Szolnok Megyei Néplap, 1956. október (8. évfolyam, 230-251. szám), A Nép Lapja

1956-10-14 / 241. szám

1956. október 14.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

3

Mesterházi Lajos:

Ax igaxság és egy résxigaxság

kérdéséhez

*Tóth István vezércikke a Szolnok megyei Néplap szeptember 25-i számában igen élénk visszhangot keltett itt, Martfűn. Különösen az az egy mondat, amelyet a munkásokkal való durva bánásmódról az én íelszólal á somból idézett; Voltak, akik rögtön hevesen tiltakoztak az ellen, hogy testi durvaság az üzemben egyáltalában előfordulhatott volna. Egyesek — megértem — nem csekély fáradságot fordítottak arra, hogy a cikknek, illetve felszólalásomnak ezt a kitételét meghazudtolják, vagy — jobhik esetben — engem a kapott információk téves voltáról meggyőzzenek. (Bizonyos fokig kényszerítette is őket erre a hirtelen nekibuzdult kiszállók felületes és értetlen „vizsgálatainak” sokasága.) A munkásokkal folytatott beszélgetések során úgy tapasztaltam, hogy a vezércikk hatása túlnyomó részt mégis jó volt; örömmel fogadták, s a Néplap itt járt munkatársának arra a kérdésére, hogy egyetértenek-e vele, igaz-e. majdnem mindenki, habozás nélkül, igennel válaszolt. Többen arról is beszámoltak, hogy a cikk nyomában egyes vezetőknél észrevehető hangváltozást tapasztalták, ügy 'átszik, tehát, a Néplap nem végzett rossz munkát Tóth István cikkének közlésével.

Ennek ellenére, én némi viszolygással fogadtam, hogy egy hosszú felszólalásomból éppen ez a mondót ilyen „szenzációs” formában látott napvilágot. Sokan, akik az üzemet közelebbről nem ismerik, a cikk után azt gondolhatják, hogy a durva bánásmód a Tisza Cipőgyárnak mintegy sajátossága és jellemzője. Ez így nem igaz! Egy olyan általános jelenséggel állunk Itt szemben, amelynek okait fel kell derítenünk, és amelyet feltétlenül fel kell számolnunk. A martfűi üzem tizennegyedszer lett most élüzem, az átlagkeresetek az elmúlt hónapokban majdnem elérték az 1100 Bt-ot, ami — különös tekintettel arra, hogy az üzemben dolgozók átlagéletkora egészen alacsony, 21 —22 év — azt mutatja, hogy a könnyűipari üzemek között a Tisza Cipőgyár igen jó helyen áll. Átlagosnál jobb a munkásegészségügy. Gondot fordítanak munkásjóléti intézmények alapítására és fenntartására. Évről évre igen komoly valutaösszeget szerez az országnak ez az üzem. Bár még csak hozzávetőlegesen, de azért van fogalmam róla, mennyire nem adják mindezt ingyen. Milyen sok munkájába és gondjába került az üzem vezetőinek — különösen a múltban elburjánzott gazdasági hibák közepette — ez az eredmény, mennyi lelkes jószándék és rátermettség kellett hozzá. A martfűi teljes képhez és igazságos megítéléshez ez is, és még sok egyéb, hozzátartozik;

Könyvet készülök írni a gyárról. A lehetőség szerint tudományos dokumentálással is alátámasztott riportkönyvet. A teljes martfűi képet szeretném feltárni, és most kicsit kedvem ellenére, arra kényszerülök, hogy egy részletkérdés igazságában foglaljak állást. Vállalom a kitérést, mert többről van szó, mint személyes hitelről.

