Szocialista Nevelés, 1989. november-december - Nevelés, 1990. január-június (35. évfolyam, 3-10. szám)

1989-12-01 / 4. szám - Gondolataink a "Gondolatok…" kapcsán / Vitázni pedig kell

Sok tanító megkérdezte azt is, hogy miért tanítjuk a legnehezebb szófajt, az igét már az ötödik osztályban, mikor Magyarországon erre csupán a hatodik osztályban kerül sor, mégpedig a tanév második felében. Mire jó a határozók s egyáltalán a mondatrészek tanítása ötödikben, amikor a hetedikesekkel egész évben mondattanozunk? A szófajok alapos ismerete nélkül nincs sok értelme a mondatrészek tanításának. Ez csak arra vezet, hogy a gyerekek nagy része a határozókat és a határozószókat örökre összekeverje. Jól tudja ezt Takács Etel, az 5—3. osztályos Magyar nyelv könyveinek szerzője, s bizonyára nem véletlen, hogy mindezt a tananyag feldolgozása közben figyelembe is veszi. Hála neki, a magyarországi gyerekek a régi, sűrűn teleírt tankönyvek helyett ma sokkal szellősebb s vidámabban illusztrált tankönyvekből tanulják megszeretni anyanyelvűket. Mi pedig szépen átvettük a 30 évvel ezelőtt írt ma. gyarországi tankönyvek tartalmát, a tananyag akkori beosztását és feldolgozását. Míg az ő tankönyveik 88—110 oldalasak, a mieink oldalszáma: V. oszt.: 274, VI. oszt.: 198, VII. oszt.: 170, VIII. oszt.: 160. Igaz, a mi nyelvtankönyveink végén fogalmazási ismeretek is vannak, bár ez a terület az irodalomtanítással függ sokkal jobban össze.

Aztán a kísérleti iskolák! Szerintünk nem lehet, nem szabad egy kísérletet úgy megvalósítani, hogy az adott iskolában csupán egy, esetleg két tantárgyat tanítanak a pedagógusok kísérlet alapján. Felmérhető így a gyerekek megterhelése? S ha csupán egykét tantárgy tanítása folyik az iskolában kísérleti jelleggel, akkor mindenki arra figyel: a szaktanító, az osztályfőnök, az igazgatóság, a járási tanfelügyelő stb. Mindenkinek az a célja, hogy az eredmény abban a bizonyos iskolában nagyon jó legyen. A többi tantárgy tanítását már nem követik figyelemmel. Hogyne sikerülne hát az ilyen kísérlet, hiszen mindenki szurkol, hogy az iskola lehetőleg az elsők között legyen, hiszen a Pedagógiai Kutatóintézet dolgozói az eredményességet értékelik. Ezért mindenki némileg „megjavítja“ a felmérések adatait úgy, hogy a leggyengébb munkákat nem veszi figyelembe.

De térjünk vissza a hetedikes tankönyvekre! Tantárgybizottságunk vezetője 1989. június 14-én a Pedagógiai Kutatóintézet kérdőívére írt válaszait elküldte a megadott címre. Részletek a véleményéből:

1. Magyar nyelv: A tankönyv stílusa, szövege, a gyakorlati s a didaktikai lépések kusza szövevénye arról árulkodik, hogy szerzője nem gyakorló pedagógus. A nyelvtani anyag levezetése vontatott, túl részletező, így a lényeg, a megjegyezni való szétesik. A gyakorlatok unalmasak, nem igényesek, nincs módunk a differenciált foglalkozásra. Segítségével nem tudunk pergő, élénk, élményszerű órát levezetni. Lassít, untat, visszatart. Hiányosságainak kiegészítése rengeteg ötletet s időt kíván a tanítóktól.

Több érdekes, változatos, szórakoztató, gondolkodtató gyakorlatra lenne szükségünk, megtartva a fokozatosság elvét. Több figyelmet kellene szentelnünk a helyesírásnak és a nyelvhelyességnek, szövegalkotásnak.

Pl.: Javítsd ki a hibás szöveget! Pótold a hiányzó mássalhangzókat! Hogyan mondanád helyesen? Tedd ki a hiányzó írásjeleket! Szerkessz a szöveg alapján párbeszédet! Alkoss összefüggő szöveget! Rendezd a mondathalmazt szöveggé! stb.

Kérjük, hogy a fogalmazási rész ne különálló egység legyen, hanem szorosan kapcsolódjék az irodalomtanításhoz. Régen ezt így csináltuk, eredménnyel. A magyarországi tanterv is ezt a módszert fogadja el.

107