Tiszavidék, 1957. november (11. évfolyam, 257-282. szám)

1957-11-17 / 271. szám

Donkó László:

A Hfle&tecHtk

CSASZTVAY ISTVÁN:

* • . « ♦

KÜLÖNÖS N^POK

Ajánlás: Sok-sok édesanyának

T ácsán, végtére lecsendesült őst utca* ^ Csak lent, messze a kertek alatt ugattak egyre jobban a kutyák. Alkonyodott. És a nap is ma akként bukott le, mint amikor jelenteni szokás: holnapra nagy szél lesz. Szélvihar.

Mert különös napok voltak ezek.

A szobákban bent villámló dobogás. Nagyon messzi jeladások, hírek érkeztek: buzdítások, végnélküli távmondatok. A tengereken túlról üdvözlik a fegyveres ifjúságot. Valahol a levegőben pohárköszöntők ünnepi hangja cseng.

Igen, igen. Azok a különös, október végi napok voltak ezekl A kis utcákban; itt a város szélén ma sem hajtották ki a tehéncsordát. A jószágok ma sem kavarták fel az utca porát, az árkok partján hazafelé térve nem legelésztek, s nem dőltek neki vakaródzva a jámbor nyugtalansága. tehenek a fiatal kérgű akácoknak. Odahaza etetett mindenki, mint az telente szokás. Az utcára meg kint ráült, ha jött az este újra, megint csak ez a rettenetes csend, ez a nyomasztó, rémítő mozdulatlanság. Az állomásokról a vonatok zaja nem hallatszott már napok óta.

/ | któber volt. Október utolsó napjai.

" Barkócs Gábor egyedül volt otthon, s figyelis az utca csendjét. Megint csak cltaposott egy félig szívott cigarettát a földes padlón. Sistergett a parázs a frissen locsolt földön, míg rá nem lépett. Sirt, akár a gyerek. Gábor már harmadik napja jött igy céltalanul föl s le a szobában. Tehetetlenül. Mintha minden végtagját amputálták volna; levágták volna éppen akkorra, mikorra a legnagyobb szüksége lenne rájuk. És egész mindensége valami heveny gyulladásban égett; szégyelte, mint a nagy betegek, hogy mennyire tehetetlen is most önmagával egyszerre.

■— Egyél valamit, édes fiam! — unszolta megint csak az anyja. Nem lehetsz meg igy evés nélkül.

Mert most is ott állt mellette ez a nem is olyan idős öregasszony, s nézte, nézte a fiát. Máskor mennyi öröme telt ebben, ha fiára nézett. Ha így megállt terítés vagy mosogatás közben, s látta, hogy Gábor ül az asztalnál, s dolgozik valamit. De most nem! Most érezte, hogy valami nincs rendjén. És bár sejteni sejtett mindent Gáborról, végtére mégsem tudott semmit. Kérdezni meg nem akarta, Nem is merte volna igazában.

— Hány óra van már?— kapta föl a fejét Gábor, csakhogy ő is kérdezzen már valamit. Mert hát igazán láthatta volna a falon járó porcelán számlapos óraszerkezeten; hét múlott éppen. Felállt az asztaltól, a rádióhoz ment, bekapcsolta azt, s a szekrényben keresgélni kezdett. A könyvei között.

Az anya most is nézte a fiát. Megint szerette volna megkérdezni tőle; mi van hát, úgy-e vele i$ történt valami, de amikor már ott volt., hogy szóljon erről, csak nem szólt egy szót sem. Attól félt, meg találja tudni az igazságot, s az még szörnyűbb lenne, mint most ez a szorongás itt a torkában. Figyelt hát. Mit cselekszik, mit szól vajon Gábor? Meg aztán mit olvas, mit szed elő a szekrényből? Máslcor is igy sikerült réseken át a fia terveibe belelátni. Rájött erre ő már régen.

fc' zedegetni kezdte hát az asztalt, az *■* érintetlenül hagyott tejes-edényeket, A fia felnézett, segíteni kezdett neki.

