Tiszavidék, 1957. december (11. évfolyam, 283-306. szám)

1957-12-15 / 295. szám

V/

V CSÄSZTVÄT ISTVÁNt

gTavmx A BUDAI OLDALON

(Részlet az „Egyszerű történet" c. készülő regényből)

1 fi, ezen a budai oldalon egyik napról

M a másikra nyílnak ki az orgonák^ Ahogy felsüt az első, igazi májusi nap, felmelegedik a levegő, virágba borul minden. Fehérek, lilák lesznek az utak, a rácsos kerítéseket befutják a fürtök, s kikandikálnak a rések között az utcára. Az orgonaillat, mint tavaszi zápor után a Budencz meg a Tárogató utcákon a járdán lefutó friss esővizek árja egyszerre önti el a w dákét. De még a lakásokba is behatói, ott rezeg az előszobákban, a bútorok kárpitjaiba veszi be most magát, a szekrényekben a ruhákat is átjárja,

Megváltozik egyszerre minden. Még az is, ami látszólag változatlan. Az autóbuszok énekelve duruzsolnak felfelé a hegyeken a Pasaréti úton, meg a Fasorban, a villamosok mintha viháncoló, kicsit fél-művelt örömmel, elevenséggel zakatolnának, (Kivéve a halk sziszegesü, áramvonalas, suhanó kocsikat, melyek a Körtértől a Moszkva-térig járnak).

Egyszóval kitavaszodik. A városmajorban cseng a harangszó, akár a gyermekkacagás. A lépcsők korlátáin gyerekek hamcúroznak. Fentről indulnak, mire lecsúsznak, felmelegedik a vaskorlát izmaik között. Minden megindul, megmozdul; mindenki jön-megy, de most már senki sem siet. Egyre kedvesebb lesz ez a nagy emberforgatag,

A Lórántffv Zsuzsanna étről két ső** tétkék felöltős férfi jön éppen. = Egyikőjük elől, s úgy oldott, félig nyomában az alacsonyabb. Elmennek az óvónőképző mellett. Nagy a zsívaly, zsivalygás az udvaron, valaki hangosan kiabál oda-* fönt. Ablakok nyílnak és csukódnak az épületen,

■=« Jól idecsődítették ezeket! = int fejével az alacsonyabb,

Az elől jövő meg hátra néz, elmosolyodik,

r— No doubt, my freni, üt will be the grandious cultur-revolwtion, Dont you mind? i •

Azán mennek tovább a lépcsőkön lefelé,

A kicsi Marika meg ott lapul a kerítés tövében, a képzővel szemben lévő emeletes villa udvarán. Figyeli a lépéseket, a szavakat is hallja, de nem érti mindet tisztán. Pedig ő most azért fülel iát, azért küldték ide a többiek, hogy mindent észre vegyen. Vagy tíz-tizenöt leány, utolsó előtti éves szökött ide a kertbe, a művésznő kertjébe orgonát gyűjteni a búcsúzoknak. Az iskola udvarán találkoztak össze Marival hétt is nagy meglepetés, zavar.

>— Hová mentek? = kérdezte a lányoktól.

'— Azok meg összenéztek, Az utolsó évesek, az iskolától búcsúzók előtt nem szabad, beszélniök. Tudták jól, s nem is szóltak egy szót sem*

— No, nem értitek? Hová mentek?

Kényelmetlen feszengés következett

erre. A csoportból az egyik magyarázkodni kezdett. Mari elnevette magát,

— Hát azt hiszitek, nem tudom! Díszítitek az osztályt, holnapra az osztályunkat, Mit hülyéskedtek. De ha virág kell, gyertek —, intett nekik. S ő vezette a virággyűjtőket a szomszédos kertbe. A művésznő, úgy hírlik, disszidált, nem őrzik a kertet nagyon. Csak úgy szokásból gondozzák éppen a házbeliek. Ezért kell azért figyelni mégis csak az utcát, meg a villa ablakait, ajtaját,

A lányok szedik, tördelik a virágoka t, húzzák le a vékonyabb gallyakat egészen a földig. S már fordulnak is —> ilyenkor nincs időérzéke az embernek —, s jönnek lopakodva, egyesével hazafelé. Körös-körül néznek, az elmaradók utolérik a többieket, aztán be a kiskapun, s már húznak is felfelé a lépcsőn. Senki sem látta meg őket!

