Szocialista Nevelés, 1981. szeptember-1982. június (27. évfolyam, 1-10. szám)

1982-03-01 / 7. szám - Horváth István: Enantioszémia, vagyis a szavak polarizált jelentése

Enantioszémia, vagyis a szavak polarizált jelentése

Dr. HORVÁTH ISTVÁN adjunktus,

Pedagógiai Fakultás, Nyitra (Nitra)

A nyelvekben előfordulnak olyan szavak, amelyek ellentétes (polarizált) jelentésűek, vagyis jelölik nemcsak magát a jelenséget, hanem annak ellentétét is. Sok tudós — és nemcsak nyelvész — véleménye szerint ennek a jelenségnek a gyökerei egészen a régmúlt időkbe, az emberi gondolkodás és kultúra kezdeteihez vezetnek vissza.

Az ismert francia polgári szociológus, Luden Lévy-Bruhl tanulmányozta a primitív ember gondolkodását és megállapította, hogy az prelogikus, és nem követi a civilizáltak logikáját, az ellentmondás és a kauzalitás törvényeit, hanem más törvényeket.

A következőket írja: „Az egyén képzetei ..., sem tartalmuk, sem kapcsolatuk nem követik szigorúan az ellentmondás törvényeit.”1

Az ellentmondás törvénye szigorúbb formában nem jellemző a gyermek gondolkodására sem, ahogy azt a pszichológiai kutatások bizonyítják.

Létezett olyan elmélet is, hogy a primitív nyelvekben olyan ellentétpárokat, amelyek jelölésére a fejlett nyelvek két eltérő kifejezést használnak, ugyanazzal a szóval jelölték. Ennek az elméletnek a képviselője volt például N. J. Marr is. Erről Gertrud Pätsch a következőket írja: „Az eltérő ]elentésü szavak látszólagos egybehangzása már az ókorban azt a nézetet keltette, hogy egyes szavak egyidejűleg az ellentétét is jelölik annak, amire tulajdonképpen gondolunk, és ez a nézet mint »az össz-szavak ellentétes értelmének« tézise megmaradt a legújabb időkig. Klasszikus bizonyítékát nyújtja ennek már Ágoston a Principia dialecticae (A dialektika elvei) című müvében: Nam lucus dictus putatur, quod minime luceat, et bellum, quod res bella non sit.)” Mert úgy látszik, hogy a berek (lucus) neve onnan van, hogy igen keveset világít (minime lucet) és a háború elnevezése (bellum), mert nem szép (bellum) dolog”2

Marcus Terentius Varró, a legnagyobb római polihisztor De lingua Latina libri XXV (7, 32) című művében fordul elő a következő nagyon érdekes állítás: „Séd canes, quod latratu signum dánt, ut signa canunt, canes appellati.” „A kutyákat (canes) azonban, mivel ugatásukkal jelt adnak, jeleket énekelnek (canunt), kutyáknak nevezik.” Innen származik a helytelen etimologizálásra vonatkozó kifejezés „canis a non canendo”, vagyis latinul a kutya azért canis, mert nem énekelt (non canit).5

Az ókor legtekintélyesebb szónoklattan-tanítója, Marcus Fabius Quintilianus a retorika terjedelmes tankönyvében De institutione oratoria libri XII (1, 6)

195