Lássuk tehát először azt a két kijelentésemet, amelyet — mint Tóth István írja — annak az értelmiségi ankétnak résztvevői közül néhányan kétségbe vontak. Ami az Ezüst Kalász Tsz-ben a búzaosztás körül történt, annak szemes fültanúja voltam; állítom és fenntartom, hogy a járási tanács részből a szövetkezeti demokrácia — és politikai érdekeink — súlyos megsértése történt ott. Ami a martfűi üzemben a testi durvaság kérdését illeti — nem Harun al Rasid módjára élek itt — aligha hiheti valaki, hogy ilyesminek személyes tanúja lehettem volna. De sok munkással beszéltem, és szinte valamennyien szóvátették az üzemben uralkodó durva modort. Az egyik legényszálláson, nyilvános beszélgetés során, egy idősebb szakmunkás, hosszú és szenvedélyes felszólalásban, a panaszok valóságos áradatát zúdította egyes vezetőkbe. Ő említette, és kérdésemre megerősítette, a fizikai durvaságok eseteit. Félreértésről szó aligha lehetett. Mintegy harminc tanú megrendültén, de helyesléssel hallgatta íx panaszokat, többen bólogattak, senki sem akadt, aki az öreg szaktárs szavait cáfolta volna. Mintegy két hete, a Néplap munkatársával együtt, újra felvetettük ezt a kérdést több munkás előtt, külön szóvátéve a kifejezetten fizikai durvaságok eseteit. Régebbi verésekről, ütésekről, rúgásokról, durva lökdösésekről úgyszólván mindenki tudott (államosítás előtti, de még kétliárom-négy évvel ezelőtti esetekről is); Többen azt mondták, hogy újabb ilyen esetekről nincs tudomásuk; volt, áld nem is igen tartotta lehetségesnek az ilyesmit; mások viszont arra hivatkoztak, még a legutóbbi időben is előfordulnak „kisebb” tettlegességek (például, hogy a munkást durván lökdögák).

Olyan véleményt is hallottunk, hogy a cikk „keveset mond”, hogy van fájóbb bántalom is, mint egy pofon. A lelki terror, megfélemlítés, .kitolás”, alattomos bosszú, és a főnöki önkény egyéb példáira hivatkoztak. A legkínosabban hatott a fent említett öreg szakmunkás vejének elbeszélése. Az öreg azóta elment az üzemből, de a veje máig is itt dolgozik. Úgy láttam, kínos neki, hogy az apósától kapott információ végüt ilyen nagy port kivárt fel. (Talán „beszéltek” is vele.) Minden erejével azon volt, hogy az üzemet tisztázza Ezt mondta: „Az apósom idősebb ember, sokáig volt önálló kisiparos, szokatlan volt neki az a bánásmód, amit az üzemben tapasztalt, és nagyon a szívére vette. Higgye el az élvtárs, mi, akik már megszoktuk, úgyszólván észre sem vesszük;;.” Ez az állásfoglalás, amely szinte magától érthetődően fölibe helyezi egy kisiparos emberi önérzetét egy szocialista munkás emberi önérzetének, szerintem a legszomorúbb dokumentum, ami ebben az ügyben elém tárult.

Mindezek után mit mondhatok? Lehetséges, hogy egyes informátoraim túloztak, lehetséges — és én szívesen eltűnném, bár egy tévedésem beismerésem árán is! — hogy a testi durvaság esetei az utóbbi időben már nem fordulnak elő — e tekintetben a tanúságok megoszlanak —; állításom lényegét azonban semmiképp sem tudom megváltoztatni: az üzemben a munkásokkal igen durván bánnak. Mihez viszonyítva? Természetesen nem egy kapitalista üzemhez viszonyítva! A régi Ciktához képest —mint mondják — összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet. De végülis ma proletárdiktatúrában vagyunk! Ennek az államnak a munkás a gazdája, ennek az üzemnek a munkás a tulajdonosa! Ha ebhez mérjük, azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban, hogy ez a mostani állapot tűrhetetlen.

A felmerült panaszok egyébként, hadd teszem hozzá, általában elég konkrétak voltak; A munkások neveket említettek. Én a nevek közlését, nem tartanám helyesnJk. Ha meggyőződném róla, hogy a helytelen bánásmódért X., Y., vagy Z. a felelős, kimondanám. (Martfűn ez talán nagy bátorságnak is számítana, hiszen a., az X., vagy Y. talán olyan személy, akinek a martfűi játékszabályok szerint sakkot adni nem lehet) Nem holmi szenzációkat kutatok azonban Martfűn, és meggyőződésem, hogy az ilyenfajta szenzációk a jelenségeknek csak a felszínén kapirgálnának. A kifogásolható állapotokért nem X-et, Y-t, vagy Z-t tehetjük felelőssé, hanem azokat a hibás módszereket, azt a hibás politikai gyakorlatot, amely őket olyan viszonyba állítja a munkással, amilyenben állanak! Azt a szellemet amely a termelést célnak és az embert eszköznek tekintette. Akit ma személy szerint durvasággal vádolhatnék, azt néhány évvel ezelőtt még az emberséges hangnemért vádoltuk volna „opportunizmussal”, „bratyizással”, „uszály- I olittkával”, miegyébbel! Talán még a Néplap is. Ez a helyzet, és ez előtt most ne hunyjunk kényelmesen szemet! Hanem nézzünk a mélyére, és tegyünk róla, hogy soha többé ilyen helyzet elő ne állhassom.

