Tiszavidék, 1957. december (11. évfolyam, 283-306. szám)
1957-12-01 / 283. szám
Busi Vincéi CINKOSTÁRSAK nnak a nevezetes novemberi napnak késő éjszakáján, amikor szózatot intézett híveihez Mindszenty őszentsége, két férfi érkezett Borhörpolő Dezső úrhoz, Kistur község újdonsült fejéhez. Zombory Béri-tan lelkipásztor volt az egyik, a másik meg Csepregfalvi Csepregfy Dénes, a fél határ hajdani gazdája. Megölelte, megcsókolta vendégeit Borhörpolő, s miközben telefújta az orrukat pálinka és odvasfog illattal, zsörtölődve mondta nekik: — Ilyenkor kell jönni, a mindenségét? Azt se tudta szegény feleségem, mint csináljon a harapnivalóval. Mert az bizony már igencsak elhiilt. — Nem szükséges legalább fújkálni—válaszolt az egykori föídesúr, s mialatt a lelkiatyára pislogott, emelt hangon fűzte hozzá: — Ügy is drága minden pillanat, ezekbén a történelmet formáló napokban. Ugy-e Zombory? — Segítsen az Ür bennünket, hogy minél jobban betölthessük dicső hivatásunkat — felelte az atya, s nyilván csak azért sandított a kéklő magasság helyett a konyhaajtóra, mer* arról hozta a szél a csirkepaprikás illatát. Meg aztán kilépett az ajtón Borhörpölőné asszonyság, a harminc esztendős menyecske. S mivel főleg lelki dolgokkal bajlódott, s nem volt hozzá kellő gyakorlata, hogyan kell a gyarló testet kordában tartani, a szép látványra ördögi vágy ébredt fel a tisztelendő úr testében. — Isten hozta, lelki atyám! — örvendezett a szépasszony, kivillantva gyöngysornak is beillő fogsorát. — Áldassék a Mindenható, amiért a tündéreket teremtette — nevetett a lelkipásztor. Aztán, mivel hogy az ördögi vágy még inkább kínozta, jobb karjával átölelte a menyecskét, s hozzádörgölődött, akár csak egy hízelgő macska.,. A nagy szobában tessékelte asztalhoz a vendégeket Borhörpölőné asszonyság. Poharakat rakott az asztalra, pálinkát öntött beléjük s koccintott o férfiakkal. — Éljen Nagy Imre miniszterelnök úri — emelte fel poharát a házigazda, — Éljen Horthy apánk! -* rikkantotta Csepregfalvi. — Éljen sokat szenvedett nemzetünk, fején az örökké tündöklő glóriával, Mindszenty Öszentségévell harsogta a jó lelkek őrzője. sszecsendült még egyszer a kezekben a pohár, lecsúszott a torkokon az erős, kristálytiszta folyadék. Krákogtak, köszörülték a torkukat, bólogattak elismerésük jeléül. Mire aztán újból nyeltek egy-egy ökörkortyot, a tálak is az asztalra kerültek, telistele ínycsiklandó táplálékkal. Az egyikben csirk:paprikás párolgott, a másikban kacsacombok hevertek egymáson, a harmadikban sertéskaraly kínálta önmagát, a negyedikben túróslepény utánozta színével a muskátiivirágot. — Ejha! — kiállóit fel Csepregfalvi. Éhes ugyan nemigen vagyok. Jóllaktam a parókián lelkitáplálékkal. Mind a mellett rám is illik a közmondás, hogy nincsen olyan rakott szekér, amelyre ne férne. Hangosan nevettek. Csupán a gazdaasszony mosolygott csendesen, sütötte le restelkedve citromsárga szemét. Mert szerinte még sem illik lelkipásztort ilyen szavakkal gúnyolni: jóllaktam a parókián lelkitáplálékkal. Isten haragja származhat belőle. Akkor pedig... Rágondolni is szörnyűség, mi minden történhet.;. Tizenkettőt kakukkolt a hagyományként tisztelt óra, amire a tálak kiürültek, s kifogyott vagy tíz üvegből a dugaszolt kadarka. Fénylettek az orcák, perzselő láng lobbant a szemekben, nehezítésen imbolyogtdk a koponyák. Szertedobált csirkecsontok, szőnyeghez lapított húsdarabok, falhoz