Szocialista Nevelés, 1979. szeptember-1980. június (25. évfolyam, 1-10. szám)

1979-10-01 / 2. szám - Mózsi Ferenc: Kedves Olvasó!

Kedves Olvasó!

„Honos alit artes“ (Cicero)

„Az elismerés táplálja a művészetet.“ S ez a cicerói gondolat nem csak a művészetre érvényes. Elismerés nélkül nem tudunk igazán élni. Az elismerés és a bizalom a bizonyosság arra, hogy nemhiába munkálkodunk, hogy saját- szerűségünk az, ami kizárólag csak ránk bizatott, hozzájárult egy közösség boldogulásához. Nem tudunk bízni magunkban, ha nincs, aki bízik bennünk Nem tudjuk értékelni létezésünket, ha nincs, aki azt értékesnek tartja. Nem találunk rá életünk értelmére, ha a mi életünk nem ad értelmet mások életének. Az elismerés természetesen föltételezi az egyéni különbözőségeket Hiszen, ahol „teljes és tökéletes“ lenne az „egyenlőség“, ott ellentétek nélküli szürke egyformaságról lenne csak szó. Élő organizmust csak az ellentétek egysége alkothat. Éppen ez mozdítja elő az emberiség nézetbeli egységét. Az, hogy nemcsak elismerik az egyéni, népi, nemzeti vagy nemzetiségi sajátosságokat, hanem elősegítik és támogatják kibontakoztatásukat azért, hogy kölcsönösen kiegészítve egymást könnyebben találjanak rá arra, ami közös...

Az elismerés és a bizalom nagyon sokféle formában fejeződhet ki, hiánya pedig az egyik legkárosabb emberi-társadalmi jelenség melegágya. M. Sche- ler, az ismert német filozófus — immáron klasszikus tanulmánya címében — egy francia szót használt az egységet megbontó magatartásra. A „ressenti- ment“ nem pusztán irigység, hanem inkább neheztelés: a kis formátumú ember beteges alkata, a törpelelkűé, aki kényszerítő szükségét érzi annak, hogy szidjon, ócsároljon, becsméreljen, gyanúsítgasson mindenkit, akiben ő magától eltérőt vél látni. Azt mondja M. Scheler, hogy ez a „ressentiment“ táplálja a legerősebben a neheztelést. Ez sugallja azt, hogy a másik embert „vetély- társnak és tehernek, szemrehányásnak és elviselhetetlen megaláztatásnak“ érzi. Goethe is sokat foglalkozik a kérdéssel, és azt tanácsolja, hogy „a más kiemelkedő érdemei ellen nincs egyéb orvosság, csak a szeretet.“ Nem éri be azonban a tünet leírásával, hanem feltárja a „ressentiment“ pszichológiai gyökereit is. S mert akad olyan újság közölte kritika, amely egyoldalúan és szemet szúróan a dolog fonákját látja, s akad olyan szerkesztőségünkbe küldött levél is, mely az igazgatónak, a tanfelügyelőnek és a feltételezhetően tapasztaltabb kollégának is csak a hiányosságait sorolja fel — az általánosságok szintjén —, engedtessék meg, hogy most, kivételesen, erről írjam levelem. Mert aki egy-egy jelenségnek, dolognak vagy személynek csak a fonákját, a hibáit és a hiányosságait látja, az eleve hitelét veszti. Hiteiét veszti minden értelmes ember előtt, szemet szúró egyoldalúsága miatt. Hitelét veszti egyszerűen azért, mert aki kizárólag csak az ementáli sajtban levő lyukakról ír, beszél, az nem a lényegről, nem a „sajtról“ ír és beszél. Persze, nem is a „semmi“-ről ír és beszél, hanem — saját magáról. Azt írja magáról, hogy őt elbűvöli annak a másiknak a másszerűsége (amit ő nagyság nak vél?), és éppen azt veti a másik szemére (anélkül, hogy ezt tudatosítaná!), ami belőle hiányzik. Mert a sorok közül szinte kivétel nélkül kiolvasható: „Nem igazság, hogy a másikban megvan az, amit én oly veszettül kívánok“. A kritikátlan kritikusokat, akik mondanivalójukat nem a konkrétumhoz, egy bizonyos és igazolható adathoz, tényhez kötik, hanem az amolyan szóbeszédhez, azokat delejesen vonzzák az olyan tulajdonságok, mint az életöröm és a ragyogás, a szerencse és a hatalom. Képtelen ezt figyelmen kívül hagyni, képtelen ezen felülemelkedni. És mindezt nem saját kvalitásainak gyarapításával akarja elérni, hanem a meglevő értékek lekicsinylésével és negligálásával, a létező hibák és hiányosságok felnagyításával és pontatlan általánosításával. így aztán a „ressentiment“ bemocskolja' környezetét, de idővel saját életét is. Mert hosszabb távon nem lehet megvédeni