— Csak hagyjad, fiam! — szólt elmosolyodva, de örült most ezeknek a mozdulatoknak. Talán azt is észrevette az ő fia, hogy bizony nehezebben mozdul már. Beteg is lenne, érzi egyre inkább, s ha szólna róla, le is esnék a lábáról. Ezért inkább tartja magát. így jobban bírja az ember. És miért nem is nősül már ez a fiú!? Semmit sem gondol arra, hogy ő már nagymama szeretne lenni? Elvégre egy legénynek már huszonnyolc éves korára lehetne ... S Uram, Teremtőin! Itt megint eszébe jutott a gond elől majdnem megmenekvő gondolatának: milyen különös is ez, hogy Gábor itthon van. Hazajött, pedig még tél sincs. Még messze lenne a szünidő.

Az óra elverte a felet.

— Mit olvasol? — kérdezte hirtelen,

— Petőfit.

— Olvass már nékem is!

Persze, most nem tudott az olvasásra figyelni, úgy mint máskor, amikor mindent megértett ö. ha a fia magyarázta. Most csak annyit fogott fel a szavak zúgásából, hogy egy valakiről szólt a könyv,

aki el nem fogadott volna semmi nagy hivatalt, el nem hagyta volna a falut, ahová munkába ment. S egy napon mégis káromkodó fenyegetéssel űzik ki a faluból az ifjút. Ennyit értett csak meg belőle, nem is többet, ennyi zsongott csak tovább parányira húzódó emlékezetében, amint Gábor hangos olvasásra szánta rá magát a kérlelésre. De most már ez teljesen elegendő volt! Most már egészen bizonyos....» Ezért nem beszélt erről Gábor.

És nem is volt ideje semmire sem gondolni, mert szédülni kezdett. Mint mikor annak idején a gyereket várta. Szokott így szédülni mostanában. Először el sem hiszi, hogy igazán svédül, csak amikor már a szoba sarkai is megmozdulnak. Mint most is. Szépen csendesen igyekezett megfogni az ágynak a tornyosabbik végét. Amelyikhez éppen közelebb állt. S érezte, hogy meg fog tudni, meg fog tudni a lábán maradni, nem kell leülnie. Csak igy, így pihenhessen egy kicsit, anélkül, hogy a fia észrevenné. Édes, jó Istenem! Talán csak nem éppen a tanítványai? Akkor vége Gábornak. Tudja 5 jól. Nem lesz ereje hozzá! Talán még őt is itt hagyja egyedül. Hogy éppen a tanítványok, akiket ott nem hagyot volna semmiért! Lehetséges ez? Hiszen annyi mindent beszélnek mostanában. -. » *

VI agában csendesen imádkozni kezdett.

De most már, ennyi bizonyos, nem örült neki, hogy újra itthon a fia. Miitor az első nap belépett a kanun, nem is tudott hová lenni az örömtől. Csakhogy újra együtt vannak!

Nem. Nem és nemi Nem lehet igazi Hányszor mondta Gábor, hogy az ő osztálya olyan, mint egy család. Mindenki szereti ott egymást. El nem hagynák egymást ők ott semmiért. S most, a csendesszavű imádság mögül vadul, türelmét veszítetten egyszerre szakadt fel belőle az átok: Hát mondjátok csak, mik, kik vagytok ti valójában?! Kutyák vagytok? Dehogyis! Dehogyis kutyák! Azokban hűség van, meg ragaszkodás! Tibennetetek meg?! Édes, jó Istenem, segíts! Olyanok vagytok, mint a kígyók!

Jött, s újra jött-ment, rakta, vetette volna már az ágyait, de közben-közben, míg nagyokat ütött a párnákra meg a kékcsikos huzatú dunnára, egyre csak por ölte azokat, akiket nem is, vagy csak Gábor szavairól, fényképeiről ismert.

S ekkor, ekkor állt meg, csak egy pillanatra. Először féloldalra hajtotta fejét, úgy figyelt. Vajon az áQV vége koppant Volna az asztalhoz? Újra mozdult, s újra dobogást hallott. Most már tisztán kivehetően. Valaki a kilincset veri. Most. Este. Verik a kilincset.