Az íntemátusi nevelőnő meg az emeleti ablakból, szobájából nézi őket. Nézi a lányokat. Hogy ezek most mennyire örülnek ennek! Azt hiszik, senki sem vette észre őket. Jönnek fölfelé, nevetve, visongva a lépcsőn. Már biztonságban tudják magukat. Valaki a lépcső-fordulónál hangosan kiabál, a lépcsőhöz meg a folyosó visszhangzik belé. Még mindig nem hagyja abba! Te jóságos Ég! Micsoda népség ez! Űr Isten, micsoda sereglet! Mikor Budára helyezték, örült otthon az egész család. Apa is, mama is, meg a bátyus. — Nagyszerű helyre kerültél — mondta mindenki a családban. Pestre! Dehogy Pestre, — javította ki a beszédben mindig apa; dehogy Pestre! Budára! A Lórántffy Zsuzsanna útra. —— Vasárnap külön el is kellett menni a nagybácsiékhoz megköszönni. — Majd meglátod — mondta anya is —, mennyi mindent köszönhetsz Emil bátyádnak, m llyen helyen kezdheted a pályád. — Heteken át a családban, — valósággal bőrén érezte —, különleges tisztelet, elismerés vette körül. — Klári a budai óvónőképzőbe került tanítani, — mondogatták a szülők az ismerősöknek s csak akkor voltak mérgesek, ha valaki az ismerősök közül megkérdezte: A tanítánőképzőbe? — s erre válaszolni kellett: Nem. Az óvónőképzőbe.

Most aztán itt van! Lassan már egy éve lesz. És micsoda helyen! Mert az igaz, hogy kedvesen, gondtalanítóan szép lenne ez a budai oldal itt. Az autók suhogása, a messzirenézés innét a kertekre az ablakból, vasárnap meg a Szabadság-hegy. De a euerelceh. akik között élnie kell. akik közé

került, ezé otthon nem is meri elmondani Vagy sajnálkoznának rajta, s ez rettenetesen idegesítené, vagy megmosolyognák. Alig észrevehetően. Meg aztán Emil bácsinak is fülébe juthat, s még azt gondolnák, nincs megelégedve a hellyel, amit szereztek neki. Inkább vár, s figyelte a fejelményeketi Vajon mit cselekszenek körülötte a többiek? Aztán rájött, hogy semmit. Mindenki csinálta a maga dolgát a maga módján és elképzelése szerint, Van, aki folyton játssza a szigorút, más az emberségest, meg gyámkodót. Az egyik nénike siránkozik, a másik meg csak bízni tanítja a többieket: Csak nyugalom. Ezen is át keü esni Nem megmondtam én máskor is; ■— S énekelni kezd; Es geht alles vorüber!,

MZolt a testületben, aM erkölcsi maw gánbeszélgetéssel operált a lányai között. Ez a kis alacsony Veronica. Kilenc éves házas, s mint többgyerekes anya, örökké magyar&zgatott a leányoknak. Vasárnap utáni napokon négyszem között kellett mindenkinek vele beszélgetnie, beszámolniuk a tegnapi napról, Kivel találkoztak, miről beszélgettek

Szocialista házi-gyónásoknak nevezték a leánynyelvek osztályában ezeket a beszélgetéseket. Egyetlen osztály sem tanult meg úgy hazudni s képmutatóskodni, mint éppen ezek. Veronkanéni nagyjából tudta, sejtette ezt. S örült is ennek, mert szent meggyőződés élt benne, hogy a mai világban csak az ügyesen forogni, hazudni s képmutatóskodni tudó jámbor asszonykák és családanyák érvényesülhetnek, őszintén szólva ő sem sok örömét lelte ebben a munkában, de csinálta, mert már ezekre a beszélgetésekre az oktatási osztályon is felfigyeltek a tanácsnál, megdicsérték az igazgatót, hogy ebben az iskolában mennyire foglalkoznak a gyerekekkel, s tavaly évvégén kitüntetést kapott Veronika. Az oktatásügy kiváló dolgozója lett.

