Tiszavidék, 1957. október (11. évfolyam, 230-256. szám)

1957-10-20 / 247. szám

Gyomai György

' — — i-'ij ^ "V

BÁDOGJALPASOK)

ABBAN AZ ÉVBEN korán állt be a tél. November végén már térdig ért a hó. Az árkokban vastagra fagyott a víz. A fáik ujjain dérvirágok pompáztak, s a dérvirágokon felcetek a-bátos varjúk kiabáltak.

Háromévi szaladgálás, kilincselés és kérvényezés után akkor neveztek ki a harcsapusztai uradalmi iskolához helyettes tanítónak. Kedves, kopottkék katonaládával indultam útnak. Az állomástól szánkó vitt ki a kétóra járásra fekvő uradalomba. Közben a bundában pipázó tejeskocsis elmondta, hogy ameddig köröskörül elláttak, az mind a gróf birtoka. A gróf emeletes kastélyban la-BONTAKOZO

SZÁRNYAK

Nem titkolom..*

NAGY ISTVÁN

zítlábas. rongyos gyerek banda nyargalt az iskola felé. Ügy vágtattak, csúszkáltak át a hótengeren és a jégmezőkön, mint az egymást kergető, hancúrozó kutyák. Kacagtak, bukfencet hánytak.

MINDEGYIK GYEREK egy mozgó rongycsomó volt. Az egeken az apja ezerfoltos kabátja tarkállott; A másikon az anyja öreg nagykendője bámult, tépett, lilás cafrangofckal. És mindegyik gyér akiiek a talpa alatt cipó helyett egy darab bádog volt, ronggyal, vagy spárgával felkötve.

A kékre fagyott sereg bezúdult a szobámba. Hordani kezdték befelé egy szekérről

RIADÓ

Forró csókod édes ízét A szivemben érzem — Hideg tél is meleg nyár, ha

Boldog vagyok, mikor hozzád ■ Egész közel férek —

Te nélküled mitsem érne Számomra az élet.

Vigyáztam, ha csókoltalak, i Senki meg ne lásson —

Hogy irígyünk ne kerüljön Sehol e világon.

De ha mégis irigykednek —

A fene se bánja,

Te vagy az én szivem, lelkem \ Boldogító vágya.

Tóth G. József

Hullámverés

Lábainknál Fodrokká omlik a csillogás, i S összekoccan a köveken Ezernyi csillo-brilliáns.

Dalol, dalol a hullámverés $ Zümmögve, zengve, zokogva, ■ S rejtelmes fénylő suhogással, Két szép szívünket partra I dobja.

Hatvani Dániel —

SZERKESZTŐSÉGI

KÖZLEMÉNY

Többek kérdésére: a Megyei Tanács irodalmi pályázatán díjat nem nyert munkákat folyamatosan visszaküldjük a közlésre alkalmas írások kiválogatása után. Mivel ez időt vesz igénybe, kérjük a szerzők szíves türelmét.

Atomnyi percek., tenger tömegéből sokasodtak, az évszázadok, ' és évezredek izzó kohójában, kovácsolt ember —• világot alkotott.

A kohó lángja soltszor tört magasra, tűznyelve tarolt, ostromolt eget, zsarátja nyomán tarló lett a termő, s rajta bolyongtak; félholt emberek.

Kihűlt szivűek lettek a szeretők cs hideg szájjal csókoltak az anyák, ronggyá fakultak a bíbor naplementék és árvák sirattak elégett apát.

Óh mennyi, mennyi, tenger szenvedés, feldúlt otthonok, lrúsitó romok, de könnyek árján átlábalt az Ember, átlábalt, bízott, újat alkotott.

És ahogy fejlődött humuszon a kalász, s nőttek a házak — kis hangyabolyok, apadt a könny is — a bánattörte arcon kinyittattak az első mosolyok.

Ahol nemrégen a „nagy tűz” aratott: az Ember keze, palotát emelt, jajok keserves bús kórusa helyén, az élnivágyás kara énekelt.

Ki mindent alkotsz és mindent eltemetsz, Emberiség — Te óriási gép, nézd századunknak lángoló kohóját, figyeld: fortyogó, izzó belsejét.

