Szolnok Megyei Néplap, 1956. január (8. évfolyam, 1-26. szám)

1956-01-01 / 1. szám

1956 január í,

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

á

EGRI LAJOS: ^ VÉGEN

A város vége, hol lakom, és forduló a ház.

Pusztára nyílik ablakom, s konyhánkban ég a gáz.

Az autóbusz végállomás kapunk előtt van épp, a kövesút se fut tovább, itt kezdődik a rét.

A postás nékem adja azt, mit rejt táskája még.

Nem söprik rajtunk tül a gazt, villanylámpás sem ég.

Amarra gyár dudál korán, emerre reng a rozs.

A két világ között szobám a határ és kapocs.

Ha bent a város már sötét, az ablakom lobog.

Barát, ha jő, gyorsítva lép, félnek a tolvajok.

Itt élek, s nem véletlenül, a végén van helyem.

Költő, ha más álomra dűl, vigyáz az őrhelyen.

ASZÓDI IMRE. @[meíC JHártO ft

Merre vagy Címer Márton, öreg urasági kanász, úgy kereslek meg,

ahogy a pincébe lelógatok egy lámpást és aki lemegy,

attól kérdem: na mit látsz,

lógasd meg jobban azt a lámpást

s mutasd, én is hadd látom,

merre járt egykor Címer Márton.

Ott megy a földvári ütőn, hajtja a kondat s hintával utána a szolgabíró — azt mondják, — az öreg nem tért, a bíró ostorral a nyaka közé vágott,

Márton bá meg kihúzta a hintából az uraságot

és a kövesúton ott torkolászta,

meg is fojtja, ha a kocsis meg nem rázza.

Akkor még ott csihogott a Tücsök megette, az a sovány kis paraszti eb mellette a disznók. Mint az újonnan kinevezett őrmester első nap a szakasz előtt, sétált a Tücsök le s fel peckesen, büszkén, hatalmasan a farkát lógatva somfordáit el a fekete kan.

S aztán megérted a legnagyobb csapást, mit alig hever ki egy valamire való kanász, ott feküdt a kutya a jászol alatt s kJ hitté; egész az orráig szemtelenkedett minden csirke s mégse vakkant, csak nyöszörgőit karikában; hiába hordtad neki a szalonnát a szűr ujjábán.

S elment a Tücsök, nem visel gondot senki Rád.

malacok, kosok, minden — elkötötted dróttal a kosok inát,

hogy ne szaladjanak űzni az anyafalkába,

mert akkor bárány lesz már januárban

s megvan a nagy hiba:

dróttal korántsem oly gyors a kosok ina.

Alszol már Címer Márton, a dézsából,

ha kiloccsan a moslék, nem szidnak érte s ha rászól

valaki a kutyára „Tücsök, kerülj elébe“;

nem Te vagy az és nem az a kutya, mélyre

húzott benneteket a temető és az árok,

ahol megint egymás mellett alszanak a pulik és a kanászok..;

idő előtt elpusztul — dörmögi a bozontos üstökű vendég.

— Kálmán bácsinak mi erről a véleménye? — változtat taktikát borbélyunk, hogy a társalgást a jelenlevők bevonásával vidámabb tájakra vezérelje;

A kérdés a mi öreg bácsinknak van címezve, aki eddig fekete kabátjába süppedve legeltette derűs tekintetét az olvasgató, ácsorgó, cigarettázó vendégkoszorún. Most kap az alkalmon, hogy megszólaljon;

— Lecs-pocs? Nem árt az az embernek, ha nem fél tőle. Volt nekem részem íőkalauz koromban olyan karambolokban, hogy pörköltnek se lettem volna jó, ha idejében le nem ugrok;

A közelebb állók megmosolyogják. A morcos ingerülten keresi a tükörben, ki mer neki burkoltan is ellentmondani. De hogy a kisöregre esik pillantása, aki lefegyverező mosollyal néz vele farkasszemet, lenyeli a választ.

— Nem olyan könnyen adja be az ember a kulcsot a munkától, fiatalember — beszél az öreg a szomszéd tükörmásának. — ... Míg szolgáltam, alig volt két éjszakám havonta. Éjjel-nappal fúrt ment, mégis itt vagyok.

