Szocialista Nevelés, 1989. november-december - Nevelés, 1990. január-június (35. évfolyam, 3-10. szám)

1990-06-01 / 10. szám - Jakab István: A szép szóért

események miatt csakhamar megszüntetett, az eddiginél sokkal demokratikusabb társasági munkaformákhoz — a nyelvművelő és nyelvjáráskutató tevékenységnek nem bizottság által irányított, hanem önirányítású szakegyesületi keretben végzett formáihoz. S az új működési keret várhatóan hatással lesz a Kazinczy nyelvművelő napok tartalmi és formai arculatára is: az ismereteket passzívan befogadó résztvevőket — már csak a szűkösebb gazdasági lehetőségek miatt is — az aktívan tevékenykedők fogják felváltani, s a program az ő igényeikhez fog igazodni. Jó volna azonban, ha arra is találnánk lehetőséget, hogy egy évben legalább egyszer a nagyobb közönségnek is nyújthassunk nyelvi ismereteket, s ez az (esetleg rövidebb időtartamú) összejövetel egy kicsit nyelvünk ünnepe is volna, amelyen helyet kaphatna a szép magyar beszéd versenyének országos döntője is. Valójában az a cél fogadtatta el velem ennek a (szerkesztőség részéről beszámolónak szánt) cikknek a megírását, hogy felkérjem az anyanyelvűkért és egyben a Kazinczy napokért felelősséget érző résztvevőket, véleményükkel, javaslataikkal legyenek a választmány segítségére az új koncepció kialakításában. Nem lenne jó, ha csöbörből vödörbe esnénk.

Az idősebb résztvevők tudják, hogy a csaknem negyedszázad során már több változtatással próbálkoztunk. A tudományosabb tanácskozási forma kevesebb résztvevőt vonzott: kizárta a tevékenység lehetőségéből a kevésbé felkészült érdeklődőket. A szemináriumszerű foglalkozásokon szinte idegen elemnek érezték magukat azok, akik csak „előadásokat hallgatni“ mentek el Kassára, s érdeklődés híján egy-két módszertani jellegű foglalkozás után inkább a városnézést, vásárlást, egyszóval a számukra hasznosabbnak érzett időtöltést választották. S ezen nem is lehetett csodálkozni.

A kevésbé tudományos (ún. népszerűsítő) forma sok résztvevőt, de kevés

komoly érdeklődőt vonz — ez inkább a jelenre jellemző. A nyelvjáráskutatással vagy a nyelvműveléssel mélyebben foglalkozók úgy érzik — okkal —, hogy ők már túl vannak azon az ismeretanyagon, amelyet számukra a meghívó témái ígérnek, s nem látják értelmét a jelentkezésnek. Különösen az oktatásügyön kívül dolgozó (nem pedagógus) helynév- és nyelvjárási anyag-gyűjtők maradnak otthon, hiszen ők csak a szabadságukból áldozhatnak időt a részvételre.

Próbálkoztunk már az úgynevezett szekciózással is: bizonyos közös előadások meghallgatása után ki-ki az érdeklődésének megfelelő szekciókban vehetett részt az alaposabb szakmai felkészítést nyújtó, s egyben nagyobb szakmai felkészültséget is igénylő munkában. Sajnos, így is soknak bizonyult a „holtlélek“; az olyan résztvevő, aki csak vagy formálisan volt tagja valamelyik munkacsoportnak, s csupán a nyelvművelő napokon találkozott vele a vezetője, vagy egyiknek sem volt tagja, s ilyenkor nem tudta eldönteni, melyik szekcióhoz csapódjék.

De nem csupán a rendezvény formai lebonyolítása és igényességi fokának meghatározása okozott gondot a rendezőknek, hanem a témák kijelölése is. Még ma is tekintettel kell lennünk arra, hogy különböző rétegekből kerülnek ki a résztvevők, tehát az érdeklődési körük is különbözik. Valamikor szívesen iktattunk be nevelési témákat is, hiszen a közösség nagyobb része pedagógus, de ezek kevésbé érdekelték az újságírókat, akik egészen az elmúlt évig szép számban és szövetségünk anyagi támogatásával vettek részt a Kazinczy napokon. A tipikus újságírói téma viszont nem kötette le a pedagógus figyelmét, még a kiadói dolgozókét is alig. Ügy kellett hát kijelölnünk a témákat, hogy mind a pedagógusoknak, mind pedig az újságíróknak és kiadói munkatársaknak nyújtsanak valamit. Elsősorban nyelvhelyességi, stilisztikai, helyesírási — vagyis nyelv297