Ezért mondom: nem egy részigazságot akarok tetszetősen megfogalmazni, hanem lehetőségem szerint a teljes igazságot szeretném feltárni Martfűn. S akkor ez a kérdés is majd a megfelelő helyre kerül.

Elmondtak nekem nemrég egy esetet. Az egyik mester — amúsv „jófiú”, „alapjában jószívű”, de hírhedten mocskos szájú, nagyon soromba ember — leszidott egy kislányt a körön valami hibáért: olyan trágárságokat, olyan durva kifejezéseket használt, hogy a kislány, mipt mondták, az egész műszakot végigsírta. Aki az esetet mesélte, világosan értette a közvetlen összefüggés tAánásmód és termelés között. VPfitosan megértette, mit jelentett „forintban” a kislánynak az a végigsírt néhány órája. És megértette a durva mester felelősségét. De már nehezebben értette, mit jelent az országnak. „forintban”, az légkör, amiben ilyesmi egyáltalában előfordulhat. Mit jelent, hogy azt a mestert már régen nem állította pellengérre a közvélemény' Aki ezt megérti, annak a szemében háttérbe húzódik a mester égvén* felelőssége és az előtérbe valamennyiünk politikai felelőssége kerül. Ennek megértéséhez azonban azt Is értenünk és — nemcsak szavakkal — yaUanupk kell, hogy szabad munkások magas színvonalú emberi és állampolgári öntudata nélkül szocializmust építeni nem leheti S hogy ennek az öntudatnak a kialakításához sokmindennek el kell még tűnnie, ami hibás a régi gyakorlatunkból, és sok alapvetően újnak meg kell még jelennie.

*

A bban a Martfűről írandó riportkönyvben fel szeretném dolgozni az üzem történetét; nem annyira a történelmi tényeke“', mint inkább az üzemben élő legendákat Meg akarom mutatni, hogyan él a kapitalizmus emléke az idősebb munkásakban és milyen a kapitalizmus azoknak a fiataloknak az elképzelésében, akik közvetlenül már nem ismerhették a tőkés Brta-üzemet. „Gyűjtöm” az üzem dolgozóinak ábrándjait a jövőről is. Az igazgató beruházási összegekről, termelési százalékokról beszél; az építés arról, hogy milyen stílusú családi házak százai lesznek ott, ahol most gyenge kukoricák kókadoznak; egy fiatal művezető kisautóról ábrándozik, egy szabász igazságosabb, világosabb bérezési rendszerről, egy másik valami Dunai Konfederáció-féle országról, összegezem és kutatom, hogyan is alakulhat az emberek vágyaiban a még csak sarjadó szocializmus képe. Jegyzeteket készítgeték az üzem vezetőinek és munkásainak jellemképéről. Keresem a rokonvonásokat, keresem az egyes típusokat, csoportokat, rétegeket. Különösen érdekel az elsőgenerációs munkásoknak parasztból proletárrá alakulása. Érdekelnek az úgynevezett „kiemelések” okai, módjai, szempontjai. Keresem, mi okozza a vezetők között az egymással ádáz küzdelmekben álló klikkek összeállását. (És hogy miként alakul az olyan emberek lelke, sorsa, akik kívül akarnak maradni ezeken a klikkeken, s ennek érdekében a személytelen kapcsolatok furcsa aszkézisében élnek.) Igyekszem hű képet adni az üzem dolgozóinak anyagi helyzetéről, kulturális igényeiről és ellátottságáról, politikai életéről, erkölcseiről. Szeretném megismerni a termelés szervezetét, felépítését, üzemen belül és üzemen kívül. Különösen érdekel a munkamozgalom helyzete; és az a probléma. hogy az elmúlt évek során a termelékenység fejlődése, az egyre magasabb termelési számok mögött hogyan alakult a technikai hányad, a munkaerőszaporulat és a munkaintenzitás. (És hogyan hat ez utóbbi az emberre. Az ember modorára is.) Mindezek alapján — mit •mikor kell példának, emlékeztetőnek. vagy intésnek — szeretném megfogni, megfogalmazni a „martfűi életformát” a 1956-os kritikus évben, az egész nemzetközi munkásmozgalom nagy fordulatának évében. (Ezt szeretném; és örülök majd annak, amit sikerül belőle megvalósítanom.)