— Hány éve van nyugdíjban, Kálmán bácsi? — ügyeskedik a mester s előre élvezd, mi lesz.

— Harmincnyolc éve... Harmincnyolc évet, meg húsz napot szo'gáltam, megvan róla a papír.

Pillanatnyi csend lesz. Az öreg felé fordul az általános érdeklődés. A borbély ki is használja.

— Akkor magára jól ráfizet az állam?

— Azt kívánom, hogy mindenkire így fizessen rá — «riposztoz azonnal Kálmán József és ragyog piros arca, hogy mindenki meleg nevetéssel helyesel neki

— Na de biztosan kímélte is magát, Józsi bácsi. Gyerek nemigen

nyúzta, ételiből, italból csak kóstolgatott, — próbák kibújni az előbbi vágás alól egy kis gúnnyal a pedáns.

Mondtam már, hogy kímélten — ugrik huncut mosody a bácsi ősz bajusza alá. A bort, sört, pálinkát mindig szerettem. Volt úgy, hogy öt liter bort, vagy fél liter pálinkát elszopogatitam naponta.. -. De a részeg emberekre mindig haragudtam.

■— De biztosan nem dohányzóit?

— Pipa, cigaretta, szivar, ahogy jött. Mikor a közösöknél szolgáltam, még a bagót is benyomtam, hadd legyen fényesebb a csizma... Mert század-suszter voltam, de hogy fájt a hátam, a vasúthoz mentem:. s

Ez már sok a mii rózsaképű mesterünknek. Feszült figyelemmel tarolja a zordon megrendelő tarkóján a pilléket s egyr§ pirosodó arcán látszik, hogy azért se hagyja abba, míg vissza nem tromfoi.

— A felesége látta kárát..

— Kérdezze meg! Most éppen diós-tésztát főz. Nyolcvanhárom esztendős, hét élő gyerekünk van, meg vagy tizennyolc unokánk...

Kincs vendég, a(kij ne Józsi bácsira figyelne. Egymás elől kapkodják el a kérdéseket.

— Hány éve házasok, bácsi?

— Három éve ültük a gyémánt lakodalmat. Még ott serdültem egyet az asszonnyal.;. De ugrani már nem tudtam... Mindig szerettem a társaságot, a nótát. Hallották-e valaha?

Gigány mellett, jó bor mellett

Jász gyerekek énekelnek..-.

De sokat elsírtuk..; Nem is gondoltam arra, hogy meg kell öregedni. ... Ha menni kell;.. hát itt az ideje;..

— Mindig ilyen jókedvű volt Józsi bácsi?

Gerencsér MM"*: ^

Elhanvsott Nagy Imre nevezetes program beszéde.

Az emberek bent veszekedtek a lóistállóban. Végig ülték a választó- rudakat s úgy néztek ki, mint a bé- kétlenkedő kakasok.

Kun-Szabó Péter a jászlon könyökölt, egymás után szívta a cigarettákat. úgy hallgatta a többiek heves vitáját. Egyelőre nem szólt közbe, mert magának is volt ezer gondja. Számba vette az egész életét. Amióta munkára tudta emelni a kezét, mindig más lábakapcájaként dúrta a földet, de magának annyi se volt belőle, hogy a sarkát megvethette volna. A demokráciától kapott hat holdat, de a iegjobb határszélből. Ez a fekete lösz emberséget adott neki, megszűnt az alázat. Most aztán tavaly őszön megalakult a szövetkezet. Szénási Gábor, a kenyerespajtása beszélte rá, hogy lépjen be. Szabad akaratból lépett be, hát meet szabad akaratból lép ki. Mért meg akarja vetni a lábát azon a hat hóid löszön, azt akarja mondani, hogy ez az enyém, csak az enyém!

Kihúzta magát a jászol szélinél, levette a kalapját és fphér homlokával a vitatkozó emberek felé fordult. Azok elhallgattak, mert mindig is figyeltek a szavára.

— Határoztam. — Visszamegyek egyéninek.

Erre a váratlan kijelentésre többen felálltak a választórúdról. Elképedve meredtek Kun-Szabóra.