Gábor is meghallotta. Felállt, s indult volna kifelé ő is. de még várt. Újra hallatszott a kopogás, de most mintha halkabb lett volna.

— Tudják a szomszédok, hogy itthon vagyok?

— Nem fiam. Mondtad, hogy senkinek se szóljak. — De aztán, ahogy ezt kimondta, meg is rémült erősen. Talán csak az első nap, még akkor, örömében, nem mondta el valakinek a boltban az újságot, hogy váratlanul hazajött a fia?

Gábor már indult is kifelé. Végigbotorkált a verandán, s most fordította a kulcsot belülről a zárban. Nyílt a kapu. Csak az óra ketyegett tovább. Hát ilyen élet jött most órájuk?! Az örökös rettegés!? Meg a félelem. Üldözik őket? De hát miért? Gábor, Gábor, aki egyetlen gyereke! Akit majdhogynem a kötőjéből nevelt fel, azután, hogy a gyerek apja itthagyta őket! Hát mit akarnak az 6 fiától?! Mit akarnak tőle? Csak azért, mert... S most egyszerre nem merte kimondani a szót magában. Még saját magában sem, nehogy meghallja valaki. Félt most még erre a szóra gondolni is. Halál jár azért, úgy látszik. S nyitotta volna, meg csukta is volna már az ajtót egyszerre, de a keze mozdult csak, gondolatai messze elmaradtak. Kint valaki hangosan köszönt.

ábor előtt két ember állott a küszöbön.

Messziről meg, úgy hallatszott, éppen harangoztak. A két ember lassan vált el a sötétségtől. Lassan lehetett csak észbe fogni; egy férfi meg egy nő van ott. A fáradság és az elernyedés ragadós, sűrű párája ült ki rájuk, s ez kicsapott, kigőzölgött ruhájukon, kabátujjukon meg a galléron. is. Valósággal megcsapta a por szagával, együtt Gábort, össze is rezent rá cyy

Ülj le, Mester, gyújts rá, itt a gyújtóm, Nézd a barna székem, tán megdaloltad. Teát? Fordult talpú csészén nyújtom, Nem rumos ez az isteni oldat.

Maradjak csendben, verset írsz, halkat, Jó, elnyújtózom ó kereveten,

Nézem zöld szemed és keskeny ajkad.

A zajt nem szereted, nem szeretem.

Kész, levéltárcádba hajtod szépen. Köszönsz s leballagsz a feketeségbe, Nem árnyad, fényed ragyog az éjben,

S nem az árnyadat szeretem én se.

Mégy, macskaköveken kopog lépted,

S az utcán a Szent Tavasz suhan át, Leveszed kalapod, s ugye véled Hallani az uj Istenek dalát.

(° Emlékezés Tóth Árpádról.)

'Tíúí&adú&óit ka

Mély, rejteUvizű kút vagy, melybe érzést, gondolatot hullat merész kezem.

Leér — figyelem riadtan, és sírni tudnék, én sértett Tamás .. • De feltekintesz s biztonságot ad a késő csobbanás.

KEMÉNY ERZSÉBET

kicsit. így érkezhetett ő is haza valamelyik este.

— Kit keresnek? — kérdezte, de maga sem tudta, miért, meg is nyitotta már a kaput. Az idegenek beléptek. Fogták egymás kezét. Az ajtónyílás résein áthatolt fényben jól lehetett látni: fiatalok voltak. Alig lehettek idősebbek, mint Gábor tanítványai.

így álltak szemben egymással egy pillanatra. Az idegenek a gyaloglás utáni megállásnak bizsergő perceivel teltek. Gábor emlékezetében meg felvillantak tanítványai: arcok és mozdulatok. Hangok emléke és villanó szemek. Lukács Boldizsár eszelős, ideges kapkodása, Vőfély Mari eszeveszett szaladgálása. Cseresnyés, meg a többiek.;, S a perc, amikor falhoz állították.

