Szolnok Megyei Néplap, 1956. január (8. évfolyam, 1-26. szám)

1956-01-01 / 1. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1956. január 1. HERCZEGH LÁSZLÓ: \§úik)~eAtd&ii t&dénet A kormány főtanácsos úrék nem tudták eldönteni, kinél tölt­sék a szilvesztert, s mór-mór úgy volt, hogy sértődések lesznek, ami­kor a szellemes Stefi grófnak az a mentő ötlete támadt, hogy szilvesz­terezzenek valami nyilvános he­lyen. Így kerültek a fényes étte­rembe. Vacsora közben a gyomor­bajos bankár kis szöszke, dundi felesége, a költői hajlamokkal meg­áldott Gizus egyszeresük felkiál­tott: — Hull a hó! Stefi gróf azonnal szethúzatta a tüköráblak függönyét. Meghatóan szép látvány tárult eléjük. A las­san ereszkedő kövér hópelyhek az ivlámpák fénykörébe érve, világító testecskékhé váltak, tarka papír­sapkás, konfettivel és szerpentinnel ékesített vidám társaságok tapos­ták az aszfalt vastag hótakaróját. Friss üde látvány volt, amelyre a fűtőtest melegét is jobban érezni. A társaságra egyfajta lehangolt- ság telepedett. Elhallgattak, csak borospohár emelkedett egyre sú. rabbén a hófehér abrosztól az aj­kakig. — Talán az elmúlásra gon­doltak, Mán a rohamosan zuhanó tőzsdei árakra. — Vgy nézett ki, vége a mulatságnak, vége a szil­veszteri szórakozásnak. kkor elcsigázott arcú, borát- válatlan fiatalember jelent meg a tiikörablakban. Kopott bal- lonkabát volt rajta. Megpillantotta az étellel ragyásig megtömött asz­talt, megtorpant, szemei kidülled­tek s nem bírt tovább lépni. — Örriási! — kiáltott fel Stefi gróf. A többiek érdekldéssel for­dultak feléje. — Megvacsoráztatjuk az egyszerű nép eme Tantalus kínjait szenvedő gyermekét. Szavalt harsány kacagás kísérte. A törékeny Hermelin hálásan ve­tette rá nagy bábaszemc meleg su­garát, s hófehér vállain kaeéran lejjebb igazította dekoltázst. Stefi gróf boldogan futott kifelé. — Kedves barátom — kezdte rá­téve kezét a fiatalember vállára — engedje meg, hogy meghívjam ba­rátaim nevében. A férfi nem válaszolt, az ételt nézte. Stefi gróf már előre élvezte a „heccet". Szinte tömködte magá­ba vissza az elo-elő kívánkozó ne­vetést > — Engedd meg kérlek! Gróf Bail- falvy Stefi. Szervusz, kérlekalás- san. A fiatalember feléje fordította kábult tejcintetét. Elcsigázott agya nem foghatta fel, mit akarhat ez a hegyesfejű ficsúr. — Tarts velünk, kérlekszépen! Ezt megértette, de nem tudta. honnan ismerhetik egymást. — Az egyetemről? — kérdezte tétován. Stefi gróf megörült: ez egyre jobbnak ígérkezik. — Persze — kiáltotta, 3 már tuszkolta is befelé a szerencsétlen fiatalembert. — Doktor Izé — mutatta be oda­bent. A társaságból kitört a kaca­gás. — Doktor Izé, ez jó, hahaha! A kegyelmesasszony fülében csak úgy csilingeltek a spanyolos fülön­függők. Stefi gróf felemelte karcsú muta­tóujját, mire csend lett. A fiatal­ember szédült, szemeit nem tudta levenni a terített asztalról, szájá­ban összefutott a nyál, hatalmasat nyelt. Szinte kongott a nyelés a csendben. Hahota kísérte. A társaságba vissza tért az élet. Újra jóltáplált, ' kiegyensú­lyozott, vidám volt mindegyik. Harsogott róluk a kitenyésztettség. Egymást túlszárnyalva igyekeztek valami szellemeset, valami igazán ötleteset mondani. — Tessék Mán először egy kis kaviáros szendvicset, étvágycsiná- lónak — mondta a táskás szemű ez­redes. A társaság nagy nevetéssel sei jutalmazta. A szegény fiatalem­ber szánalmas látvány volt. Buci sem akart elmaradni azért, inert ő csak hadnagy. — Egy pohárka sampányer job­ban meghozza az étvágyat — íciáZ- totta, s már meg is született benne az elhatározás, leitatja a vendéget, de ha enni akar, valami ürüggyel mindig