Szénási Gábor torkán akadt az ádámcsutkája. Hüledezve nyitotta tágra a szemét és úgy nézett régi barátjára, mintha hirtelen pofon vágták volna. Kusza bajusza tétován megmozdult.

— Komolyan beszélsz, Kun- Szabó? W S J

—> Nem szöktem játszani a szavammal — felelte az kelletlenül, majd méltóságteljesen elballagott az emberek előtt, akik némán engedtek neki utat. Az istálló sarkába tartott. Ott állott magával hozott lova, a Csinos.

Amíg vezette kifelé botladozó lovát, Szénási csendesen szólt hozzá:

— Ne hamarfcodd el Péter. Köztünk a helyed. Magadra maradsz...

— Isten megáldjon benneteket — hárította el a ' marasztalást Kun- Szabó. Nem nézett senkire. Valami gyámoltalanság szállt az inéba, mert a szégyen meglegyintette. Rekedten unszolta a lovat: — ne Csinos, ne. s,

Követték még negyvenhármán. A Búzavirág TSZ megingott, majdnem elvérzett. Megszűnt szövetkezet lenni, ettől kezdve csak csoportnak nevezték;

Kun-Szabó Péter élete zaklatottá vált. Nem bántotta senki, nem is ettől, a saját lelkiismerete üldözte.

A termése jó lett, mert a hat holdján még közösen vetettek. Gyerekei nem voltak, magának, meg a féleségének elegendő lett. amit adott

A kisöreg ónra tövétől és szája két végétöl futó ránc nevetősre nyúlik. Telt ujjaival döcögős mozdulatokkal megsimátgatja gyér ga- lamblféhér haját.

*— Sckon átestem én, de minek arról beszélni. Az evést mindig akkor hagyom albba, mikor legjobban esik, de megeszek mindent, ami a fogamra való. Ne szeressem az orvosságokat — ezt mondta húsz évvel ezelőtt egy váradi orvos. Neki hiszek. Most is megiszom a pálinkát, ha van időm — dörzsöli össze hamiskedva a hüvelyk — meg mutatóujját. Nincs olyan névnap vagy születésnap, hogy legalább fél liter bort ne innék...

Meri hogyne volna kedvem? Fiaim vezetőállásban, 72 éves ve- jemimel még haiászgatni akarok a tavasszal..: meg sose hittem volna, mikor a közös hadseregben 30 lépésről úgy .keltett tisztelegni az udvari kocsinak, ha volt benne valaki, ha nem, hogy majd meg- meredtem, — ki hitte volna, hogy unokáim katonatisztek lesznek ... Va'amelyik nyáron meg jövök a halászatiból. A megyeháza előtt mgiá,ll egy nagy fényes autó, ugyancsak kiabál, integet valaki.

— Gyere már Kálmán bátyám, hadd öleljelek meg... Emlékszel, utoljára te nyertél a bili iáidon, neked jött ki a „ziccer-éllás.’1

— Eleinte szólni se tudtam, ugyan miféle méltóság lehet ez a nagy fekete autóval... Akkor ismerem meg régi komámat, aki országgyűlési képviselő lett... Sokmindent megér az ember, míg megöregszik.

— Hát mennyi idős, Kálmán bácsi?

— Most lépek a kilencvanedikbe.

Megfakulton zenél a kisöreg

hangja. Mintha a múló idő szólna szavából. Mindenki tisztelettel hail- s»ti

AD AKARA

a föld. Minden arra vallott, hogy nem csinált bolondságot. Csak az egyedüllét vált egyre kíméletlenebbé.

A cséplés után aztán még egy súlyos ok járult hozzá, hogy rosszul érezze magát. Vereséget szenvedett. Ezt a vereséget a csoporttól szenvedte el. Két mázsával több lett a termésátlag a közösben, mint az ő kitűnő fekete földjén.

4 követhess évben megtanította rá az élet, hogy a társtalanságnak sokkal zordabb csapásai is vannak, mint az egyedüllét. Elsőnek a Csinos hagyta cserben. Az eke előtt bukott fel az őszi szántásnál. Kun- Szabó annyira dühös lett a tehetetlenségtől, hogy csaknem sírva fakadt.