A hold most is csak alig valamit világított, mint néhány nappal ezelőtt. S most a rádió, szava $zólt a házakban, ahol csak hallgatták az utcában több felé. Mert egy férfi beszélt, különös, furcsán, idegenesen kiejtett szavakkal, természetellenes hangsúlyozással:

*— Minden.. ■, dicsőséget.■.. megérdemelnek.,. fiataljaink , — Aztán valahol megnyílt egy kicsit a kapu, s hangos csapódással újra becsapódott. Egy, női hang mondta: Jól van. Végre beengedték őket valahol. — Aztán megint a rádióból hallatszott annak a férfinek a hangja: Most tájékozódom... s két napon belül... a kibontakozás útjáról. » személyes szózatot intézek..;

— Zörgettünk már mindenhol “ kezdte az érkező idegen férfi —, de a rádiót hallgatják. Sehol ajtót nem nyitnak.

Az asszonyka szégyenlősen mosolygott.

— Szállást kérnénk — mondta most újra a férfi —, mert nagy út áll még elüttünk.

A beszédre Gábor anyja is előjött,

— Kik azok? — kérdezte fiától,

r— Idegenek.

— 'Mii akarnak?

— Szállást kémek. Nagyon, rfáradtak.

■— Csak valahol. Kamrában, udvaron,

vagy a kazalban. Csak hogy éppen fedél alatt lehessünk, vagy legalább kerítésen belül — mondta újra a férfi.

A z anya papucsosan állt a küszöbön, kendőt terített fejére gyorsan. Kinyitotta most a konyha ajtaját. De a fia be is tessékelte már őket. Anélkül, hogy összenéztek volna.

— Jöjjenek csak beljebb! Majd itt.., itt a kis-konyhában... Itt eltölthetik nyugodtan az éjszakát.

Az anya pokrócot, subát terített le, s nézte, nézte az idegeneket. Fiatal házasoknak vélte őket. Hátha bogarat hagynak, villant át rajta az asszonyt ijedelem, hiszen ki tudja, mifélék! De ahogy a fia intett néki szemével, s könyökével jelezte; nézze csak, az asszonyka várandós — nem is gondolt többet erre. Hetedik hónapban lehetett már legalább. Vetette is gyorsan neki a helyet, s csak úgy a szeme sarkából figyelte őket tovább.

A férfi leült.

— Édes Istenem! — sóhajtott.

Erre most felfigyelt. Nem. Ezek nem kommunisták. Nem úgy, mint az ő fia. Mért kell hát akkor ezeknek is menekülniök?

A férfi ügyesen mozgott. Segített a vackolásban. Meg az asszonykát vigyázta, nem fáradt-e, nem érzi-e magit rosszul. — Nem, nem! — mosolygott a kicsi aszszovy. — Olyan jó, hogy ide zörgettünk. Sehol szállást nem kaptunk volna.

Péli Árpád:

Milyen gyönyöRű í

Elfáradt az idő, mint az öreg ember, Vágyakban tobzódott, s megroggyant a térdei Eleget játszott a szívekkel, hegyekkel,

S szeretne öltözni jóleső fehérbe;

Elfáradtak a fák, törzsük hajlott, betege Elfogadták gyáván a sorsok bús kegyét.

S olyan szép a halál, árnyéka szendereg,

S édes mosolygással becsukja a szemét.

Milyen gyönyörű e haló haldoklásban Az izmos, nagyszívű, égbemászó egyén, Milyen istenes e csörtető szent lázban Az erő, akarat, örökszárnyu remény,

S beleragadni a sorsok üstökébe,

S csillagsuhanással űzni, vágyni nagyot, Átölelni az őszt, megfojtani égbe ...

S megmaradni tisztán, amint az angyalok.

ROHOCRVHA

Tudod mit jelent szeretni Téged? Félretenni minden büszkeséget És felvenni á bohócruhát.

Nevetni, ha sírni volna kedvem, Tiltakozhat minden szál ideg bennem, Játszani a komédiát.

Pedig de nagyon szeretnék egyszer Felszabadultan, ragyogó kedvvel A város szélén várni Kád,

S a kezed fogva, mint két gyermek, Nekifutni a friss reggelnek, Tündérmeséket élni át.

