Szocialista Nevelés, 1982. szeptember-1983. június (28. évfolyam, 1-10. szám)
1983-04-01 / 8. szám
mennyire igyekeztünk is igazi iskolai légkört teremteni — elsősorban az elsősök sínylették meg. Nem bíztam abban, hogy sikerül elsajátíttatnom velük az előírt anyagot. Megfeszített munka, pótórák, sok-sok töprengés és leleményesség árán mégis sikerült. Év végén, amikor virággal búcsúztak tőlem, megköszönték. hogy megtanítottam őket írni, olvasni, pedig — s ezt ők mondták — ,,ugye, milyen nehezen ment az nekünk?“ Tantestületünk 15 tagú, összeszokott kollektíva. A szakosok segítik, támogatják egymás tevékenységét, az alsó tagozat pedagógusai is közösen tervezik- szervezik munkájukat. Persze, mindnyájuk munkájára rossz hatással van a központi iskolaépület hiánya, a szétszórtság. Nagyon várjuk már az új, nyolctantermes, tornatermes iskolaépület átadását, reméljük, mielőbb elkészül, mert nagy szükségét érezzük. Milyenek a tapasztalatai az új koncepcióval kapcsolatban? — faggatom. Van, ami bevált, van, amivel nem tudok azonosulni. Az elsőben például az év elején eléggé magas a követelményszint, majd az év vége felé fokozatosan lassul a tempó. Most, januárban már olvasunk a Kis Építőből, a Mosó Masa mosodájából, és egyéb anyagokat is felhasználunk, mert a gyerekek maguk igénylik a foglalkoztatást. Nem vagyok híve a túlzottan sok szemléltetőeszköznek sem, mert sokszor elvonja a figyelmet a lényegtől. Igény van — s ezt pedagógustársaim nevében is mondom — a központilag kiadott segédeszközökre, mivel ezek otthoni barkácsolása nagyon időigényes feladat, s nem biztos, hogy minden esetben megfelel az esztétikai követelményeknek. A családunkban is előfordult már, hogy együtt „gyártottuk“ a segédeszközöket. Sokat segített ebben a nagyfiam, aki szintén pedagógusnak készül. Kérem, hogy beszéljen azokról a módszerekről, melyek a pedagógiai munka hosszú évei alatt beváltak. Rövid ideig gondolkodik, majd így fogalmazza meg gondolatait: Minden eredmény feltétele, hogy elfogadtassuk tanulóinkkal önmagunkat, hogy meggyőzzük őket munkánk szépségéről. A kisiskolások oktatása során sok-sok szeretetre, a helyzetükbe való beleélésre, türelemre van szükség, és bizony sokszor a pedagógusnak kell a szülő helyett is türelmesnek lennie, nemegyszer közvetve a szülőt is nevelnünk kell, pl. arra, hogy ne tépje ki a füzetből a rosszul vagy csúnyán megírt házi feladatot, hogy vásároljon és olvasson könyvet. Az a terület, ahol még nagy tartalékokat látok a nevelés területén, az erkölcsi nevelés. Az iskolaérettség megítélésében nagyobb jelentőséget kellene tulajdonítanunk az érzelmek, a magatartás, a jó szokások kialakításának, az együttműködő és kapcsolatteremtő képességnek. Mindezeket a készségeket nagyrészt otthonról kellene magával hoznia a gyermeknek, részben pedig az óvodából. Természetes, hogy munkánk nagy részét kitölti a nevelés. Főként a könyv, az írott szó iránti szeretetet és igényt szeretném én is beleoltani kis tanítványaimba. Ezért járunk a könyvtárba, ezért osztok ki köztük olvasmányokat, könyveket. Mindegy, ki adja a kezükbe a könyvet, tágabb értelemben a tudást, a fontos az, hogy fogékonyakká váljanak a szépre, a jóra. Némán helyeslek. Csak búcsúzáskor töprengek el azon, hogy mindegy-e, ki adja a gyerekek kezébe a könyvet, ki oltja beléjük a tudásszomjat. Nem tudom. Annyit azonban tudok, hogy semmiképpen sem mindegy, hogyan tesszük mindezt. Mert csak úgy érdemes, ahogy azt Kulcsár Ilona teszi. Hogy ajándékozó mozdulatában ott van egy darab önmagából. Kosa Karola
