Szolnok Megyei Néplap, 1956. április (8. évfolyam, 79-102. szám)

1956-04-01 / 79. szám

VERES PÉTER;

★ IRODALOM

PATH MIHÁLY

1910-195«

Patai Mihály élete már gyermekkorában hoz- zákapcso’ódik a művésztelephez. Elemista köréten észreveszik tanítói, milyen ügyesen rajzod. S a vékony, barna- képű kis gyerek gyakran vetődik el a Zagyva partjára. Nagyranyíit szemekkel nézd, hogyan festenek, rajzolnak a művésztelepen. A polgári iskola elvégzése után bejáratos a művészekhez és a nyári szabadiskolákon is résztvesz. Itt érlelődik meg benne az elhatározás, hogy művész lesz. Segítik ebben a törekvésében a művészek is. Így a Képzőmű vészeti Főiskola hallgatójaként az 1932- 33. évfolyam évLeónyfej a nopsűtéíben

könyvének grafikai munkád között szerepel egy rézkarccal, egy linóleum- és egy fametszettel.

A további főiskolai évek megmutatják, hogy a fametszet az igazi területe. BöUérek, Disznóölés és Tanya, Kordésok és az önarcképe jelzik fiatalkori témáit. Finom technika és a népmesék levegője érződik metszeteiről. V. éves korában Budapest grafikai díját kapja fametszeteiért. S ez már jelzi, hogy Patay Mihály művészete felfelé ível. A 30-as évek végén állami ösztöndíjjal közel három évet tölt Olaszországban^

A művészetek hazája, a műemlékek és a táj ragyogó művek alkotására készteti. Velencében a Ponté de Rialto, Firenzében a kivilágított Palazzo Vecchio ragadja meg figyelmét. De egy emeletes ház tetejéről készült Firenzei háztetők című metszete mutatja, hogy nemcsak a pompás épületek, hanem az egyszerű témák is alkotásra ösztönzik. Az olasz halászok nehéz, küzdelmes munkáját több metszetben is megörökíti.

Tanulmányútja során Afrika partjaira, Tripoliszba is elvetődik. Megrázó erejű fametszete készül ott: a Bambino. — Egy néger gyerekfej, mélységes emberi fájtóimat sugárzó szemekkel. A száldúcon pontozásos technikával készült mű hatása áléi a szemlélő nehezen tudja magát kivonni; A gyerek fájdalmas tekintete egy egész nép szenvedését fejezi ki.— Olaszországi művei azt a gondolatot keltik, hogy művészete majdnem csúcsára ért.

A második világháború pusztításai kedvezőtlen hatással voltak művészetére és művészi tevékenységét erősen csökkentették. összes dúcai, felszerelése elvesztek. S hadifogságból hazatérve ceruzaraj- zokkal és diőfapáccal festett borús színű képeivel folytatta munkásságát;

Az 1947-ben Szólnókon rendezett kiállításon már be is mutatja új alkotásait. 1949-ben fametszeteivel

egy csoportkiá1!ftáson szerepel Budapesten. Ez alkalomból munkáit a Szabad Művészet a következőképpen méltatja: „...A grafikus Patay Mihály fametseztei erőteljesek, valóságos élettel telttettek. Különösen tetszettek az „Ökrösfogat”, „Cséplés” és a jó karakter ábrázolásét, munkás- és parasztfejei. Patay Mihály a realizmus útját járó grafikusaink közé tartozik, akinek műveivel gyakrabban szeretnénk találltozni.” (Szabad Művészet, 1949. 210. p.)

A sikerek új alkotásokra ösztönzik és művészete egy új. harmadik korszakába ér. A kubikosok, parasztfejek, a kövezők, a tiszai tájak mellett a hatalmas építkezések,, az öntözőművek, villanycsép- lés is ecsetje vagy metszőkése alá kerülnek. Finom ceruza- és krétarajzai is új színt jelentenek művészetében.

A művészt sohasem .választhatjuk él az embertől. Nemcsak a művészetét becsültéit az emberek, hanem szerény, pontos, figyelmes, áldozatkész egyéniségét is. Emberi magatatásával nagy népszerűséget szerzett magának. A Tervező Irodán végzett műszaki tervező munkájával is kivívta dolgozótársai megbecsülését.