Tündérmesék? Hazug remények! 1 Elszálló álmok, — kialvó fények És marad a bohócruha. —>

Hogy hullanak a könnyeim rá?

Nem baj. Te úgyis tapsolsz hozzá, Neked tetszik a komédia.

P. E.

— Mindenütt a rádiót hallgatják.

— Vigyél nekik egy kis tejet — parancsolta az anya a f iának. — Úgy veszem észre, a férfi valami iparosember féle. Olyasvalamit mondott az előbb. — S öntötte két csuporba a tejet, mit reggelre szántak maguknak.

— Igyák csak meg! Mi majd teát

iszunk,

A vendégek köszönték a meleg italt.

'* A kicsi asszonykának meg összefutott az íz a szájában, s két kézzel, kicsit reszketve, egészségesen, kívánásán itta a langyos tejet. Szájában, foghúsában, a garatban, minden tagjában érezte a friss, langyos tejnek az ízét. Lelket ért benne. S ahogy ivott az asszonyka. Gábor anyja észrevette, milyen szép, furcsa mandulaszemű ez a menyecske. Milyen hosszú szempilái vannak. S milyen szép a vállára omló sötét haja. Talán zsidó? Vagy talán idegenek? Nem. Nem tudja. Beszélni magyarul beszélnek. De menekülök. Annyi biztos.

S most eszébe jutott, hogy azon a nyáron is, amilcor az urát a frontra vitték, hogyan rakták vagonba a kisállomáson a zsidókat. A várandós anyákat is. S hogy indították útnak őket. Azokat Németországba, a férjét meg a katonákat ki a harctérre. Vittek akkor is mindenkit. Magyarokat meg nem-magyarokat! S a háborús nyomorúság! Hogy védte a fia egészségét, amikor a gyógyszerész csak zsírért meg kukoricáért adott gyógyszert, így vitték el tőle a férjét! Azon a nyáron. S most meg a fiától akarják megfosztani...!

Édes, jó Istenem! Te segíts meg engem! Hogy én még örültem, amikor hazaérkezett Gábor. Azt hittem, most majd együtt élünk. Nyugodtan. Gábor segít a kerti munkában meg a hagymaföldön. Uj élet kezdődik, örültem ennek.s.

Édes, jó Istenem! Mi lesz most? Hát ez lett belőle?! Már több mint egy hete lesz, hogy nem járnak a vonatok! És újra kezdődik minden élőről. S itt marad, most meg már a fia nélkül.

Felállt. Az ajtót már becsukta., de szeretett volna most átmenni végtére ű szomszédokhoz. Mindenkihez. Szólni nékik, elmondani; Vigyázzanak, vigyázzanak nagyon, minek is örülnek! Mert ők még nem is tudják, nem is sejtik, mi készül itt újra! Elveszik tőle Gábort. Most még csak öt! Aztán meg, ha háború lesz, mindenkit. Aki csak férfi. Aki csak mozdulni tud. Ahogy az ő férjéi is elvitték. S aztán viszik, üldözik a nőket is. Még ha várandósait is... Édes Isnenem! Már megint valami olyasmi készül, mint amikor a férjétől kellett búcsúznia! Hát lehet, végig lehet kétszer ugyanazt a kínt élnie egy anyának? Egy édesanyának?

Szólni akart, szólni legalább. Szólni Gábornak, hogy ő mire jött most rá! Hogy mit látott meg egy pillanat alatt. De Gábor csak intett, ne beszéljenek egy pillanatra. Mert közben a rádiót bekapcsolta a fia, s azt hallgatta. Bukarest beszélt.

Gábor meg ült, ült ott mozdulatlan a búgó, pislogó gép mellett. S figyelte az ismerős szavakat. S ahogy ezt hallgatta, most már egyre bizonyosabb lett benne; nem és nem. Úgy látszik, mégsem kell már néki Romániába átmennie itt a határnál. Itthon vár rá majd megint a munka. És csak ezt az utat fogja iámi újra, bár még sejtelme sincs róla, hogyan De akarata az lesz hozzá. Ezt már érrí 1 ha akarata van, az erő má; majd chl igazodik, Éhhez bizony!