Soha nem látott szikrák özöne, repül torkából a kéklő ég felé. ma még nem késő; lohasszd a lángot, vess akadályt a szörnyű tyz elé.

Ma még nem késő, csatasorba állni, de holnapra várni, késő lesz talán, mert holnapután, búcsú csókot csókolsz, megölt gyermeked kihűlt homlokán.

kik, bent a fenyves közepén. Amúgy magányos ember, mivelhogy a felesége rég otthagyta.

\ szánkó egyik dűlőről a másikra nyargalt velünk. — Messziről már látszottak a hosszú cselédházak, az emeletes malom, a magtárak, az istállók, az intéző palatetős háza. S a fenvves barnákéit foltjából kicsillant a kastély fekete tornya.

A szánkó az iroda előtt megállt. Kezembe fogtam a katonaládát, melyben a ruháim voltak. Bementem, jelentkeztem aiz intézőnél, aki a legfőbb parancsoló volt az uradalomban.

Az intéző középkorú, sovány, kutyaarcú ember volt. Beszéd közben egyre hadonászott és ordított, mintha az egész világ síiket lett volna.

— Az iskolában nyolctól délig fog naponta tanítani. Ezért kap havi hatvan koronát és bútorozott szobát. Délután háromtól hatig pedig könyvtáros lesz a kastélyban. Ezért külön kap száz koronát. — Figyelmeztetem, hogy a könyvtárban pontos munkát végezzen, mert ha a gróf úr valami hibát talál, azonnal kirúgja.

A tejeakcesis az irodából elvitt az iskolához, mely egy domb oldalán lapult. Az épület lehetett vagy száz esztendős. Ablakain vasrácsok rozsdásodtak. — A tanteremben négyszögletes kemence álldogált. Középen ősrégi, kápolnából kiselejtezett padsor emelkedett, díszes kacskaringókkal és lábtartőkkal. A tanteremből nyílt a bútorozott szoba, egv ággyal., egy székkel. festetten asztallal.

A kocsis elmondta, hogy a kosztolás miatt ne aggódjak. A felesége minden nap fog küldeni egy fazék levest, meg kenyeret. Húst is küldene, de az nekik sincs. Mindezekért fizessek havi tíz koronát, mivel látja, én is olyan koldus vagyok, mint ők.

Megköszöntem a kocsisnak az emberséget. Behúzódtam a hideg szobába. Lefeküdtem az új helyen. Megszámláltam a gerendákat. S csaik virradatkor ébredtem meg. amikor rettenetes erdítás. £'kites kiabálás zúdult a szobába.

Odamentem az ablakhoz. Kilestem a zúzmnrás világba. Az iskolával szemközt, kétszáz méter-e hosszú, cselédház állt. Volt rajta vagy tíz ajtó, ami azt jelentette, hogy legalább húsz család lakott hnrnw. S ä cötrltícuia/küü! Tíi>3-meg a fülét. — Eleinte nem tudta, mitt hall. A harmadik sornál azonban ráismert a saját versére. Nyaldosta a szája szélét, mintha mézet szopogatna. És ellágyulva, boldogan nézett behunyt szemével a semmiségbe.

A kan ász fia után az igásfcccsis gyerekét intettem ki. Aztán következett a harmadik, a tizedik, a huszadik. Minden gyerek szavalt egyet a főúri versek közül. A gróf pedig tátoft szájjal hallgatott. Arcán túlvilág! boldogság fénye ragyogott. Akkorákat szívott az iskola büdös levegőjéből, hogy majd szétpattant rajta a bunda.

Mikor vége volt a szavalásnak, meghajoltam.

— Kár, hogy ezeket a remekműveket bádogtalpakban, rongyokban tudtam csak bemutatni. — intettem a gyerekek felé, akik hátul, a kemence hasához nyújtogatták talpukat.

— Nagyon, nagyon szép volt. Nagyon köszönöm. Nem fogok magukról megfeledkezni. — állt fel megelégedve a gróf és kisietett méltóságtéljeszn az iskolából.