megakadályozza majd. Töl­tött, s a poharat a férfi kezébe nyomta. — Szervusz! Azért, hogy látszó­lag nem kedvez a szerencse, azért úriemberek vagyunk. Szervusz! — Aztán huncutkás mosollyal hozzá­tette: — Kártya?... Nők?... Lo­vak? ... Pezsgő? : -.. A fiatalember kezdte összeszedni magát, körülnézett. — Orvos vagyok, nincs állásom, most már erőm sincs ahhoz, hogy havat lapátolják... — Szegény! — kiáltott fel Her­melin —, majd a papa elintézi. Stefi grófban ostoba féltékeny­ség szikrája pattant, de ahogy Her­melinre nézett, látta, hogy csak tréfál. Rendkívül mulatságosnak tartja az idegent. A kegyelmes asszony párnát ke­zeibe vette a szendvicses tálat, s a vendég elé nyújtotta, az mohó kéz­zel kapott egy szendvics után, s rögtön a szájába tömte. S akkor mintha valahonnan messziről cso­bogó nevetést hallana, felemelte fejét, s körülnézett. Szájában egy pillanat alatt megkeseredett az étel. Mindent megértett. T assan letette az asztal szélére 17 a félig elharapott szendvi­cset, s felemelked tt. Megmarkolta a szék faragott támláját. A társaság hökkent csendben ült. Az orvos végignézett rajtuk s a nagy indulattól remegő hangon mondta: — Aljasok. Ezzel megindult kifelé tántörgó léptekkel. Buci tért magához először, fel- ugiött. — Impertinencia! — kiáltotta s Itét lépéssel a férfi elé ugrott. Az asszonyok sikongattak. • — Ah, paraszt. — Hogy ez a Ste­fi milyen ostoba. — Kellett ez ne­künk? Akkor már ott termett az izmos főpincér is. — Bízza csak rám, nagyságos uram. Karon ragadta a doktort, s lök- dösni kezdte kifelé. — Részeg disznó! Mit képzelsz? Nem kurtakocsma ez! Es magából kikelve, remegő to­kával tuszkolta a félig ájult férfit kifelé, végül nagyot lökött rajta, hogy^tz kalimpálva esett ki a nagy szárnyas üvegajtón. — Nahát, mégis csak sok! És feldúltam, tért vissza a társa­sághoz, bocsánatot kérni a tulajdo­nos nevében. A doktor pár lépés után arcra bukott, bele a hóba. Égő arcának jól esett a hűvös nedvesség 1935 Szilveszter éjszakáján. dlnuap chinas khívj&zcUláiL tanitáikadá iának emléke Közismert irodalmi tény, hogy a magyar epika nagy mestere, a 17 éves ifjú, a nagyszalontai Arany János, a debreceni kollégium nö- vendéíke, több mint 120 évvel ez­előtt 1834. március 18-án, József- estén Kisújszállásra köszöntött be, hogy itt egy évig ízes-magyarságra tanítsa a nagykun gyermekeiket. A kisújszállási ecclésia 1834. feb­ruár 9-én kérte a debreceni pro­fesszort, hogy egy „alsóbb tanítói” állásra küldjenek „egy jó ^rkölcsű és alkalmas ifjút.” így indult el Arany János e meghívásra a deb­receni kollégiumból, ahol, mint maca írtó. kedvem a tanulástól el­ment” s az érte küldött szép, zör- gős kunsági szekéren egy kis desz­kaládával meg is érkezett a Kun­ság eme kiemelkedő helységébe, ahol egyik, nála néhány évvel idő­seb tanulótársa: Török Pál rektor *t az egyetlen ismerőse. így tanított Kisújszállásom ez a vékony, halovány, szótlan és sze­rény ifjú preceptor egy esztendeig, ’835. ánritis haváig, hogy azután visszatérjen a kollégiumba s tanul­mányai* befejezése után népének nagy „tanítója” legyen. Itt álmodta több mint 120 évvel ezelőtt a jövő nagy alkotásait. Itt rajzoltak benne a szállóéinekek, melyben száz levente űzi a csoda- szarvast. íjjaik repülnek, nyilak repülnek, zörög a vadon, folyam vize csapkod. Itt rémlett fel benne a félelmetes Attila, a nagy hun király csata­kardjával, itt villogott lelki szemei előtt László király hadibárdja, mely lesújt a leányrabló-kun vi­tézre. Öh, itt álmodta tovább a nagy­szalontai álmát Toldiról, mint száll messze a nagy malomkő Miklós kezében, itt. liheg a vad farkas Szi- binyányi