Tiszavidék, 1957. augusztus (11. évfolyam, 179-204. szám)

1957-08-25 / 199. szám

P. TOTH Pils SzsKra

A MÁSODIK EMBER

D alga Dönci nagyon sze•*-" rencsétlen csillagzat alatt született. Amikor világra jött, seriki sem várta. Bátyja, Péter, kereken öt perccel előbb látta meg a rMpvüágot, s amikor Dönci is jelezte érkezését, mindenki — már aki cft volt abban a pillanatban — csodálkozott: — Jé, még egy kisfiú!

Péternek már három foga volt, amikor neki még egy sem, Péter már beszélt, mikor 6 még csak gügyögött, Péter az első padban ült az iskolában, ő a másodikban és így tovább.

Egyszer a gimnáziumi futóversenyen 'majdnem elsőnek ért célba, három méterrel futott a csámpás Halinek előtt, de akkor sem volt szerencséje. Másfél méterrel a cél előtt megbotlott és csak nagynehezen tudott másodiknak bekapálózni, a közönség harsány üvöltözése közepette. Azon már nem is csodálkozott, hogy az eminens Bv/mbalák után, csak hajszállal, de mégis második lett az érettséginél. S amikor Micikének kezdett udvarolni, az sajnálkozva közölte vele miért is nem előbb ismerhette meg, sajnos, már megelőzték és másnak Ígérte a kezét. Nem hiába érezte tehát Dönci folytonosan, hogy ő mindig csak második lehet, hiába is töri magát.

A hivatalban «*• ahol már Döme volt a tisztességes neve *— hosszú és szívás munkával

az osztályvezető helyettesi tisztségig küzdötte fel magát. De itt aztán el is akadt már kereken tíz esztendeje. Azóta se előre, se hátra, ő a második ember a hivatalban. Meg kell hagyni azonban, hogy nagyon precíz és pontos ember. Az osztályvezető nem is egyszer mondta már:

■— Terád, Döncikém, bátran hagyom itt a munkát, nyugodtan megyek el üdülni vagy bárhová.

S nyugodt is lehetett, mert Döme úgy Őrködött a hivatal becsülete felett, mintha egyedül rajta múlna a felek jó kiszolgálása, o csellengésre kissé hajlamos kollégák megregulázása. S ha főnökváltozás volt, az sem. okozott zavart, nem engedte, hogy felboruljon a rend. Am főnök jöhetett, főnök mehetett, Dönci mindég csak helyettes maradt. A felettesei közül soha senkinek eszébe nem jutott, hogy belőle is lehetne hivatalvezetőt csinálni. Dönci azonban gondolt rá titokban. Egyszer azon kapta magát, hogy elmélázva ül a távollevő főnök íróasztalánál és ujjat ott játszanak a titkári csengő gombján. Még szerencse, hogy idejében felrezzent az ábrándozásból s nem csengetett az amúgy is kissé fölényes és kárörvendő Berta kisasszonynak.

A főnök már hetek őta távol volt. Súlyos betegen, asztmával, vagy mi a csudával fekszik valami hegyi szanatóriumban. Ólaj-FOT1 PÁL:

VIHARBAN

II.

déíw/nafi

(Folytatás.'

Hajnalod ott, négy óra múlhatott. Az éjjeliszekrényen égett a villany és gyéren világította meg a kiß szobát. A szétdobált bútorok és ruhák még mindig rendezetlenül hevertek szanaszét és a piciny villany fénye megnyúlt, torz árnyékokat vetett a falra. Dénes és Eszter arcát félig világította meg a villany; olyanok voltak, mintha épp most léptek volna ki a sötétségből)

Mindketten ott ültek a széken, közöttük a kis asztal, az asztalkán a kezük összekulcsolva. Dénes kimerültén, lassan elszundított. Feje lelógott, egyik keze bénultan csüngött a szék mellett, ujjai meredten nyúltak a semmibe. Másik keze görcsösen kulcsolta Eszterét;

