedett — tervezett

vasóterem is. A Hild Viktor gyűjteménytől kezdve már is hatalmas rnúzeális anyag vár elhelyezésre ... (Szolnoki Újság, 1930. aug. 10. 2. oldal.)

/

933-ban dr. Balogh Béla szolnoki tanár, a kiváló embertani kutató a fiúgimnázium diákjaival végre megszervezi társadalmi úton a múzeum és a könyvtár ügyét.

tításai sok kárt okoztak ebben a kis gyűjteményben is.

Szolnokon a könyvtár és a múzeum fejlesztéséről igazán csak a felszabadulás után beszélhetünk. Hosszú munka volt eltüntetni a háborús pusztítás nyomait, míg 1948. március 15- én megindulhatott a könyvtári rész munkája, majd 1949-ben a Szolnoki csata emlékkiállítással

méltó épületet a múzeum és könyvtár részére. Felvetett terve nyomán csak a park valósult meg. A többire 'nem futotta sem az állam pénze, sem a Városé.

1930-ban ugyancsak Zombory Lajos sürgeti a kérdés megoldását: „ ... A szolnoki múzeum legmegfelelőbb helyének a postaépületet (ma leánygimnázium) tartom ... melyben helyet találna a városi könyvtár, az ol1934-ben megnyílik a könyvtár kölcsönző és olvasó helyisége. Az ügy hivatalos támogatást azonban nem igen kopott. A további évek során a könyvtár melleit kialakult a múzeumi gyűjtőhely is, amely a Hild-hagyaték megszerzésével értékes gyűjteménynek számított. A múzeumnál: és a könyvtárnak azonban nem mit egy állandó alkalmazottja sem. A II. világháború esztelen pusza múzeum munkája is. Azóta anyagában, szervezetében kifejlődött a Verseghy Könyvtár, és értékes ásatási leletekkel gazdagodott a Damjanich Múzeum. 195G—57-ben megvalósult a Városi Tanács régi határozata, hogy a múzeumot és a könyvtárat a Kossuth tér 4. számú műemléki épületbe helyezi át. A múzeum jelentős minisztériumi támogatással megkezdte az épület műemléki helyreállítását. A

földszinti kiállítási helyisegek szigetelése és átalakítása a közeljövőben be is fejeződik. A bemutatott rajz az épület múlt századvégi képét mutatja. A földszint kiképzése marad a rajz szerinti, de az 1—II. emelet homlokzata egyszerűbb, a klasszicista stílusnak megfelelő díszítést nyer.

*

Hild Viktor, Kautz Károly és a többiek álmai nem válhattak valóra egy olyan rendszerben, amelyik fő kulturális céljának a nép sötétbentartását tartotta. A mi munkáshatalmunknak kellett eljönnie, hogy megvalósuljort a nagy terv: a Kossuth tér 4. alatt létrejöjjön a Tudomány és Kultúra Háza.

Pártunk elhatározta: „Szolnokon, a Kossuth tér 4. sz. épületet 1959. év végéig teljesen a tudomány és kultúra céljainak kell átadni, az épületbn helyezkedjen el a múzeum, a megyei könyvtár és a TIT. Az épületben a pedagógusoknak, a műszaki és mezőgazdasági értelmiségnek klubszerű művelődési otthoni, a. képzőművészeknek állandó kiállítótermet kell biztosítani.”

Ennél szebb bizonyítékot a párt és a munkásosztály nem szolgáltathatott arra, hogy bebizonyítsa: a munkáshatalom. az egyetlen igazi letéteményese, örököse és továbbfejlesztője a haladó kultúrának.

KAPOSVÁRI GYULA

/1 ardalics c' p'éd volt a ta- ' í nyán és téien-nyáron mezítláb ' járt. Talpán megkeményedett a bőr, olyannyira, hogy az akáctüske beletörött. Lábfeje az örökös mezítláb járástól furcsán szétlapult, kiszélesedett s olyannak tűnt, mint valami használt szemétlaoát. Gardalics megszokta az örökös mezítláb- j árást.

— Jobb ez, mint a lyukastal- pú cipő. Legalább nem folyik bele a víz, — mondogatta kesernyés akasztófahumorral és mély bölcseséggel Gardalics. A többi béres meg ráhagyta, sőt még irigyelte is edzettségét.

Egyszer így tél idején — hogy, hogy nem — a béresek gondoltak valamit, örömet szerettek volna valakinek szerezni, mégpedig valami szép, emlékezetes örömet. Akkor volt ez, amikoi estefelé Gardalics megállt a lanyaudvar közgpén a gémes- kutnál. Összébbhúzta derekán a kócmadzagot és csitt-csatt nekilátott vágni a csontkemény jeget. Jó nagyokat ütött a csákánnyal. minden csapás után szanaszét repültek a csillogó jégszilánkok.