A sokfelé ágazó problémák mögött újra, meg újra ugyanazt az alapvető főkérdést találom. Akár azt kérdezem, hogyan fordulhat elő tervgazdálkodásunkban rooperációs anarchia; akár azt kérdezem, miért nem érzi magáénak az üzemet ma a munkás úgy. ahogy magáénak érezte pl. az államosítások körüli hónapokban, mindegyre a demokratizmus kérdéséhez kerülök vissza; és azzal szorosan összefüggő kérdésekhez, mint a termelés decentralizálása, az üzemi önállóság novelese, stb.

Nagyobb hatalmat az igazgatónak. nagyobb hatalmat a munkásnak! E kettős követelés.^ tudjuk, ugyanannak az éremnek két oldala, s csak együtt valósítható meg. A megújuló forradalmi mozgalom nálunk is felvetette immár ezt a kettős követelést. Úgy látom az eddigi tapasztalatok alapján, hogy — minden tudálékos erőltetés nélkül — üzemi problémáink javarésze ennek jegvében oldható meg. A munkásokkal való bánásmód kérdése is. Mert itt nyílnak, csakis itt nyílhatnak meg az újfajta közösségi ember nevelésének is az erőforrásai.

♦

Amikor manapsá.; a „személyi kultusz mocsaráról”, „átkos hibáiról” beszélünk, amikor a személyi kultusz maradványai ellen harcolunk. lényegében a kommunista állam elméi- t, a szocialista állami gyakorlat alapkérdését feszegetjük. Azt a. kérdést, amit Engels 1890-ben felvetett: a társadalom fölébe rendelt hatalmi szerve~et legyen-e az állam, amelvértlharcolunk, vagy az élő társadalomnak szigorúan alárendelt eszköz?\ Engels az utóbbi mellett foglalt állást; és az utóbbi mellett foglalt állást az Állam és forradalomban Lenin i& Ezzel

szemben ott állt a sztálini, az „elhalás előtt maximálisan megerősített” állam, a szuper-állam elmélete és gyakorlata. Az elmélet már megdőlt; a legszorosabb kapcsolatban állt a hibás osztályharc-éleződésl hipotézissel. S ha vannak még, akile azt a szuper-állami gyakorlatot bizonyos időpontban szükségszerűnek tartották, akik azt a történelemben igazoltnak vélik, lehet vitatkozni velük. De akik ma, a mai nemzetközi helyzetben, a XX. kongresszus után, egy társadalom fölött álló hatalmi szervezet centralisztikus, bürokratikus diktatúráját a maguk területén a legkisebb mértékben is fenn akarnák tartani, azokkal nekünk, kommunistáknak vitánk sem lehet. Azért tértem ki erre a kérdésre, mert az állam égjük főfunkciója nálunk éppen a gazdasági szervezőmunka. Hierarchikus államrendben a termelés szervezete is hierarchikus, vagyis olyan, hogy benne mindenki felsőbb valakitől függ, s az emberek rendszeres érintkezési formája az utasítás. Az utasítás, amely lefelé menet nem demokratizálódik. Sőt! Ezért is mondtam: az őrmestereket tegyük felelőssé? Amikor az a feladatunk, hogy egy „isten leikétől” függő társadalmat végre a demokrácia. talpára állítsunk?