Ahhoz sem volt ereje, hogy haza menjen. Estig üldögélt az eke Szarván és révetegen figyelte a friss barázda fölött keringő varjakat. Késő este haladt el a földje mellett a szövetkezet fogatsora. Az első bakon ott ült Szénási Gábor, nagy, kusza bajuszairól, hajlott hátáról megismerte a holdvilágban. A fogatok leálltak.

Szénási atommal megértette, miről van szó.'

— Mit segítsünk, komám — kérdezte és barátja hátára tette tenyerét.

Az nem válaszolt, csak nézett és újra lehajtotta a fejét. Csak később dörmögte:

— El kellene temetni. t — Megnyúzzuk?

— Nem szabad. Hűséges társam volt, nem teszem csúffá.

Csinost egy-kettőre eltemették, mind a nyolc pár lovat egyszerre állították bele a szántásba és egy óra alatt elvégezték a munkát Kun- Szabó Péter földjén. Aztán az elárvult szekeret az egyik kocsi mögé kötötték, a kárvallott gazdáját pedig maguk mellé ültették a bakra.

Kun-Szabóban hol az önérzet, hol a bálaérzet kerekedett felül. Bántotta, hogy pontosan azok segítenek neki, akiknek ártott, akiket cserben hagyott és akik nélküle is talpig emberek maradtak. Hálás volt, mert melléje állt a barátja és a többeik is jószívvel vannak hozzá. Kínosan érezte magát Szénási mellett, se- hogyse akart megeredni a nyelve,

TBOL

sehogyse állt rá a hangulat, pedig

sokat akart kérdezni, sokat alkart mondani. Végül ezzel ütötte agyon

a kínosságát:

—1 Adj egy cigarettát, Gábor. Az

enyémet elszívtam egy szálig kínomban.

Az abaj gáttá legjobban a gondolatát, hogy állandóan hallja a szomszédtól, ettől-attól: sorra visszamennek, akik vele léptek ki. Megkérdezte. igaz-e.

— Igaz — bólintott Szénási -n- tegnap jött vissza Pano Gergely, az utolsó. . .

Kun-Szabó félre fordult. Ezzel el volt intézve mára a beszélgetés.

Pe>ek máivá fölvette az ünneplő mikádóját. amelyiken olyan szép fekete-göndör gallér vau. így szólt az asszonyhoz:

— Megpróbálom.

— Eriggy csak, te vén konok — mondta az asszony és megfenyegette, úgy, hogy azt tréfának is, meg komolynak is lehetett tekinteni.

Szerényen állított be Szénásiék- hoz, mintha nem is a bat útja lenne. Nem mert hozzá olyan nagyhangú lenni, mint mindig az életben. Köszönés után ez2el kezdte:

— Vesztek még föl embereket?

— Aki csak megérdemli.

— Mit gondolsz, éngem is vissza vennének?

—* Miért kérdezed ezt?

—• Mivelhogy én nyitottam meg a sort ötvenháromban.

— Mindenki jöhet, aki akar, becsületes, szabad akaratból.

—i Csakis úgy, Gábor. Szabad akaratból.

— Holnap csoportgyűlés. Gyere él.

Kun-Szabó sűrűn pislogott. Megint a kucsma szőrcsimbókjain babrált.

— Azt nem. Gyűlés elé nem megyek. Távollétemben vegyetek fel...

Szénási közelebb lépett hozzá, a szemébe nézett, megfogta a mikádó kabáton az egyik gombot.

— Gyáva vagy, Kun-Szabó? .,,

A gyanúsított embert elfutotta a

vörösség sértődöttségében.

— Azt nem. Nem vagyok gyáva... Hát jó, majd meglátom.;.

Már tudta, hogy elmegy, de minek azt kimondani. Elmegy, persze. De leghátul áll meg, a sarőkban, hogy minél kevesebben lássák, mert hiába, csak szégyenli magát,,!