Biztosra vettem, hogy a hatalmas úr gazdagon meg fogja jutalmazni a szavalásért a szereplőket.— Lesz új cipónk! — ordították boldogan a gyerekek, amikor a gróf alakja eltűnt i ködben és olyan csattogós táncot jártak a bádoglalpakkal a kemence előtt, mint az

a luzesot, a icuKoncaszarai

— Begyújtottak a kemencébe. — Dugdosták bele odvasatlanul a hatalmas kévéket. Aztán átmentek a tanterembe. Felálltak szorosan egymás mellé a kemence padkájára. A hátukat és a lábukat a kemencének nyomták. Várták az áldott meleget.

Átmentem én is a tanterembe. Bemutatkoztam a gyerekeknek. S amíg kezet szorítottam velük, azon tűnődtem, miért dugja mindegyik konyákig a zsebébe a kezét.

Hamar megtudtam ezt is. Az égjük gyerek, nagy hajú, szőke fiú. három forró sültkrumplit tartott elém.

— Ezt ' magának küldte édesanyám reggelire.

— Köszönöm, — fogtam hozzá az evéshez.

A gyerekek is nekifogtak a falat ozásnak. Előszedték a zsebekből a sült krumplikat, melyeken eddig a kezüket melegítették. És só, zsír nélkül is olyan jóízűen majszolták. hogy még a haját is megették egy szálig.

Amikor a kemence átnielegedett, nekifogtunk a tanulásnak. A táblát, amely valamikor barnaszínű a.itó volt, odahúztam a kemence elé. A A gyerekék mészdarabö'ckal firkáltak rá a kemence padkájáról. hegy le ne fagyjon a lábuk.

Égy végtelenség után harangszó hallatszott valahonnan.

— Dél van! — kiabálták a gyerekek és a bádogtalpakon nekiindultak útra a havas világnak. — Rohantak hazáig csúszkálva, hempereg'.’", míg el nem tűntek a cselédházak ajtóinak fekete szájában.

Délután bekopogtatott hozzám a kulcsár. Fe1 vezetett a kastélyba. A földszinti folyosó legvégén áh'tetcsan kinyitott egy vasajtót.

— Itt a könyvtár — mutatott előre.

Beléptem a hatalmas helyiségbe. Szétnéztem. Köröskörül könyvespolcok fehérlettek. csordultig tele könyvekkel. Középen asztalok, óriási disznóbőrfotelek, heverek terpeszkedtek. Az asztalokon po^celánlámpák csiljQrrtoir, A. két S’p-”oikb9‘n cseréWálvha ízzott. Az aj tőnél óriási ládákban hallgattak a legújabban érkezett könyvek.

A kulcsár meggyúitott egy

lámpát. Én pedig bámultam a könyveket. Azután levettem egv kötetet a note tel. Behúzódtam az egyik fotelbe. És faltam, habzsoltam a soroka!.

;1AftüM HÉT ALATT átrágtam magam az új könyveken. Megcsináltam mindegyikről a nyilvántartást, a rövid tartalmi kivonatot. És olvastam áhítattal, boldogan, a petróleumlámpa sárgapiros fényénél hajnalokig.

Egyik zimankós délután,1 amikor beléptem a könyv-, tárba, valaki rám szólt az; egyik fotelből:

— Maga kicsoda? [

Deresedé, elegáns férfi ült,

előttem. Szemén monokli csillogott: |

Bemutatkoztam. Az idegen megbiccentette a fejét.

— Gróf Kettersbein Hugó

vagyok. Röviden: a gróf. —, Látom, a munkáját rendesen végzi, — állt fel hirtelen és idegesen járkálni kezdett., Egyszer odasietett az egyik polchoz. Levett egy arany-1 kötésű könyvhét. A kezembe i nyomta. — Olvassa el. Aztán, mondja meg, mit szól ezek-' hee a versekhez; i

Közben a címlapot behaj-i tótba, hogy ne láthassam a] szerző nevét; \

— Tessék.

Olvasni kezdtem a köny-, vet. De nem tudtam, mit ol- \ vasofc. Hirtelen az vágódott 1 az eszembe, amit a kulcsár \ mondott egyik este: a gróf \ háromszor volt már a boton- t dók házában és verseket ír. < Gondnokság alatt van és a \ verseiért gyilkolni is képes. | Végtelen lassan teltek a l percek: a gróf előttem állt.? Mereven nézett az arcomba.® Figyelte a vonásaimat. hogy| mit olvashat ki belőlük. Ént pedig hajtogattam a lapokat.* Figyeltem a sorokat. S meg-fc állapítottam, hogy nemso--j kára új csizmája lesz mindenh bádogtalpas gyerekemnek. s

— Nos. — mi a vélemé-)

nye? — lihegte a gróf, ami- í kor végére értem a kötet-* nek. -j

Hátra dőltem a fotelben.^ Nagyot sóhajtottam. ' *

— Ezek nem verseik, —j

suttogtam, a szemem be-? húnyva: 4

— Ezek nem versek/ —hö-í

rögte a gróf és a keze ökölbe4 szorult. 4

— Ezek nem versek, ha-? nem szikrázó gyöngyszemek, f Gyémántcseppekből összeol-^ vadt drágakövek, melyekből 7 csorog a nap lángoló forró-? sága. a test ellenség csúcsai-? ról lefutó rózsaszín habok? élma. és a vajúdó rétek vl-g rágainak sejtelmes sóhajtása. £ Ezek a sorok a szívekbe zo- ? kognak. — suttogtam elhaló fi hangon.

A gróf a szála szélét ha-? rapdátta és Ikirohant a te-a ómból. q

— Látom, ért az irodalom-fi póz. — kiáltotta vissza az' ajtó hói.

Örömömben fütyülni kezdtem. Mert ekkor már biztos voltam abban, hoev lesz csizmái uk a btelr>gt alpasoknak. a hideg iskolában.

Lassan múltak a hetek.

A grófot többé nem is láttam. A kulcsártól hallottam, logy legújabb 'kötetén dolgo-Csak álltak figyelve, mint a remegő állatok.

— Látni akarom, milyen munka folyik itt, — ült le a gróf az egyetlen nyikorgó székre és a kalapját sem vette le a fejéről .

Intettem a gyerekeknek,

i Másnap, nagy kosárral a

■ hátán, a kulcsár állított be ; az iskolába.

1 — A méltóságos gróf úr

ajándékot küldött a gyere' keknek — morogta és a csizmájáról a padlóra verte lassan a havat.

A tanteremben olyan csend lett egyszerre, mint az elhagyott pusztai kút fenekén. A parázsló gyerekszemek a kosarat lesték. Mikor kerülnek elő belőle az ezerszer megálmodott, várva várt cipők.

A KULCSÁR ODAHUZTA a kast az első pádhoz. Lassan belenyúlt a takaró kendő alá. Odalépett az első gyerekhez. S letette elébe a drága ajándékot: a gróf aranypiros fedelű verseskönyvét. Aztán sorra járta a padokat. Minden gyerek elé odatett egv könyvet.

A csend egyszerre ijesztővé vált a hideg Iskolában. És negyven torokból egysz.erre zúdult ki a végtelen csalódás megállíthatatlan sóhajtása. A kék, barna, fekete szemek ködösen rám meredtek. Mintha csak azt mondták volna: hát ezért kellett megtanulnunk azokat a kegyetlen verseket! Aztán a kanász fia felemelte a kezét Végtelen elkeseredéssel megfenyegette a kulcsár háta mögött a távolban kéklő kastélyt.

— Neki száz pár cipője van! Nekünk egy sincs!

Másnap azért minden gyerek új lábbeliben állított be az iskolába. Mindegyik bádogtalpon ott virított a gróf könyvének kemény, aranypiros táblája, dróttal, madzaggal felkötfizve.

zik. Szobájába senkinek nem szabad belépni. Még a takarítóasszonyt is agyonlövéssel fen veget!.

EGYIK KESERVES déleiül t, amikor a kéksárga ködben alig lehetett három lépésre látni, nyílt az iskolaajtó. A gróf állított be főidig érő, prémes bundában, hosszúszárú csizmában, tollas vadászkalapban.

A gyerekek ijedten álltak

£q'1 corvi vr^rtc1',

hogy üljenek le. Azután kiszólítottam az első bádogtalpast, a kanász fiát.

A gyerek nagy csattogással, topcgással kiállt a gróf elé. Összevágta két vöröskékre fagyott lábát és süvítető kezdte a gróf egyik versét.

A hatalmas úr arca egyszerre sápadt lett. Először a gyerekre bámult, aztán rám és libegve teTwmtat a fejé!1.