Jank térde alatt, itt cseng fülébe Szondi apródjadnak búcsú­éneke, amint aranyos lantjukat sírva pengetik. E^ész Ismeretlen világ, ős drá­ga idők bontakoznak ki az ifjú óriás leikéből. Itt gyűjt anyagot, adatot, gondo­latot, itt szövi pompás terveit a jövő nagy alkotásaihoz, nemzeti kincset jelentő munkáihoz. Egy- egy alkotása (Elveszett alkotmány, A pusztai fűz) őrzi is a rövid, de számára termékeny, komoly tanu­lásban éltöltött esztendő emlékét. Arany János megőrizte az utókor számára kisújszállási működésének emlékét, de nem így Kisújszállás. Arany János kisújszállási taní­tóskodásának emlékét az irodalom- történet lapjain kívül dokumentum néni őrizte meg, a nagy költő mű­ködését helyi emlék nem hirdeti, mindössze az, hogy azt az utcát, ahol állott az az iskola, amelyben ő tanított „Arany János” utcának nevezték el. — (E megtiszteltetés azonban igen kevés, mert Aranyról szinte minden községben és város­ban neveztek el egy-egy utcát, eny- nyi egy nagy költőnek joggal ki­járt.) Az öreg iskola, ahol a költő a nagy magvetést végezte, régen — (1927-ben) lebontásra került, a he­lyére épült leányiskolát pedig a háború vihara sodorta el s romjai helyén ma park áll. így Arany János emlékét ma, — mintha a loálpatriotizmus teljesen kihalt volna, — jóformán semmi sem hirdeti e nagykun városban. A történelmi hagyományokat mindig az ifjúság őrizte meg, s ápolta és vitte tovább és adta át az utókornak. 1930. április egyik vasárnap dél- elöléttjén 14 Debrecenben tanult — egyetemi hallgató — ifjú egy sze­rény fekete márvány-emléktáblát helyezett el az új iskolaépület fa­lába. A márványtáblán ez állott: „Itt állott az az iskola, melyben Arany János tanított 1834/35-ben.“ E történelmi lényt örökítette meg 14 egyetemi hallgató s filléreiből, pengőiből összegyűjtött pénzből emléktáblát helyezett, hogy hirdes­se azt, hogy" az ifjúságban van: tisz­telet, kegyelet és hála! Rövid ünnepség keretében, de hatalmas közönség jelenlétében ad­ták át az ifjak Kisújszállás városá­nak ápolásra. Rázsó Ferenc jogszi- gorió (azóta meghalt) adta át az iskolafenntartónak, melynek képvi­seletében Bodor B. Lajos azóta szintén elhalt igazgatótanító vette ét meghatottan s tett ígéretet Arany János-kultusz ápolására. Az ünnepség keretében Csávás Sándor debreceni egyetemi hallgató sza­valta el egy debreceni egyetemi e? alkalomra írt költeményét, melyben ítéletet mond a szerző a szűkkeblű, hálás emlé­kezésről elfelejtkező generáció fe­lett. Az öreg iskola meghalt, az em­léktábla eltűnt, sőt az épület rom­jainak lebontásakor az emléktábla és emlékirat is lomtárba került. így még ez az egyetlen emlék sem hir­deti Kisújszálláson azt, hogy a ma­gyar epika legnagyobb mestere Kis­újszálláson tanított. Cs. S. TÓTH ISTVÁN: Á HO Ceörrenve csapódik a hatal­mas vaskallantyú az ütközőre.®1 A gyerekforma kis alak nehézkesen megfordul, karjára akasztóit görbe- botját a jobb kezébe rázza. Aztán lehajol a vizeskannáért s megindul át a túlsó oldalra a széles Kolozs­vári úton. Totyog az öreg emberke. Kopp- kip, kopp-kip, egy hosszabb lépés a jobb lábbal, majd egy gyors, fé­lénk követi a ballal. A kettő között meg a dohónybarna görbebot ko­pogtatja a föld titkát, mintegy meghosszabbításaként a szinte tél­körbe görnyedt kisöregnek. A szekérút közepén megáll szúsz- szanni. Elnéz a mogorvazöldszínű Zagyva-gát irányába. Csillogó, gyengeségtől nedves kék szeme szaporákat pislogva, hunyorítva fo­gadja az erőtlen téli napsugarak cirógatását. Egyet-kettőt biccent a bácsika kerek feje s ahogy szelí­den behunyja szemét pihentetőnek, mintha mondaná az öreg napnak. — Jól van, jól..: Régen