Eszter még a lélegzetét is visszatartotta, vigyázott, hogy ne zavarja Dénesi. Őrködött. Azután vigyázve kihúzta kezét Dénes ujjaitoól; az egy pillanatra megremegett, de mégis mozdulatlanul így maradt a keze. Eszter hangtalanul felállt és a másik székhez lépett. Lágyan, sokáig simogatta a szék támlájáról lekókadt fejet. Majd visszalépkedett a székhez, újra leült; Odacsúsztatta kezét ismét Déneséhez és óvatosan megint átkulcsolta. Sokáig nézte Dénes kezét — fejét — emelkedő fújtató mellét — ruháját. Még küzködött könnyeivel, de egyszerre halkan szipogná kezdett. Sűrűn pislogtatta szemeit, hogy visszatartsa a könnyeket, de nem bírta; szemhéjai erőtlenül lecsukódtak és lezárt pillái mögül, valahonnan mélyről elindultak a dús, kövér könnyek. Csillogó nyomot hagytak az arcán és lehulltak a ruhájára; Aztán feje rábukott a kézre és hosszasan csókolgatta. Bezárt, forró ajkai között lehelte a mozdulatlan, alvó ember felé; , i

— Élsz:.; Visszajöttélsp;

így maradt sokáig. Később egy kissé elfordította arcát, féloldalt fektette rá fejét a kézre. Elaludt ő is.

ét óra lehetett, amikor Eszter felriadt: Még ak« kor is fogták egymás kezét és arca is ott feküdt

a kézen. Megremegett keze meglökte Dénesét. Az is felébredt. Megrázta a fejét, szemét közben behunyta, aztán kinyitotta: itthon van..; Felállt, nyújtózkodott. Kitárta az erkély ajtaját; Kora reggeli, friss szél áramlott a szobába.

Távolról lövések zaját hozta feléjük a novemberi reggel. Az álmatlan, nehéz éjszaka után lassan tértek magukhoz. Kábultak voltak még mind a ketten és ezen nem segített a beáramló, csípős levegő sem. Dénes sokszor simította végig homlokát és hunyta le a szemét: erőlködött, hogy teljesen felfogja a szabadító pillanatot; Eszter reggelit hozott, de egyikük sem tudott enni egy falatot sem. Csendben voltak, mintha most ez lenne a jó;

Eszter hozzákezdett a rendezéshez. A szekrényből kidobált ruhákat rakosgatta vissza, Dénes segített, hogy helyükre állítsák az elmozdított bútorokat. Aztán a képeket aggatták fel és Eszter lassan a mindennapos takarításhoz kezdett;

Dénes az erkély ajtaja mögül nézett ki a városra. Az utca, a környék kihalt volt és hangtalan. De benne mintha most kezdtek volna ujjongani a házsorok. Szétterjedő mosollyal szemlélte az életet., aztán hirtelen elkomorult. Mindjobban és komolyabban. Szeme megakadt

H

képe azonban ott függ a falon — még születésnapjára csináltatták hálás beosztottai — s ez a kép most is mindenkit rá emlékeztet. Döme, még ha akarná sem tudná kiütni a nyeregből. Igaz, nem is nagyon akarja. Az utóbbi időben ugyanis rájött valamire. Arra, hogy nem is olyan rossz dolog a főnök helyettesének lenni, pláne, ha az nincs a közelben.

— Kérem, a főnök kartárs nincsen idehaza, sajnos, nélküle nem dönthetek, — mondja a lehetetlen és unszimpatikus ügyfeleknek.

— Kérem, az osztályvezetőnk ugyan nincs itthon, de távollétében én imtézlcedem, meg lesz, hogyne meg lesz.; s »— mondta pl. a múltkor egy csinos szőke asszonykának.

— ön is jól tudja, hogy fizetésemelés ügyében csak a főnök kartárs tehet előterjesztést — utasította el a napokban a mindég okvetetlenkedő segédkönyvelőt.

— Nézze Mancika, a főnök nálunk csak egy olajlenyomat, az igazi főnök tulajdonképpen én vagyok, — szólott pl. tegnap az áhitatosan figyelő új gépírónőnek.