A szolnoki művésztelepről indult Patay Mihály, a öata’on elhunyt grafikusművész pályája. Életének, munkásságának és művészetének méltatásához nem szükséges baráti elfogultság. Joggal állapította meg róla Végvári Lajos művészettörténész a szolnoki művésztelep történetével foglalkozó értékes kötetében: „-.-..aktív tagja a művésztelepnek... Patay Mihály grafikus, aki főleg a szolnoki parasztság életéből vett jeleneteket, enteriőröket és szolnoki vonatkozású tájképeket készít. Fő Jdfeje- zési formája a fametszet, amelynek egyik legjobb jelenkori művelője.” CVégvári Lajos: Szolnoki Művészet. Bp, 1952. 64. p.)

, , KAPOSVÁRI GYULA

HÚS VET

Jó reggelt, jó reggelt, Kedves liliomszál, Megöntözlek rózsavízzel. Hogy ne hervadozzál, Kerek erdőn jártam, Piros tojást láttam,

Népköltés

Bárány húzta rengő kocsin, Mindjárt ide szálltam. Nesze hát, rózsavíz, Gyöngyöm, gyöngyvirágom, Hol a tojás, piros tojás. Tarisznyámba várom.

Az Ifjú költő elhatározta, hogy alkotóházba vonul.

— Be kell fejeznem a szűzföldek hőseiről szóló elbeszélő költeményemet! — kiabált hevesen gesztikulálva. — Ilyen körülmények között képtelenség dolgozni! Alkotó légkörre, dolgozószobára van szükségem!

Megkapta a beutalót.

Az alkotói: házába megérkezve, a költő körülnézett tágas, viKÉT HÁZ

Irta: V. Gagylljev

lágos, csendes szobájában és elégedetlenül megjegyezte:

— Miért nincs a falon egyetlen kép sem? Szeretem, h i festmény van a szobámban. A képek ihletnek;

Még aznap egy Aj- vazov-festményt akasztottak íróasztala fölé.

A költő körüljárta

az alkotóházat: ezt az ízléssel és szeretettel berendezett pompás palotát.

Az alkotóház mögött egy szerény, fehérre meszelt kis épület húzódott meg.

— Felháborító! —

kiáltott a költő. — Ez a vityilló az egész kilátást elrontja! Erre nem gondol a vezetőség? ' .

— Nem vityilló ez, fiatalember — jegyezte meg az őszszakállú gondnok —, hanem igénytelen apróablakos emlékmű. Ebben az házban maga Alekszej Makszimovics. > Gorkij élt és alkotott. Bizony!

HELYTÁLLÁS

(RÉSZLET)

Eltelt jónéhány hét. A cselédeket a hír nagyon felzavarta, de hogy nem történt semmi, megint megnyogodtak. Csak Barna Gábor nem nyugodott meg, ő már tudta a Földigénylő Bizottságnál, hogy még ezután lesz a harc.

Mert közben csakugyan történi valami.

Kelemen Endre visszament egyenesen a Megyei Földbirtokrendező Tanácshoz és addig vissza se jött. amíg nem hozta a végzést, amely szerint neki a tanyából az udvarház, néhány istálló, góré, magtár és 200 hold föld jár, mert ő parasztbirtokos.

Ezzel az írással fölszerelve ment be a községi földigénylő bizottsághoz, de ott éppen Kis Gábor volt jelen és az visszaadta az írást, hogy menjen először a tanyájára és nézzen széjjel ott. Az a föld széjjel van osztva, mert az úr nem jelentkezett a tavaszon, amikor a földosztás volt és felhívták a birtokosokat, hogy az igényeit mindenki jelentse be. Az udvarházban iskola van, azt onnan nem lehet kirakni. Elég szégyen, hogy eddig nem volt.

Kelemen Endre úr nem vallotta be, hogy járt már a tanyán és mindent tud, hanem elment nehéz szívvel (amelyről kiderült a menekülés során, hogy nem is olyan beteg, mint hitte, és többet bír, mini képzelte) — ki a tanyájára.

