Szolnok Megyei Néplap, 1958. június (9. évfolyam, 129-153. szám)

1958-06-08 / 135. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1958. június 8. Az ellenforradalom után az or­szágban elsők között állt talpra megyei irodalmunk. Megyénk íróinak többsége bű maradt a szocialista eszméhez és már a novemberi időkben bátran kiállt a párt, az emberiség boldogulá­sáért harcoló rendszer mellett, holott akkor és az azt követő hónapokban még figyelemremél­tó ellenállással és intrikák özö­nével kellett megküzdenie. Úgy gondoljuk: a megyei Írók kiáll­ták azoknak az időknek politikai tűzpróbáit. Ahogy azonban ren­deződtek a viszonyok, úgy me­részkedtek elő bomlasztó ter­vekkel azok, akik nem nézték jó szemmel megyénk irodalmának kibontakozását. Az egészségesen kialakuló' írói egység ellen — az ellenforradalom taktikájából jól ismert módszerrel — támadást indítottak. A torpedót kilőtték és a pusztulásra szánt egység rom­jain akartak megkapaszkodni és felszínen maradni. Tervük ide- ig-óráig sikerült, amíg a párt fel nem ismerte tevékenységüket. Ezután nyomban — egyéb vétsé- ségük miatt is — eltűntek ezek az emberek a vezetés színteré­ről. A merénylet azonban nem múlt el nyomtalanul. Az ezt kö­vető mintegy féléves szakaszban a megye íróinak többsége nem nyújtotta azt a segítséget, me­lyet a párt és az irodalom me­gyei fejlődéséért érzett felelős­ség joggal elvárt volna tőlük. Sem az írások minősége, de még mennyisége sem felelt meg a vá­rakozásoknak. Ennek elsődleges oka a bomlasztóktól származó és általuk mesterségesen szított nézeteltérések napirenden tartá­sa volt. Ezek a nézeteltérések a legutóbbi írói értekezleten és az ezt követő tárgyalásokon tisz­tázódtak. Éppen ezért reméljük, fellendülhet újból megyénk író­inak alkotókedve és kialakulhat ismét a megye íróinak annyira szükséges egysége és ennek nyo­mában — kölcsönös elvtársi se­gítséggel — az írók fejlődése is előbbre léphet. A megye íróin most a sor. Munkára, alkotásra hívjuk fel megyénk íróit. Az Irodalmi oldal szerkesztőbizottsága ' ■ ■■ — ­Kemény Erzsébet jVfacskák Láng villan szemük ametiszt egén: van-e ily éhség a főid kerekén?... Kígyózó árny a hold hűs haván: lesre indul a macska-karaván. A ház sötét. A sápadt holdkaraj előtt megy el a sóvár macskaraj. Tiéd is ott van. — Ismered talán?. i j O az, kit dajkálsz szobád pam- lagán. Nappal mindig ott hever a restje.;; Megérinted .:. Puha fényes teste hozzád sítnu1 oly gyönyörbe esve, mint nyár hevén daléi az este. Mégis; mintha új gyönyört ke­resne .. i Azért, ha a rőttüzű csíkokon ujjad ujjongó vággyal átoson: ne feledd, hogy a tigrissel rokon' És félj! — Mert míg becézed álmodon s tekintete oly bágyadt, szelíd: beléd meríti fénylő körmeit. ~— Prisvin: Adám és Éva. (Euró­pa). Kb. 432 oldal, kötve . Gereblyés László: JHi íul h at áit i q (Szépirodalmi) Az érzések őszintesége, a meggyőződés hitele jellemzi el­sősorban Gereblyés László lirá- ját. Olyan költő beszél ebben a kötetben, akinek egész életét a szocializmus eszméjének megva­lósításáért folyó küzdelem hatja át. Verseinek újabb gyűjteménye két év termését foglalja össze. A gyermekkor emlékei, a béke szeretete hatja át a gyűjtemény első felét; más versek pedig egy romániai utazás emlékeit őrzik, felidézve a proletár nemzetközi­ség a népek közötti összefogás nagy eszméit. A kötet másik fe­le — az 1956 tavaszától napjain­kig írt versek — egy szocia­lista költő hűségének és a jövő­ben való feltétlen hitének igaz tanuságtétele; ezek a versek te­tőzik be méltóan a gyűjteményt. 23.