Természetesen a hivatal főnöke is megérzi, hogy mikor válik feleslegessé. A főnök, mivel közeli felgyógyulással nem igen biztatták az orvosok, maga, kérte a nyug(Utaztatását.

T\ömét még aznap hivatta az igazgató. A titkárnő sokat sejtetően adta át az

üzenetet,

Vömé nagyot lélegzett és valami kellemes bizsergést érzett a mellében. „Most, igenis, most jött e>l a nagy pillanat!” — ezt érezte egészen határozottan. És magabiztosan indult el az igazgatói szoba párnázott ajtaja felé. Közben mintha egy egészen új világ kapuja tárult volna ki előtte. Hegyeket és hófödte, égigérő csúcsokat látott képzeletben s mintha csak rózsaszínű szerpentinen lépdelne fel-fel, egészen a csipkés, fátyolos bárányfelhőkig.

A kollégák kellő tisztelettel, mint a jövendő nagy címek várományosaira szokás, tekintettek fel reá. Mancika egy egészen ügyesen leplezett csábos mosolyt is megkockáztatott, ezúttal azonban hatástalanul. Döme nem nézett se jobbra, se balra, csak ment diadalmasan, ellenállhatatlanul. Az igazgató ajtaja előtt még feszesebb tartást öltött magára és energikusan lenyomta a kilincset.

Az igazgató már várta. A helyzethez illő komolysággal tessékelte a kis dohányzóasztalkához és külföldi cigarettával kínálta. Már mindketten fújták a füstöt, amikor tömör, de gondosan válogatott szavakkal beszélni kezdett:

«— Nézze Balga kartárs, tudja mi a helyzet, én pedig nem szeretem a kertelést. Űj vezető kell az osztály élére

Döme lassan, elábrándozva eregette a füstkarikákat. — Szinte csak félálomban hallotta a rekedtes és számára most mégis oly kellemes hangfoszlányokat. Gondolatai az osztályvezetői szoba falai közt kalandoztak. „Eljött hát ez a nap is. Mégis csak megérte ezt a pillanatot, amit már úgy várt évek óta. De érdemes volt várni. Most aztán teljes vértezetben, tudása, tapasztalata büszke tudatában léphet majd a főnöki asztalhoz, hogy bejelentse beosztottjainak ..."

— Maga már 15 esztendeje van a hivatalban — emelte fel hangját az igazgató úgy, hogy Döme akaratlanul is felrezzent ábrándozásából és mosolyogva, teljes odaadással nézett a szeretett vezetőférfiúra. — Tizenöt esztendeje bizony — folytatta az zavartalanul — s ez nagy idő. Tíz esztendeje helyetes osztályvezető, érthető, hogy elsősorban magára gondoltam ■.j

Döme zavartan fészkelődön a helyén, elpirult, majd belesápadt, de az igazgató nem vette észre a színeváltozást, folytatta a megkezdett mondatot:

‘—■s-.: magára gondoltam, mint olyanra, aki tanácsot tudna adni, kit tartana legalkalmasabbnak erre a beosztásra. Természetesen rátermett, megbízható ember kell; ?,

Döme először azt hitte, nem jól hall, de semmi kétség, az igazgató szaval a rideg valóság hangján kongattak. Döme egy pillanatra újra elábrándozott. Gondolatban búcsúzkodni kezdett a főnöki szobától, a csengőtől, amit olyan jó lett volna legalább egyszer megszólaltatni. S búcsúzkodott az ábrándoktól, amelyek — ha csak egy percre is —• elhitették vele, hogy lehet belőle első ember és nem csak második.

■— Nos! — reccsent rá az igazgató hangja türelmetlenül. — Szeretném hallani ffl véleményét.

f\öme agya, mint az álmos ember feje a hideg víz után, hirtelen kitisztult. A valóság dobolt rajta türelmetlenül s ő nem tagadta meg önmagát. Mint már anynyiszor a váratlan helyzetekben, most is feltalálta magát. „Szóval nem én, mégsem én?”

— goiídötta kesernyésen, s valami fájó öniróniával majdnem felkacagott. „Hát ha nem én, akkor...” s a terv, mint valami isteni szikra, máris megfogamzott agyában,

— Kérem, volna egy szerény javaslatom szólalt meg csendesen,

— Nos, bátran, ki vele! *** bíztatta az igazgató.

