Szolnok Megyei Néplap, 1956. április (8. évfolyam, 79-102. szám)

1956-04-01 / 79. szám

EGY ÉLETEN ÄT MINTHA képesítőre készülne a jászberényi tanítóképző tanári kara, diáksága, sőt még a hivatal- segédek is. Ünnepélyes izgalom re­meg a levegőben. Az igazgatói iro­dában ünneplőbe öltözött tanárok, vendégek beszélgetnek kisebb cso­portokban. A székek üresek, ha leül is valaki egy-egy pillanatra, nem bir ülve maradni. Az ablak vonz mindenkit. Percenként kém­lelik a kaput, az utat. És az ablakon kacagva lép be az első tavaszi verőfény, mintha ő is ünnepelni akarna. Vajon honnan ez a varázs, ez az erő, vajon ki az az ember, aki ennyire izgalomba hozott egy isko­lát? Megérkezett. Az arcokon túláradó szeretet, el­fogadtatás. Szikár, sötét ruhás férfi ezüstös hajjal, feketekeretes szem­üveggel Nem néz ki többnek öt- ven-ötvenöt évesnél. Idősebb fér­fiak köszöntik, s úgy szólítják: „Laci bácsi." Aztán mindenki megindul az is­kola dísztermébe, hogy együtt ün­nepelje Berzátzky László zene­tanárral 70. születésnapját, és 50 éves tanári pályáját. Tanúja le­gyen, amint egykori, növendéke Donáth Antal tolmácsolja a mi­niszter elvtárs jókívánságait. * át­adja „Az oktatásügy kiváló dolgo­zója" kitüntetést. A díszteremben már elhelyezke­dett az iskola énekkara. Amint az ünnepelt felesége, két fia és uno­kája társaságában belép s helyet foglal, felcsendül Kodály köszön­tője. Üdén, Úszta szívből száll az ének, szeretetek,, hálát áraszt. Megható pillanat, de uvólyen hosszú és rögös utat kellett meg­tennie a kassai pék fiának, amíg eljutott idáig. Tizenhármán voltak testvérek. Micsoda diákélet lehetett az övé. Ma. amikor kényelmes diákotthonok várják a tanúlnivá gyó fiatalságot, ösztöndíj, Irulön- böző segélyek teszik lehetővé a za­vartalan munkát, senki se gondol arra, mit jelentett akkor tanulni egy szegény ember gyerekének. NEM VOLT kiváló tanuló. Kevés ideje jutott a tanulásra. Tanított, hogy megélhessen: zenét, matema­tikát. latinti 1907-ben szerezte meg a tanítói oklevelet. De nem lett könnyebb az élete. Apjának egyre rosszabbul ment azóta, hogy egy gyűlésről el­lenzéki magatartása miatt csendő­rök vitték el. Végül tönkrement. Berzátzky Lászlónak hármas gond szakadt a nyakába, meri nyugtalan rajongó lelke nem elégedett meg a tanítói oklevéllel. Többre akarta tanítani az embereket. Tanított, szüleit támogatta és közben elvé­gezte a zeneakadémiát és kinevez­ték a székelykeresztúri állami tá­rná-W3MWS lllpi i i \' ' i < TÍfi * ■ BERZÁTZKY LÁSZLÓ nítóképzőbe zenetanárnak. Sajnos, nem élhetett sokáig hivatásának. Kitört az első világháború. Behív­ták. Az élesszemú k. u. k. tisztek­nek 13 hónap kellett ahhoz, hogy felismerjék tehetségét, képzettsé­gét és elvezényeljék a 39. honvéd zászlóalj zenekarához, nem kar­mesternek, vadászkürtösnek. Nagy kegyesen őrmesteri rasvgot adomá­nyoztak neki. Jóval később, ami­kor a zenekar karmester nélkül maradt és valószínűleg éppen nem volt a közelben olyasvalaki, aki­nek poretkciója lett volna, őt „léptették elő” karmesterré. A háború befejeztével került Jászberénybe. De micsoda állapo­tok fogadták. Kevés tanár, sok ta­nítvány. A zene mellett néki kel­lett tanítania a lélektant, a test­nevelést is. Persze