ÚJÉVI EMLÉK

ffoldog újévet! — így köszöntik az emberek egymást minden év első napján. Egyes falvakban, elmaradottabb helyeken régebben annak is nagy jelentőséget tulajdonítottak, hogy ki kívánja ezt először: férfi-e, vagy nő — mégjobb, ha kéményseprő vagy cigány. Gyermekkori emlékeim között őrzök néhány esetet ezzel kapcsolatban. Ilyenkor újév táján mindig eszembe jut hol ez, hol az. Eszembejutott például, hogy milyen tragédiának vették a falumban, ha valahová az év első napján elsőnek nem férfi köszöntött be, hanem éppen nő. Sohasem tudták ezt neki megbocsátani. Kétségbeesve hajtogatták:

— Végünk, van ez évben nem lesz szerencsénk — miért is jött ide ez a Sári, vagy Mari.” Ezzel az újév napja már el volt rontva. A tapasztalatok aztán arról győzték meg a nőket, hogy jobb lesz újév napján, de különösen reggelenként felhagyni a „szomszédolás”-sál, mert abból bizony mindjárt az év első napján komoly perpatvar támadhat olyanokkal is, akikkel ezelőtt semmi bajuk sem volt.

Ilii fiúgyerekek „felismerve” a „veszély" nagyságát, segítettünk

1,1 a dolgon. Korán reggel felkeltünk és elindultunk a rokonokhoz, szomszédokhoz, jó ismerősökhöz boldog újévet kívánni. Volt is öröm, mikor megláttak bennünket elsőnek belépni a kapun.

— Szerencsénk lesz, férfi jött először — mondogassák. Az öröm aztán a mi részünkről folytatódott. Minden jóval kinálgattak bennünket. Ezenkívül néhány fillér is kinézett, ami viszont a kulcsos kis perselyünket „hizlalta”. Egyszóval tehát a mi újévünk mindig jól kezdődött.

Amikor éthadartuk az előre jól betanult rigmusokat, sok fehérkenyeret kívánva a „nyárfa tekenőbe” — utána kérdezgetni kezdtek: — Hogy vannak az otthoniak, mit csinálnak — és igy tovább_

Egyik alkalommal — emlékszem — örzse néném is megkérdezte ezeket — sőt még többet is: — Aztán mit sütöttetek újévre?

— őszintén megvallom (így már utólag), hogy vártam ezt a kérdést, mert dicsekedni akartam. Büszkén feleltem hát:

— Rétest sütött az én drága anyukám, meg nagymamám túrósat, meg mákosat. «

örzse néném látva, hogy szívesen beszélek erről a „témáról", tovább érdeklő:dött: — Aztán finom volt-e?

— Már hogyne lett volna finom — válaszoltam én —, mikor az én anyuskám is, nagymamám is csak finoman tud főzni. — Azt hiszem, nem mondtam' nagyot ezzel, hiszen már akkor is azt tapasztaltam az életben, hogy mindenki számára az a legkedvesebb, leg- izletesebb, amit az édesanyja készít el. Én hát a dicsekvést tovább folytattam:

— Nagyapám, akinek már egy foga sincs, külön örült annak, hogy kanállal kellett megenni.

Erre aztán felfigyeltek a rokonok és meglepve kérdezték: — Hát kanállal kellett megenni? — Feleletet sem várva, kitört a jókedvű nevetés. Én megszeppenve figyeltem, vajon, miért nevetnek? Majd gondolkodni kezdtem. A rétest bizony nem kanállal kell enni. Biztosan nem sikerült az a rétes édesanyáméknak, ezért nevetik, hogy kanállal kellett megenni. (Miután igen ritkán sült nálunk rétes, nem is csoda, hogy nem ismerték a készítés technikáját.) Így hát elárultam a sikertelenséget. Bántam már, hogy annyira dicsekedtem, de már késön volt.

A hír hamar eljutott a többi rokonhoz is. Nem kell külön bizonyítgatnom, hogy mivel fogadtak, azt hiszem, sejti az

olvasó is:

— Meséld el. Pityókám, milyen rétest sütöttetek újévre? Igaz,

hogy kanállal ettétek? — Ez a heccelés már bosszantott is, bántott is, így hát csak félhangosan, kedvetlenül ismételgettem, hogy jó volt az azért. Azóta sok év telt már el, de én is, a rokonok is sokat derülünk rajta, ha eszünkbe jut. *•

A

t