A kérdésre bővebben egy újságcikk keretében nem térhetek ki. Azt hiszem, a mondanivalóm lényege ennyiből is érhető. F.gy bizonyos: a most megindult demokratizálódási folyamatnak — társadalmunk lényegéből következik — első"orban a proletariátust kall magával ragadnia. E nélkül tapodtat sem juthatunk előre.

A munkás számára viszont a* államot a legközvetlenebb formában az üzem jelenti, az állami vizem. A munkás állampolgári mivoltát elsősorban az méri, hogy minek érzi magát a munkahelyén: az állami üzem alkalmazottjának-e, vagy tulajdonosának. Nyilvánvaló, hogy ma még a műnk ások az üzem — többé, vagy kevésbé súlyos feltételekkel kötött — alkalmazottainak érzik magukat. Csak halvány nyomait láthatjuk, és inkább csak szavakban, annak a tulajdonosi öntudatnak, amelyre pedig a továbbhaladás érdekében múlhatatlanul szükségünk volna.

Hogy így van, annak megint csak ugyanaz a túlhajtott centralizmus, ugyanaz a sokéves antidemokratikus irányzat az oka, amely egész közéletünkben eluralkodott. A munkás közvetlen befolyása a termelésre — túl azon, hogy gépénél dolgozik — úgyszólván semmi. Közvetett befolyása, az üzemi bizottságok révén, még mindig alig valamicske. De meg a szakszervezeti élet pangása, a formális választások és a hibás gyakorlat következtében a munkások többsége egyáltalában nem is érzi, hogy az üzemi bizottság valóban az ö alkotmányos szerve volna. A SZOT határozattervezete komoly lépést jelenthet előre az üzemi demokratizálás útján. Egyrészt azonban ez még csak tervezet és a munkásoknak csak kis része érti, mit is jelent. Másrészt ott van az a súlyos probléma, hogy centralizálni „felülről” mindig könnyen lehet; a demokratizálási folyamatban azonban felülről csak a jószándék jöhet, magát a folyamatot mozgalmi úton, „alulról” kell megvalósítani.

^ *

A ki a valóságos helyzetet ismeri. tudja, milyen hallatlanul nehéz feladatok állnak e téren előttünk;. Az 1956-os tennivalókhoz képest szinte gyerekjátéknak látszik mindaz a teher, ami 1945-ben a vállunkra került. Akkor nulláról indulhattunk, ma pedig, sajnos, politikai mínuszból. S ha végrehajtjuk a decentralizálást, ha megvalósítjuk az igazgatók önállóságát, ha törvény lesz a mostani szakszervezeti határozattervezet, ha bevezetjük az egész ipar területén a demokratikus tervezést, — ez még mindig csak a kezdeti kezdet első pár lépése lesz.

Nagyon nagy feladataink vannak a felvilágosítás terén is, különösen nekünk, kommunistáknak, vezetőknek; az új öntudat kialakításában: s nem utolsósorban — a saját öntudatunk átalakításában.;;

Nemrégiben történt Martfűn, hogy a napközi nyitásának időpontját a szülők szavazással akarták megszabni. Az égjük osztályvezető, az „üzem képviselője'1 (miért pont ő, miért nem az üzemben dolgozó szülők többsége?) kijelentette: .Szó sincs szavazásról, megmondhik, hogy 7-kor nyit és kész'” Mint aki elképesztőnek találja, hogy 'Íven kérdésben szavazni akarnak. Ezt az osztályvezetőt Kínában, mint valami különcöt mutogatnák.

Nálunk mindennapos jelenség; (S

most megint nem őt hibáztatom személy szerint! A parlamentünkben sem volt demokratikus szavazás, miért lett volna éppen itt? (A szülök tudomásul vették a verdiktet. Annál is inkább, mert az „üzem” (vagyis az illető osztályvezető) adminisztrációs okokra hivatkozott. Tehát egy jóléti intézmény működtetésében sem a szülők és gyermekek érdeke, hanem bürokratikus szempontok váltak döntővé; és még egy jóléti intézmény működtetésében sem juthatott kifejezésre. demokratikus formában a közóhaj. Hol vagyunk akkor még attól, hogjr az üzem tervét a közóhaj szabja meg; hogy az üzem igazgatóját, főmérnökét, többi vezetőjét a munkásság válassza és váltsa le?!