egyikhez sem értett. A. lélektant úgy tanította hogy elővette óra előtt a tanköny­vet. Megtanulta a feladatot és azt mondta tanítványainak: Tessék! Ha én megtanultam, tanuljátok meg ti is. — A diákok nevettek, — és megtanulták jobban mint valaha. Lelkes, kitartó, de kilátástalan munka következett. Nem voltak magas összeköttetései, vem voltak rokonai a minisztériumban. így hát természetes volt, hogy jól végzi munkáját, sőt olyan eredményeket ért el, amelyeket előtte még senki az iskolában, soha meg nem di­csérték, legfeljebb tanítványai em­lékeztek meg róla. ENNEK az áldatlan állapotnak a felszabadulás vetett véget. A tanítóképző igazgatója nyu­gatra távozott. Űj igazgatóra volt szükség. Ki lett volna alkalmasabb Berzátzky Lászlónál. És be is bi­zonyította. Számtalan új dolog, át­szervezés fűződik nettéhez. Többek között az ő igazgatósága alatt lett a tanítóképzőből tarútónőképzö is. 1948 január 1-én nyugállományba vonult. Nem bírta a tétlenséget, boldog volt, mikor arra kérték: vállaljon ismét tanítást. És most 70. születésnapján, fiata­losan, rugalmasan lépked öreg és fiatal tanítványai között. Fogadja a szerencsekivánatoleat. Megmeleg­szik a szive, elcsnkslik a hangja, amikor megköszöni államunknak, hogy méltányolja munkáját, tanít­ványainak, hogy annyira szeretik, és ünnepélyesen megígéri, hogy az MTH zenekar, mely most alakult, és tagjai még csupán az elméleti oktatásnál tartanak, egy esztendő múlva résztvesz a május elsejei felvonuláson. Berzátzíky elvtára, kedx.es jó Laci bácsi, tiszta szívből kívánjuk, hogy sikerüljön még vagyon sok, minden azok közül a nagyszerű tervek közül, amelyek nagy szivét örökké izzásban tartják. H. L. [MŰVÉSZÉT ★ Kónya Lajos; FEGYVERSZÜNET Szótlanul teszünk-veszünk a kertben, tövises sövényt fontak a hetek szívünk köré, s azt várjuk mind a ketten, hogy a csendet a másik törje meg,;, Tekintetével, száz mozdulatával, mely ijedten megáll a félúton — • konok ajkára akaratlan rávall: hogy küzd, hogy szóra nyílna, már tudom, hogy pihegő, kézbefogott madárként vergődik gondja közt, mint jómagam; S mikor ledől, fáradtan, mint az árnyék, lehunyt szeme is oly boldogtalan, — hogy magam is, könnyezve, akaratlan, ráborulok, hogy karjaimba kapjam. Gyű jtőív fölé Ki ott nézett az árral szembe, Annyit adott, mint senki más. Nem kellett néki kérelem se. Nem kellett hozzá felhívás. Horváth alhadnagy elfeledte, Hogy otthon van egy kis család, Vizen érte a reggel, este, A »harcteret'“ kutatta át Meghalt, mint hős a — nagy családért. Nem latolgatta, hogy mit ad... Amerre csak a híradás ért, Könnyek hulltak a hír miatt. S aki hallotta Tuiban óvnak Szomorú végét — sírt az is. Itt maradt hősnek és halottnak Emléke élő, hantja friss,., Ok a legdrágább kincset adták. Életért élet volt a bér. A megmentettek nagy csapatját Segítsük! Hazánk arra kér. Mint a szedett ág úgy maradtak, Akiknek megvolt mindene. Puha karszék, virágos ablak,.. Futott, rohant a viz vele. As áradatra áradattal Feleljünk, lelkes emberek! Az adományok éjjel-nappa! Rohanó árként gyűljenek! Közönyös szívben gát szakadjon, ®s a szeretet öntse el. Ki sohasem adott az is adjon! Szökjön a jóság szintje fel. Ne számoljunk, hogy húsa forintot Adjunk, vagy