Döme várt, mintha szavai súlyát latolgatná, majd kivágta:

— Andai kolléga!

—• De hiszen ő már hónapok óta szívszanatóriumban fekszik s ki tudja, félév is beletelhet, mire onnan megszabadul *= hökkent meg az igazgató,

— Nem tesz semmit, mondta szolgálatkészen Döme

— addig is én szívesen helyettesítem, hiszen tetszik tudni, eddig sem volt panasz, ö igazán rátermett emberei

•— Igaza van, de mennyire igaza van! — csapott a homlokára a szembenülő. — Köszönöm barátom a javaslatát. Látja, így van ez néha, a legkézenfekvőbb dolgok nem jutnak az ember eszébe. Még szerencse, hogy van egy ilyen derék osztályvezető-helyettesünk, akire mindég lehet számítani.

a néptelen, piszkos utcán és sötétlő agyába egyszerre buktak bele a gondok;

, •— Mi lesz ezután? Hogy kezdjük újra?

Ahogy beledobta magát ebbe a gondolatba, még jóbban elborult. Üres, kilátástalan lett minden, mint ez az utca. Sehol egy lélek, mintha minden elpusztult volna.

Egy idősebb férfi lépett ki a szemközti házból. Körülnézett, aztán óvatosan elindult. Dénes szeme felvillant. Végre egy ember! De mit hordasz magadban te ismeretlen és ti, többi ismeretlenek? Mennyi-mennyi kétkedés, hitetlenség lehet benned, te félénken lépkedő, nézgelődő ember! Legalább rám Is néznél és egy kis biztató reményt dobnál a szemeddel;.; De csak mész, mit törődsz te egy másikkal, akiben tépnek, szakítanak a fűrészelő gondolatok:

— Hogyan tovább?

Állj már meg, hallod: szólítlak! Beszélj te is, legalább egyetlen szót, egy silány szavacskót. hogy bízhassak. Nem szólsz..: csak mész — csak mész és én itt maradok egyedül ezzel a zúgó gonddal:

— Hogy lesz holnap?

A szoba estére olyan lett, mint rég; Csali az élei zakatolt és dörgött. A bezárt ablakon még tompán átsíuhant egy-egy távoli fegyverropogás:.:

Ebben a vibráló csendben Eszter csak annyit hallott, hogy Dénes hirtelen köhécselni kezdett, Kíváncsian

fordította férje felé az arcát. Megdöbbent. Csak annyit látott, hogy Dénes szeméből ömlenek a könnyek. Sír. Odament hozzá, megállt vele szemben, nézte, épp mondani akart valamit, mikor váratlanul Dénes ráborult a vállára és mire felocsúdott, férjéből hangosan elindult a zokogás. Úgy sírt, mintha bezárt fájdalma és izgalma most ért volna meg igazán. Mintha összegyűlt volna benne a tizenkét nap, minden pillanatával: a veszéllyel és a szenvedéssel. Meg mintha összegyűlt volna benne a megszabadulás meleg könnyebbsége is, feloldó és ríkató szétáradásával s bár maga sem akarta, de összeütközött benne a tegnap és a ma és kipréselte belőle a könnyeket. Sírt. Olyan rázkódva és olyan mélyből, ahogy csak férfi tud sírni. Esztert meglepte a zokogás. Újra szólni akart, de aztán megint észretért. Megértett mindent és tűrte Dénes fuldokló lihegését;

esőbb elhalkult a sírás, Dénes megrándult és úgy fújta ki gondolatait:

— Eszembe jutottak a napok:;. Azok is, amelyekről nem is beszéltem .-..Az éjszakákaz áttöprengett éjszakák::. Bocsáss meg.

Eszter gyengéden fogta meg Dénes kezét. Maga után húzta a székhez kipirosodott, nedvesszemű emberét.

— Üljünk le .:: Beszelj, beszélj kedves.

