Tiszavidék, 1957. augusztus (11. évfolyam, 179-204. szám)

1957-08-11 / 188. szám

A-N

Hatvani Dániel'

INénes kivitt egy asztalkát és egy széket a terrasz«ra. Ragyogott a nap, felhő alig fátyolozott az égen. A halk szellő is csak sóhajtva ért fel egyszer-egyszer a második emeleti erkély rácsai közé. A csendes budai utcába néha tört be elzúgó motorberregés és a elhaladó emberek szófoszlányai jutottak csak fel az erkélyre.

Dénes leült. Kezében a papírt vakítóan fehérítette meg a nap és a gyenge szellő olykor meglebegtette. Letette az ívet az asztalra, balkezével leszorította a széleket, az úttestre szegezte szemeit — jobbkezében már lapult a toll, — aztán tekintetét gyorsan a papírra vetette és a toll elindult ujjai alatt, mint az eke a földben. Szántotta a fehér lapot és a betűk mint kifordított gondolatok sorakoztak epmnás után. Fel se nézett, csak írt —• írt, mint égy eszelős. Már a másik oldalt is teleírta, újabb ívet vett elő. Irt rendületlenül.

A nap még perzselőbben sütött, a papír vakítóan fényes volt. Összehunyírotatta szemeit; már csak egy halvány sávban figyelte a sorokat, úgy írt tovább.

í,Kihasználják.... amíg vitatkozunk...”* 1

„Tenni kell, míg nem késő ... Tenni:. ,w

Összeszűkült szemei előtt mér csipkésen mosódtak el a betűk, de írt tovább:

(,Mozgósítani.. .**

„Ne holnap., most, most azonnal:. — Á sorok már

görbén sorakoztak egymás alatt. A nap egyre izzott és hunyorító szemei előtt összeolvadt az asztal, a papír, a betű. Be kellett hunynia a szemét. A toll megállt a kezében, letette az asztalra. Az irtózatos sorok maguk is égették. Talán jobban, mint a nap. Izzadt. Elgondolkozott; Közben tekintetével is követte gondolatát, aztán a levélen egy helyre vetődött a pillantása ég hirtelen határozottan aláírta a nevét. 1

Hátradőlt a széken. EJőrébámult; Szemei előtt még karikák kergetőztek, mintha a nap apró ko*' rongjal táncolnának a szemében. Behunyta, pihentette szemeit. Vörös színű, karikás sötétség borult a szemére s benne még felvillantak a teleírt papírlapok, aztán eltűntek ezek is és a szétterülő homályban nem látott mást, csak a gondolatait. Egyszercsak ismerős lépteket hallott. Felriadt gondolataiból. Megnyujtotta nyakát, lenézett az erkélyről. Eszter jön. Két kezébe vette a lapokat és rájuk hajolva, sietve előírót olvasni kezdte. Szemei idegesen ugráltak sorszéltől sorszélig. A ház nagy ajtaját valaki kinyitotta. Eszter! Tovább olvasott. A lépcsőn koppantak az ismerős léptek. Már a második oldalt olvasta. Valaki megállt az ajtó előtt. A harmadik oldalból már kevés hiányzik. Kulcs dugódott a zárba. Még hat sor volna hátra. Az ajtó nyílt. Még négy sor. Léptek. Még kettő. Eszter már mellette állt, köszöntötte:

■— Csókollak.

Még egy sor. Eszter újra szólt.

— Mit csinálsz? Észre sem veszel?

Már az utolsó szót olvasta, a nevét.

— Mi van veled? Itt vagyok!

Dénes összehajtotta a lapokat, a borítékba tette. Halkan szólalt meg:

— írtam. Mindent leírtam,«— s nyálaznl kezdte a boríték széleit

Alkonyi melódia-köti*»

Eszter mögötte állt. Simogatta a haját, a homlokát Vizes lett a tenyere az izzadt homloktól.

— Menjünk be. Nagyon tűz a nap.

Megindultak. Eszter a széket vitte. Dénes a kis asztalt. Bezárták az erkély ajtaját.

A nap elvakította Dénes szemét, sötétséget látott maga körül a szobában. Pislogott. Ült egy darabig a széken. Eszter tett-vett körülötte s mire megnyugodott a szeme és megszokta a szobai homályt, már Eszter is ott ült mellette egy másik széken, a kis asztalka mögött.

— Megírtad?

— Meg. Nem birom magamban tartani.

— Pedig semmi értelme.

— De van! — Dénes itt megállt, aztán az asztalra csapott. — Lehetetlen, hogy ne lássák, mi készül az orruk előtt, —: egy pillanatra elhallgatott, hogy annál súlyosabban mondja:

— Megírtam. Meg én! Tán lesz, aki megért.

— Kár volt.;. Eszter még mondani akart valamit, de ebben a pillanatban szokatlan zaj futott fel hozzájuk. Az utcán kiabáltak. Az ordítás mind erősebb-erősebb lett. Dénes Eszterre nézett így ültek egy darabig. Már egészen közel kiabáltak. Gyorsan kinyitották az erkély ajtaját. Megcsapta őket a zaj. Kiléptek. Dénes volt elől, Eszter mögötte állt, lábujjhegyen nyújtózkodott, hogy lásson valamit. Az utcán sok ember mozgott gyorsult léptekkel és élénk, furcsa hangok kavarogtag a léptek zajába.

— Látod? — Eszter halkan, várakozó idegességgel kérdezte.

■ Látom, Valami készül.

Még lanyhr. lénnyel zsong az alkony, búcsúja sziromfergeteg s a felhőfátylak szellős-zajlón zordon zenével zengenek- A homályhusú édes este már leng az árnyak távolén,, a holdat hűs aranyra festve az ég selyemszín sátorán.

A felhőfátylak szellős-zajlón odvas rongyokká omlaruaik; az ég, az óriás ballon sötét sirassál fölszakai.

Nyugalom hull a fáradt testre, vibrál a renyhe hangulat.,

A homályhusú édes este zümmögni kezd a fák alatt.

Az ég, az óriási ballon ringatja csillagképeit s a homályon át, lihegve hallom egy álom tűnő lépteit, ezüstös eltűnt szót keresve sugárfolyó ring álmosan, nyugalom hull a fáradt testre, és minden árnyék elsuhan.

A BÉR

M. J. LERMOTOV:

(Hortobágyi

László műfordítása)«

Egy arany felleg ereszkedett le A sziklaszirt nyájas kebelére. Reggel újra föllibbent az égre, Mintha játszani lett volna kedve;

Ámde más miatt kelt fel korábban:

Könnyet hullajtott a magaslatra. Bár arcát, mint özvegy, eltakarta; Most is sír halkan a pusztaságban.

Visszamentek a szobába. Felcsavárták a rádiót. A

f lámpákkal, drótokkal összeszőtt, beszélő doboz érzéstelenül szórta most is a zenét, mintha a budai kis utcában is régi, megszokott lenne az élet. A zene hirtelen elhallgatott. Pillanatnyi csend lett a szobában. Aztán szünetjel hallatszott és az ismert női hang.

— Figyelem! Figyelem!

Feszülten figyeltek. Már órák óta ott gubbasztottak ai rádió mellett. Esztert félelem fogta el, remegni kéz-' dett.

— Dénes, félek! — megfogta férje kezét. Az simogatta s közben szólt néhány szót.

— Van félnivaló. A pokol szabadul e! itt

Az utcán már nyílt hangoskodás, uszítás dohogott.

Az ajtó üvegjei már nem szigetelték el a hangokat. A két ember egyetlen óra alatt rab lett abban a szobában, olyan, mint a csapdába esett két üldözött. Dénes felállt, még az asztalon volt a levél, kézbevette.

— Elkéstem, — aztán szünetet tartott, s később tette hozzá:

— De sokan elkéstünk!

Fásultan a belső zsebébe tette a levelet. A rádióhoz lépett, erélyesen lecsavarta. Mozdulatlanul állt. Gondolata ráncokat tapasztott a homlokára. Keze még rajta volt a gombon, mikor megszólalt.

— Megyek. Nem tudok itt maradni, s- és asszonyához lépett, hogy átölelje.

Eszter lefogta a kezét, magához húzta a testes embert, ^irt. Kérlelni kezdte:

— Ne menj el! Félek. Ne menj!

Dénes rázta a fejét, hajtincsek hulltak a szemére.

— Ne kezd te is. Mennem kell, tudhatod.

Eszter nem engedte el Dénes kezét. Szorította.

— Nem engedlek!

Dénes váratlanul kitépte a kezét. Megrezdült, szeme parázslott, nagyot nyelt, aztán az ajtóhoz sietett, felrántotta. A küszöbről szólt vissza feldultan, idegesen:

— Legalább te megérthetnél! — és becsapta maga után az ajtót. Eszter egyedül maradt a szobában. Még nézte egy darabig az ajtót, aztán az erkélyajtó függönyén keresztül kinézett az utcára. Dénes most fordult be00““0““^^ a sarkon gyors, izgatott léptekkel. Elfordult az ajtótól, a rádióhoz lépett, felcsavarta. Oda húzta a széket, leült.

Rákönyökölt a kis asztalra, tenyerébe süllyesztette arcát és maga elé bámulva hallgatni kezdte a híreket.

Hallgatta... hallgatta .?. hallgatta ....

I\ énes mar a Kerületen volt. Kissel tárgyalt. Ä helyiségben lehettek vagy nyolcán, de csak ketten ültek; A többiek le és fel sétáltak vagy a függöny mögül néztek le az utcára. Közben kissé idegenül és értetlenül néztek a két ülő emberre. Miből van ezek idege?

Ülnek és beszélnek — nyugodtan, ahelyett, hogy;.j Hogy? Hogy? Itt senki se tudta folytatni saját gondolatát.

Kiss homloka ráncokba húzódott Hangja is ilyen ráncos, hullámos volt:

—- Nem jön semmi::: Teljesen tehetetlenek vagyunk?

Dénes hangja felpattant.

*— Döntsünk magunk! — figyelte Kissi, mit fog mondani.- Az összezárta száját, mozgatta ajkait-oerít, megmegrángatóztak arcán az izmok.

— Nem merem. Fent jobban kell látni, hogy mit lehet tenni. — Elhallgatott.

A csendben nyikordult a szék, mikor Dénes felállt.

Keze a szék karján volt, szeme az asztalon;

— Utolsó szavad?

Kiss felnézett rá;

— Talán neked is ez lenne az én helyemben;

Dénes elfordult és szó nélkül elindult; Merev 1 éptejben és megcsontosodott nyakában ott feszült a visszatartott indulat. Lement a lépcsőn, kilépett az utcára;

Még egyszer visszanézett: a fekete, arany betűs, jelvényes tábla már homályosan feküdt a szürkülő késő délutánban a jól ismert ház falán;

Az utca perzselő1 levegője égetni kezdte. Céltalanul megindult. Bele-beleütköztek a rohanó emberek, de ő ment rendületlenül a felizgatott utca dübörgő kövezetén.

Már egy órája mehetett; Sötétedett. Egy ház falán friss meszelés fehérlett. Meggyorsított léptei a falhoz vitték;

Olvasta: „Talpra magyar!” Mást jelent most ez a két szó, mint akkor.-.; Mást! A mész még frissen fénylett, itt-ott még le is csurgóit a járdára. Ahogy dülledt szemmel nézte a betűket — érezte, hogy róla is csurog a verejték. Mintha lángbetűk volnának azok és égetnék, fűtenék a lelkét. Ettől folyik róla az izzadtság. Határozott. Szét se nézett. Kapkodva elővette zsebkendőjét és törölni kezdte a falat. Vadul és lihegve. Már elfáradt a karja, mire a végéhez ért. Zsebkendője egy szakadozott, piszkos ronggyá lett, de a falon csak elmajzo-lt fehér folt maradt. Sötét volt már, de nem tudott hazamenni.

Kutatta, kereste a feliratokat, Még kettőt talált azon a környéken. Zsebkendőjéből már foszlányok voltak.

Égjük helyen már meg is száradtak a betűk — bicskájával kaparta le a meszet. aztán a tenyerével dörzsölte;

Fáradt volt és kimerült. Hajnal felé érhetett haza;

Eszter még mindig a rádiónál ült ugyanabban a ruhában, szinte ugyanabban a helyzetben. Látszott rajta, hogy nem feküdt le. Mikor meglátta Dénest, felugrott, elébe sietett. i _

— Már aggódtam?

Dénes nem szólt, leült. Eszter átölelte a nyakát.

— Mi lesz itt, Dénes?

— Vég! Vég! — úgy mondta, ki mindenre elkészült;

De hangjában benne volt a teljes- elszántság is. — Termi kell valamit, tenni::?

E szter mondani akart valamit, de lenyelte sondo* latát. Megfogta férje kezét, aztán gyengéden lehúzta róla a kabátot. A nadrágzsebből kilógott az elrongyosodott 'zsebkendő. Borzongás „futott véste » testén?