elég a fele.,, Azt számoljuk: hol jég suhintott, Szétvált a ház s a teteje, Akarjuk: a ház újra álljon Barackfával az udvarán! E vágy lássék az adományon, S adunk újra, meg újra tán.,4 , s, Áldott, gyönyörű országrészünk, Ha visszaadjuk életét, Ügy meghálálja azt minékünk, Mint eső áldását a rét. Most kenyeret kér, fedelet kér, Mint fáradt vándor, bús beteg. De ha ereje újra megtér, Fehér kaláccsal adja meg! K. Tóth Lenke Jplt a ml falunkban egy jóságos kövér plébános, úgy hívták, hogy Bertalan atya. Róla szól as alábbi történeti Égy májusvégi, verőfényes vae sámapon ismerkedtem meg vele közelebbről. Ott ácsorogtam a piac­téren, a többnyire rongyos, ke­nyérre kácsingódzó proletárok kö­zött. Mert annyian voltunk abban az időben munkanélküliek, hogy a fűszál se több a csordajáráson. Piaci napokon úgy válogattak köz­tünk a gazdagok, akár a telegyom- rú disznó a kukoricában. Ahogy ott ácsorgók, lesem-várom a munka­adót, egyszer csak kicsoszog a pa­rókia kapuján Bertalan atya. Kö­rülnéz, hunyorít egyet-kettőt s rám céloz bozontos szemöldök alatt megbújó szemével. —* Éppen téged hajkurászlak, Peti fiam! Napszámosra van szük­ségem a lu'.emavágáshoz. Ajánl­koztak ugyan már egynéhányon, dekát én szorgalmas embert kere­sek, ilyen magadfajtát ■.*■. Ha dol­gozni akarsz, gyere be hozzám hét­főn reggel. Gondolkozás nélkül bólintottam igent. Azaz hogy még se egészen gondolkozás nélkül, mert én bizony mindjárt rágondoltam azokra a finomabbnál is finomabb falatokra, amelyek olyan szép gömbölyűre formálták lelki jó atyámat. Mind­össze ötvenhat kilónyi voltam ti­zennyolc éves létemre, s alighanem nyögés nélkül előírtan: volna még vagy tizenöt kiló zsír- és húsfélét magamon. EJ étfőn reggel pontos időben ^megjelentem a parókián. Ber­talan atya szívélyes mindörökkével fogadta jónapot kívánómat és hogy minél jobban kifejezze irántam való szeretetét, megkínált egy gyű- szűnyi pálinkával és egy félig el­szívott gúbaszovarrál. Felhajtottam az itókát, a szivart pedig csak azért nem adtam vüsza cigarettacsikkéi kiegészítve, mert Jónás cigány gyakran zaklat a bagóért. Zsebbe löktem a bagónak valót, aztán a napszámról kezdtem érdeklődni. Bertalan atya elmosolyodott, jósá­gosán, igazi lelkipásztorhoz illően. Tenyerével atyáskodva veregette meg a villám. «=- Neked kikerekítem hatvan fii­BUSI VINCE: A ZSÍROS JUHSAJT térreA többiek ötvenötért is örömmel jönnének* Én persze keveseltem a hatvan fillért, ö viszont sokallotta. Sóhaj­tozva panaszkodott, hogy anélkül is roppant teher nehezedik az ö vállára. Tömérdeket zabái a béres, meg az a naplopó kanász, gúnyá­val is el kell őket látni, olykor-oly­kor borravalót se Testeinek kiku- nyerálni. Meg hát a csirkék is dög­lenek, irtja őket az ördögi nyava­lya. Ha él bennem csak egyetlen szikrája is a felebaráti szeretetnek, ne kívánjam le róla ez alsónadrá­got ;. j Délre azért megkötöttük az alkut: fillérenként nyolcvanra sza­porodott a napszámom, Ebédelni indult Bertalan atya, erre én is elővettem tarisznyám­ból a szárzakenyeret az öklömnyi vöröshagymával. Mialatt jóízűen falatoztam az eperfa alatt, furcsa látvány vonta magára figyelmemet. Felborzolt tollú jércék, fakó taréjé rtyúkok, lelókadt farkú kakasok szo- morkodták