A nagy dirib-darabokat iá- oa hegyével Gardalics rakásra '.ökdöste, s közben minden ha- •ag nélkül korholta a kocsisokat, akik sosem vigyáznak. — Amikor felhúzzák a vödröt, kilocsolják a vizet —, azért ilyen jeges a vályú környéke. Kijön a marha, elcsúszik, ne adj Isten, lábát töri — s utána ki a hibás? Nem a kocsisok, hanem a gulyás. S ki a gulyás? Gardalics Pál.

A kocsisok a lóistálló ajtaja előtt álldogáltak, a szürkülő égalját lesték, a sötétedést várták, meg a kolompszót. Gardalics elmélkedéséről mitsem tudtak.

— Reggelre megfogja, — mondja az egyik.

— Úgy mutatkozik, — hagyta rá a másik.

— Ez az ir‘t je, hadd csinálja, — bölcselkedik a harmadik.

Beszélgettek s egyikőjük, nevezetesen Nyári Feri Gardalics felé intett.

— Jól bírja ez az ember.

— Megszokta, — válaszolta elgondolkozva Botka Imre, a legöregebb kocsis.

— Megszokta szegény, meg köllott neki szoknia, — álla- nította meg csendes rekedtes hangon a sokgyerekes Rudi Mihály. Aztán nézték egymást és nem tudni mire gondoltak, mi járhatott eszükben — csak topogtak az istálló előtt és valahová messzi futott a képzeletük. Végül Nyári Feri szólalt meg ismét:

— Olyanok vagyunk mi mindannyian, akár a kivert kutya, soha nincs örömünk.

— Az nem a mi részünk.

— Éppen csak élünk.

Az öregbéres nyelt egy nagyot, s kevés tépelődés után megszólalt:

— Tudjátok mit? Csináljunk magunknak egy kis örömet.

Összébb dugták a fejüket és pusmogtak valami félóra hosz- szat. Elhatározták, cipővel ajándékozzák meg Gardalics Pali. Este sokáig beszélgettek erről

ff.élután indullak a faluba,

'' velük lépkedett Gardalics Pál a mezítlábas is. Az összeadott pengőket az óregberes csörgette a zsebében.

— Jó erőset veszünk, ha lehet, duplatalpasat.

— Olyat, hogy kibírja néhány esztendeig.

— Az lenne a nagyon jó, ha szijasat találnánk.

Ilyen beszédek között értek Klein úrhoz, az ószereshez. Klein úr Gardalicsot leültette a széKre, alaposan szemügyre vette a szemétlapát-kinézetü talpakat, majd belenyúlt a cipőka- catba és elöhalászott egy akkjasszonyaikkal és nagy-nagy iz- ra pár bakancsot, hogy azt jobb galommal^ várták a híradást, híján csónaknak nézte volna az hogy vasarnap leven lebonyolít- ember, sák Klein úrnál, az ócskásnál a vásárt. ra.

Hiába, nem ment föl a iáb— Nincs semmi baj, nézünk egy másikat. —• és Klein úr tüneményes gyorsasággal már olt is termett valami seszínű szijas vadászbakanccsal. Gardalicsüak felcsillant a szeme: Ez az! Éppen ilyenre fájna a foga.

Erőlködve, izzadva nyomkodta lábát a bakancsba. Néhány asszony — szintén valahonnét a tanyákról — bíztatta Gardali- csot hogy mozgassa lábafe’ét, mert az máskép nem megy. Mozgatta is szegény, egészen beie- vörösödött. Már a tizedik pár lábbelit próbálták, amikor Kiéin úr tehetetlenül széttárta karjait:

— Sajnálom, erre a lábra nincs cipő. De talán ajánlhatnék egy prima, jóhangú harmonikát...

Gardalics és a béresek nem szóltak semmit, csak elköszöntek. Hazafelé szótlanul ballagtak a keményre fagyott úton. Mélyen szemükre húzták kajla kalapjukat, szembefordultak a borotva-éles széllel és hallgattak. Némaságukkal mintha csak szomorúságukat takargatták volna.--fi ztán dühös morgással szidták a vékony nadrágokon átszűrő hideget s egyikőjük meglódult. A többi utána. Zihálva fújták a párát, rohantak. — Űzte őket az egész testükben szétbomló fájdalom, zargatía őket valami megmagyarázhatatlan szomorúság. Csak futni, kiszaladni ebből a világból, !e erről a fagyos, kőkemény földről vagy izzó haraggal üfrü- vágni. Valaki ismét meglopta őket.

Gardalics lábára nem kaptak cipőt.

Szekulity Pét«*