Mit csinált ez az ember?! Nyugtalanul é® merően nézte

a rongy csücskét. Megijedt tőle. Aztán odakapott, markával megragadta, kihúzta, öklébe zárta és ijedten, sietve a fürdőszobába vitte. A kagylóba dobta, lehúzta a vizet. A víz sisteregése közben még sokáig a kagylóba bámult. Dénes mellette állt és a mosdóban mosta a kezét. Hangtalanul álltak egymás mellett, csak a víz csobogása hallatszott.

Lefeküdtek. Sokáig nem jött álom a szemükre.

Eszter már újra a rádió mellett ült, mire Dénes fel* ébredt. Dénes gyorsan felöltözködött. Alig evett valamit, újra az utcára ment. Az ablakba kihelyezett rádiók üvöltöttek, az utca zsongott és az őszi szél lobogtatta a rengeteg zászlót. Teherautók zúgtak el mellette, rajta zsúfolásig emberekkel. Valaki ordít az autó tetejéről: Nem érti. Mindenhol csoportba verődnek az emberek, csak ő megy egyedül, elhagyottan;

Hirtelen félelem fogta el. F.gyedül az emberárad at J ban! Meggyorsította lépteit, mintha menekülne. Fél! Ml történt vele? Már fél? Az első nehézségnél megijedt. Hová lett az eddigi bátorság? Hiszen remeg és bizonytalanok már a léptei is! Már jobbra-balra sandít és lesütött szemmel rója az utcákat! Ez már a félelem előjele?

Ahogy erre gondolt — érezte, hogy gyorsabban veszi a lélegzetét és aprózza lépteit. Szinte kilihegte magában a vallomást: fél..: Nagyon fél::: Ennyi ember az utcán és ő egyedül van. Egyedül? Nem lehet! Biztos, máshol is ugyanezt érzik még sokan! De hol az az erő, amelyik összefogja ezeket a félő embereket? Hol az az erő, mely bátrakká tömöríti az egyenként félőket?

Tovább sietett. Zúgtak, kavarogtak benne a gondolatok.

— Tegnap még nem féltem. S mára gyáva lettem? Nem! Félni kell, félni! Ez nem gyávaság. Gyáva az, aki nem küzdi le a félelmet. De leküzdöm — én leküzdöm! — Ezt már összeszorított foggal, hangosan mondta,

I rdatlan betűvel írt plakát ötlött a szemébe. Valaki

1 rajzszögekkel szúrhatta a falra. Előtte állt. Nézte. Aztán óvatosan körülnézett. Nem látott senkit. Ujjaival belemarkolt a plakátba, újra szétnézett: senki! Lefelé húzta meggörbült ujjait. Egy csomóba gyúródott markában a plakát. Megint körülnézett. Zsebébe gyömöszölte a papírt s egy mellékutcába eloldalgott. Kidobta zsebéből. Felsóhajtott: sikerült.

— Hát így megy ez ezentúl? Megkönnyebbülök, ha ilyen semmiség sikerül? Mi van velem?.;: Továbbtovább! — sürgette magát szenvedélvesen, erőltetettem

Fiatal gyerekekkel találkozott. Az egyiken géppisztoly. Szinte verte a csöve a földet, válla meggörbült a súly alatt. Egy tucat fiú követte a géppisztolyost és csodálattal bámulták, irigyelték. Dénes megállt s felvillanó szemmel, dermedten nézte a gyereksereget.- A gyerekek feléje tartottak.

— Jönnek!

Hát már ezektől is fél? Megveszekedett élet! Gyerekektől retteg a felnőtt!

De a gyerekek figyelmen kívül hagyták, mikor elhaladtak mellette. Dénes, ahogy elmentek mellette a fiúk. úgy fordult utánuk és távolodó lépteiket nézte?

Hirtelen lövést hallott, A gyerekek szétrabbantek, az is, aki a géppisztolyt cipelte, Uiabb lövés, Dénes agyában birkóztak a gondolatok. Lőnek! Lőnek! Most hallotta az első géopisztolylövést. Még mindig a gyerekeket figyelte. A géppisztolyom éppen most bújt ki riadtan a szíjakból, ledobta a fegyvert és még az előbbi tehertől görbülten, lomha futással menekülni kezdett. Újból lőttek.- Egy egész sorozatot. Itt tartunk hát?!

(Folvt. kövj ’

4