Leültek., Eszter forrón nézett Dénes szemébe és leste, várta a szavait. Dénes végigtörölte zsebkendőjével arcát, aztán maga ele bámult es beszélni kezdett ■— egy kissé

K

zavarosan, mint akiben zúgó rohamra indult az emlékezés:

— Hányszor gondoltam végig —■ atyaisten, hányszor! — hogy mit is követtem el, amiért majd felelősségre vonnak. Féltettelek. Nagyon is, de.:: mégsem tudtam mást csinálni, mint amit tettem; Később már ez is kínozott, miattad. Mégsem bántam meg. Ugy-e, nem haragszol?

Itt elhallgatott egy pillanatra cs Eszterre nézett:

<— Megérted?

Eszter csak szemével intett:

— Igen.

Dénes már nem vette le tekintetét Eszterről, amikor* újra folytatta:

— Belül mindig bíztam, de:?, agyam már lemondott mindenről. Tudod te: milyen borzalmasan nehéz, amikor a szív és az ész viaskodik? Az ember azt hinné, hogy ki se lehet bírni. Ki lehet, ha az akarat erősebb. Ha tudnád, hányszor gondoltam arra is, hogy. .. — itt felemelte a hangját, mintha fájna benne újból a gondolat — ;:. hogy itt kell hagyni ezt az országot, mint régen sok százezernek.. j

Eszter nem szólt, csak hallgatta, ahogy ömlött Dénesiből az emlékezés.

— Aztán rájöttem sok mindenre; Arra, hogy egy ember — az semmi. Egy hang — az csak cincogás. Egy ököl — az bolhakéz. Érted, Eszter: soknak kell lennünk! Erősen soknak!

Eszter akaratlanul kimondta:

— Értem.

Dénes újból elfordította a fejét ée súlyosan mondta:

— Másképp kell élnünk.

— De hogyan?

— Még nem tudom. Csak egyet tudok: sok, nagyon

sok embernek szüksége van rám.

— Neked is rájuk.

— Persze! Feltétlenül::;

Csend lett. Eszter hangja koppant, mint egy vágyakozás.

— Boldog szeretnék lenni. Boldog!

— Sokan azok akarnak lenni. Én ifi; Mások ifi; Azzá is tesszük őket.

— Lesz erre még erőnk?

— Lesz. Kell, hogy legyen! Akarnunk kell és —• lesz! Lesz! — ahogy ismételte ezt a szót mind erősebben és határozottabban, hangjában ott lappangott valami kezdeti szándék és alakulóféle gondolat;

így telt el az első este.

*

... Dénes homlokán nap mint nap jobban és jobban kezdték követelni helyüket újra a ráncok. Lehúzott redőnyű homloka mögött tovább viaskodtak most már az

új gondolatok:

— A vihar nem múlt el, csak átalakult::-. Nem ropognak a fegyverek, de ropognak és korbácsolnak, ölnek a szavak. Ügy zúg a szél! Ügy zúg az élet. mint a nyugtalan vihar. Emberek ezrei kínlódnak:.. Keresik a holnapot.:: Rajtuk kell segítem. Rajtuk, mert lehet!

:.. November végén Dénest hivatta Kiss. Elment; Ott ült a széken Kissel szemben és figyelte, hogy mit fog mondani. Az a szája fölé szorította ujjait és tenyerébe mondta:

— Azt kérded napok óta, mit kellene tenni? Megmondanám — pillanatnyi szünetet tartott, aztán levette szája elől a kezét, Dénes szemébe nézett, de csak egy kis ideig, utána a levegőbe bámult, úgy folytatta: — Most a betű a legfontosabb, a mi szavunk. Ezt kell kivinnünk az emberek közé.

Dénes gondolkodott egy pillanatig, aztán döntött; Csak a fejével, meg a szemével intett: érti. Felálltak. Mind a ketten. Egymás szémebe néztek és megszorították egymás kezét. Nem esett több szó köztük. Elváltak. Dénes elfordult és fáradt léptekkel átment a szomszéd szobába. Ott sorakoztak egymás meilett a spárgával átkötött újságköt egek.

Rájuk nézett, azután hóna alá emelt egy kötés úí-