mázolt lepények, a térítőn óriási zsúfoltok és kadarkatócsák, s más effélék bizonygatták kézzelfoghatóan, hogy nincs itt szükség bú elleni orvosságra. Az ember persze nem csupán kenyérrel, jobban mondva hússal-borral táplálkozik. Szózattal is olykor-olykor, Mindszenty és hasonszőrű cimborái jóvoltából. És ez a'szózat, Zombory úr a megmondhatója, evés közben hozza meg az igazi étvágyat. Kapálódzhat aztán az atyafi. Nincs többé menekvés, a földi jókra vágyakozás hínárából. Ez történt most a lelkipásztorral, s ezért nézett biztatólag Csepregfalvi Csepregfy Dénesre, a nemzetőrség főparancsnokára. — Hadd hallom, Dénes fiam, mi is lesz hát azzal a birtokkal? Hátradőlt a karosszéken Dénes. Gyufaszálat faragott hegyesre, kipiszkálta fogából az ételmaradékot, megtörőlte zsíros állát a kezefejével. S miután így nekikészülődött, fenséges gőg ült tnadárképére. — Mi lenne vele? — reccsent a szava, mint afféle huszárkapitányé. — Megtisztítom holnap reggel a csürhétől... Persze, ragasztok hozzá némi kamatot, úgy háromszáz holdnyit. — Nagyszerű, egyenesen zseniális! — helyeselt az atya. hálálkodó tekintettel fonva körül Csepregfalvi Dénesi. — A kamat, a háromszáz holdnyi kamat. Ez igen. Jómagam sem tudtam volna szebben kiagyalni. vott Dénes néhány kortyot, s folytatta ü*' a mondókáját. Az elmúlt időkről beszélt, oly színesen és mulattatóan, hogy valósággal pukkadoztak amazok a kacagástól. — Még a harmincas években történt — kezdte Dénes két kezével mutogatva. — Szép. napfényes ősz volt. Befogattam a négy szürkét és a határba hajtattam. Egyszercsak elébem áll a gulyásszámadó, valami Gombos Mihály nevezetű. Na, mi az, tán megkölykedzett az asszonyod? — kérdem az öregtől. Azt mondja, túl vagyunk mi már az ilyesmin, nagyságos uram. Túl, hála istennek. Hanem, tetszik tudni, szörnyűséges énnálam a helyzet. Elfogyott a kommenció... Elfogyott? A fertályesztendő közepén? Túlsókat zabái kend, vén csirkefogó. Szájkosarat tetetek a pofájára, nehogy még zöld füvet is legeljen, az állatok meg éhen pusztuljanak. Mert a kommencíót, amit kend is nagyon jól tud, kimértem három hónapra, az utolsó szemig. Arról viszont nem tehetek, hogy kend ilyen pocsékoló, hat hét alatt felfalja a három hónapi adagot Hajlong, gyömöszöli a kalapját, hogy igy meg úgy, éhen döglik családostól, ha nem kap tőlem előleget. Hiszen az unokákat is 6 tartja, mind a hármat fél éve. Lágyuljon meg hát á szivem, áldást kér rám az istentől, koporsóm zártáig. Sőt még azután is mindaddig, amíg csak az egek ura őt is maga elé nem rendeli ... Jól ismernek önök, tisztelt barátaim, nem vagyok én annyira önfejű, hogy meg ne kajálnék, ha nyomós érvek sorakoznak fel előttem. Meghajoltam ezúttal is, meggyőzött a vén lókötő. Adok kendnek egy zsák búzát, nyugtattam meg az öreget. Jöjjön be hozzám estére. Be is jött a megszabott időben. Leültettem a konyhában, s megkínáltam pálinkával. Amikor már alaposan benyakalt az istenadta, kivezettem a magtárba, feladtam egy zsák gabonát a vállára. Düllöngődzött, összefente a bokáját, de azért ment, neki o kútmenti gödör-nek, amerre én szántszándékkal kormányoztam... Mint valami lusta disznó, úgy megfürdött Mihály bácsi, zsákostól együtt. t— Nahát! — csapta össze tenyerét a takaros menyecske. — Ilyen jót még nem kacagtam, soha életemben. — Nagyszerűen kifundáUad—bólintott a lelkiatya, s meg-megrázta hájas testét a nevetés, evetett a háziúr