Ott legelőször Barna Gábort kereste. Egyrészt, mert tudta, hogy ő a cselédek vezetője, másrészt, mert benne volt minden reménysége. Olyan rendes, megbízható ember volt az a Barna. Lehetetlen, hogy az is megbolondult volna.

Barna Gábor éppen otthon volt — télidő lévén — s akkor is olvasott. Az úr félig bátortalan, félig magabíző s hozzá kicsit szíveskedő mosollyal lépett be abba a cselédházba, amelybe a nagyapja sokszor benézett, de ő eddig még soha.

Barnáné meg volt illetődve, rettenve és tisztelve és szóhoz se tudott jutni, csak széket törölt, hogy üljön le a nagyságos úr.

Barna Gábor is felállott, komoly volt nagyon, de belső lelki tusáját jól elrejtette és figyelmesen várta, hogy mit szól vagy mihez kezd az úr. Az pedig nem csinált egyebet, csak szívesen köszönt — soha ilyen szívesen — jó napot, Gábor, na hogy vannak, hogy vannak?

— Megvagyunk — azt akarta mondani, hogy nagyságos úr, de elharapta. Nincsenek már nagyságos urak. Egy igaz kommunista nem uraz senkit.

Az úr látta a kínos helyzetet, a Gáborral való reménysége is lejjebb száll, valamit nem szeretett benne. A szeme tüzét nem sze- rette-e, vagy azt, hogy nagyon komoly és az arcáról eltűnt a szolgafigyelem, nem tudta volna megmondani, csak a szíve belülről hi- degedni kezdett. Érezte, hogy a kínos helyzetnek csak úgy vethet véget, ha rátér a tárgyra.

— Amint látják (nem tegezte már a volt béresét), én is hazakerültem. Hazasegített a Jóisten. Bizony, sokat szenvedtünk, de mindegy már, csakhogy itthon vagyunk. Most aztán kezdhetjük újra az életet és szeretném, ha megkaphatnám, amit meghagyott nekem a törvény. — És már kereste is elő a hivatalos írást.

De most már Gábor is feltalálta magát. Tudta, hogy az ajtóban már ott hallgatódznak az asszonyok és ott bámészkodnak a gyerekek, hogy vajon mit végez az úr Barna Gáborral;

— Erről itt nem beszélhetünk és én magam nem szólhatok egy szót sem, hanem menjünk be a pártba és hadd jöjjenek oda a többi emberek ÍS;

Mindjárt szólt is fülelő gyerekei- nak: — Szóljatok be mindenkinek, jöjjenek fel az irodába; Az asszonyok is! — és elindult, maga elé eresztvén Endre urat, az udvarház felé.

A cselédház pitvarja már tele volt cselédekkel, akik megilletőd- ve, de vegyes hangulattal néztek a lesütött fejű Endre úrra. Az egyik köszönt, a másik nem, de Endre úr megbillentette a fejét: Jónapot, emberek, jónapot, asszonyok!

Szorongva ült le Endre úr a volt irodájában a megterített asztal mellé. Vajon mi lesz vele? Amíg cselédjei voltak ezek az emberek, olyan könnyű volt velük bánni, mert akármit mondott, beszélt, vagy parancsolt, maga mögött érezte a törvényt, a csendőrt, a bíróságot, de most tőlük függ a sorsa s együtt olyan félelmesek. Hallott már olyan esetet, nem is egyet, hogy csúfsággal és erőszakkal vitték ki a tanyából, vagy a faluból a régi uraságot. Most is soványak, kopottak, rongyosak ezek az emberek, de maguk mögött tudják az államot, a népet, s ami mindennél nagyobb, a félelmes yilághatalmat: a Szovjetuniót.

— Emberek — kezdte Barna Gábor — azért jöttünk össze, mert nagy kérdés van itt: visszajött az úr, Kelemen Endre úr, és írást hozott magával, hogy neki kétszáz hold föld és a tanyából az udvarház és más épület is visszajár. Itt van, felolvasom.

És felolvasta jó hangosan, bag- gadozva, de értelmesen.