ismer­jük egymást. Ugylehet, nem sokáig simogatsz, mert tudod, ilyen kor­ban ej, de nagyon esendő már az ember... Azért csak süssél, mele­gítsél, ha eddig nem sajnáltad. Odaér az ártézi kúthoz. Zörög a kanna, ahogy a cső torka alá tolo­gatja. Mielőtt a nyomókarra nehéz- kedne könnyű testével, megigazítja fején a kopott fekete kucsmát. Visszafelé ugyanaz a tipegés, csakhogy már jóval lassabban. Mi­kor az üvegezett verandán nagyot koppantva helyezi el a teli kannát a kiszolgált asztalka mellé, kicsi­két billegve, inkább sóhajtozva, fnint nyógdécselve emeledik fel­jebb, ★ IRODALOM Egri Lajos elvtársnak K edves Elvtárs! A Szolnok megyei Néplap december 1-i számában megjelent, nekem címzett nyíltlevele csak nagy késéssel érkezett el hozzám és ezért csak nagy késéssel tudok rá válaszolni. December elseje óta sok­minden — nagyon sok pozitív — történt irodalmunkban. Természe­tesen elsősorban pártunknak a jobboldali ideológia térhódítása és az ellenséges ideológia hatása alá került írók tevékenysége ellen hozott határozatára gondolok. A határozat után a nagyon bonyolult, vagy nagyon bonyolultnak látszó helyzet leegyszerűsödött és félreérthetet­lenül világos lett: irodalmi egység egyedül és kizárólag a párt pro­gramja, a párt elvi határozata alapján és a párt irányítása mellett va­lósítható meg. ön figyelmeztet minket hibáinkra: a félreérthetetlenül világos, nyílt állásfoglalás halogatására. Igaza van! Gyakran kerül­gettük a forró kását, sőt néha a langyos kását is kerülgettük, Ennek az állapotnak végetvétett pártunk határozata, J rodalmunk most kezdődő szakaszának alapját ez a határozat képezi. Erre a szakaszra — nyilvánvalóan — az lesz döntően jellemző, högy áz Olvasó éppúgy, mint a sajtó határozottabb elvi ál­lásfoglalást követel íróinktól, bátrabb kiállást a párt programja, poli­tikája mellett. Az utolsó két év irodalmi életét elsősorban az jelle­mezte, hogy tiz-tizenöt író körül forgott. A sajtó majdnem kizárólag azok írásait értékelte és az úgynevezett irodalmi közvélemény azok allasfoglalasaihoz, vagy állást nem foglalásához igazodott. Ez annál nagyobb hiba volt, mert valamennyien tudtuk, hogy Magyarországon nemcsak tíz-tizenöt író van és nemcsak tiz-tizenöt tollforgató ember érdemli meg az olvasóközönség érdeklődését és a sajtó elismerését. Pártunk határozata után irodalmi életünk szélesebb, biztosabb ala­pokra épül, utat kell nyitni és íztat fogunk nyitni minden olyan tehet­séges író számára, aki mlágszemlélelileg a népi demokrácia álláspont­ján áll, akár beillik az írókról alkotott eddig közkeletű elképzelésbe, akár nem, Egy népi demokratikus ország irodalmának olyan értelem­ben is demokratikusnak kell lennie, hogy tematikájában, formájában cs nyelvében nem egyes irodalmárok sokszor nagyon önkényes, néha fölöttébb arisztokratikus elképzeléséhez allMmazkodik, hanem az új olvasóki százezreinek kívánságához, akaratához és ízléséhez, — ke­rülve természetesen azt, hogy uszályába kerüljünk az elmaradott ré­tegeknek. EUenlsezőleg: irodalmunknak egyszerűségével, erőteljessé­gével és pártosságával hatnia kell az elmaradott, visszahúzó rétegekre is — tot kell mozdítani őket a tegnapból. Az irodalom, a jó irodalom óriási erő! Jó két évtizeddel ezelőtt, amikor a Szovjetunióban megálla- pitották, hogy a könyvtárakból milyen könyveket vesz ki az olvasó (több tízmillió olvasóról van szó!) a gondosan készített sMísztika azt bizonyította, hogy az olvasott könyveknek több mint nyolcvan száza­léka — szépirodalom. Számszerűleg is bizonyítható tehát a szépiro­dalmak világszemléletet alakító, nevelő szerepe, vagy legalábbis en­nek a