Tiszavidék, 1957. augusztus (11. évfolyam, 179-204. szám)

1957-08-25 / 199. szám

Har-áleesi Béla 3 miamii blkony X nap most ért a parti fák fölé, s mint örökmécs egy ősi ikonon, úgy vörösük tüzes golyója át , a mozdulatlan, sötét gallyakon; A kép komor, a víz is állná látszik, homályos tükrét hullám sem töri, piroslik, mint egy véres út, kihaltam, a lemenő nap vérrel öntözi; A fák is némák, dermedt parti őrök, mint kósza árnyak élőképeken; A néma képben én is csendben álok, bénító béklyó szorítja szíviem. A gondolat is: elmúlás, enyészet, a víztükörben lágyan leng a bolya, de szól a síp, s beléhasít a csendbe az élet nyüzsgő, lüktető hajója; ltunké Lágaslő i Úgy lettél édes az enyém Ránk szórt az éj tücsökzanét, Mi vágyainkat zengte el, S a combod most nem fedte el, Ruhád gyűrűzött szerteszét, A fű csiklándta szép bokád, S hogy kacagott a kis hamis, Szemedre ült a harmat is, Mikor vállad úgy fogtam át. Sóhajtozott a lenge lomb, És sírdogált a sok levél, Ügy lettél, édes, az enyém, Ahogy szívem megálmodott; Ránk szórt az éj tücsökzenét, Mi vágyainkat zengte el, Így őriz testem és szemem, Ha néha hajlok még íöléd; Féli Árpád: Reggeli séta Elriadt az álam s lassan felderült A reggel mosolya, tündöklő fénye, Remegő csillagok a kék űrbe vesztek, S felemelte fejét az álmos élet Ejtűző sugarak tündér özönébe.; 9 A lépteim alatt dünnyögött a fű, Friss-színű virágok ámultak velem, Egyikhez félénken, mélyen lehajoltam S egy ezüst harmatcsepp villant kelvhében, Mint szemedben egyszer a gyújtó szerelem. Hatvani Dániel 3 Egyedül a parkban Fölöttem álmos, szeüős csöndben játszik a fény a lombokon, virág és fűszál töményzölden buján burjánzák itt köröttem; s csivog a pinty a bokrokon. Lustálkodom, elfog az álom s az idő ring egy ág hegyén , a E balzsamfényű délutánon árnyék-csipkézte vén utcákon valahol te jössz most felém. Szerkesztői üzenetek A z igazgató melegen meg­­** rázta Döme kezét, majd felállt, jelezve, hogy részéről befejeződött a beszélgetés. Döme úgy érezte, mintha mérhetetlen magasságból ereszkedne lefelé, lassan ki­lépett az igazgatói szoba aj­taján, s elindult a kollégák sorfala közt, akik gratulálni gyűltek oda az ajtó elé. Csak Berta kisasszony, aki az előbb a kulcslyuknál fülelt, volt kissé gunyoros, a többiek szemében a leplezetlen ér* deklődés csillogott. Döme felmérte a helyzetet, majd ünnepélyesen megállt. ■— Kérem, minden marad a régiben! •— mondta felülről jövő hanghordozással, köny­­nyedén, s maga is csodálko­zott, milyen határozottan cseng a hangja. — Az új osz­tályvezető az én javaslatomra Andai kolléga lett, természe­tesen egyelőre csak névlege­sen — tette még hozzá sokat sejtetően. T assan, sétálva lejtett el az íróasztalok előtt, ar­cán a tökéletes nyugalom tük­röződött. Mintha a világ leg­természetesebb dolga lenne, megállt a főnöki szoba ajta­jánál, amelyet nyitva hagy­tak az ünneplésre számító kartársak. Elmosolyodott, mi­kor meglátta az asztalra ké­szített virágcsokrokat. Hiába, ezek mégis csak neki szóltak. Belépett a szobába s maga sem tudta, miféle gondolattól vezérelve, erőteljesen meg­nyomta a titkári csengő gombját. Berta kisasszony azt hitte, haüucinál, amikor meghalhat­ta a cseiigőszót. Ijedten lo-l holt be az ajtón. Arcán a leg-\ nagyobb szolgálatkészség tűk-j röződött. I — Kér e m, Bertuska —1 mondta Döme ellentmondást l nem tűrő hangon — vetesse - le az ósdi festményt s tegyéki a lombtárba. Amíg Andaií kartárs meg nem érkezik, a\ szobáját természetesen én\ használom. Feleket csak hi-% vatalos ügyben engedhet bej megértette? — Hogyne, hogyne Dön-= cike, azaz Balga kartárs —| hátrált ki látható megköny-% nyebbüléssel Berta klsasz-z. szony. § S Döme fáradtan süppedtig az egyik kényelmes fotelbe. §| A régi osztályvezető olaj-g képmása mintha gúnyos i't-I gyorral nézett volna le rá A nyári szabadságom miatt fel­gyülemlett levelekre beérkezé­sük sorrendjében válaszolok. Munkatársaink szives türelmét kérem. . i. ki üirt, Szolnok. Nehézkes ritmikájú sorait kopogós rímek teszik még szárazabbá. Általá­ban közhelyeket foglal versbe, azokat is Inkább slágerszerűen. Nagy István, Szolnok. Erőtel­jes, jó! gördülő versel komoly _ figyelmet érdemelnek. A VII. i 18-án érkezettekből a „Vihar“ ée la „Leszámolás“ közölhető. Ké­­jsőbbi verseire még visszatérünk; l „Tűszúrásai“ ügyes, találó ké­­; pék. j Arnóth Arnold, Törökszentmlk­­lós. Levélben válaszolok. A „Pil­­: lanatképek“ jó megfigyelökész­­séget mutatnak, de a verselésben I itt-ott még. hiba van; \ Ligeti Szilveszter, Jászberény. : Beküldött két verse közül az I „Elfelejteném“ a jobbik. Ezen is ; érződik azonban, hogy a rím I uralkodik a mondanivalón s Így kissé mesterkélten hat, Írjon : máskor is. i Tengerszürke; Jászágó. Jeligé­dét jól választotta meg. ! Tóth G. József, Jászalsószent­­györgy. Jó ütemérzékről tanús­kodó versei nem nagylgényúek ugyan, de ebben a nemben ked­vesek, üdék. Alkalomadtán sorra kerül belőlük. Steiner Benőné, Cibakháza. Az érzelem, amely a verset szülte, szép, de a mondandó és a kife­jezés formája már nagyon el­csépelt. Donkő László; Jászladány. Ojabb verselnek bírálatát s Idő­közben érkezett leveleire a vá­laszt iskolai címére levélben kül­döm meg. Hortobágyi László, Szolnok. Je­lentkezésének, ha kései is, őszin­tén örülök. Versel helyet fognak kapni. Szilágyi Miklós, Tiszafüred. Egyetemi felvételéhez gratulálok. Regényértékelésére sor kerül. Mindkét verse ügyes gondolat, a megoldás sem rossz, de egy-egy sutább sor mindig lefékezi a len* dületet. Sz. e., TörökszentmikJós. Van érzéke a verselgetéshez, de még fejlődnie kell, különösen a kife­jezés, az érzelem változatos for­mába öntésében s nem utolsó sorban a magyar helyesírásban. Túri Sándorné, Kunhegyes. Igaz érzés sugallta gondolatait, lapunkban alkalmas időben kö­zölni fogjuk; Agár Péter: EGYEDÜL Járom az erdőt, titkokat zengőt, fa lombja halkan sui'ogja dalban: egyedül. Virágos réten dobban a léptem, pillangó mondja pipacsnak súgva: egyedül. Arcom simítja hüs szellő csókja, csillagok fénye írja az égre: egyedül. A komor felhő, zuhogó eső, tomboló orkán süvíti durván: egyedül Csák ezt az egy szót, oly búsan hangzót minden csak zúgja újra, meg újra: egyedül. eágot és elindult a lépcsőn. Az utcára ért. Megtorpant egy pillanatig, de mégis tovább ment. Az emberek utána néztek, akik meg szembe jöttek vele, alaposan szem­ügyre vették. Ment nehéz lépteivel tovább. Kiért egy térre. Megállt. Szétnézett, aztán árulni kezdte az újsá­gokat. Nem telt bele két perc és összetömörültek körü­lötte az emberek. Idegesség fogta el. Az emberek kíván­csian, meg izgatottan figyelték. Egy-kettő félénken vette meg az újságot, de gyorsan ki is sompolygott a tömeg­ből. Dénes nyugalmat erőltetett magára és tovább kí­nálta a lapokat. Senki. Erre-arra mutogatta az újságot: vegyenek. Senki. Végre egy — újra jelentkezett. A több­ség szinte átszúrta tekintetével, Valaki egyszer csak el- Ikiáltotta magát: — No, kezdődik a hazugság újra! — és zsebéből fö­lényesen, gúnnyal egy csomó pénzt dobott Dénes elé s kikapta hóna alól az összes újságot; Dénesben megrándult valami, amikor lehajolt á pénzért. Egész testében remegett, mire összeszedte. Fel­egyenesedett és meredten nézett egy irányban: előtte pár lépéssel máglyában égni kezdtek az újságok. A tö­meg hangosan nevetett, aztán szétoszlott és ő ott maradt teljesen egyedül; A szél messze vitte a megfeketedett pernyéket. Leverten, csüggedten indult haza. Otthon fáradtan dőlt a székre. Nehezen bökte ki a szavakat: — Ez még annál is nehezebb.. j Eszter éppen takarított. Megállt, ránézett és egysze­rűen mondta: — A nehezén már túl vagyunk’: Dénes szája körül halványan, finoman hálás mosoly jelent meg. Bólogató fejével csak ennyit mondott, mintha inkább kérdezte volna: — Túl:.. — Aztán elgondolkozott. Agyában és ide­geiben nyughatatlanul tovább feszengtek a töprengései; Egy könyvet vett elő a polcról, leült, hogy olvasson. Belenézett a könyvbe, de legtöbbször fellökte tekintetét a falra, mintha inkább onnan akarna kiolvasni valamit; Szeme fátyolos, homloka felhős volt most is. Feje lebu­kott a könytr felé, aztán újra felkapta és tekintetét előre szegezte. Becsukta a könyvet és mint aki rádöbben va­lamire, puhán összezárt öklével kopogtatta homlokát. Eszter feléje fordult, meglepetten kérdezte: — Történt valami? Dénes elszégvelte magát, halkan válaszolt: — Semmi..: Igazán Semmi:.: — és újra, kinyitotta könyvét, föléje hajolt. Mjet se olvasott' belőle egy sort se. De szeme mosolyogni kezdett és homlokán kisimultak a redőnyök; i. -. Eszter nyugtalanul figyelte az ajtót. Csak jönne már ez az ember! Naponta fogy és órák alatt képes öre­gedni. Csak emészti magát és alig eszik valamit. Mi lesz ebből az emberből? Hogy tartotta magát azokban a ne­héz napokban és rriost törne össze, most — amikor az élet újra rendeződik? Csak jönne már! Meghallotta a lépteit. Eléje sietett. Most Is olyan borult a tekintete! Küszködik ez, az ember, vívó­dik önmagával. Mennyi ideje már! Most se szól. csak lépked mellette, mint egy elvénült ember. Pedig még a negyvenet sem érte el. Kereste szemét, de nem talál­koztak. Dénes valahová messzire nézett; Eszter lemondott róla, hogy szóra bírja. Belékarolt és a szobába vezette. Leültette. Ott maradt mellette és haját simítgatta, közben kérlelte: — Pihenj. Dénes nem tudott pihenni. Benne zakatolt az újabb megbízatás. A holnapra gondolt, amikor majd előtte áll a gyár;:, a régi gyár. ahová kiküldték És ez most olyan nehéz..: Csak ült zavartan ég roskadtan. Ahogy tilt; nem tudott mit kezdeni a kezével: hol az arcát fogta, hol lelógatta Lábai is kapkodtak: hol keresztben voltak egymáson, hol idegesen topogtak. Közben feje követte zavart mozdulatait. Szemei becsukódtak — kinyíltak, tompultak meg izzóttak, ahogyan kavargó gondolatait követték. Olykor ajkai is megrándultak, aztán meg me­redten zárultak össze. Homlokán a bőr úgy rezgeti, mint a nyái’íaievél: Aludni sem tudott. Csak forgolódott, kínlódott az ágyban. Még nem volt hat óra, mikor elindult a gyárba; Most szállingóztak befelé az emberek.' Súlyos léptük, komoly — elnyűtt arcuk megzavarta Dénest. Még nyug­talanabb lett. Itt mennek előtte, olykor mellette is ezek az olajosszagú emberek és nem tud közeledni hozzájuk. Pedig néhány évvel ezelőtt ugyanígy jött ő Is ebbe a gyárba;.; hóna alatt a gyűrött táskával. Akkor belé­­karoltak és meg nem állt a szavuk.:: csak beszéltek :.. folyvást csak beszéltek. És most? Most elmennek mel­lette, mint az idegenek; Itt megy Pista;:. Kovács Pista, akivel együtt dol­goztak és annyiszor beszélgettek, A jóról Is, a rosszról is. hogy is mondtad, Pista: — „Azt szeretem benned, hogy nem vagy elvakult. Csak így Így tovább, Dénes. Ha hiba van, csak ostorozd!” És szót emelt — a gyárban is, azóta is ahogy kike­rült. De most hogy’ menjen hozzá: egyik leghangosabb­nak mondják, akkor is az volt, meg még most is az. Hát kivel 'beszéljen? Nem bírta tovább, utána kiáltott: ,— Pista! Kovács megállt, visszanézett, aztán indulni akart; Dénes utolérte. Mellé lépett, — Pista, beszélgessünk; Kovács rá se nézett, inkább meggyorsította lépteit. H Közben mondta: — Menj a fenébe! — és elsietett. Újra egyedül maradt, Szédülés fogta el. Hogy lesz ebből kibontakozás? Egy ismeretlen emberhez lépett. Megszólította: — Kérem .;: Az feléje fordult és nyugodtan kérdezte: — Nekem szólt? — Igen. — Tessék.. j Kovács meghallhatta a beszélgetést, mert megállt. Megvárta míg utolérik. Mikor elhaladtak mellette, csak annyit mondott a társának: — Vigyázz;;, spicli! Dénes magában feljajdult. Megrázta a sző kegyetle­nül. Szeme felakadt s csak késve kereste Kovácsot, de az épp most lépett be a gyár kapuján. A mellette ment ember is elkanyarodott tőle és kis kerülővel ment be a kapun; Dénes is odaért. Ott állt a rácsos kapu előtt és bá­mult befelé. Az udvaron már csoportosan, sűrűn men­tek az emberek. Kint meglökte ez is, az is. aztán ezek is befordultak. Csalt ő maradt kint egyedül. Magányosan. Még benézett egyszer a rácsokon át, aztán visszafelé Indult, ügy haladt ez az ember a járdán, mint egy törpe az óriás házfalak tövében. Céltalanul, reménytelenül ballagott. Lassú léptei tompák és komorak voltak, akár­csak a gondolatai. Már^percek óta bandukolt. Rótta az utcákat. Még mindig lassan, kimérten; Tekintete is pon­tosan ilyen volt: homályos ég csüggedt. irteleh megnyálazta nyelvével megszáradt ajkait és egy pillanatra felfénylett a szeme. Léptei is meggyorsultak. Homlokáról