— Szóljanak hozzá, mit csináljunk?

Az emberek hallgattak. A szolga, a cseléd számítgatta bennük, hogy vajon érdemes-e szólni. Mi jön ebből ki?

— Itt most ne hallgasson senki — emelte meg Barna Gábor a hangját. — Arról van szó, hogy visszaadjuk-e a földet, az ökröket, szerszámokat, bezárjuk-e az iskolát és itthagyjuk-e ezt a kulturhá- zat?

íme, Barna Gábor már politikussá lesz: jól tette fel a kérdést.

De az úr is politikus lett és más oldalról kezdte. Ahogy látta, hogy szépen hivatalosan kezdik, mindjárt megjött a bátorsága. Ha szóval győz, megnyerte a csatát.

— Nem arról van szó, emberek, hogy mindent visszaadjanak. Ismerem én és tisztelem a törvény’ s csak azt kérem, maguk is tiszteljék. Nem kell nekem, csak ami ide van írva s mindenből arányla- gosan, ami jár. — Az iskoláról nem szólott.

De Barna Gábor, aki egyedül talán gyenge lett volna az úrral szemben és győzött volna benne a szolgaszemérem, most, amikor mindnyájukéról és az egész új rend becsületéről volt szó, nem hagyta magát.

— Ez azt jelenti, hogy újra kell osztani az egész földet, mert mindenkinek kevesebb jut, újra kell osztani a jószágot, amelyből mindenkinek már nem is jut, bezárhatjuk az iskolát és a kulturház helyett mehetünk megint az ólba durákoznL

Az emberek helyeseltek: jól beszél ez a Gábor. És megnyílt bennük egy kis büszkeség is, lám, van már nekünk szószólónk, aki nem hagyja magát kibeszélni, mert a szegény ember nyomorúsága ott kezdődött, hogy még csak ki sem tudta beszélni magát az urak előtt; mindjárt elhallgattatták, kigúnyolták vagy leszidták. Pedig sokszor de elgondolta magában, hogy mit fog mondani, ha az úr elé áll. Hogy fog majd győzni az ő igazsága, s az úr majd be kell, hogy lássa.

De ez sohase sikerült. Szégyen és megaláztatás lett a vége. S lám, most itt van ez a Gábor, ez már érti, hogy kell az urakkal beszélni.

— Dehát lássák be, emberek, hogy nekem is csak meg kell élni. Ez a föld és ez a tanya az enyém, a nagyapám még juhász volt, véres verejtékével kereste..;

— Meg a mienkkel — szólt közbe az öreg Zsigái, akinek a Gábor háta megett már megjött a bátorsága.

— Hát mondja maga Barna Gábor — fordult az úr egyenesen

hozzá — (már nem tudta, hogy ne Barna úrnak szólítsa-e, mert hiszen hivatala van, s olyan furcsa ez a demokrácia, nem ismeri ki magát benne, mi a helyes: úr-e vagy elvtárs?). Maga itt nőtt fel nálunk, már az apja is velünk élt (nem merte mondani, hogy nálunk szolgált), maga ismer itt minden dűlőt, minden barázdát, hát lehet az, hogy én a saját földemből ne kapjak?

— Kaphat az úr, de nem innen, amit már szétosztottunk, hanem ott van a kistanya, száz hold földdel, azt tartalékba hagytuk ... Az meg, hogy minden barázdát ismerek, csakugyan igaz, de éppen ezért ragaszkodunk hozzá, mert közünk van hozzá. Azé a föld, áld megműveli ... Háza meg van az úrnak a faluban is: minek egy embernek annyi ház?

— De nekem kétszáz hold jár, a törvény megmondja, parasztbirto- kos vagyok ..;

— De tavaly még nem vette volna fel tőlünk a nagyságos úr, hogy paraszt — szólt közbe megint az öreg Zsigái. — Ha már eddig jó volt a nagyságos cim, legyen jó most is, amikor száz hold földet ér egy szó.

— Jobb, ha nem vitatkozunk — mondta Barna Gábor. — Hanem arra kérném Ke’emen urat menjen ki addig, amíg döntünk s majd behívjuk azután.