szerte az udvaron. Szá­nakozva néztem szegényeket s ad- dig-addig nézegettem, hogy lassan­ként merész ötlet termett az agyam­ban. Felcihelődtem ültőhelyemból, odaballagtam a tornác elé, ahol ép­pen disznósonkát szeletelt Bertalan atya. _— Dögrováson vannak az apró­jószágok, tisztelendő uram. — Tudván tudom — válaszolt az atya. —* Hiszen már neked is em­lítettem, hogy beléjük bújt az ör­dög. Pedig már szentelt vízzel is belocsoltam a szerencsétleneket. — A kolerán nem sokat segít a szentelt víz — kockáztattam meg egy pogány közbeszólást. — Adja inkább nekem, amelyik beteg, pap­rikást főzök belőle. Lenyelt egy falat sonkát, jót Ivott az üvegkancsóban csillogó kadar­kából s rám meresztette citromsdrr ga szemét. Aztán megmagyarázta szép sorjában, hogy először is nem minden kólérás baromfi pusztul el. Egyik-másik életre kap néhány hét múlva. Én pedig olyannak is elnyi- szálnám esetleg a nyakát, amelyik meggyógyulna később .; s Másod­szor meg súlyos bűn volna meg­előzni az isten rendeltetését. Jó­akaratukig figyelmeztet, hogy ha nem akarok a pokolba, annak is a fenekére jutni hóttom után, akkor bizony óvakodjak a csirkehalál siettetésétől, ö ugyan lelkiismere­tes pásztora nyájának, szükség ese­tén számomra bocsánatért esedez­nek az örökkévalónál. Arra azon­ban nincs példa a bibliában, hogy az úr szíve megesett volna a beteg csirkére éhes bűnösön. Felállt, letörölte a paprikás zsírt dupla tokájáról s felvett az asztal­ról egy gömbölyű juhsajtot, olyan negyedkilós súlyút. — Idefigyelj, Peti fiam! öreg­apád sokat tudna mesélni az jó­ságomról, ha meg nem halt volna. Hozzám járt napszámra tizenkét esztendeig. Fazékszámra vedelte nálam a viziciberét, de nem sajnál­tam tőle, isten nyugdtztalja. Szó­val, amit az egek ura nekem adott, mindig bőven juttattam belőle a szegényeknek. , Itt van ez a szép darab birkasajt, fogyaszd el egész­séggel. Aztán indult, vár odakint Parádi Bálint, az öreg cselédem. Hflre kiértem, Bálint éppen vég- zett a lebbencsleves kanala- zással s indulni készült a lucerna- táblához ,.i Hm, hökkentem meg egy pillanatra, ez hát az a tömér­deket zaboló béres, s őt látja el gú­nyával jóságos Bertalan. Ami de­réktól felfelé lötyögött-lobogott rajta, kócmadzaggal odaerősítve keszeg derekához, valószínűleg ing lehetett valamikor, amit abból gya­nítottam, hogy az elején egy hal­csontgomb ingerkedett a napsu­gárral. Az egyik combját rongyos nadrágszár óvta az időjárástól, a másik meg a saját szőrzetét hasz­nálta napfény elleni védekezésül. Apró koponyáján, amely lopótök módjára imbölygott a pipaszárvé- kony nyak fölött, összesodródott hajtincsek nyújtózkodtak az ég fe­lé, mintha közelebb kívánkoznának a bárányfelhőkhöz. Hegyes pofa­csontjait ezerráncú bőr tapasztotta úgy-ahogy egymáshoz. —- Maga itt a mindenes béres? — nyújtottam kezet neki. — En volnék — dünnyögte Bá­lint, rántva egyet csapott vállán. A Bálint noszogatására én álltam elől a rendbe. Nekieresztettem hét sukkos kaszámat, persze csak úgy módjával, a nyolcvan filléres nap­számhoz mérten , a De mögöttem iszonyúan harsog ám a here. Rosz- szat sejtve pillantok hátra. Eről­ködve kaszál Bálint, dülled a sze­me, dagadnak a nyakán az erek, ömlik róla a veríték. Kinyújtja