is lesímultak a ráncok s amikor újra megjelentek, már nem voltaic felhősek, mint az előbb. Egyszer-egyszer nagyokat sóhajtott, mint­ha ezzel is könnyíteni akarna gondolatán. Kihúzta ma­gát és úgy lépkedett tovább. Már megszokottan, határo­zottan. Nyelvével többször nedvesítette meg száját kö­röskörül, szemében már sokszor felvillant a fény; Ki-' fújta magát és ezzel együtt megért gondolatát: — Igen;., ezt kell tennem; Már magabiztosan, keményen lépkedett, ügy, mint régen, amikor végleg döntött és utána megnyugodott egy-egy fordulatnál; És egyszerre, mintha a falak sem lettek volna olyan óriásiak és ő sem olyan parányi, mint percekkel ezelőtt. Mintha megnőtt volna. Ahogy ment-ment, mint határo­­zottabbak lettek a léptei. s Otthon odaállt Eszter elé. De mikor ott állt, hogy el­mondja gondolatát, újra megtorpant: Egy kissé félszegen és nehézkesen kérdezte: — Mit szólnál hozzá, ha visszamennék a gyárba? Esztert meglepte a váratlan kérdés. Ez az elgyen­gült ember most akar visszamenni a kalapácshoz? Mit akar megint? Elgondolkozott, aztán megjegyezte: — Te akarod? Dénes elfordította a fejét, földre néző szeme mö­gött szinte kicsomósodtak a gondolatok. Furcsa válasz..; Ahelyett, hogy felelne, kérdez.:. De nem sokáig merült el ebben a tépelődősben. Benne zúgott, követelőzött az elhatározott, kigondolt akarat és teljesen megnyugtatta. Újra az előbbi volt, amikor még az utcán lelkesült. Esz­ter felé fordult és halkan válaszolta: — Én is. Meg — Kiss is. Eszter agyában is kialakult a gondolat.- Ez lappan­gott hát ebben az emberben! Dénes kezét fogta, amikor megszólalt: — Ha így látod jobbnak.:: Szünet állt be kettőjük között. X csend újra birkó­zott egy ideig a gondolattal, aztán kicsit később kitört a Démesé — tagoltan, súlyosan.­— Ott kell lennem köztük. Velük. Beszélgetnünk kell egymással. Ott, munkaközben. — Elhallgatott, majd to­vább folytatta: * — Nem lesz könnyű, tudom. De mindennap többen leszünk. Többen; Újból csend lett. X gondolkodó, beszélő csend megint behatolt Eszterbe. Ébresztette. Nem hagyta békét újra. Nyugtalan lett. — Befogadnak-e? Azt hiszik rólad, hogy.:: — Tudom, ne mondd ki;.: — szólt közbe Dénes s egy kicsit megremegett. Késve folytatta, de már nvugod­­tabban: Nehéz leküzdeni az előítéletet. De ha sikerül, jó lesz. Csak így lehet jobb. Megérted? Egy pillanatra megtántorodott, szemét is lehunyta. Aztán mélyet, nagyot sóhajtott, mint aki túl van va­lamin. Eszterhez lépett. Szemében ott lángolt á megnyug­vás és az őszinte várakozás. Az asszony szólni akart, de ő ujjával Intett:-— Most ne.r. Inkább gondolkozz azon, amit mond­tam — és megtámaszkodott az ágy szélébe; Eszter ijedten fordult feléje, ugyanígy kérdezte: — Mi bajod? — Semmi. Egy kicsit elfáradtam. R/f élységes, tömény csend borult a szobára; Dénes ott állt az ágynál. Eszter egy kissé távolabb tőle elmerülve a gondolataiban. Szeme és agya visszanézett a tegnaookra. Lehájtött feíében futkároztak az emlékek. Mén hallotta, amikor Dénes magában mondogatta:-— Tovább.:. Tovább;.; — aztán ő is előre nézett — bele a holnapokba: e Vége s

Next

/
Thumbnails
Contents