Utópia? Aki ezt utópiának látja, az nem hisz a munkásban. Aki pedig nem hisz a munkásban, a munkásság államalkotó erejében, gazdasági vezető és szervező képességében, annak hiába van a zsebében párttagsági könyv, alapvetően kapitalista gondolkodású ember.

No igen, a munkásságban általában hisznek. A munkásság általában szent dolog, és ha nevét kiejtik, legalább öt s-sel ejtik. Éppen csak a „konkrét“’ munkással van mindig baj. Arról derül ki, hogy lump, hogy demagóg, hogy félparaszt, hogy kispolgári beütésed vannak, hogy csak a pénz érdekli, hogy iszik, hogy lóg; és hogy csak kaszámyamodorban lehet vele boldogulni, hogy féltve kell óvni előtte a vezetők tekintélyét, és így tovább, lásd: a kapitalisták összes érveit a szocializmussal szemben; „De elvtársaim, ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött!“ Bizony: ezek a jellegzetesen suszter-tartásé, sovány, inas martfűi fiúk és leányok, ezek a korommal és íédervájsszal bekent gumigyáriak — ezek a magyar proletárok; Ezek a világ második proletárforradalmának, a dicsőséges 1919-< nek az örökösei! Ezek a szocializmus felépítői Magyarországon}

Vannak itt Martfűn is már, akik értik ezt. Vannak a vezetők közt* akik vetik már le a rájuk kényszert tett vasvértezetet és kezdik megérteni ezt. Vannak, akik még nem értik. És olj'anok is, akik talán nem is fogják megérteni, mert — félnek tőle.

Azt hiszem, világosan látható a fentiekből, hogy martfűi munkámmal a nagyszerű júliusi program végrehajtásában akarok, erőim szerint segíteni. Az üzem vezetőinek és munkásainak egyaránt. Bár látatlanban előre megmondhatom, ha vezetők és munkások viszonyában hibát látok, a munkások mellé állok. Hiszek a mi tömegeink derekasságában, hazafiságában, lelkiisméretében, igazságérzetében.

Ebben a hitemben a Martfűn töltött eddigi három hónap is csak megerősített. Jobban hiszek bennük, mint egyes vezetők isteni elhivatottságában. Hiszek azonban a vezetők emberségében is; tudom, hogy a hibákért ma még elsősorban nem ők a felelősek. Segítő szándékkal szóltam erről a részletkérdésről, a munkásokkal való bánásmód kérdéséről is. De természetes, hogy itt sem annyira az egyes vezetők tekjntéűj'ét, mint az ezrek emberi önérzetét tartottam irányadónak.

A munkásokkal való bánásmód külső megnyilvánulása, de egyben oka is lehet az üzemi demokratizmus hiányának. Az üzem egyik vezetőjéről azt mondták nekem, hogy félnek tőle az emberék; s aki mondta, hozzátette: „Félnek tőle, de az nem is árt!” Szerintem árt. Mégpedig nagj'oe árt! Kaszárnyadiktatúrával sikerre vihetjük egykét negyedév termelési tervét, de néhány negyedév múltán biztosan csődbe jutunk vele. A szocialista termelékenységet, a szocialista önköltségcsökkentést, magát a szocializmust, ismétlem: csak magas emberi és állampolgári öntudatú, szabad munkások, az ország és az üzem tényleges gazdáivá lett mun-> kások valósíthatják meg.

Az igazságos megítélés végett hozzáteszem: Martfűn sem súlyosabb e téren a helyzet, mint talán másutt. Ez azonban ne nyugtasson meg minket!

o

lyan csomót kell most nekünk az ország együttes erejével kigombolyítanunk, ahol a munkát bármelyik szálon, és több szálon is egyszerre megkezdhetjük. Megkezdhetjük és meg kell kezdeni a bánásmód kérdésében is. Annak a volt kisiparosnak, annak a volt paraszt fiúnak, vagy leánynak abban a pillanatban, amikor az üzembe lép, az őt megszólító mester hangján is éreznie kell, hogy ő egy proletár állam munkása lett. Ura és gazdája a termelésnek is. ahogyan az egész államnak. Ordíto(Folytatása a 4, oldalon)