— Ft. A kötet 11 poétikus és érdekes elbeszélést és állattörténetet tar­talmaz. Minden sorát áthatja a természet és az ember, a szülő­föld, a hazai táj és a nép szerete- te. Mély ösztönösséggel mutat rá az ember és a természet elvá­laszthatatlan, varázsos kapcsola­tára. Prisvin mestere az egysze­rű, szép, szabatos stílusnak. Si­kerül életre keltenie a gazdag természet kis és nagy vadjainak életét. Oláh Sándor: Csillagok csókja bontja az ágat... Hallod, a földnek ős-szíve dobban? Dobban a földben, dobban a lombban. Hallod a cinkét? Füttyszava ének; Félre a gonddal, éljen az élet. Éljen a füttyszó, éljen a mámor; Tarka ruhában megnyüaz Ámor. Lüktet a szíved, tárd ki a Napnak, A napsugarak ma úgy simogatnak. Bíbor az alkony, nézzed a fákat! Csillagok csókja bontja az ágat. Este szemedre nem jön az álom, Pedig az este illata; mákony. Mért ez a bánat, nézd a világot! Vesd le a gondot, e télikabátot. Én is e verssel újulok, élek. Mondd Te is, Édes, éljen az élet! ............................................................................................._nr_-Lru_! A hűség kedvéért ... A Néplap június 4.-i száma mél­tatja a zeneiskola legutóbbi növen­dékhangversenyét. Ez a méltatás rám nézve igen kedvező s ennek természetesen nagyon örülök. (Ki ne örülne?) De mégsem teljes ez az öröm. Vajon mit szól a cikk ol­vasásakor Balczó Lajos, Balázs István, Decsi Margit, Hegedűs Zol­tán, Horváth Judit (zongoristák), — Sándor Sándor, Szpiró Stefán (he­gedűsok) vagy Evtaich Mária éne­kes)? Érzésem és tanáraim véle­ménye szerint ők mindannyian a növendékek élgárdáiéba tartoznak s a hangversenyen is kiválóan sze­repeltek. Szerintem ők ugyanúgy megérdemlik, hogy méltassák mű­vészetüket. Munkácsi Mária zeneiskolai növendék SZERKESZTŐI ÜZENETEK P. L. Szolnok, Levelét megkap­tuk. Az abban közölteket megértet­tük, de versét sajnos ennek ellené­re sem tudjuk közölni. H. A. Tiszasüly. Verseinek alap- gondolata jónak mondható. Szán­dékai is dicséretesek. De sajnos verseiből éppen az hiányzik, ami egy verset verssé tesz; költői kép és ritmus, rím és hasonló verselési elemek. Verseivel a Jövében is szí­vesen foglalkozunk, helyt adunk közölhető verseinek. A most bekül­dőnek azonban nem ütik meg a közölhetőség mértékét. B. 3. Kisújszállás. Amit „Figye­lem“ c. versében elmond, mini igaz. Azonban e szép téma más fel- dolgozási formát kíván, mert íg> inkább hirdetéshez hasonlít. Egyet­len verséből általános vélemény' mondani nem hidunk. — Küldj ör máskor is szorgalmasan, mert ver­sében figyelemre méltó rím-meg­oldások találhatók. Serfözö Simon, Zaeyvarékas El­beszélése kis átdolgozással a közel­jövőben közlésre kerül a „Bonta­kozó szárnyak“« rovatban. Többeknek: Kéziratot megőrizni és visszaküldeni nem áll módunk­ban. /t vonat lassan mászott a síneken, mint egy " óriási, beteg hernyó. A kis mozdony nyögve, fulladozva köhögött. Néha nagyokat fújt. És a kis megállóknál sokáig pihent, hogy behúzhassa a vá­rosba azt a harminc teherkocsit, amit az egyik tá­voli állomáson a végére akasztottak. Személykocsi mindössze három volt a hosszú sorban. Kopottak, rozogák, piszkosak voltak mind. Egyik jobban nylkorgott, csikorgött, mint a másik. Az ablakok felében testetlen deszka volt üveg he­lyett. S a padló zsíros papírdarabokkal, lerágott ku­koricacsutkákkal volt tele. ősz felé járt az idő. A földeken mindenfelé szekerek mozogtak. Elkövetkezett a kukoricatörés ideje. Az ökrök rakott szekerekkel cammogtak * a dűlőkön. A sárguló kukoricaerdőkben porosarcú emberek, kócos asszonyok mozogtak. S a hernyó- vonat erőtlenül cammogott a vörösrozsdás síneken a távoli város felé. Szombat este volt. Az egész vonaton alig lehe­tett találni húsz utast. Azok is mind piszkosruhájű, fáradt, szőrös emberek voltak, akik egész héten távol dolgoztak valahol az otthonuktól és élelemért, meg tiszta alsóruháért mentek haza vasárnapra, a családjukhoz. Az egyik üres fülke sarkában két meszeskalapú, malteros kabátú ember cigarettázott. Az egyik ala­csony volt, sovány és fehér arcú. Sokat köhécselt. A másik magas, hórihorgas volt, irgalmatlan nagy ádámcsutkával és óriási bütykös tenyerekkel. Az alacsony ember eldobta a cigarettája végét. Utána köpött. Aztán a zsebéből zöld diót húzott ki egy fél marékkal. A nadrágzsebéből kétökölnyi új tégladarabot halászott ki. Az ülésen egyenkint le­verte a zöld diókról a burkot. Feltörte a gyenge­sárga héjat. Lehámozta a magokat. Akkor levette & fejéről a zsíros, malteros kalapot. Behorpasztotta Gyomai György: a tetejét. S a horpadásba belerakta a megtisztított, fehér magokat. — Együnk — morogta a társának. A hórihorgas kedvetlenül nyúlt a kalap felé. Káromkodott. — Szakadjon le már az a rohadt ég az egész világra Egy hete dolgozunk az uradalomban. Benne vagyunk a búzában, tejben, vajban, disznóban. Még sem volt a szánkban egész héten át más, csak sült krumpli, meg sült kukorica. Azt is loptuk. — A zsebünkben m<^ visszük haza a heti kere­setet, a hat pengőt. Mit csinál az asszony ennyi pénz­zel? Még kenyeret sem tud adni a gyerekek szá­jába, ha ordítanak az éhségtől. — Az én feleségem azt mondta, hogy ha már uradalomban dolgozunk, szerezzek egy kis zsírt, szalonnát, tojást, vajat, osztán vigyem haza. De nem birok mást vinni neki, csak egy kis krumplit. — Én is azt raktam a zsákba, meg egy pár cső főznivaló kukoricát. Mást nem tudtam szerezni. — Az ilyen koszton pedig felfordul a család, meg felfordulunk mink is. — Az lenne már a legjobb. Ilyen nyomorúság­ban nem érdemes élni, nem érdemes egy percig sem dolgozni. A kis vonat nagy rángatózással, csikorgással megállt. A két kőműves felállt. Kilesett a nyitott ablakon. — Hol vagyunk? A szomszéd vágányra méltóságteljes lassúság­gal, pöffeszkedő pöfögéssel, előkelő halksággal gyorsvonat gördült be. A hosszú, bársonyülésü, füg. gönyös kocsikban már égtek a villanykörték. A bársonyüléseken selyemruhás, fehérkezü asszonyok, szivarozó, kacagó emberek beszélgettek. Mint egy hercegi kastély szobái-, olyanok voltak az egymás­után elhaladó termes kocsik. A két kőműves kitágult szemmel leste az előt­tük elgördülő, ragyogó kocsisort. S még jobban bámulta az ezer fényben úszó, csillogó étkezőkocsit, mely akkor gördült oda és pontosan velük átellen- ben állt meg. Az étkezőkocsi asztalai vakítófehér térítőkkel voltak letakarva. A térítőkön sziporkázó tányérok poharak kacagtak. A tányérok mellett aranygyűrűs emberek vörössárga húsokat ettek, sötétvörös boro­kat ittak és olyan kenyeret morzsolgattak zsíros- pároás ujjaik közt, unottan, jóllakottan, mint a ka­lács. Az egész étkezőkocsá ragyogott, fénylett. Öm­lött belőle a jólét, a gondtalanság, a zsíros pecse nyék, drága italok illata. — Nézd, az anyjuk borzalmas szentségit! Nézd miket esznek, miket isznak — szaladt ki robbanás­szerűen a kiáltás az alcsomyabb kőműves szájábó1. — A belük szakadjon ki! — szorult ökölbe keserűségtől a másik kőműves rettenetes ökle. A gyorsvonat elindult. Az étkezőkocsá, mint valami álombéli tündér- kastély lassan moz,gni kezdett a két ember előtt A fény elvakította a szemüket. A finom húsok szag; az orrukba vágott. A borok elképzelt zamata ki csordította a nyálat a malter porával telt szájuk ban. Aztán az alacsonyabbik kőműves keze hirte­len megmozdult. Felkapta az ülésről a nagy tégla- darabot. S nagy lendülettel, vad elszántsággal, gyil­koló keserűséggel belevágta az étkezőkocsi egyik ablakán, az egyik asztal közepébe, MEGYÉNK ÍRÓIHOZ

Next

/
Thumbnails
Contents