is, borsószemnyi örömkönnyek gördültek le az orcáján. Ivott egyet Dénes, megvárta, míg lecsitul a falrengető hahotázás. Cigarettát helyezett a szája jobb sarkába, füstkarikát lehelt maga elé, s folytatta a mulatságos történetet. — Azt mondtam tegnap Béninek, a szakaszparancsnoknak: Golyószórót a kocsira, szakaszparancsnok úr! Megtisztelünk pár „elvtársat“ látogatásunkkal. Parancsára, kapitány uram, vágta össze Béni a bokáját. Elindultunk a kocsival, de alig mentünk kétszáz métert, megrántja a zubbonyomat Béni. Tessék csak nézni, kapitány uram, Szalai „elvtárs", a Dózsa csoport tehenésze, ötször volt már kitüntetve tervtúlteljesítésért. Hm, vakartam meg a tarkómat. Rászolgált a megtáncoltatásra. Pendítettem egyet a gitáron, s az öreg, mintha éppen szólni készülődne, széttárt karral dőlt neki a falnak. — Nagyszerű, egyenesen zseniális •— kacagott a lelkiatya. — Pendítettem egyet a gitáron... Jómagam sem tudtam volna költőibben kifejezni. — Na és, kilehelte a lelkét legalább? — érdeklődött Borhörpolő, kerek képén jóízű mosollyal. — Kitaposta belőle a szakaszparancsnokom — felelt Dénes büszkén. — Érti Béni az ilyesmit, nagyon is jól érti. Nem hiába viselte a csendőrcsákót tíz esztendeig. Lecsendesült a kacagás. A háziasszony bort öntött a poharakba. Leszaladt a torkokon az aranysárga nedű. A szemekben a győzelem mámora izzóit. Borhörpolő öszszefonta két karját a mellén. Körülnézett, s elérzékenyülve suttogta: — Visszajött a régi világ, örökre viszszajött. A föld, a gyár, a hatalom, minden, ismét minden a miénk... Kint riadt kiáltás hangzott. Aztán rekedt, elhalkuló vonításba csaptak át a hangok. Mintha kóbor kutyát oldalgatnánk odakint. Dénes a géppisztoly után nyúlt. A házigazda gránátot vett elő zsebéből. Megzörrent a végső ablak. Először csak halkan, azután erélyesen, követelődzőén. — Nyissák ki! — törlek át a hangúk az üvegen. — Én vagyok, Tóvízi Béni. — Bújjon az ördög a bőrödbe — nevette cl magát Dénes, kinyitva az ablakszárnyat. *— Beszívtál egy kicsit, gyönyörű virág. Bedugta a fejét a szakaszparancsnok. Nyelt néhányat, a kiáradó italszagból, mint a friss vízből a megtömött kacsa. Azután a kapitányra meresztette ijedtségtől kidülledt szemeit: — Oroszok ti. orosz tankok itt Az országúton.., A saját szememmel láttam, 0 end lett, dermedt, lelket fagyasztó csend. A lelkiatya kifejtette kezéből a kadarkás poharat. Feje lekonyult, mint a féregrágta napraforgó, álla alatt szétlapult a szép tokaszalonna. Hirtelen megvonaglott, mint akit az ördögök fürdetnek, fortyogó olajban. Orra hegyét bele-beleütötte az asztalterítőbe, mintha épen kenyérmorzsát csipegetni támadt volna kedve... Az aszszonyság, az előbb még oly vidáman kacarászó csinos kis menyecske, riadozva futkározott le s fel, kötényével törőlgetve kékzöld színben pompázó orcáját. A házigazda segítséget kérőén pislogott Csepregfalvi Csepregfy Dénesre, illetve csak pislogott volna, mert Dénes már az utcára ugrott, s csizma ónak kopogása jelezte kétségbeesett futását. Megyénk ívo DO\KÓ LÁSZLÓ TÁLÁN TÖBBEK előtt nagyképűségnek tűnhet, hogy rovatunk szűkre szabott határai között megyénk irodalmi életének egy-egy művelőiét be szeretnénk mutatni olvasóközönségünknek. De mégis ügy hiszem, olvasóink szívesen fogadják kezdeményezésünket, s nem lapoznak unottan tovább ha olyr n költő vagy író műveinek értékelésével találkoznak, akinek a nevét egy-egy vers vagy prózai