Alit az ablaknál a fiatal tanárnő, s lassan, maga sem tudja, talán a múltkori dalkamfoszlány nyomán maga is énekelni kezdte: Es géht alles vorüber . Es geht alias vorbei, a Jézus Isten! Talán a szülők is így vigasztalhatták magúkat annak idején a háború első éveiben. Ezeknek a gyerekeknek az anyja meg az apja is ezt gondolhatta hajdanán. A leányok meg itt maradtak az ő gondján. Az osztályban vagy öten is állami gondozottak. Szerelem gyerekei. Nem örömet hozó ajándékok az udvarlóktól. Még szerencse, hogy anyjuk akad éppen. Némelyiknek még az sem. Felszedik a gyerekeket, aztán meg leadják. Elvégre ez az állami nevelés: a jövő távlata, ahogy a kommunisták kiáltványa is írja. Igaz, még egyszer sem olvasta ezt a kiáltványt, de már készült rá, sokszor elhatározta, hogy egyszer elolvassa. Csupa kíváncsiságból is már. A tanári könyvtárból biztos kikérheti, a könyvtáros, az a kis szemüveges, úgy mondják, párttag. Biztos még örül is majd neki. De most egyelőre csak annyit érzett mindabból a kiáltványból, hogy ő az állam alkalmazottja, s itt kell bajlódnia ezekkel. Fiatal éveit kell elvesztegetnie ilyenek közötti

V/ölt a rokonságban egy tanárnő, idős

“ néni, apa unokatestvére. Milyen tiszteletet parancsolt ez az egyéniség! Ha látogatóba jött, valami különös ünnepélyesség érkezett hozzájuk. Irén néni hangjában, mozdulataiban, ahogy kabátját levetette, ahogy cigarettára gyújtott s a családban mindenkihez beszélt, mindenkihez volt egy-két szava, mindenről azonnal kész, tiszta véleménye, — kedvesnek, elragadó egyéniségnek hatott. Emlékszik rá, ő mindig csodálta Irén nénit. Itt valahol tanított ő is, Budán. Különös hangzású, hűvös, tartózkodó nevű családok gyermekei jártak keze alá. Olyan gyerekek, akiket 5 maga is, meg a többi tanárnő is tisztelt egy kicsit, s akinek a tanítása, tanárnőjüknek, osztályfőnöküknek lenni már egymagában is kitüntetésnek, elismerésnek számított. — Mindig érdekes és jóillatú híreket hozott Irén némi tanítványainak családja, szülei kóréból az iskolából. Mint halk suhogás jöttek ezek az értesülések hozzájuk:

— Képzeljétek, a kis Zichy lánytól hallottam, hogy a Károlyi családnak az az ága, amelyik protestálódott, tudjátok már, beszéltem egyszer erről néktek, most rakotalizálni akar. Képzeljétek? Hát mit szóltok? S még azt is mondják — gyertek csak ide, de aztán ne beszéljetek erről másoknak —, állítólag a kormányzó tanácsolta nekik. Hogy a Károlyi családban ne legyen egyetlen protestáns sem. Mit szóltok ehhez? Gondoltad volna? Hitted volna... — csóválta mosolyogva a fejét, mint aki ebből már mindent tud, mindent lát előre, de biztos abban is, hogy akiknek elmondta, már azok is látják, csak éppen beszélniök nem lehet még róla.

Máskor a főhercegasszony otthoni, különféle bizarr ötleteiről mesélt mozdulatlan arcizommal, nem egyszer németre fordítva a szót a gyerekek előtt, máskor meg franciára, melyet aztán apa elgondolkozva, minden figyelmét összeszedve figyelt, pedig mindenki tudta a családban, hogy apa már rég elfelejtette azt a keveset, amit a hajdani francia társalgási órákon felszedett s most csak akkor nevet, ha Irén néni is sokat jelentőén a beszéd közben elmosolyodik.

A mikor az egyetemet végezte, ő is Irén nénihez hasonlónak képzelte életét, tanárnőségét, Tanítani fog miami

Donkó LászlŐ:

ÍIOM

Hűvös eső esik.

Búza billeg tőle, ‘f' }

Mi lesz itt reggelig?!

Ég dűl a dűlőre.

Elmossa az álom,

Kipp-kopp, kopog, kipp-kopp, Az idegem táncol,

Kipp-kopp, kopog itt-ott.

Zizeg leveleken,

Zajong sok cserépen, őrjítő csendesen Bontja szívverésem.

Agyvelőmön dobol,

Veri szemgolyómat,

Rédem sárba omol.

Senki meg nem óvhat!

Hason fekszem, s érzem, - Tarkómon a Halál Ül már nagy kevélyen, ,... | S röhögve szalutál.

Nincs ki megmentene! ik.

Csak ébredés után.

Érti főm idege.

Hogy álom volt csupán.

Esengés

Ily szemeket én többé se láttam

S hogy nem szőlítottan meg de bánom,

Mert kihívás volt az, az

a nézés.