Amikor magukra maradtak —

ez is jó politikus lépés volt — nem kellett sokat vitatkozni: mind egy szálig amellett voltak, hogy se a földet, se az iskolát nem adják. Gépekről, szerszámokról lehet beszélni, azokat viheti, ott rozsdásodnak a színben. Nekik nem kell, túl nehezek, nem tudják használni.

Pár perc múlva visszahívták Kelemen urat,

— Hát oda határoztunk, hogy se ezt a tanyát, se ezt a földet nem adjuk. Ott van a kistanya, száz holddal, még avval se bír majd cselédek nélkül. Mindenkinek elég annyi föld, amennyit meg bír munkálni. A mienk is csak annyi és én azt olvastam: Isten és természet előtt minden ember egyenlő.

— Úgy van, úgy van — helyeseltek a bátrabb emberek és bólogattak hozzá a gyávábbak.

— De hát a törvény? — hebegte Kelemen Endre;

— A törvény a mienk — válaszolta Barna Gábor. — Hívjuk ki ide a megyei tanácsot, majd meglátjuk, bezárják-e az iskolát és visszaveszik-e a földet?

Kelemen Endre nem tudott mit szólni. Kalapját kereste, amelyet pedig a kezében gyűrögetett egész idő alatt.

Barna Gáborban oldódott a feszültség: győzedelmeskedett a benne rejtőzködő szolgán és ez olyan jó érzés volt. De azért nem gőgösen, hanem megenyhülten mondta:

— így van ez, uram. Az én gazdám most nem Kelemen Endre úr, hanem a nép. Az összesség.

1949.

A RÖV1DEBB mOJS

írta: V. GYAGILJEV

Jj-gy fiatal író, kinek vaskos regénye nemrégen látott nap- világot, ellátogatott nagybátyjához Pjatyigorszkba. A pirosarcú, csillogószemű öreg meghatottan csókolta meg unokaöccsét:

— Olvastam a könyved, öcskös. Derekas munka, csak az a baj, hogy nagyon hosszú. Az olvasó elfárad, mire a végére ér.

„Eh, mit ért ehhez az öreg!” — gondolta a fiatal író bosszankodva.

— Báesikám, holnap vezess el engem Lermontov párbajának színhelyére — kérte az író este az öreget.

— Jól van, öcsém, elmegyünk — és hamiskásan hunyorgatott.

Másnap egy kanyargó ösvényen elindultak az erdőbe. A fiatal

író eleinte mindent érdekesnek talált: a fákat, a virágos tisztásokat, a csörgedező patakot, a csicsergő madarakat. Egy idő múlva azonban elfáradt. A sírna úton is botladozott. Ügy érezte, soha nem lesz vége az ösvénynek.

Végre megérkezték.

— Ez itt a szent helyi mondta meghatottan az öreg.

A fiatal író azonban ügyet sem vetett szavaira. Már nem érdekelte a hely. Csak egy gondolat foglalkoztatta: most végre lepihenhet .; |

TVIéhány nap múlva a fiatal író találkozott egy ismerősével,

l * aki azt tanácsolta, hogy menjenek együtt el Lermontov párbajának színhelyére.

<=- Nem megyek, nagyon messzi van, fáj a lábam ~ vonakodott az iró.

— Mit beszélsz? Messzi? Hiszen itt van egy ugrásnyiral

Hosszas rábeszélés utóm a fiatal író mégis rászánta magát.

Most egészen más úton mentek, s csakpugyan alig néhány perc múlva megérkeztek.

A fiatal író boldog i>olt, még jegyeztet is készített a kirándulásról.

Hazatérve megkérdezte:

— Bácsikám, ugye régen nem jártál a párbaj színhelyén és elfelejtetted az utat, azért gyalogoltunk odáig jó félnapon át?

— Nem, fiam-, jól tudtam én, hol az a hely — válaszolt az öreg ravasz mosolygással, — csak azt akartam, hogy elolvasd a könyvedet .; a

Mondják, hogy ez a fiatal iró most kitűnő elbeszéléseket ír.