Szocialista Nevelés, 1987. szeptember-1988. június (33. évfolyam, 1-10. szám)

1987-10-01 / 2. szám - Gondjainkról - nagyítóval

Alumíniumkohóval és különböző kutatóintézetekkel dolgozom együtt. A társadalmi munka keretén belül a karon működő alapszervezeti pártbizottság első elnökhelyettese vagyok.

— Milyenek a tapasztalatai a magyar tanítási nyelvű középiskolákból érkező tanulókkal kapcsolatban?

— Több mint harmincéves megfigyeléseim alapján állíthatom, hogy a magyar nemzetiségű diákok százaléka egyforma szinten mozog. A kohászati karon kevesebben vannak, a gépészetin valamivel többen. A főiskolára magyar nemzeti- ségűeknek aránylag könnyű bejutni. Sajnos, el kell mondanom, hogy a végzősöknél már csaknem a felére csökken a számuk. Ennek okát abban látom, hogy nem megfelelő a szakmai és a nyelvi felkészítésük. A bajok gyökerét még az alapiskolai felkészítés hiányosságában kell keresnünk. Ezért van az, hogy sokan ismétlik az első évfolyamot. Véleményem szerint a gimnáziumokban és szakközépiskolákban alaposabb nyelvi felkészítésre van szükség. Évek óta figyelem, melyik iskolából milyen felkészültségű tanulókat kapunk, s arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyos iskolákból érkezők tudásszintje megfelelő, de egyes iskolák nem biztosítják a kellő tudásszintet sem nyelvi, sem szakmai szempontból. S itt egyértelműen az iskola a hibás abban, ha a tanuló lemorzsolódik.

Problémát jelent számunkra az is, hogy nagyon sok lány jelentkezik hozzánk, mintegy 40 százalék. Csupán 25 százalékot vehetünk fel. Mivel azonban a lányok tanulmányi eredményei általában jobbak, a végzősöknél már 35 százalék a lány, ennek pedig az a buktatója, hogy az üzemek szívesebben alkalmaznak fiúkat még akkor is, ha esetleg gyengébbek a vizsgaeredményeik. Tapasztalataim szerint a lányok kitartóbbak, de a fiúk összefüggéseikben jobban látják a problémákat.

— Változott-e a hallgatók tudásszintje az oktatási rendszer megújulása óta?

— Véleményem szerint akkor jó a tanulóknak is, a társadalomnak is, ha a gyermeknek mindig életkorának megfelelő ismeretanyagot kell elsajátítania. Tehát az óvodában főleg játsszon, az alapiskolában ne terheljék túl olyan ismeret- anyaggal, amely már a középiskolába való, s a gimnáziumban a reál tantárgyakban ne tanítsanak olyan tananyagrészeket, amelyeket a tanuló nem ért meg, mert az főiskolai szintű. Mi itt a főiskolán sok esetben majdnem azt tanítjuk, amit a középiskolában, de mivel akkor nem értette meg a diák, én is beleizzadok, míg megmagyarázom. A diákokba belerögződött averziót nagyon nehéz feloldani. Sok esetben az oktató és a család összefogása segít.

— Mennyiben látja fontosnak a család szerepét pedagógiai munkájában?

— Számomra a családom, a gyermekeim mindig is az első helyen álltak.

Hiszek abban, hogy az ember a legjobban a saját példájával nevelhet. Ezt még akkor is tudatosítania kell minden pedagógusnak, ha azt vallja, hogy elsősorban a család nevel. A pedagógus látja, mit hozott magával a gyerek otthonról. Állítom, hogy jó családi háttér nélkül nem lehet jó eredményeket elérni. Én még a hallgatóim szüleivel is tartom a kapcsolatot, s tanulóim sokszor fordulnak hozzám tanácsért nemcsak szakmai téren, hanem a magánéletben felmerülő problémáikra vonatkozóan is. Az évek során néhány ezer fiatallal kerültem már kapcsolatba, ismerem gondjaikat, problémáikat. Ezért sokszor többet tudok segíteni, mint maguk a szülők. A tanulókkal való jó kapcsolatnak tudható be, hogy szakmai téren szép sikereket értünk el nemzetközi versenyeken is Bulgáriában, Lengyelországban. Büszke vagyok arra, hogy végzős hallgatóim sokáig tartják velem a kapcsolatot, s hogy tanítványom volt nem egy vezérigazgató, aki a mai napig jó kolléga. Jó érzés, hogy bárhova megyek, szinte mindenütt barátokra találok. (—a)