a karját, csavargatja a derekát, hogy minél szélesebbre sikerüljön a rend. Alighanem megbolondult ez a Bálint, gondolom magamban, ö nem kapott sajtot, mégis úgy húz­za az igát, mint a vasvillával biriz­gált örköt. Nyugodt természetű ember va­gyok, akárki elhiheti. Nagyon ne­héz kibillenteni sodromból. De ezt azért nem győztem sokáig birka­türelemmel. Odaszóltam a cimbo­rámnak: — Pipaszünetet kéne tartani, kedves bátyám! — Nem lehet — tiltakozik Bálint. — Meglát a tisztelendő úr. Akkor pedig a vénisten se ment meg ben­nünket a gyehennák tüzétől. őszintén szólva jómagam se kí­vánkoztam túlságosan a gyehennák tüzére. Örökkön-örökké sülni-főni a fortyogó olajban, kellemetlen do­log lehet az nagyon. Az embernek azonban megvan az a kutya tulaj­donsága, hogy mindig bízik a sze­rencséjében. Hátha éppen szundít az öreg Szent Antal, valahol egy aranybokor árnyékában, s nem ve­szi észre a pipaszünetet... Berta­lan atyától nem kell tartani, ő oda van innen, jó hat kilométernyire. Letettem hát a kaszát s pipát meg dohányzacskót vettem elő. Példá­mat követve Bálint is odament a lajbljához, kiforgatta zsebeit do­hányért, de sehogy se sikerült egy pipára valót összekotorni. Már-már a nyelvemen volt a szó, hogy meg­kínálom füstölni valóval, de hir­telen kigurult a lajbi alól az én sajtom párja. Ni-nt, vörösödtem fülig az indu­lattól, 6 is kapott ajándékot, ezért fenyegeti annyira kaszálás közben az én sarkam épségét* Kis híján megmostam a Bálint koponyáját, de mint erősakaratú ember, csak­hamar leküzdöttem az indulatot és elkezdtem nevetni, hangosan, tele- torokból, — Mi az anyád kínját röhögsz? — kérdezte Bálint. Válasz helyett elövettem a sajtó* mat, a markába nyomtam a cim­borámnak. Csodálkozva nézte Bá­lint, mint ahogy a borjú nézi az új kaput. Tüskebajusza meg-megrán- dult, cserzett arcbőre még sűrűbb ráncokba gyűrődött. Aztán engem mustrált végig gyanakodva, majd a parókia felé villant a tekintete, Erre már megszólaltam: — Nagyszerű ajándék, ugy-e, bátyám? Érdemes érte vakulásig erőlködni* Rosszallólag csóválta a fejét Bá­lint bácsi, s egyszer csak a rendre heveredett, olyan nyugalommal, mint akiből végkép kiölték a ka­szálási kedvet az értékes sajtok. Dohányt kért tőlem, s miután rá­gyújtott, órákon dt szivogatta szór- tyogó pipáját. Mivel engem se bi­rizgált nagyon a lucernavágási szándék, türelmesen nyújtózkodtam én is az illatos szénán, Eflcsivel naplemente előtt meg- tátogatott bennünket Berta­lan atya. Még jól emlékeztem ábrá­zatának délebéd utáni színére, ügy piroslottak azon a borvirágok, hogy a pipacs se különben az árokpar­ton. De most bizony kék-zöld szín­ben pompázott szögletes orcája. Tízszer is megszámlálta egymás­után a négy rendet, s olyasmit dör- mögött uborkaalakú orra alatt, hogy ő legalább harminc rendre számított ekkorára. Hamarosan ki is tört belőle az elkeseredés: — Hát van bőr a pofátokon, po­tyára morzsolni gazdátok kenyerét? — Lelkiatyám ennek az oka — felelte Bálint. — Zsíros juhsajttal tartott jól benünket. Hascsikarást kaptunk tőle. Egyebet se csinál­tunk ebéd óta, csak a nadrágunkat oldoztuk-kötöztük. Ha nem hiszi* nézze meg a bodzabokor tövét, ott a mezsgye mellett m

Next

/
Thumbnails
Contents