írás elolvasása után már régebben megkapta a szemük. De nemcsak vélt közönségigényt szeretnénk kielégíteni ezzel, hanem a bírálat szókimondó, de mindig őszinte és segíteni akaró hangjával ébresztő és ösztönző szerepet is szeretnénk betölteni fiatal, pályakezdő munkatársaink életében. Szűkre szabottak kereteink, hangunk kevesek fülébe jut el, hallatni akarjuk mégis, ha még oly gyenge is, hiszen azoknak a munkatársainknak, akik szerte a megyében őszi éjszakák csillagoltó sötétjében írogatnak, mi jelentjük a nyilvánosságot, a biztatást, s a reményt is arra, hogy hangjukat meghallják —, ha nem is a hivatalos fórumok, — de azok, akiknek kedvéért írni érdemes és inni kötelesség, ha az írásra készség adatott, — a dolgozók. Ez a kötelességtudat űzi. hajtja előre buktatókon és emelkedőkön át Donkó Lászlót is, ezt a karcsú, magashomlokú, sötéthajú, komoly fiatalembert, aki lapunk irodalmi rovatánál«: megindulása óta állandó munkatár-Valami természetes és mélyről fakadó humanizmus hatja át nyári verseit. Egyre inkább az Ember lép versei előterébe, az ember, aki két kezével uj csodákat teremt, de akit atomháború réme fenyeget. Feledni tudja, mert akar-Á nyári irodalmi pályázat ösztönzőleg hatott Donkó Lászlóra, alkotókedvét kiteljesítette. Nem véletlen, hogy a lírai művekre kiírt pályázatot ő nyerte meg. A PÁLYÁZAT PTAN azonban visszaesés mutatkozik alkotásaiban. Újra a személyes élmények kerültek túlsúlyba, s méla őszi képek valami szokatlan naturalizmussal keverve. A naturalista hajlam ré-Isunk, s lassan kötetre való verse halmozódik a szerkesztői asztal fiókjában a már megjelenteken kívül. El-elkeseredik, ha várt versei nem kapnak helyet a lapban nem azért, mert rosszak, hanem mert másoknak is kell a hely ír mégis, keresi az útját, uj hangokat próbál, vissza-viszszakanyarodik olvkor s aztán váratlanul előre lép. A tavasszal úgy indult, mint aki csak a szerelemről akar és tud énekelni. Talán a politikai sémától való ösztönös félelem és tartózkodás vitte a politikátlan költészet vidékére. De valami fatális véletlen is hozzájárult, hogy a közönség csak a szerelem poétájának ismerje meg. A lapban sorozatosan ilyen témájú versei jelentek meg. HAJI,AMOS VOLT, s ez a vonás ma is benne van még. a befelé fordulásra. Nem tudott verseinek más hősét elképzelni, csak önmagát. Saját érzelmi élményei a tavaszi est szerelmet lehelő szépsége, orgonabokrok illatorgiája, nyiló virágok színözöne csalfa és megértő, kacér és szende lányok kivtllanó térde — ime ezek ihletői. Akik érdeklődéssel és jószándékkal követték lépéseit — aggódva figyelmeztették, nyissa ki szemét arra a népre is, amelyből vétetett, s amely körülötte él és dolgozik, s akiknek gyermekeiből éppen ő neveli az ujarcu embert. Így fordul érdeklődése fokozatosan környezete felé „Egyszerű vallomás’’ Című versében már így ír a parasztról: ja a hántásokat, melyeket az emberektől kapott. Gyűlölete, ha van ilyen, a temetőké, melyek sötétek s embert elnyelők: „Emberek között” című versében írja a következőket: gebben is megvolt Dónké Lászlóban, de ilyen nyers erővel nem mutatkozott mee azelőtt. Különösen disszonám volt ez a hang éppen a november 7-i pályázatra beküldött versében. De a folyton kutató, kereső költői lélek — legújabb verseinek tanúsága szerint — ki tudott emelkedni ebből a költöl zsákutcából Régi képei megmaradnak továbbra is: Persze, a meglátáson túl még nem jut, s megállapításaiban is jelentkezik olykor a problémátlanság: a... és senkivel nem cserélnek ők, a prolik, ott, a munkásvonatban.” örvendetes mégis, hogy fejlődésének útja idáig vezetett. Feltehető, hogy ha közelebb kerül az élet sűrűjéhez, uj élményekkel gazdagodhat, s verseinek horizontjai kitágulnak. KIT VALL mesterének ez a fiatal költőiélek? November 17-1 lapszámunkban megjelent verse tanúskodik erről. Tóth Árpád finom lirája rimek csillogó köntösébe bujtatott halk és fájdalmas mondanivalója jelenik meg újra, persze darabosabb, csiszolatlanabb formában — Donkó László verseiben. Erősen impresszionista sokszor akarton impresszionista jelleg érződik Donkó versein. Nem válik előnyére a tiszta rímek erőltetése sem. Egy-egy Ilyen rime kizökkenti az olvasót a vers varázsolta hangulatból. „Én csak állok torony tövében bénán. Szinte rám hajlik már a dölyfös kőfal, Feszül, dübörög homlokomon Vénám A bősz Vágyakozás Utánad fölfal.” Vagy még szembetűnőbben: „Általuk lettem én, apám, ki nemzett Kapált, talicskát tolt, boltban talpalt. Édesanyám meg az egész nemzet, Értük koptatok tollat meg talpat,” Nem mindig találja el a vers egységes ritmusát sem. Egy versen belül magyaros ritmust indít, de nem tudom, szándékosan-e, darabosabb vagy kilógó sorral lelassítja a perdülő mondanivalót. A páratlan sorok eggyel magasabb szótagszáma lustává, zöklcenőssé teszi a sort. „Nagy piros labda száll az égen, Te dobtad, juj, elkapám. Am elejtem, mert ajkad nézem, Játszadozó szép Katám.” Ellenállhatatlanul vonzódik a formalista megoldásokhoz, játékos vágy viszi a ’ormaüzmus furcsa útjaira. Egyik versében, mint a cím is mondja: „Szomorúan, igék nélkül” — az eeész verset egyetlen ige nélkül oldia meg — nem is rosszul. Sokan féltik Dc->kó Lászlót a formalizmus veszélyétől és ioggal. Költészete a kiforrás állapotában van. Még nem dőlt el, hogy savanyú, homoki lőre válik-e belőle, vapv testet-lelket mámorba ringató, színében, ízében s erejében egyaránt márkás bor. „f,nv v../-.v érékké váljék, segítségre van szüksége. Eljutott már arra a fok-a. hosv hozzáértő mester irányításával, bírálatával és támogatásával értékes versek kerüljenek ki tolla alól. Ehhez megvan benne minden jó■zándék. őszinte hivatástudat, s azt hiszem joggal mondhatom, tehetség is. SZURMAY ERNŐ „ügy, csak hagyj magamra az őszi éjben, Kószálni hervadt, észagú avarban, \ S meghalni. Én úgyis csak azt akartam, Hogy piros sneggylevélre hulljon vérem,’’ De figyelme most már azok I munkásvonat és olajfoltos néfelé is fordul, akik eddig nem pe kapja meg a szemét, szerepeltek lírájában. Az esti 1 „Ritkul a zöttyenés, lassul a vonat.*s Olajfoltos zsák bukik a vállon át, S míg a mozdony uj váltóra rátolat, ök szertejárják az árva éjszakát” „Kapa villan, rög porli k s a pillanat Suhanc tengerik csizm áját verik, 1 Lobogó inge alatt hűs szél szalad, S homlokát gyöngyök telepergetik, Apám ő, mint minden holtszegény paraszt Gazok tőlem el nem pe relhetik. Hozzájuk tartozom sírig s azon túl. Sorsom kimért útja bárhová fordul.” „S most mégis élek me rt élni kell! Gyűlölnek — én szere tem őket És minden Szegényt úg y szeret szívem, De gyűlölöm a temetőket 1” Hazája és népe sorsáért ő is felelősnek érzi magát „Ami lényeg van sorso mban, Az te vagy bús hazám sorsa, kínja. A szájam kút: ha testvérem Szomjuhozik, csókommal itatom, A testem föld és kövéren Terem; kincsét éhezőknek adom;,,”