szerepnek a lehetősége. Nálunk a helyzet ma már hasonló. Mi magyar írók is óriási lehetőséget kapturik. Élnünk kell, élni fogunk ezekkel a lehetőségekkel. z ön levele, Egri elvtárs ugyancsak annak bizonyítéka, hogy irodalmunk népnevelői szerepe, e szerep betöltése ér­dekli és izgatja az olvasót és az írót egyaránt. Pártunk határozata után nem lehet kétséges, hogy irodalmi életünk, irodalmunk minden szervezete, egész sajtója azon fog dolgozni, hogy ezt a szerepet becsü­lettel betöltswk. ( Köszönöm nyílt állásfoglalását. Elvtársi szeretettel: ILLÉS BÉLA. SSZÚ ÉLET TITKA Odabent megint toporog egy sort. Megvizitálja szótlanul, milyen tész­tát gyúr .felesége, a fekete-barna bőrű öreg asszonyka. Végül kije­lenti, hogy el kellene már menni a borbélyhoz. Ahhoz pedig ünneplőbe kell öltözni. Nemcsak azért, mert vasárnap van. De ha egy ilyen öreg ember nekivág a fiatalnak is majd félórát jelentő útnak, be a • város közepéig’ azt méltán lehet ünnepi sétának tekinteni. / „Kipp-kopp, kipp-kopp!” — így beszélgetnek most már a fényes eugos cipók a hirpedt-horpadt szol­noki kövekkel. Mert ha már gálába szedte magát Józsi bácsi, illően kell hozzá igazítani a lépteket is. Emberek jönnek-mennek el mel­lette — tízével-húszóval, míg felér a Beloiannisz útra. Akivel csak ta­lálkozik, mind fiatalabb nála. Hej- hej! Hol vannak már az ő játszó- cimborái, katonapajtási! Mindig percekig mélázik, mikor felér a vá­ros főútvonalára. Csodálkozik is, meg sajog is a szíve. Mindig meg­lepi az embert, mikor a dédelge­tett fénykép helyében egészen má­sat talál. Mi volt még itt az ő gye­rek korában? ... Csengő kockakövek a beton helyén, két oldalt mély árok s nagy-nagy akácfák sora ki ki a mostani állomásig, ahol még híre- hamva sem volt a vasútnak. Csak nádas susogott. Ott lesték a vadka­csákat s kutatták a tojásokat. Jár­da? Sehol. Mikor a sóraktárak kö­zül néhány leégett, vagy kettőnek a gerendájából csináltak egy-két ut­cában .:. Villany? Ugyan! Gáz­lámpa is csak a jelesebb utcákban pislákolt. Most meg? Ehol van ni, nem is vette észre, hogy megérkezett a borbély­szövetkezetbe. Belép. Vasárnapi for­galom. A mesterek kezében csattog a nyírógép, serceg a borotva, szi­szeg a kölniszóró. Akkor veszik észre, mikor egy fiatal átadja he­lyét a kisöregnek mindjárt az ajtó­félen. A borbélyok is különbözőek. Egyik hallgatag, mintha megsér­tette volna valaki, a másik tapin­tatosan közlékeny, a harmadik meg mindig beszél, mint az örök- felszólalók az értekezleteken. Ilyen ez a rózsaszín arcú, frissen puderoz tt bőrű, szolgálatkész mester is. aki feltartóztathatatla­nul igyekszik szólásra olvasztani búskomor vendégét. — Hát, kérem, ezerszer megfo­gadtam, hogy nem tetőzök többet... Mit szól ehhez a Pereceshez? A szomorú vendégről a laikus is láthatja, hogy kisebb gondja is na­gyobb a totónál. Rá se hederít a kérdésre, csak még nagyobb rán­cokat vet homloka, míg bánatosan ellenőrzi balfelől az oldalszakállt. A borbélyok adott esetekben nagy lélekbúvárok is. Úgy olvas­nak az emberben, mint a detektí­vek vagy pincérek, esetleg a prí­mások. Pedáns mesterünk sem ijed meg egy kis lelki-bukfenctől. — Sok volt a vidéki út, Kavalecz elvtárs? — Megette a fene — társul a duzzogó vendég a feldobott kérdés­hez. — Egész héten ellenőriztem ebben a 'ocs-pocsban, a prémiumot mégis csak jövőre kapom meg. — Szerencsére az itt van a nya­kunkon, nemdebár? — hajol hát­ra a mester s habot gyűjtő ujját sikkesen mozgatva, borotvát tartó kezét szavaló pózba lendíti. — ... az ember csak gyötri az egészségét s az lesz a sorsa, hogy • 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents