Szocialista Nevelés, 1987. szeptember-1988. június (33. évfolyam, 1-10. szám)

1988-04-01 / 8. szám - Szeberényiné Z. Judit: Pszichológia és az iskola / Figyelő

(Horányi A.—Kósáné Ormai V.—Radnóti E.: Az iskolapszichológus és a nevelési tanácsadó együttműködése, 1987, 9. sz. 896—899. o.)

A pszichológusok egy része az utóbbi évtizedekben egy nehezebb úttal, a tanulóközpontú iskola megteremtésével próbálkozik, mégpedig a gyermekcentri- kusabb tanári attitűd kialakításának elősegítésével.

Carl Rogers és munkatársai több évtizedes, szinte az egész világra kiterjedő kutatásokkal igazolták, hogy a másik ember (a tanuló) személyiségfejlődését úgy segíthetjük elő leginkább, ha vele kapcsolatos viselkedésünk kongruens, elfogadó és empatikus:

— kongruens, azaz nem játszunk szerepet (nem játsszuk meg azt, hogy tanárok vagyunk), őszintén engedjük és tudjuk kifejezni ezeket, valódi önmagunkban vagyunk jelen;

— jeltétel nélkül elfogadjuk a másik embert (a gyereket) olyannak, amilyen, alapvetően megbízunk benne, és

— empatikusán megértjük a tanulót, azaz mintegy otthonosan mozgunk az ő világában, belülről tudjuk megérteni reakcióit, az ő szemével tudjuk figyelni a tanítás—tanulás folyamatát.

A megfigyelések szerint az ilyen tanárok többször reagálnak tanulóik érzelmeire, többször használják fel tanulóik ötleteit, többet beszélgetnek velük, többször dicsérik meg őket, többet mosolyognak rájuk, kevesebbszer használnak beszédükben tanári sémákat, a felmerült témákat gyakrabban közelítik meg a tanulók szempontjából stb. Osztályukban a tanulási célok többnyire a tanár és a diákok közös terveiből születnek; az osztálytermüket az osztály pillanatnyi szükségleteinek megfelelően alakítják ki, látszik rajta a diákok aktivitása; nem válnak a sürgető idő rabjaivá (kevesebb a határidő, nagyobb a flexibilitás); nagyobb a hangsúly a produkáláson, mint az értékelésen, bírálaton.

A szerző szerint az iskolapszichológusok legfontosabb funkciója az lehetne, hogy a személyközpontú megközelítés szemléletét terjesszék, gyakorlati megvalósítását elősegítsék.

Ennek feltétele, hogy az iskolába kerülő pszichológusok rendelkezzenek tapasztalatokkal a személyközpontú megközelítés gyakorlatáról, s ismerjék ennek irodalmát, melyből több magyarul is napvilágot látott (pl. C. Rogers: Encouter csoportok. Magyar Pszichológiai Társaság 1984; Farkas K.—Klein S.: Fegyelem az iskolában. Tanár leszek! Tanár vagyok! JGYF Szeged, 1987 stb.)

Önmagában az a tény, hogy pszichológus kerül az iskolába, még nem feltétlenül pozitív jelenség. Pesszimistán szemlélve a helyzetet, még talán annak is megvan a lehetősége, hogy ez a lépés tovább rontja a pedagógiai gyakorlatot: a tanárok úgy érezhetik, hogy lerakhatják vállukról a személyiségfejlesztés terhét, nem kell többet foglalkozniuk a problémás gyermekekkel stb. A személyiségközpontú megközelítés terén képzett pszichológusok azonban elkerülhetik a tanároknak tanácsokat adó, gyerekeket címkéző-kezelő pszichológusi szerep csapdáját.

(Klein Sándor: Pszichológusok a tanulóközpontú iskoláért, 1987, 9. sz. 900—

—903 o.)

KOMENSKÝ

Már az ókori görög filozófusok is rámutattak, hogy „látni“ és „észlelni“ nem ugyanazt jelenti. A mindennapi konfliktushelyzetek is gyakran azért jönnek létre, mert ugyanazon dolgot nem egyformán látják, észlelik. A pedagógusok gyakran hallják a szülőktől és viszont, a szülők a pedagógusoktól, hogy egy bi252