őh ha elkísértem volna akkor, Úgy nem környékezne még az aggkor

Küszöbén is egyre az a nézés.

Bár titkolta és leplezte

szendén.

Éreztem, hogy szerelem s

hogy kérés

S végtelen kisértés az a nézés.

SZÉP JENŐ

.sägte

? ::a

í„i-i

Pélyi Árpád: >

ESTI BŰS RÉSZEGSÉG

Megrészegített a hold, könny, a fájdalom És a rám meredő ezerágú fáié Szörnyű józanságom az űrben kóválygott \., S részegen dőltem a csillagliátú égnek S szívemben zsibbadt a rémes bárgyuság.

SzédüH, örült lelkem m éjszakába bujt S kitárt véres karom ölelt fát, szélet,

Csőkos cigánytücskök zengtek valahonnan,

S hiába, hiába, hiába ezerszer,.,

S zokogtam, hörögtem dvM álmok feletti

Könnyem lassan szétfolyt fakó köcaimon,S mint millió csillag, csillant melegen,

Úgy szerettem volna, elfogyni a könnyéig Elfogyni örökre, részegen, örömmel, ,

Hogy többet a földön bánat ne legyen. '[;

'*

Hatvani Dániel:

A CSÖND ZENÉL

X csönd zenél szívünkben s ezüst álomba ringat

Ráihajlotk ajkaidra s a bokrok elvirítnak.

A partra hullám csapkod a nyár halkan duruzsol S a távol-hegyek ormán már méz-illatú must forr Majd nyálkás deres ősz hull a sütkérező földre Míg vágyó karjaimban te itt maradsz örökre És lassan kong az űrben sole hűvös-fényű csillag Eáhajlok ajkaidra s a bokrok éhrirítnak.

KEMtNY ERZStBET: „

GOG

Elválaszt tőlem gőgös ösztönöd,

Te fenn szeretsz, én lenn, a nép között. Mondod: semmi ő. Es ha nulla csak:

Az egyesnek királyi rangot ad. r, 1 ,

A munka szennyétől undorod van;

Nekem áldott ír, szína rany folyam A veríték, mi testükben fogan,

(Mint a humuszra dús cső, olyan.)

Előtted gyanús erkölcseiben:

Szive még tiszta — ez az én hitem.

Ostoba — mondod — kár tanítani —•

En láttam őt már értőn állani Az élet nagy, szent titkai felett,

Mitől te futsz, mint rémült kisgyerek.

Engem vágyam a nép közó kever Szívem szívével egy ütemre ver.

Te maradsz magad gyenge — egyedül, —*

A ml erőnk erőt, erőre szül.

0

a m ráz mj m

n

SZERKESZTŐI ÜZENETEK

Kapuvári Kálmán, Töröld

szentmiklós; Biztató verselő

készség, olvasottság érződik versein. Verseinek hangja kissé édeskés, finoimkodő. Tartalmukban a költői utánérzés nyomai követhetők, de nem bántó formában. Tetszik a „Mégis szeretlek‘<. Ez jönni fog, s talán a „Most mégis*1,

B. F. Jászladány. Költeményéből néhány sor érdemes az említésre és a meggondolásra is: „A betű olyan, mint a búzaszem; Egy ember veti, száz aratja“«.

Azután meg:

,.Az Írónak sokat kell tanulni.

Buta ember iró nem lehet«“.

Gondolatainak igazával nem Is vitázhatom, de venstanilag annál inkább. Mi lenne, ha prózában kísérelné meg leírni mondanivalóját?

Tóth Dezső, Szolnoki Műdaiutánzata abba a körbe tartozik, költői igényre nem tarthat számot.

Iiu István, Törökszentmiklósi

Versel közhelyek, újat nem mondanak sem tartalomban, sem formában,

Csépes Imre, Tószeg, Három verse közül az „Uj idők‘‘-ben vannák jó gondolatok, de a megoldás eléggé sematikus. Az „£>szl vigság““ magyaros ritmusa jól kicsendül, de inkább csasztuska, mint vers,

B. l. Tiszaszentimrei Verse magyarázó jellegűvé válik, s ezzel elveszti sajátos vers-jellegét. Kevés benne az eredeti meglátás és a vers célját szolgáló önálló kép, Jó gondolat benne a magnak ágyat vető és fénylő homlokával a napnak reggelt mondó paraszt.

KIÉ, Jászberény; Kedves, hogy gondolt a tudományért hősi halált halt Lajka kutyára, de ezt nem föltétlenül vers formában kellett volna megtennie,

Szép Jenő, Szolnok, Adyval kapcsolatos verseire vonatkozó véleményem már elmondtam. ,,A haldokló Ady'« csak megerősített e versről mondott bírálatom igazában;

„Muzsa/939“. „Három zászló’! c. verse frázisos, nem sokat mondó. Rímelése, szótagszámai gyengék és hibásak.

Szabó Lajosné, Jászapáti. Három verse közül a két rövidebb édeskés keveset mondás. Érdekesebb „A kondás«“. Műfajilag is újabbat hoz s a megoldás Is kielégítő. A két utolsó versszak csak puszta függelék. Elhagyása csak emel a versen, amelyre sor kerül majd. — Tisza partján-ból 2—3 versszak fogadható el.

Pogány Barna, Jászberény. Oklevelét megküldjük. Versel fejlődést mutatnak — a maguk sajátos irányában, Kár, hogy mindben akad törés. Törés a stílusban és törés a kifejezésmódban; Kijavítva, némi kihagyással elfogadhatók, bár tudom nem lesznek népszerűek,

Donkó László, Jásza zentandrás,

Üjabb versei közül a „Szent birok“« kerül közlésre, önmagában tetszik az „E néma, édes küzdelem«‘ is, de naturalizmusa miatt alig hiszem, hogy közölhető lesz, A „Szüreten‘«-be is bekerül ilyen sor. Minden versében kemény küzdelmet vív a tiszta rímért. E küzdelem fáradtsága legjobban a „Jónapot, Osz!«'-ben látszódik.

szép iskolában, vagy nevelőnője lesz valamelyik jóillatú család gyermekeinek, ahol talán még hétköznapokon is ezüsttel, porcelánnal terítenek. Irén néni volt nevelönő ilyen helyeken. És most érette is mindent megtett volna a család, de a világ így fordult. S ide került, Budára. S most élhet itt, ezek között. Hogy miért éppen Budára hozták ezeket! Állítólag ebben is volt valami tervszerűség! Kiterveznek, ezek mindent!—> apa is mondta már otthon.

Karsai Gizitől egyszer az osztályfőnök tudtával szedték el a gyereket. Te jóságos Isten! Még szerencse, hogy a nyár elején volt az a fordulat, s ez az új miniszterelnök jött. Szabadabban lehet mozognia, dolgoznia a nevelőnek. De még gyötröbbé lesz élni most is ilyenek között. Mert a vérükben, idegrostjaikban lehet ezeknek a gyerekeknek valami, ahogy már többen is mondták a testületből. Mind egyformák. Tavaly torna-vizsga előtt felsorakoztak, szépek voltak, egészségesek. S hazajöttek a vizsgáról, jönnek felfelé ar lépcsőn, s az egyik nagydarab leány, aki vagy három versenyszámban is indult, most rosszul lett. Egy vöröshajú, szeplős. Fetrengett a kollégiumi lépcsőn. Ügy tornaruhában. Szaladnak orvosért. Az jön. S mire megérkezett, a szeplős lány már abortált. Még szerencse. hogy nem a sportpályán, Alig tudták a tanács előtt eltitkolni az ügyet, a leányt kimarasztalni valahogyan. Mert szültek ezeknek az őseik szántóföldön, sarlóval könnyítve tehetetlenségükön, szültek ezek küszöbön is, mért ne szülhetne a lányuk tornacsarnokban is, gondolják biztos. És ezek között keü élni! Még csak az a remény sem élhet benne, mint azokban, akiket vidékre helyeztek évfolyamtársai közül; majd egyszer felkerülök a fővárosba. Hiszen néki ez a terve is sikerült. S mit ér véle?

Az a kis Zöldévi Marika is, aki ott jön leghátul a többiek között, az is az anyja nevét viseli. Most még szelíd, csendes, de már nagyon talpraesett gyerek. Nagyon kezdene öltözködni. ízlése is lenne már hozzá, de pénze még nincs, amiből tehetné. Ki tudja, mi lesz még vele is?

— Zöldé vi Marika, gyere csak fel a szobámba egy kicsit! — szólt la neki az ablakon.

A leány felnevetett onnét lentről, futott fel a lépcsőn, halk kopogás, s már áll is az ajtóban.

r— Gyere csak beljebb!

A leány belép. Vigyázva lépi át a küszöböt. Érdekes, nyúlánk, vékonycsontúeza gyerek. Biztosan angolkóros volt kicsi korában, Most is, ahogy így lehajtja